TIZENHATODIK FEJEZET

Ebéd­nél ülve a Kék Macs­ká­ban, Po­i­rot össze­fog­lal­ta uta­sí­tá­sa­it Maude Wil­li­ams szá­má­ra.

– Szó­val, érti, hogy mit kell ke­res­nie? Maude Wil­li­ams bó­lin­tott.

– Az iro­dá­ban min­dent el­in­té­zett? A lány fel­ne­ve­tett.

– A né­ni­kém sú­lyos be­teg! Kül­det­tem ma­gam­nak egy táv­ira­tot.

– He­lyes. Még va­la­mit kell mon­da­nom. Ab­ban a fa­lu­ban va­la­hol sza­ba­don jár­kál egy gyil­kos. Ez nem va­la­mi biz­ton­sá­gos do­log.

– Ez fi­gyel­mez­te­tés?

– Igen.

– Tu­dok vi­gyáz­ni ma­gam­ra – je­len­tet­te ki Maude Wil­li­ams. – Ezt – je­gyez­te meg Po­i­rot – a Hír­ne­ves Utol­só Sza­vak ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­hat­juk.

A lány de­rűs, őszin­te ka­ca­gás­sal fel­ne­ve­tett. A kö­ze­li asz­ta­lok­tól egy-két fej meg­for­dult, hogy rá­pil­lant­son.

Po­i­rot azon kap­ta ma­gát, hogy gon­do­san vizs­gál­gat­ja a lányt. Erős, ma­ga­biz­tos, fi­a­tal nő, csu­pa élet­erő, tett­re­kész­ség, alig vár­ja, hogy hoz­zá­lás­son a ve­szé­lyes fel­adat­hoz. Mi­ért? Po­i­rot-nak is­mét eszé­be ju­tott Ja­mes Bent­ley sze­líd, meg­tört hang­ja s élet­te­len fá­sult­sá­ga. A ter­mé­szet va­ló­ban kü­lö­nös és ér­de­kes. Maude így szólt:

– Ugye, maga arra kért, hogy vál­lal­jam? Mi­ért akar most hir­te­len le­be­szél­ni róla?

– Mert ha va­la­ki egy meg­bí­zást ajánl, pon­to­san kell kö­zöl­nie, mi jár vele.

– Nem hi­szem, hogy ve­szély fe­nye­get – je­len­tet­te ki ön­bi­za­lom­mal tel­ve Maude.

– E pil­la­nat­ban én sem hi­szem. Ma­gát nem is­me­rik Bro­ad­hinny­ben?

– Nem. Nem hin­ném.

– Volt már ott?

– Egy­szer-két­szer… per­sze, a cég­től küld­tek ki… az utób­bi idő­ben csak egy­szer… kö­rül­be­lül öt hó­nap­ja.

– Ki­vel ta­lál­ko­zott? Hol volt?

– Azért men­tem, hogy egy öreg hölggyel be­szél­jek – egy bi­zo­nyos Mrs. Cars­ta­irsszel vagy Car­lis­le-lel –, nem em­lék­szem biz­to­san a ne­vé­re. Egy ki­sebb in­gat­lant vá­sá­rolt a kö­zel­ben, és én men­tem el hoz­zá a pa­pí­rok­kal, a meg­ál­la­po­dás­sal és az el­len­őr­ző mér­nö­ki je­len­tés­sel, ame­lyet be­sze­rez­tünk szá­má­ra. Va­la­mi pen­zi­ó­ban la­kott, ott, ahol maga.

– Long Me­adowsban?

– Az az. Nem tűnt va­la­mi ké­nyel­mes ház­nak, és sok ku­tyát tar­tot­tak.

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Ta­lál­ko­zott Mrs. Sum­mer­ha­yesszel vagy Sum­mer­ha­yes őr­naggyal?

– Mrs. Sum­mer­ha­yesszel ta­lál­koz­tam, leg­alább­is azt hi­szem, ő volt az. Ő kí­sért fel a há­ló­szo­bá­ba. Az öreg­asszony ágy­ban fe­küdt.

– El­kép­zel­he­tő, hogy Mrs. Sum­mer­ha­yes em­lék­szik ma­gá­ra?

– Nem hi­szem. De még ha em­lék­szik is, mit szá­mít az? Vé­gül is, az em­be­rek mos­ta­ná­ban gyak­ran vál­toz­tat­ják a mun­ka­he­lyü­ket. De azt hi­szem, még csak rám sem né­zett. Az ő faj­tá­ja­be­li nem néz az em­ber­re.

Egy csöpp­nyi ke­se­rű­ség vol­ta Maude Wil­li­ams hang­já­ban.

– Ta­lál­ko­zott még va­la­ki­vel Bro­ad­hinny­ben?

Maude meg­le­he­tő­sen za­var­tan vá­la­szolt:

– Hát, Mr. Bent­ley­vel ta­lál­koz­tam.

– Á, szó­val vé­let­le­nül ta­lál­ko­zott Mr. Bent­ley­vel?

Maude egy ki­csit mo­cor­gott a szé­ken.

– Nem, az az igaz­ság, hogy ír­tam neki egy la­pot. Meg­ír­tam, hogy az­nap oda­me­gyek. Az az igaz­ság, meg­kér­dez­tem, hogy haj­lan­dó-e ta­lál­koz­ni ve­lem. Nem mint­ha ott lett vol­na hova men­ni. Is­ten háta mö­göt­ti kis lyuk az. Nincs ott se ká­vé­ház, se mozi, sem­mi. Va­ló­já­ban a busz­meg­ál­ló­nál ta­lál­koz­tunk. Míg a vissza­té­rő busz­ra vár­tam.

– Ez Mrs. Mc­Ginty ha­lá­la előtt tör­tént?

– Ő, per­sze. Bár, nem sok­kal az­előtt. Mert né­hány nap múl­va már meg­je­lent az egész az új­ság­ban.

– Be­szélt Mr. Bent­ley a szál­lás­adó­nő­jé­ről?

– Nem hi­szem.

– És maga sen­ki más­sal nem be­szélt Bro­ad­hinny­ben?

– Hát… csak Mr. Ro­bin Up­ward­dal. Hal­lot­tam már be­szél­ni a rá­di­ó­ban. Meg­lát­tam, amint ki­jött a há­zá­ból, s fel­is­mer­tem a ké­pei után, és au­tog­ra­mot kér­tem tőle.

– És adott?

– Ó, igen, iga­zán na­gyon ked­ve­sen vi­sel­ke­dett. Nem volt ná­lam az au­tog­ram­köny­vem, de ta­lál­tam egy fe­les­le­ges jegy­zet­la­pot, és ö azon­nal elő­vet­te a töl­tő­tol­lat, és alá­ír­ta.

– Lá­tás­ból nem is­mer má­so­kat Bro­ad­hinny­ben?

– Hát, Car­pen­te­ré­ket per­sze is­me­rem. Gyak­ran jár­nak Kilc­hes­ter­be. Gyö­nyö­rű a ko­csi­juk, és az asszony cso­dá­la­tos ru­há­kat vi­sel Kö­rül­be­lül egy hó­nap­ja ő nyi­tott meg egy jó­té­kony célú vá­sárt. Azt mond­ják, a fér­je lesz a kö­vet­ke­ző kép­vi­se­lőnk.

Po­i­rot bó­lin­tott. Az­u­tán elő­vet­te a zse­bé­ből a bo­rí­té­kot, ame­lyet ál­lan­dó­an ma­gá­val hor­dott. Ki­te­re­get­te a négy fény­ké­pet az asz­ta­lon.

– Fel­is­me­ri bár­me­lyi­ket?… Mi a baj?

– Mrs. Cutt­le volt az. Ép­pen ki­ment az aj­tón. Re­mé­lem, nem vet­te ész­re, hogy maga ve­lem van. Egy ki­csit fur­csá­nak tűn­ne. Tud­ja, a em­be­rek so­kat be­szél­nek ma­gá­ról. Azt mond­ják, hogy Pá­rizs­ból küld­ték át… a Szü­re­té­ről, vagy va­la­mi ilyes­fé­le hely­ről.

– Bel­ga va­gyok, nem fran­cia, de ez nem szá­mít.

– Mi van ezek­kel a fény­ké­pek­kel? – A lány fö­lé­jük ha­jolt, hogy gon­do­san meg­vizs­gál­ja őket. – Meg­le­he­tő­sen ré­gi­ek?

– A leg­ré­geb­bi har­minc éve ké­szült.

– Bor­zasz­tó os­to­bán hat­nak ezek a régi di­va­tú ru­hák. Olyan bo­lon­do­san fes­te­nek ben­nük a nők.

– Lát­ta már va­la­me­lyi­ket elő­ző­leg?

– Va­la­me­lyik nőt vagy va­la­me­lyik fény­ké­pet?

– Akár­me­lyi­ket.

– Az az ér­zé­sem, hogy ezt már lát­tam. – Ujja a ha­rang­sza­bá­sú ka­la­pot vi­se­lő Ja­ni­ce Court­lan­den nyu­go­dott. – Va­la­mi új­ság­ban lát­hat­tam, de nem tu­dok vissza­em­lé­kez­ni rá, hogy mi­kor. Ez a gye­rek is is­me­rős­nek tű­nik egy ki­csit. De nem em­lék­szem, mi­kor lát­tam őket; nem olyan ré­gen.

– Va­la­mennyi fény­kép a Sun­day Co­met­ben je­lent meg, a Mrs. Mc­Ginty ha­lá­lát meg­elő­ző va­sár­nap.

Maude éle­sen pil­lan­tott rá. – És va­la­mi kö­zük van a do­log­hoz? Ezért akar­ja, hogy én… Nem fe­jez­te be a mon­da­tot.

– Igen – mond­ta Po­i­rot. – Ezért.

Még va­la­mit elő­vett a zse­bé­ből, és meg­mu­tat­ta a lány­nak. A Sun­day Co­met­ből való ki vá­gás volt az.

– Jobb len­ne, ha el­ol­vas­ná – tet­te hoz­zá. A lány gon­do­san vé­gig­ol­vas­ta. Ra­gyog arany­sző­ke feje az új­ság­pa­pír­da­rab­ka fölé ha­jolt.

Vé­gül fel­pil­lan­tott.

– Szó­val, ef­fé­le nők ezek. És maga, ami­kor el­ol­vas­ta a cik­ket, öt­le­te­ket me­rí­tett be­lő­le.

– He­lye­seb­ben már nem is fe­jez­het­né ki.

– Ak­kor sem ér­tem, hogy… – a lány hall­ga­tott egy pil­la­na­tig, s el­gon­dol­ko­zott. Po­i­rot sem be­szélt. Bár­mi­lyen elé­ge­det­té is tud­tál ten­ni a tu­laj­don öt­le­tei, azért min­dig haj­lan­dó volt meg­hall­gat­ni a má­so­két is.

– Gon­dol­ja, hogy ezek kö­zül a nők kö­zül egyik vagy má­sik Bro­ad­hinny­ben van?

– El­kép­zel­he­tő, hát nem?

– Per­sze. Bár­ki tar­tóz­kod­hat bár­hol… – a lány foly­tat­ta, Eva Kané szép, mes­ter­kélt ar­cá­ra téve az uj­ját: – Most már elég öreg le­het… kö­rül­be­lül olyan idős, mint Mrs. Up­ward.

– Kö­rül­be­lül.

– Azon gon­dol­ko­zom, hogy – ami­lyen nő le­he­tett – biz­to­san sok em­ber for­ralt el­le­ne bosszút.

– Ez is egy szem­pont – vá­la­szol­ta las­san Po­i­rot. – Igen, ez is szem­pont. Em­lék­szik a Cra­ig-ügy­re? – kér­dez­te az­u­tán.

– Ki ne em­lé­kez­nék? – mond­ta Maude Wil­li­ams. – Hi­szen Cra­ig ott van Ma­dame Tus­sa­ud pa­nop­ti­ku­má­ban! Én még gye­rek vol­tam ak­ko­ri­ban, de az új­sá­gok min­dig újra fel­ele­ve­ní­tik, más ügyek kap­csán. Nem hi­szem, hogy va­la­ha el fog­ják fe­lej­te­ni. Maga gon­dol­ja?

Po­i­rot hir­te­len fel­kap­ta a fe­jét.

Sze­ret­te vol­na tud­ni, mi­től lett hir­te­len olyan ke­se­rű a lány hang­já­nak a csen­gé­se.