HUSZONHETEDIK FEJEZET

– Nem me­gyek vissza a Bre­at­her és Scutt­le­hez – je­len­tet­te ki Maude Wil­li­ams. – Kü­lön­ben is ócs­ka cég.

– És meg­szol­gál­ta, ami­ért szük­sé­ge volt rá.

– Hogy érti ezt, M Po­i­rot?

– Mi­ért jött a vi­lág­nak ebbe a ré­szé­be?

– Fel­te­szem, mint­hogy maga min­den­tu­dó, úgy véli, ezt is tud­ja?

– Van egy kis öt­le­tem ez­zel kap­cso­lat­ban.

– S mi az a hí­res öt­let?

Po­i­rot tű­nőd­ve pil­lan­tott Maude ha­já­ra.

– Én iga­zán ti­tok­tar­tó vol­tam – je­gyez­te meg. – Azt hit­ték, hogy az a nő, aki be­ment Mrs. Up­ward há­zá­ba, a sző­ke hajú nő, akit Edna lá­tott, Mrs. Car­pen­ter volt, és pusz­tán fé­le­lem­ből ta­gad­ta, hogy ott járt. Mint­hogy Ro­bin Up­ward gyil­kol­ta meg Mrs. Up­war­dot, Mrs. Car­pen­ter je­len­lé­té­nek sem tu­laj­do­ní­tot­tak több fon­tos­sá­got, mint Miss Hen­der­son­é­nak. Min­den­eset­re, én nem hi­szem, hogy ő volt az. Én úgy vé­lem, hogy az a nő, akit Edna lá­tott, maga volt.

– Mi­ér­tén?

Hang­ja ke­mé­nyen csen­gett.

Po­i­rot egy kér­dés­sel vá­la­szolt.

– Mi­ért kel­tet­te fel annyi­ra az ér­dek­lő­dé­sét Bro­ad­hinny? Ami­kor ide­jött, mi­ért kért au­tog­ra­mot Ro­bin Up­ward­tól – maga nem au­tog­ram­va­dász-faj­ta. Mit tu­dott Up­war­dék­ról? Mi­ért jött a vi­lág­nak ép­pen erre a pont­já­ra? Hon­nan tud­ta, hogy Eva Kané Auszt­rá­li­á­ban halt meg, s hogy mi­lyen ne­vet vett fel, ami­kor el­hagy­ta Ang­li­át?

– Hogy maga mi­lyen ügye­sen ta­lál­gat! Nos, ne­kem nincs rej­te­get­ni­va­lóm, iga­zán nincs.

A lány ki­nyi­tot­ta a ké­zi­tás­ká­ját. Egy ko­pott le­vél­tár­cá­ból elő­vett egy kis, meg­fa­kult új­ság ki­vá­gást. Azt az ar­cot áb­rá­zol­ta, ame­lyet Po­i­rot most már olyan jól is­mert, Eva Kané ne­gé­des ar­cát.

Ke­reszt­be a kö­vet­ke­ző sza­va­kat ír­ták rá: Ő gyil­kol­ta meg anyá­mat.

Po­i­rot vissza­ad­ta a ké­pet a lány­nak.

– Igen, gon­dol­tam. A maga iga­zi neve Cra­ig?

Maude bó­lin­tott.

– A ro­ko­na­im ne­vel­tek fel – na­gyon ren­de­sek vol­tak hoz­zám. De ami­kor az egész meg­tör­tént, én már elég idős vol­tam ah­hoz, hogy ne fe­lejt­sek. Na­gyon gyak­ran gon­dol­tam a do­log­ra. És rá, Évá­ra. Bi­zony, al­jas te­rem­tés volt – a gye­re­kek tud­ják az ilyes­mit! Apám mind­össze gyen­ge volt. Eva meg­bo­lon­dí­tot­ta. De apám vál­lal­ta a fe­le­lős­sé­get. Olyas­mi­ért, amit, min­dig is ez volt a meg­győ­ző­dé­sem, Eva kö­ve­tett el. Ó, per­sze, ő is bűn­ré­szes volt, de azért az nem ugyan­az, igaz? Min­dig is meg akar­tam tud­ni, mi tör­tént Évá­val. Ami­kor fel­nőt­tem, de­tek­tí­ve­ket fo­gad­tam. Auszt­rá­li­á­ig kö­vet­ték a nyo­mát, és vé­gül je­len­tet­ték, hogy meg­halt. Egy fia ma­radt: Evelyn Hope-nek hív­ták.

Nos, úgy tűnt, ez­zel le­zá­rult a do­log. De az­u­tán jó ba­rát­ság­ba ke­rül­tem egy fi­a­tal szí­nésszel. Ő be­szélt va­la­ki­ről, akit Evelyn Hope-nak hív­tak, s aki Auszt­rá­li­á­ból jött, de most Ro­bin Up­ward a neve, és szín­da­ra­bo­kat ír. Ér­de­kelt a do­log. Egyik este meg­mu­tat­ták ne­kem Ro­bin Up­war­dot az any­já­val együtt. Így az­tán azt hit­tem, vé­gül is Eva Kané nem halt meg. Ehe­lyett úgy él, mint egy ki­rály­nő, és egy zsák pén­ze van.

Sze­rez­tem ma­gam­nak itt mun­kát. Kí­ván­csi vol­tam. Egy csöp­pel több is, mint kí­ván­csi. Na jó, el­is­me­rem, gon­dol­tam rá, hogy va­la­mi­kép­pen még meg­fi­ze­tek neki… Ami­kor maga fel­ele­ve­ní­tet­te a Ja­mes Bent­ley-ügyet, rög­tön arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy Mrs. Up­ward gyil­kol­ta meg Mrs. Mc­Gintyt. Eva Kané megint kez­di a régi fo­gá­sa­it. Vé­let­le­nül Mi­chael West­től hal­lot­tam, hogy Ro­bin Up­ward és Mrs. Oli­ver át akar­nak men­ni a cul­len­qua­yi szín­ház­ba. El­ha­tá­roz­tam, hogy Bro­ad­hinny­be me­gyek, és szem­be­né­zek az­zal a nő­vel. Úgy gon­dol­tam, hogy… nem is tu­dom, tu­laj­don­kép­pen mit akar­tam. Min­dent el­mon­dok ma­gá­nak… ma­gam­mal vit­tem egy kis pisz­tolyt, ami ve­lem vol­ta há­bo­rú­ban. Hogy rá­ijesszek?

Vagy töb­bet akar­tam en­nél? Őszin­tén szól­va, nem is tu­dom…

Nos, hát oda­ér­tem. Egy hang sem hal­lat­szott a ház­ból. Az ajtó nem volt be­zár­va. Be­men­tem. Maga már tud­ja, ho­gyan ta­lál­tam ott Mrs. Up­war­dot. Ül­té­ben halt meg, az arca bí­bor­szí­nű volt és püf­fedt. Min­den, amit ki­ta­lál­tam, os­to­bá­nak és ér­zel­gős­nek tűnt. Ak­kor tud­tam, hogy va­ló­já­ban soha sen­kit nem len­nék ké­pes meg­gyil­kol­ni, ha arra ke­rül­ne a sor… De úgy érez­tem, kí­nos len­ne meg­ma­gya­ráz­ni, hogy mit ke­res­tem a ház­ban. Hi­deg este volt, s én kesz­tyűt vi­sel­tem, és tud­tam, hogy nem hagy­tam ujj­le­nyo­ma­to­kat, az pe­dig egy per­cig sem ju­tott az eszem­be, hogy va­la­ki meg­lá­tott. Ennyi az egész. – El­hall­ga­tott, az­u­tán hir­te­len azt kér­dez­te: – Mit szán­dék­szik ten­ni ve­lem?

– Sem­mit – vá­la­szol­ta Po­i­rot. – Sok sze­ren­csét kí­vá­nok ma­gá­nak az élet­ben.