2.

Ké­sőbb el­gon­dol­ko­zott raj­ta, hogy va­jon tu­dat alatt lát­ta-e már, vagy ész­re­vet­te-e már előbb is. Va­ló­szí­nű­leg egész idő alatt ott állt, ami­óta csak Long Me­adowsba jött…

Ott, a könyv­szek­rény lim­lom­mal te­le­szórt te­te­jén, az ab­lak mel­lett. Mi­ért nem vet­tem ész­re ed­dig soha? – gon­dol­ta Po­i­rot. Fel­emel­te, ke­zé­ben mé­re­get­te a sú­lyát, fi­gyel­me­sen szem­lél­te, egyen­sú­lyoz­ta, fel­emel­te, hogy le­sújt­son vele…

Ma­u­re­en szo­ká­sos lá­zas si­et­sé­gé­vel lé­pett be az aj­tón, két ku­tya kí­sé­re­té­ben. Ba­rát­sá­gos, í tisz­ta hang­ján meg­szó­lalt:

– Hal­ló, a cu­kor­tö­rő­vel ját­szik?

– Csak­ugyan az? Cu­kor­tö­rő?

– Igen. Cu­kor­tö­rő vagy cu­kor­ka­la­pács – nem tu­dom, me­lyik a meg­fe­le­lő ki­fe­je­zés. Ugye vic­ces? Olyan gye­re­kes a kis­ma­dár­ral a te­te­jén.

Po­i­rot óva­to­san meg­for­dí­tot­ta a ke­zé­ben levő szer­szá­mot.

Réz­ből ké­szült, túl­dí­szí­tett, sú­lyos, bárd ala­kú hol­mi volt, a szé­le bo­rot­va­éles. Itt-ott szí­nes, vi­lá­gos­kék és pi­ros kö­vek­kel rak­ták ki. A te­te­jén egy ka­cér, tür­kiz­kék sze­mű kis­ma­dár.

– Ugye mi­lyen pom­pás hol­mi? Akár gyil­kol­ni is le­het­ne vele – je­gyez­te meg Ma­u­re­en könnye­dén.

El­vet­te Po­i­rot-tól, és meg­cél­zott egy pon­tot a sem­mi­ben, hogy ha­lá­los csa­pást mér­jen rá.

– Bor­zasz­tó könnyű len­ne – je­len­tet­te ki. – Azt hi­szem, ez­zel az em­ber egé­szen egy­sze­rű­en szét­ha­sít­hat­ná bár­ki­nek a fe­jét, nem gon­dol­ja?

Po­i­rot az asszony­ra né­zett. Ma­u­re­en szep­lős arca nyu­godt volt és vi­dám. Is­mét meg­szó­lalt:

– Mond­tam már John­nie-nak, meg­lát­ja majd, mi tör­té­nik vele, ha ele­gem lesz be­lő­le.

A fe­le­ség leg­jobb ba­rát­já­nak hí­vom ezt a hol­mit!

Ne­vet­ve tet­te le a cu­kor­tö­rőt, és az ajtó felé in­dult.

– Mi­ért is jöt­tem be – mor­fon­dí­ro­zott. – Nem jut eszem­be… Bá­nom is” én! Jobb lesz, ha me­gyek, és meg­né­zem, nem kel­le­ne-e még egy kis vi­zet ön­te­ni a ser­pe­nyő­be a pu­ding­hoz.

Po­i­rot hang­ja meg­ál­lí­tot­ta, mi­előtt még az aj­tó­ig ért.

– Ta­lán In­di­á­ból hoz­ta ma­gá­val?

– Ó, de­hogy – vá­la­szol­ta Ma­u­re­en. – Ka­rá­csony­kor vet­tem a V. V. – n.

– A V. V. – n? – is­mé­tel­te Po­i­rot ta­nács­ta­la­nul.

– Vidd és Vedd – ma­gya­ráz­ta könnye­dén Ma­u­re­en. – Jó­té­kony célú vá­sár a pa­ró­ki­án. Az em­ber el­vi­szi azo­kat a hol­mi­kat, ame­lyek­re nin­csen szük­sé­ge, az­u­tán vá­sá­rol va­la­mit. Va­la­mi nem túl­sá­go­san bor­zal­mas hol­mit, ha ugyan ta­lál ilyes­mit. Én ezt vet­tem meg és azt a ká­vés­kan­nát. Tet­szik a cső­re, és meg­tet­szett a kis­ma­dár a cu­kor­tö­rőn.

A ká­vés­kan­na kis, öt­vös­mun­ká­val ké­szí­tett da­rab volt. Nagy, gör­be cső­re va­la­mi­re em­lé­kez­tet­te Po­i­rot-t.

– Gon­do­lom, Bag­dad­ból való – je­gyez­te meg Ma­u­re­en. – Leg­alább­is azt hi­szem, Wet­her­byék azt mond­ták. De az is le­het, Irán­ból.

– Egy­szó­val, ezek a tár­gyak a Wet­her­by ház­ból va­lók?

– Igen. Bor­zal­mas sok ócs­ka­sá­guk van. Na, men­nem kell. A pu­ding.

Tá­vo­zott. Az ajtó be­csa­pó­dott. Po­i­rot is­mét fel­emel­te a cu­kor­tö­rőt, és az ab­lak­hoz vit­te.

Az élén gyen­ge, igen gyen­ge el­szí­ne­ző­dést pil­lan­tott meg. Po­i­rot bó­lin­tott.

Egy pil­la­na­tig ha­bo­zott. Az­u­tán ki­vit­te a szo­bá­ból a cu­kor­tö­rőt, fel a szo­bá­já­ba. Ott gon­do­san el­he­lyez­te egy do­boz­ban, az­u­tán az egé­szet be­cso­ma­gol­ta pa­pír­ba, és át­kö­töt­te, s is­mét le­ment, és tá­vo­zott a ház­ból.

Nem hit­te, hogy bár­ki is ész­re fog­ja ven­ni a cu­kor­tö­rő hi­á­nyát. Ren­det­len ház­tar­tás volt ez.