TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Ke­res­te va­la­ki te­le­fo­non – ki­a­bált ki a kony­há­ból Ma­u­re­en, ami­kor Po­i­rot be­lé­pett a ház­ba.

– Ke­re­sett? Ki­cso­da? Po­i­rot egy ki­csit meg­le­pő­dött.

– Nem tu­dom. De rá­fir­kan­tot­tam a szá­mot az élel­mi­szer­jegy-köny­vecs­kém­re.

– Kö­szö­nöm, ma­dame.

Po­i­rot be­ment az ebéd­lő­be, s az asz­tal­hoz lé­pett. A szer­te­szét hányt pa­pí­rok kö­zött, a te­le­fon mel­lett, meg­ta­lál­ta az élel­mi­szer­jegy­köny­vet, s rá­ír­va: Kilc­hes­ter350.

Fel­emel­te a te­le­fon­kagy­lót, és tár­csáz­ta a szá­mot. Azon­nal meg­szó­lalt egy női hang:

– Bre­at­her és Scutt­le.

Po­i­rot gyor­san dön­tött.

– Be­szél­het­nék Miss Maude Wil­li­amsszel? Egy pil­la­nat­nyi szü­net kö­vet­ke­zett, majd meg­szó­lalt egy mély, alt hang.

– Itt Miss Wil­li­ams.

– Itt Her­cu­le Po­i­rot. Azt hi­szem, maga ke­re­sett.

– Igen… Igen, én. Ar­ról a ház­ról van szó, ami után a múlt­kor ér­dek­lő­dött.

– A ház­ról? – Po­i­rot egy pil­la­nat­ra za­var­ba jött. Az­u­tán rá­jött, hogy Maude be­szél­ge­té­sét má­sok is hall­ják. Va­ló­szí­nű­leg az előbb ak­kor te­le­fo­nált, ami­kor egye­dül ma­radt az iro­dá­ban.

– Azt hi­szem, ér­tem már. A Ja­mes Bent­ley-ügy­ről és Mrs. Mc­Ginty meg­gyil­ko­lá­sá­ról van szó.

– Pon­to­san. Mi­ben le­het­nék se­gít­sé­gé­re az üggyel kap­cso­lat­ban?

– Szó­val, se­gí­te­ni akar? Ugye, nem tar­tóz­ko­dik ott egye­dül, ahol van?

– Pon­to­san.

– Ér­tem. Fi­gyel­jen jól. Iga­zán se­gí­te­ni akar Ja­mes Bent­leyn?

– Igen.

– Haj­lan­dó vol­na fel­mon­da­ni a mos­ta­ni ál­lá­sát?

Egy pil­la­na­tig sem té­to­vá­zott.

– Igen.

– Haj­lan­dó vol­na ház­tar­tá­si mun­kát vé­gez­ni? Al­kal­ma­sint nem va­la­mi kel­le­mes em­be­rek­nél.

– Igen.

– El tud­na jön­ni azon­nal? Hol­nap pél­dá­ul?

– Ó, igen, M Po­i­rot. Azt hi­szem, ezt el tud­juk in­téz­ni.

– Ugye érti, mit kí­vá­nok ma­gá­tól? Ház­tar­tá­si al­kal­ma­zott lesz bent­la­kás­sal. Tud főz­ni?

A lány hang­já­ból ki­csen­dült, hogy ez mu­lat­tat­ja:

– Re­me­kül.

– Bon Dieu, mi­cso­da rit­ka­ság! Ide fi­gyel­jen, azon­nal át­jö­vök Kilc­hes­ter­be, ebéd­idő­ben ta­lál­kozunk ugyan­ab­ban a ká­vé­ház­ban, ahol a múlt­kor ta­lál­koz­tunk.

– Igen, ter­mé­sze­te­sen. Po­i­rot le­tet­te a kagy­lót.

Cso­dá­lat­ra mél­tó fi­a­tal nő – gon­dol­ta. – Gyors fel­fo­gá­sú, tud­ja, mit akar, és ta­lán még főz­ni is tud…

Po­i­rot némi ne­héz­ség­gel ki­ás­ta egy disz­nó­tar­tás­ról szó­ló ér­te­ke­zés alól a hely­be­li te­le­fon­köny­vet, és meg­ke­res­te Wet­her­byék te­le­fon­szá­mát. Ér­dek­lő­dé­sé­re Mrs. Wet­her­by hang­ja vá­la­szolt.

– ’Allo? ‘Allo, itt M Po­i­rot – em­lék­szik, ma­dame…

– Nem hin­ném, hogy…

– M Her­cu­le Po­i­rot.

– Ó, igen… per­sze… bo­csás­son meg. Olyan zűr­za­var­ban va­gyunk ma a ház­tar­tás­sal kap­cso­lat­ban…

– Pon­to­san ezért hív­tam fel. Mé­lyen el­szo­mo­rí­tott, ami­kor hal­lot­tam a ne­héz­sé­ge­i­ről.

– Olyan há­lát­la­nok ezek a kül­föl­di lá­nyok, Tisz­tes­sé­ges fi­ze­tést ka­pott itt, meg min­dent. Annyi­ra nem sze­re­tem a há­lát­lan­sá­got.

– Igen, igen. Iga­zán meg­ér­tem. Gya­lá­za­tos do­log – ép­pen ezért si­et­tem kö­zöl­ni ön­nel, hogy ta­lán tu­dok va­la­mi meg­ol­dást. Egé­szen vé­let­le­nül is­me­rek egy fi­a­tal nőt, aki ház­tar­tás­ban sze­ret­ne el­he­lyez­ked­ni.

Túl­sá­gos gya­kor­la­ta nincs, at­tól tar­tok.

– Ó, a gya­kor­lat, az már meg­szűnt ma­nap­ság. Haj­lan­dó az a lány főz­ni? So­kan nem vál­lal­ják a fő­zést.

– Igen… igen… ez a lány tud főz­ni. Küld­jem el ön­höz, leg­alább­is, hogy ki­pró­bál­ja? Maude Wil­li­ams­nek hív­ják.

– Ó, le­gyen olyan szí­ves, M Po­i­rot. Iga­zán na­gyon ked­ves ma­gá­tól.

A fér­jem olyan ké­nyes, és a drá­ga De­ird­re-t zak­lat­ja, ha a ház­tar­tás ke­re­kei nem gör­dül­nek si­mán. Az em­ber nem vár­hat­ja el a fér­fi­ak­tól, hogy meg­ért­sék, mi­lyen ne­he­zen megy min­den ma­nap­ság… és…

Va­la­mi meg­za­var­ta. Mrs. Wet­her­by szólt va­la­ki­hez, aki be­lé­pett a szo­bá­ba, s bár ke­zé­vel el­ta­kar­ta a te­le­fon­kagy­lót, Po­i­rot, kis­sé tom­pán, hall­hat­ta a hang­ját.

– Az a kis em­ber, a de­tek­tív az. Is­mer va­la­kit, aki be­lép Frie­da he­lyé­re. Nem, nem kül­föl­di, hála az ég­nek, an­gol. Iga­zán na­gyon ked­ves at­tól az em­ber­től, úgy tű­nik, csak­ugyan ag­gó­dik mi­at­tam. Ó, drá­gám, ne tégy el­len­ve­té­se­ket. Mit szá­mít az? Tu­dod, hogy Ro­ger mi­lyen le­he­tet­len tud len­ni. Hát, vé­le­mé­nyem sze­rint, iga­zán ked­ves – és re­mé­lem, hogy az a lány nem is lesz olyan ször­nyű.

A hal­kan tett meg­jegy­zé­sek után Mrs. Wet­her­by rend­kí­vül ked­ve­sen be­szélt to­vább.

– Iga­zán na­gyon kö­szö­nöm, M Po­i­rot. Rop­pant há­lá­sak va­gyunk ma­gá­nak.

Po­i­rot vissza­tet­te a kagy­lót, és az órá­já­ra pil­lan­tott.

Ki­ment a kony­há­ba.

– Ma­dame, nem le­szek itt­hon ebéd­re. Kilc­hes­ter­be kell men­nem.

– Hála az ég­nek – ki­ál­tot­ta Ma­u­re­en. – Nem vet­tem ki ide­jé­ben a pu­din­got. A víz tel­je­sen el­pá­rol­gott. Azt hi­szem, tu­laj­don­kép­pen egé­szen jó, ta­lán csak egy ki­csit oda­égett. Ha na­gyon ször­nyű íze len­ne, úgy gon­dol­tam, fel­bon­tok egy üveg mál­na­lek­várt, amit ta­valy tet­tem el. Úgy lát­szik, egy ki­csit meg­pe­né­szed­tek, de ma­nap­ság azt mond­ják, az nem baj.

In­kább még jót is tesz az em­ber­nek – a pe­nész tu­laj­don­kép­pen pe­ni­cil­lin. Po­i­rot bol­do­gan hagy­ta el a há­zat, hogy az­nap nem ré­sze­sül az oda­égett pu­ding­ból és a pe­ni­cil­lin­ből. Jobb – sok­kal jobb a Kék Macs­ká­ban ma­ka­ró­nit és szil­vás le­pényt enni, mint Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes rög­tön­zé­se­it.

A La­bu­mumsban kis­sé fe­szült volt a han­gu­lat.

– Te, per­sze, sose em­lék­szel sem­mi­re, Ro­bin, ami­kor egy da­ra­bon dol­go­zol.

Ro­bin tele volt bűn­tu­dat­tal.

Bor­zasz­tó­an saj­ná­lom, Mad­re. Tel­je­sen meg­fe­led­kez­tem róla, hogy ma este van Ja­net ki­me­nő­je.

– Egy­ál­ta­lán nem szá­mít – mond­ta hi­de­gen Mrs. Up­ward.

– Ter­mé­sze­te­sen szá­mít. Te­le­fo­ná­lok a szín­ház­ba, hogy majd in­kább hol­nap me­gyünk.

– Sem­mi ef­fé­lét nem te­szel. Már meg­be­szél­ted, hogy ma men­tek, és el is fog­tok, men­ni.

– De iga­zán…

– Be­fe­jez­tük.

– Kér­jem meg Ja­ne­tet, hogy men­jen el más­kor?

– Ter­mé­sze­te­sen ne. Ki nem áll­hat­ja, ha fel­bo­rít­ják a ter­ve­it.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem bán­ná. Ha azt mon­da­nám neki, hogy…

– Nem te­szel sem­mi ilyes­mit, Ro­bin. Légy szí­ves, ne ide­ge­sítsd fel Ja­ne­tet. És hagyd már abba az egé­szet. Nem sze­re­tem azt érez­ni, hogy kel­le­met­len öreg­asszony va­gyok, aki tönk­re­te­szi má­sok mu­lat­sá­gát.

– Mad­re… drá­ga­sá­gom…

– Na, elég… Menj, és érezd jól ma­gad. Már tu­dom is, kit fo­gok ide­hív­ni, hogy ne le­gyek egye­dül.

– Kit?

– Az az én tit­kom – mond­ta Mrs. Up­ward, is­mét jó­ked­vű­en.

– Na, ne aka­dé­kos­kodj to­vább, Ro­bin.

– Te­le­fo­ná­lok She­lagh Rend­ell­nek…

– Kö­szö­nöm, majd én ma­gam te­le­fo­ná­lok, aki­nek aka­rok. Ak­kor ezt el­in­téz­tük. Ké­szítsd elő a ká­vét, mi­előtt el­mész, és hagyd itt mel­let­tem a ká­vé­fő­ző­ben, hogy csak be­kap­csol­jam. Ó, és tégy oda még egy csé­szét – arra az eset­re, ha ven­dé­gem jön­ne.