KILENCEDIK FEJEZET

 1.

– Va­la­mennyi­en na­gyon ren­des em­be­rek – mor­mol­ta Po­i­rot, amint az ál­lo­más mel­lett be­for­dult Cross­nays ka­pu­ján.

Az aj­tó­fél­fán egy réz­táb­la hir­det­te, hogy itt la­kik dr. Ren­de­li, az or­vos­tu­do­má­nyok dok­to­ra.

Dr. Ren­de­li nagy da­rab, jó ke­dé­lyű, negy­ven kö­rü­li fér­fi volt. igen szol­gá­lat­ké­szen fo­gad­ta ven­dé­gét.

– Meg­tisz­tel­te­tés csen­des kis fa­lunk szá­má­ra – je­len­tet­te ki – a nagy Her­cu­le Po­i­rot je­len­lé­te.

– Á – mond­ta meg­örül­ve Po­i­rot –, egy­szó­val maga már hal­lott ró­lam?

– Ter­mé­sze­te­sen hal­lot­tunk ma­gá­ról. Ki ne haj­lott vol­na?

Ez ké­nyes kér­dés­nek bi­zo­nyult. Po­i­rot egy­sze­rű­en csak ennyit mon­dott ud­va­ri­a­san:

– Sze­ren­csés­nek ér­zem ma­ga­mat, hogy itt­hon ta­lá­lom. Nem ki­fe­je­zet­ten sze­ren­cse kér­dé­se volt. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, ügyes idő­zí­té­sé. Ám dr. Ren­de­li szí­vé­lye­sen vá­la­szolt:

– Va­ló­ban. Még ép­pen jó­kor ka­pott el. Egy ne­gyed­óra múl­va ren­del­ni fo­gok. Kü­lön­ben mi­ben le­het­nék se­gít­sé­gé­re? Meg­ha­lok a kí­ván­csi­ság­tól, hogy mi já­rat­ban van itt ná­lunk? Pi­he­nő­kú­rán? Avagy gyil­kos­ság tör­tént ber­ke­ink­ben?

– A múlt­ban – nem mos­ta­ná­ban.

– A múlt­ban? Nem em­lék­szem…

– Mrs. Mc­Ginty.

– Per­sze, per­sze. Tel­je­sen el­fe­lej­tet­tem. De csak nem mond­ja, hogy ez iránt ér­dek­lő­dik most?

– Bi­zal­ma­san meg­súg­ha­tom ma­gá­nak, hogy a vé­de­lem fo­ga­dott fel. Új bi­zo­nyí­té­kok ke­rül­tek nap­vi­lág­ra, me­lyek­nek alap­ján fel­leb­be­zést fog­nak be­nyúj­ta­ni.

Dr. Ren­de­li hang­ja éle­sen csat­tant fel:

– Ugyan mi­fé­le új bi­zo­nyí­té­kok ke­rül­het­tek elő?

– Ezt, saj­nos, nincs mó­dom­ban el­árul­ni…

– Ó, per­sze, per­sze, ké­rem bo­csás­son meg.

– De vé­let­le­nül mond­ha­tom… igen olyan dol­gok­ra buk­kan­tam, ame­lyek, úgy is kü­lö­nö­sek… igen… hogy is fe­jez­zem ki?… so­kat­mon­dó­ak. Azért jöt­tem ön­höz, dr. Ren­de­li, mert ha jól tu­dom, Mrs. Mc­Ginty al­kal­man­ként itt is dol­go­zott.

– Hogy­ne, hogy­ne… Mrs. Mc­Ginty… Nem inna va­la­mit? Sherryt? Whis­kyt? in­kább sherryt? Ma­gam is így va­gyok vele. – Ho­zott két po­ha­rat, s he­lyet fog­lal­va Po­i­rot mel­lett, így foly­tat­ta: – Mrs. Mc­Ginty he­ten­ként egy­szer jött hoz­zánk, ki­sebb nagy­ta­ka­rí­tást csi­nál­ni. Na­gyon jó ház­ve­ze­tő­nőm van… iga­zán ki­tű­nő… de a réz­hol­mi… meg a kony­ha­kő fel­sú­ro­lá­sa… hát bi­zony, Mrs. Scott nem­igen tud már le­tér­del­ni. Mrs. Mc­Ginty pom­pás mun­ka­erő volt.

– Gon­dol­ja, hogy sza­va­hi­he­tő te­rem­tés le­he­tett?

– Sza­va­hi­he­tő? Nos, ez kü­lö­nös kér­dés. Iga­zán nem tud­nám meg­mon­da­ni – nem volt al­kal­mam meg­győ­ződ­ni róla. De, leg­jobb tu­do­má­som sze­rint, iga­zán sza­va­hi­he­tő volt.

– Ha te­hát va­la­ki­nek mon­dott vol­na va­la­mit, úgy gon­dol­ja, hogy a ki­je­len­té­se va­ló­szí­nű­leg igaz?

Dr. Ren­de­li egy csöp­pet za­vart­nak lát­szott.

– Ó, hát azért ilyen messzi­re nem men­nék. Va­ló­já­ban igen ke­ve­set tu­dok róla. De meg­kér­dez­he­tem Mrs. Scot­tot. Ő biz­to­san job­ban tud­ja.

– Nem, nem. Ezt in­kább ne te­gye.

– Maga iga­zán kí­ván­csi­vá tesz – mond­ta de­rű­sen dr. Ren­de­li. – Ugyan mi­ket fe­cse­gett össze­vissza az az öreg­asszony? Va­la­mi, né­mi­képp be­csü­let­sér­tő dol­got? Úgy ér­tem, gon­do­lom, va­la­mi rá­gal­ma­zást?

Po­i­rot csak a fe­jét ráz­ta. Az­u­tán így szólt:

– Tud­ja, egye­lő­re ez még szi­go­rú­an bi­zal­mas. Még tel­je­sen az ele­jén tar­tok a nyo­mo­zás­nak.

Dr. Ren­de­li meg­le­he­tő­sen szá­ra­zon je­gyez­te meg:

– Nem gon­dol­ja, hogy egy ki­csit si­et­nie kel­le­ne?

– Tel­je­sen iga­za van. Igen ke­vés a ren­del­ke­zé­sem­re álló idő.

– Meg kell mon­da­nom, hogy meg­le­pe­tést okoz ne­kem… Mi itt va­la­mennyi­en tel­je­sen biz­to­sak vol­tunk ben­ne, hogy Bent­ley a tet­tes. Úgy tűnt, sem­mi két­ség nem fér hoz­zá.

Kö­zön­sé­ges, hit­vány, anya­gi­a­kért el­kö­ve­tett gyil­kos­ság­nak tűnt, meg­le­he­tő­sen ér­dek­te­len gyil­kos­ság­nak. Ezt akar­ta mon­da­ni?

– Igen… igen, kö­rül­be­lül ez a vé­le­mé­nyem.

– Is­mer­te Ja­mes Bent­leyt?

Né­hány­szor fel­ke­re­sett, hogy ke­zel­jem. Ag­go­dal­mas­ko­dott az egész­sé­ge mi­att. Azt hi­szem, az any­ja el­ké­nyez­tet­te. Az em­ber olyan gyak­ran ta­lál­ko­zik ilyes­mi­vel. Van még egy ha­son­ló ese­tem.

– Á, csak­ugyan?

– Igen. Mrs. Up­ward. Ma­jom­sze­re­tet­tel ra­gasz­ko­dik a fi­á­hoz. Jó erő­sen oda­kö­ti a szok­nyá­já­hoz. A fic­kó okos – bár, ma­gunk kö­zött szól­va, annyi­ra azért nem okos, mint kép­ze­li ma­gá­ról, de azért ha­tá­ro­zot­tan te­het­sé­ges. Ro­bin egyéb­ként kez­dő szín­da­ra­bí­ró.

– Rég­óta lak­nak itt?

– Há­rom vagy négy éve. Bro­ad­hinny­ben sen­ki sem la­kik rég­óta. Az ere­de­ti falu egy ma­rok­nyi há­zi­kó­ból állt, me­lyek Long Me­adows kö­rül he­lyez­ked­nek el. Ha jól tu­dom, maga ott szállt meg.

– Va­ló­ban – mond­ta Po­i­rot, min­den túl­zó lel­ke­se­dés nél­kül. Dr. Ren­de­li, úgy tűnt, jól mu­lat.

– Pen­zió, az ám – mond­ta. – Amit az a fi­a­tal nő tud egy pen­zió ve­ze­té­sé­ről, az a nul­lá­val egyen­lő. In­di­á­ban élt, ami­óta férj­hez ment, és a szol­gák csak úgy hem­zseg­tek kö­rü­löt­te. Le­fo­ga­dom, hogy ret­te­ne­tes ké­nyel­met­len ott lak­nia. Sen­ki nem ma­rad ná­luk so­ká­ig. Ami a sze­gény öreg­fi­út, Sum­mer­ha­yest il­le­ti, Sose fog si­ke­rül­ni bár­mit is ki­hoz­nia ab­ból a kony­ha­kert­ből, ami­vel bű­vész­ke­dik. Ren­des fic­kó, de sej­tel­me sincs az üz­le­ti élet­ről – ami­lyen az üz­le­ti élet ma­nap­ság, ha va­la­ki a víz fö­lött akar­ja tar­ta­ni ma­gát. Ma­nap­ság? Ró­lam se kép­zel­je, hogy be­te­ge­ket gyó­gyí­tok! Űr­la­pok ki­töl­té­sé­vel és or­vo­si bi­zo­nyít­vá­nyok írá­sá­val szer­zek ma­gam­nak di­cső­sé­get. Min­den­nek el­le­né­re ked­ve­lem Sum­mer­ha­ye­sé­ket. Az asszony bá­jos te­rem­tés, s noha Sum­mer­ha­yes po­ko­li­an he­ves vér­mér­sék­le­tű, és haj­la­mos a sze­szé­lyes­ség­re, azért még­is­csak a régi gár­da tag­ja. Iga­zán ki­tű­nő csa­lád­ból való. Is­mer­nie kel­lett vol­na az öreg Sum­mer­ha­yes ez­re­dest, go­rom­ba volt, min­ta ló­pok­róc, és büsz­ke, mint az ör­dög.

– Ő volt Sum­mer­ha­yes őr­nagy apja?

– Igen. Nem sok pénz ma­radt az öreg­fiú ha­lá­la után, és az örö­kö­sö­dé­si adó még in­kább tönk­re­tet­te őket, de azért úgy dön­töt­tek, hogy meg­tart­ják a régi há­zat. Az em­ber nem is tud­ja, hogy cso­dál­ja őket, vagy azt mond­ja „os­to­ba sza­ma­rak”.

A kar­órá­já­ra pil­lan­tott.

– Nem tar­tom fel to­vább – mond­ta Po­i­rot.

– Még van egy­pár per­cem. Azon­kí­vül, sze­ret­ném, ha meg­is­mer­ked­ne a fe­le­sé­gem­mel. Nem tu­dom el­kép­zel­ni, hol le­het. Rop­pan­tul fel­kel­tet­te az ér­dek­lő­dé­sét, Mind­ket­tőn­ket bűn­ügyek­ről.

– Kri­mi­no­ló­gi­át, de­tek­tív­re­gé­nye­ket vagy a va­sár­na­pi új­sá­go­kat?

– Mind a hár­mat.

– Le­eresz­ke­dik egé­szen a Sun­day Co­me­tig? Dr. Ren­de­li fel­ne­ve­tett.

– Mit érne anél­kül a va­sár­nap?

– Öt hó­nap­ja ér­de­kes cik­ke­ket kö­zöl­tek. Kü­lö­nö­sen az egyik volt ér­dek­fe­szí­tő, amely olyan nők­ről szólt, akik gyil­kos­sá­gi ügyek­be ke­ve­red­tek, s az éle­tük tra­gé­di­á­i­ról.

– igen. Em­lék­szem arra, ame­lyik­re gon­dol. Bár óri­á­si ha­lan­dzsa volt az egész.

– Á, úgy gon­dol­ja!

– Hát, a Cra­ig-ügyet, per­sze, csak a la­pok­ból is­mer­tem, de egy má­sik­ban – a Court­land-ügy­ben, ál­lí­tom ma­gá­nak, hogy az a nő nem volt tra­gi­kus ár­tat­lan­ság. Sza­bály­sze­rű rom­lott kis te­rem­tés volt. Tu­dom, mert a fér­jét egyik nagy­bá­tyám ke­zel­te. Nem volt fér­fi­szép­ség, de a fe­le­sé­ge sem volt sok­kal kü­lönb. Az asszony meg­ka­pa­rin­tot­ta azt a fi­a­tal zöld­fü­lűt, az­u­tán rá­vet­te a gyil­kos­ság­ra. Ezek után a fiú bör­tön­be ke­rül em­ber­ölé­sért, az asszony pe­dig gaz­dag öz­vegy­ként tá­vo­zik, s va­la­hol má­sutt férj­hez megy.

– A Sun­day Co­met ezt nem em­lí­tet­te. Nem em­lék­szik, ki­hez ment férj­hez?

Ren­de­li meg­ráz­ta a fe­jét.

– Azt hi­szem, sose hal­lot­tam a ne­vét, de va­la­ki azt me­sél­te, hogy az asszony na­gyon jól járt.

– Acik­ket ol­vas­va kí­ván­csi lesz az em­ber, hol le­het most az a négy nő – tű­nő­dött Po­i­rot.

– Tu­dom. Le­het­sé­ges, hogy épp a múlt hé­ten ta­lál­koz­tunk va­la­me­lyi­kük­kel va­la­mi össze­jö­ve­te­len. Le­fo­ga­dom, hogy mé­lyen hall­gat­nak a múlt­juk­ról. Az biz­tos, hogy azok­ról a fény­ké­pek­ről soha sen­ki nem is­mer­né fel őket. Sza­vam­ra, nem tűn­nek va­la­mi jó­ké­pű tár­sa­ság­nak.

Egy óra ütött, s Po­i­rot fel­állt. – Nem sza­bad to­vább fel­tar­ta­nom. Iga­zán na­gyon ked­ves volt ma­gá­tól, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy maga itt van a fa­lu­ban, na­gyon ér­de­kel­nek a bűn­ügyek. So­kat ol­va­sunk – At­tól fé­lek, nem so­kat se­gí­tet­tem. Egy egy­sze­rű fér­fi alig tud va­la­mit a be­já­ró­nő­jé­ről. De egy pil­la­nat, meg kell is­mer­ked­nie a fe­le­sé­gem­mel. So­sem bo­csá­ta­ná meg ne­kem.

Po­i­rot előtt ment ki a hall­ba, és han­go­san ki­ál­tot­ta:

– She­lagh… She­lagh…

Va­la­ki hal­kan vá­la­szolt az eme­let­ről.

– Gye­re le. Van va­la­mi meg­le­pe­tés a szá­mod­ra.

Vé­kony, sá­padt, sző­ke hajú asszony sza­ladt le könnye­dén a lép­csőn.

– Na, mit szólsz hoz­zá, She­lagh, ez itt M Her­cu­le Po­i­rot.

– Ó – úgy tűnt, Mrs. Ren­de­li annyi­ra meg­ré­mült, hogy alig tu­dott meg­szó­lal­ni. Na­gyon vi­lá­gos, kék sze­mé­vel ag­go­dal­ma­san bá­mult Po­i­rot-ra.

– Ma­dame – mond­ta Po­i­rot, s a leg­kül­föl­di­esebb mo­do­rá­ban ha­jolt az asszony keze fölé.

– Hal­lot­tuk, hogy itt tar­tóz­ko­dik – je­gyez­te meg She­lagh Ren­de­li –, de nem tud­tuk, hogy… – El­hall­ga­tott. Pil­lan­tá­sa hir­te­len fér­je ar­cá­ra röp­pent.

A fér­jé­ről ol­vas­sa le a green­wichi időt – gon­dol­ta ma­gá­ban Po­i­rot.

El­mor­molt né­hány szó­vi­rá­gok­kal ékes frá­zist, az­u­tán tá­vo­zott. Ma­gá­val vit­te a be­nyo­mást a mes­ter­ké­let­len dr. Rend­ell­ről és a za­va­rá­ban hall­ga­tag, nyug­ta­lan Mrs. Rend­ell­ről.

Ennyit Ren­del­tek­ről, akik­hez Mrs. Mc­Ginty ked­den dél­előt­tön­ként járt.