HETEDIK FEJEZET

 1.

A há­zi­kó, mely­ben Mrs. Mc­Ginty la­kott, csak né­hány lé­pés­nyi­re volt a busz­meg­ál­ló­tól. A kü­szö­bön két gye­rek ját­szott. Egyi­kük egy meg­le­he­tő­sen fér­ges­nek tűnő al­mát evett, a má­sik ki­a­bált, s egy bá­dog­tál­cá­val ver­te az aj­tót. Na­gyon bol­dog­nak lát­szot­tak. Po­i­rot maga is hoz­zá­já­rult a zaj­hoz, ke­mé­nyen be­ko­pog­va az aj­tón.

Egy asszony né­zett ki a ház sar­ka mö­gül. Szí­nes tré­ning­ru­hát vi­selt, s a haja ren­det­le­nül csün­gött.

– Hagyd abba, Er­nie – ki­ál­tot­ta.

– Mi­ért? – kér­dez­te Er­nie, és csak foly­tat­ta.

Po­i­rot ott­hagy­ta a lép­csőt, és a ház sar­ka felé tar­tott.

– Az em­ber nem tud­ja, mit csi­nál­jon a gye­re­kek­kel, igaz? – mond­ta az asszony.

Po­i­rot úgy gon­dol­ta, ő tud­ná, de vissza­tar­tot­ta ma­gát, hogy ezt ki is mond­ja.

Az asszony hí­vó­an in­tett a hát­só ajtó fe­lől.

– Az elül­ső aj­tót zár­va tar­tom, uram. Pa­ran­csol­jon be­fá­rad­ni.

Po­i­rot vé­gig­ha­ladt egy igen mocs­kos mo­so­ga­tó kam­rán, be egy csak­nem ugyan­olyan pisz­kos kony­há­ba.

– Nem itt öl­ték meg – kö­zöl­te az asszony. – A nap­pa­li­ban. Po­i­rot egy ki­csit pis­lo­gott.

– Ugye, ezért jött le ide az úr? Maga a kül­föl­di úri­em­ber Sum­mer­ha­ye­sék­től?

– Úgy, szó­val min­dent tud ró­lam? – ér­dek­lő­dött Po­i­rot. Rá­mo­soly­gott az asszony­ra. – Igen, va­ló­ban, Mrs..

– Kidd­le. Az uram kő­mű­ves. Négy hó­nap­ja köl­töz­tünk be ide, úgy ám. Ad­dig Bert any­já­nál lak­tunk… A né­pek azt mond­ták: „Csak nem köl­töz­nek be egy ház­ba, ahol meg­öl­tek va­la­kit?” – én meg azt fe­lel­tem, egy ház az esek egy ház, az­tán csak jobb, mint a nap­pa­li­ban alud­ni két szé­ken. Hát nem ré­mes, hogy ilyen szű­ki­ben va­gyunk a la­kás­nak? Az­tán meg min­ket nem bán­tott itt sen­ki. Azt mond­ják, akit meg­öl­tek, az vissza­jár, de en­nek eszé­be sem volt vissza­jár­ni. Akar­ja lát­ni az úr, hol tör­tént?

Po­i­rot úgy érez­te ma­gát, mint egy tár­sas­uta­zá­son részt vevő tu­ris­ta. Mrs. Kidd­le be­ve­zet­te egy sú­lyos, Ja­kab stí­lu­sú gar­ni­tú­rá­val te­le­zsú­folt kis szo­bá­ba. El­len­tét­ben a ház töb­bi ré­szé­vel, sem­mi je­lét nem le­he­tett lát­ni, hogy a szo­bá­ban lak­tak va­la­ha is.

– Itt fe­küdt a föl­dön, a feje szét­ver­ve. Mrs. El­li­ot majd el­vesz­tet­te az eszit. Ő ta­lált rá. Ő meg Lar­kin, aki a ke­nye­ret hoz­za a szö­vet­ke­zet­ből. De a pénzt az eme­let­ről emel­ték el. Jöj­jön csak, meg­mu­ta­tom, hon­nan.

Mrs. Kidd­le fel­ve­zet­te a lép­csőn az eme­let­re, egy há­ló­szo­bá­ba, ahol nagy fi­ó­kos szek­rény állt, ha­tal­mas réz­ágy, né­hány szék, s szép gyűj­te­mény he­vert sza­na­szét ned­ves meg szá­raz cse­cse­mő­hol­mik­ból.

– Pon­to­san itt fe­küdt – kö­zöl­te büsz­kén Mrs. Kidd­le.

Po­i­rot kö­rül­né­zett. Ne­héz volt el­kép­zel­ni, hogy ez a ter­mé­keny fan­tá­zia öt­let­sze­rű­en bur­ján­zó te­nyé­sze­te va­la­ha egy idős, há­zi­as nő ra­gyo­gó­ra sú­rolt ott­ho­na le­he­tett. Itt élt és itt aludt Mrs. Mc­Ginty.

– Gon­do­lom, ezek nem az ő bú­to­rai?

– Á, de­hogy, a húga oda­át­ról, Cul­la­von­ből el­vit­te min­det. Sem­mi nem ma­radt itt Mrs. Mc­Ginty­től. Kidd­le-ék jöt­tek és győz­tek. Az élet ere­sebb­nek bi­zo­nyult a ha­la­i­nál.

A föld­szint­ről fel­har­sant egy cse­cse­mő har­sány, he­ves sí­rá­sa.

– Föl­éb­redt a ki­csi – ki­ál­tot­ta fe­les­le­ge­sen Mrs. Kidd­le. Le­ro­hant a lép­csőn, s Po­i­rot kö­vet­te. Itt sem­mi nem ter­mett a szá­má­ra. Át­ment a szom­széd­ba.