HUSZONKETTEDIK FEJEZET

 1.

Her­cu­le Po­i­rot bé­relt ko­csi­val tért vissza Bro­ad­hinny­be. El­fá­radt, mert gon­dol­ko­zott. A gon­dol­ko­zás min­dig is ki­me­rí­tő. S a gon­do­la­tai nem töl­töt­ték el túl­zott meg­elé­ge­dés­sel. Olyan ér­zé­se volt, mint­ha egy da­rab anyag­ba be­le­szőt­tek vol­na egy tö­ké­le­te­sen jól lát­ha­tó min­tát, és en­nek el­le­né­re, bár a ke­zé­ben tart­ja azt a da­rab anya­got, még­sem tud­ja ki­ven­ni.

Pe­dig együtt volt min­den. Ép­pen ez a lé­nyeg. Együtt volt min­den. Csak­hogy olyan faj­ta anyag­gal volt dol­ga, amely­ben olyan szö­ve­vé­nyes a min­ta, hogy nem le­het egy­könnyen fel­is­mer­ni.

Va­la­mi­vel Kilc­hes­ter előtt a ko­csi­ja össze­ta­lál­ko­zott Sum­mer­ha­yes kis te­her­au­tó­já­val, amely az el­len­ke­ző irány­ból jött. John­nie ve­zet­te, s egy uta­sa is volt. Po­i­rot alig vet­te ész­re őket. Még min­dig gon­do­la­ta­i­ban me­rült el. Vissza­ér­kez­ve Long Me­adowsba, be­ment a nap­pa­li­ba. A leg­ké­nyel­me­sebb szék­ről el­tá­vo­lí­tott egy spe­nót­tal teli szi­tát, és le­ült. Oda­fent­ről egy író­gép tom­pa ko­po­gá­sa hal­lat­szott. Ro­bin Up­ward küsz­kö­dött a da­rab­já­val. Már há­rom vál­to­za­tot szét­té­pett, mint kö­zöl­te vele. Va­la­mi­kép­pen nem tu­dott kon­cent­rál­ni. Le­het, hogy Ro­bin Up­ward őszin­tén át­érez­te any­ja ha­lá­lát, de azért Ro­bin Up­ward ma­radt, akit el­ső­sor­ban ön­ma­ga ér­de­kelt.

– Mad­re azt kí­ván­ta vol­na – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen –, hogy foly­tas­sam a mun­ká­mat.

Her­cu­le Po­i­rot sok em­ber­től hal­lott már ilyes­mit. Ez volt a leg­ké­nyel­me­sebb szín­le­lé­sek egyi­ke, a ha­lott kí­ván­sá­gá­nak tisz­te­let­ben tar­tá­sa. Az el­huny­tak hoz­zá­tar­to­zó­i­nak soha a leg­cse­ké­lyebb két­sé­ge sem volt sze­ret­te­ik kí­ván­sá­ga fe­lől, s ezek a kí­ván­sá­gok ál­ta­lá­ban egy­be­vág­tak a tu­laj­don szán­dé­ka­ik­kal.

Eb­ben az eset­ben azon­ban va­ló­szí­nű­leg igaz volt a fel­té­te­le­zés. Mrs. Up­ward mély­sé­ge­sen hitt Ro­bin mun­ká­já­ban, és rend­kí­vü­li mó­don büsz­ke volt a fi­á­ra.

Po­i­rot hát­ra­dőlt, és be­huny­ta a sze­mét.

Mrs. Up­ward­ra gon­dolt. El­kép­zel­te, mi­lyen is le­he­tett Mrs. Up­ward va­ló­já­ban. Eszé­be ju­tott egy mon­dat, me­lyet va­la­ha egy rend­őr­tiszt­től hal­lott. – Négy­szem­közt be­szé­lünk az il­le­tő­vel, és ki­de­rít­jük, mi a moz­ga­tó­ru­gó­ja. Mi is volt Mrs. Up­ward moz­ga­tó­ru­gó­ja?

Va­la­mi na­gyot csat­tant, s Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes be­lé­pett. A haja va­dul röp­kö­dött.

– El nem tu­dom kép­zel­ni, mi tör­tént John­nie-val – mond­ta.

– Csak a pos­ta­hi­va­tal­ba ment azok­kal a sür­gős ren­de­lé­sek­kel.

Órák­kal ez­előtt vissza kel­lett vol­na már ér­kez­nie. Meg kel­le­ne ja­ví­ta­nia a tyúk­ól aj­ta­ját.

Po­i­rot at­tól tar­tott, egy iga­zi úri­em­ber­nek kész­sé­ge­sen fel kel­le­ne aján­la­nia, hogy majd ő meg­ja­vít­ja a tyúk­ól aj­ta­ját. De Po­i­rot nem tet­te ezt. Ő to­vább akart töp­ren­ge­ni két gyil­kos­ság­ról s Mrs. Up­ward jel­lem­ző tu­laj­don­sá­ga­i­ról.

– Azon­kí­vül, se­hol nem ta­lá­lom a Föld­mű­ve­lés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um kér­dő­ívét – foly­tat­ta Ma­u­re­en. – Már min­de­nütt ke­res­tem.

– A spe­nót a pam­la­gon van – aján­lot­ta se­gí­tő­ké­szen Po­i­rot.

Ma­u­re­ent nem ér­de­kel­te a spe­nót.

– Múlt hé­ten kap­tuk a kér­dő­ívet – tű­nő­dött. – Biz­to­san el­tet­tem va­la­ho­va. Ta­lán ami­kor szek­rény­hez szá­gul­dott, leg­na­gyobb ré­szét kö­nyör­te­le­nül a pad­ló­ra ha­ji­gál­ta. Her­cu­le Po­i­rot szá­má­ra gyöt­rel­met je­len­tett az asszonyt fi­gyel­ni.

Ma­u­re­en hir­te­len di­a­dal­mas ki­ál­tást hal­la­tott.

– Meg­van!

Bol­do­gan sza­ladt ki a szo­bá­ból.

Her­cu­le Po­i­rot só­haj­tott, az­u­tán to­vább foly­tat­ta el­mél­ke­dé­se­it.

Rend­sze­re­sen és mód­sze­re­sen el­ren­dez­ni a… Össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. A fi­ó­kos szek­rény mel­lett, a föld­re ren­det­le­nül ha­lóm­ba ha­ji­gá­it tár­gyak fel­kel­tet­ték fi­gyel­mét. Hogy le­het így ke­res­ni va­la­mit!

Rend­sze­re­sen és mód­sze­re­sen. Úgy kel­le­ne. Rend­sze­re­sen és mód­sze­re­sen.

Bár fé­lig el­for­dul­va ült szé­ké­ben, még így is lát­ta a ren­det­len­sé­get a pad­lón. Var­ró­hol­mi­kat, egy ha­lom zok­nit, le­ve­le­ket, kö­tő­pa­mu­tot, ké­pes új­sá­go­kat, pe­csét­vi­aszt, fény­ké­pe­ket, egy pu­ló­vert…

Tűr­he­tet­len!

John­nie pu­ló­ve­rét ja­ví­tot­tam. – A fi­ó­kos kezd­te ki­hú­zo­gál­ni a fi­ó­ko­kat.

Po­i­rot fel­állt, oda­lé­pett a fi­ó­kos szek­rény­hez, és ügyes, gyors moz­du­la­tok­kal kezd­te vissza­ra­kos­gat­ni a nyi­tott fi­ó­kok­ba a hol­mi­kat.

A pu­ló­ver, a zok­nik, a kö­tő­pa­mut. A má­sik fi­ók­ba pe­dig a pe­csét­vi­asz, a fény­ké­pek, a le­ve­lek.

Meg­csen­dült a te­le­fon.

A csen­gő éles hang­já­tól fel­ri­adt.

Oda­ment a te­le­fon­hoz, és fel­vet­te a kagy­lót.

– Álló, ‘álló’, ‘álló – szólt bele.

A meg­szó­la­ló hang Spen­ce fő­fel­ügye­lő hang­ja volt.

– Á! Maga az, Po­i­rot. Ép­pen ma­gát ke­re­sem.

Spen­ce hang­ja csak­nem fel­is­mer­he­tet­len volt. Ag­go­dal­mas­ko­dá­sa rend­kí­vü­li ma­ga­biz­tos­ság­gá vál­to­zott.

– Hogy mennyi ba­dar­ság­gal trak­tált ar­ról, hogy Mrs. Up­ward nem azt a fény­ké­pet is­mer­te fel, amit mon­dott – je­len­tet­te ki el­né­ző szem­re­há­nyás­sal. – De most új bi­zo­nyí­ték ke­rült a ke­zünk­be. Egy lány­ról van szó, a bro­ad­hinnyi pos­ta­hi­va­tal­ból. Sum­mer­ha­yes őr­nagy ép­pen most hoz­ta be hoz­zánk. Ki­de­rült, hogy a lány az­nap este pon­to­san a ház­zal szem­ben áll­do­gált, és lá­tott oda be­men­ni egy nőt. Va­la­mi­kor fél ki­lenc után, de még ki­lenc előtt. És nem De­ird­re Hen­der­son volt az. Sző­ke hajú nő volt. Ez­zel vissza­ju­tunk ugyan­oda, ahol vol­tunk: most már egé­szen biz­tos, hogy ket­tő­jük kö­zül az egyik­ről van szó. Eve Car­pen­ter vagy She­lagh Ren­de­li. Csak az a kér­dés – me­lyik?

Po­i­rot már ki­nyi­tot­ta a szá­ját, az­u­tán még­sem szólt egy szót sem. Gon­do­san, ki­mér­ten vissza­tet­te a vil­lá­ra a te­le­fon­kagy­lót.

Csak állt ott, s va­kon maga elé bá­mult.

A te­le­fon is­mét meg­csen­dült.

– Álló! Álló! Álló!

– Be­szél­het­nék M Po­i­rot-val, ké­rem?

– Itt Her­cu­le Po­i­rot.

– Gon­dol­tam. Itt Maude Wil­li­ams. Ne­gyed­óra múl­va a pos­ta­hi­va­tal­ban.

– Ott le­szek.

A he­lyé­re tet­te a kagy­lót.

Le­pil­lan­tott a lá­bá­ra. Vált­son ci­pőt? Egy ki­csit fáj a lába. Ugyan. Nem szá­mít.

El­szán­tan a fe­jé­be csap­ta a ka­lap­ját, és tá­vo­zott a ház­ból. Amint a dom­bon ha­ladt le­fe­lé, Spen­ce fő­fel­ügye­lő egyik em­be­re üd­vö­zöl­te, aki ép­pen elő­buk­kant a La­bu­mumsból.

– Jó reg­gelt, M Po­i­rot.

Po­i­rot ud­va­ri­a­san vi­szo­noz­ta a kö­szö­nést. Ész­re­vet­te, hogy Flet­cher őr­mes­ter iz­ga­tott­nak lát­szik.

– A fő­nök át­kül­dött, hogy néz­zek át még egy­szer min­dent ala­po­san – ma­gya­ráz­ta. – Tud­ja, hát­ha át­sik­lot­tunk va­la­mi ap­ró­ság fö­lött. Az em­ber sose tud­hat­ja, igaz? Az író­asz­talt per­sze meg­néz­tük már, de a fő­nök a fe­jé­be vet­te, hát­ha van egy tit­kos fi­ók­ja – biz­to­san va­la­mi kém­re­gényt ol­va­sott mos­ta­ná­ban. Nos, tit­kos fiók nem volt. De ez­u­tán rá­ve­tet­tem ma­ga­mat a köny­vek­re. Az em­be­rek néha be­le­tesz­nek egy le­ve­let a könyv­be, ame­lyet ép­pen ol­vas­nak, tud­ja?

Po­i­rot kö­zöl­te, hogy tud­ja. – És ta­lált va­la­mit? – ér­dek­lő­dött ud­va­ri­a­san.

– Le­ve­let vagy ef­fé­le hol­mit nem. De ta­lál­tam va­la­mi ér­de­kest – leg­alább­is sze­rin­tem ér­de­kes. Ide néz­zen.

Egy da­rab új­ság­pa­pír­ból ki­cso­ma­golt egy régi és meg­le­he­tő­sen sza­ka­do­zott köny­vet.

– Az egyik köny­ves­pol­con ta­lál­tam. Régi könyv, évek­kel ez­előtt ad­ták ki. De néz­zen csak ide. – Az őr­mes­ter ki­nyi­tot­ta, és meg­mu­tat­ta a könyv első lap­ját. Ce­ru­zá­val a kö­vet­ke­ző sza­va­kat ír­ták bele: Evelyn Hope.

– Ér­de­kes, nem gon­dol­ja? Ha nem em­lé­kez­ne, ezt a ne­vet…

– Ezt a ne­vet vet­te fel Eva Kané, ami­kor el­hagy­ta Ang­li­át. Em­lék­szem – mond­ta Po­i­rot.

– Úgy tű­nik, hogy mi­kor Mrs. Mc­Ginty fel­is­mer­te azok kö­zül a fény­ké­pek kö­zül az egyi­ket itt Bro­ad­hinny­ben, a mi Mrs. Up­war­dun­ké volt az. Egy ki­csit bo­nyo­lult­tá te­szi a dol­got, igaz?

– Va­ló­ban – je­len­tet­te ki ér­zés­sel Po­i­rot.

– De biz­to­sít­ha­tom, hogy ami­kor Spen­ce fő­fel­ügye­lő­vel köz­li mind­ezt, szá­lan­ként fog­ja gyö­ke­ré­nél fog­va ki­tép­ni a tu­laj­don ha­ját – igen, az már biz­tos.

– Re­mé­lem, azért ennyi­re nem lesz ször­nyű a hely­zet – je­gyez­te meg Flet­cher őr­mes­ter.

Po­i­rot nem vá­la­szolt. To­vább­ha­ladt le­fe­lé a dom­bon. Már nem is gon­dol­ko­zott. Min­den tel­je­sen ér­tel­met­len­nek tűnt. Be­ment a pos­ta­hi­va­tal­ba. Maude Wil­li­ams ott volt, s kö­tés­min­tá­kat né­ze­ge­tett. Po­i­rot nem szólt hoz­zá. Oda­lé­pett a bé­lye­ges pult­hoz. Ami­kor Maude meg­vá­sá­rol­ta, amit akart, Mrs. Swe­eti­man oda­lé­pett hoz­zá, s Po­i­rot vett né­hány bé­lye­get. Maude ki­ment a bolt­ból.

Mrs. Swe­eti­man el­fog­lalt­nak tűnt, nem volt be­szé­des. Po­i­rot elég gyor­san tud­ta kö­vet­ni Maude-ot. Nem messze az úton utol­ér­te, és hoz­zá iga­zí­tot­ta a lép­te­it.

Mrs. Swe­eti­man, ki­pil­lant­va a pos­ta­hi­va­tal ab­la­kán, hely­te­le­nít­sen ki­ál­tott fel ma­gá­ban.

– Ezek a kül­föl­di­ek! Va­la­mennyi egy­for­ma, va­la­mennyi szok­nya­va­dász. Elég öreg hoz­zá, hogy a lány nagy­ap­ja le­gyen, bi­zony az!