TIZENHARMADIK FEJEZET

Car­pen­te­rék es­té­lyé­nek a vége felé Mrs. Oli­ver, egy po­hár­ral a ke­zé­ben, Po­i­rot felé tar­tott. Ed­dig a pil­la­na­tig mind­ket­tő­jü­ket kö­rül­fog­ta cso­dá­ló­ik gyű­rű­je. Most, mi­után tö­mén­te­len gint el­fo­gyasz­tot­tak, és ki­tű­nő volt a han­gu­lat, a régi ba­rá­tok össze­dug­ták a fe­jü­ket, és a hely­be­li bot­rá­nyok­ról kezd­tek plety­kál­ni, s a két kí­vül­ál­ló­nak al­kal­ma adó­dott egy­más­sal be­szél­get­ni.

– Jöj­jön ki a te­rasz­ra – mond­ta Mrs. Oli­ver össze­es­kü­vő han­gon sut­tog­va, és egy pa­pír­da­rab­kát nyo­mott Po­i­rot ke­zé­be.

Együtt lép­tek ki a te­rasz­ra. Po­i­rot ki­gön­gyöl­te a pa­pír­da­ra­bot.

– Dr. Ren­de­li – ol­vas­ta.

Kér­dő pil­lan­tást ve­tett Mrs. Oli­ver­re. Mrs. Oli­ver nyo­ma­té­ko­san bó­lin­tott, s a moz­du­lat­ra nagy, szür­ke haj­fürt hullt az ar­cá­ba.

– Ő a gyil­kos – je­len­tet­te ki.

– Gon­dol­ja? Mi­ért?

– Egy­sze­rű­en csak tu­dom – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ő az a tí­pus. Élet­erős, eszes, meg min­den.

– Le­het­sé­ges.

Úgy tűnt, hogy Po­i­rot nincs meg­győ­ződ­ve a do­log­ról.

– És mit gon­dol, mi volt az in­dí­té­ka?

– Vé­tett az or­vo­si eti­ka el­len – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. – Mrs.

Mc­Ginty pe­dig tu­dott róla. De bár­mi volt is az oka, bi­zo­nyos­ra ve­he­ti, hogy ö volt. Va­la­mennyi­üket ta­nul­má­nyoz­tam, és ö az iga­zi.

Vá­la­szul Po­i­rot könnyed han­gon meg­je­gyez­te:

– Teg­nap este va­la­ki meg­pró­bált a vo­nat alá lök­ni a kilc­hes­te­ri ál­lo­má­son.

– Jó­sá­gos egek! Úgy érti, hogy meg akar­ták gyil­kol­ni?

– Sem­mi két­sé­gem, hogy er­ről volt szó.

– Dr. Ren­de­li pe­dig el­ment egy be­te­gé­hez. Tu­dom, hogy el­ment.

– Igen… én is úgy tu­dom… hogy el­men­ti egy be­te­gé­hez.

– Ak­kor el­in­té­zett­nek te­kint­het­jük.

– Nem egé­szen – in­gat­ta a fe­jét Po­i­rot. – Mr. és Mrs. Car­pen­ter is Kilc­hes­ter­ben volt teg­nap este, és kü­lön tér­tek haza. Meg­le­het, hogy Mrs. Ren­de­li egész este ott­hon ült, és a rá­di­ót hall­gat­ta, de az is le­het, hogy nem – sen­ki nem tud­ja meg­mon­da­ni. Miss Hen­der­son pe­dig elég gyak­ran be­megy a mo­zi­ba Kilc­hes­ter­be.

– Teg­nap este nem ment el. Ott­hon volt. Ő maga mond­ta ne­kem.

– Nem sza­bad min­dent kész­pénz­nek ven­nie, ma­gá­nak – je­gyez­te meg kor­ho­ló han­gon Po­i­rot. össze­tar­ta­nak. Ez­zel szem­ben Frie­da, a kül­föl­di al­kal­ma­zott, csak­ugyan mo­zi­ban volt teg­nap este, s így ő nem kö­zöl­he­ti ve­lünk, ki volt és ki nem volt ott­hon Hun­ter’s Clo­se-ban! Lát­ja, nem olyan egy­sze­rű le­szű­kí­te­ni a kört.

– Én va­ló­szí­nű­leg iga­zol­ha­tom a mi­e­in­ket – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver. – Mit is mon­dott, mi­kor tör­tént ez?

– Pon­to­san fél tíz­kor.

– Ak­kor La­bu­mums min­den­eset­re tisz­tán áll. Nyolc­tól fél tí­zig Ro­bin, az any­ja meg én pó­ker­pa­szi­án­szot ját­szot­tunk.

– Biz­tos­ra vet­tem, hogy maga és Ro­bin be­zár­kóz­tak egy kis kö­zös mun­ká­ra.

– S hagy­tuk vol­na, hogy Mad­re fel­pat­tan­jon a bo­kor­ban el­rej­tett mo­tor­ke­rék­pár­ra?

Mrs. Oli­ver fel­ne­ve­tett. – Nem, Mad­re a sze­münk előtt volt.

– Fel­só­haj­tott, mint aki­nek va­la­mi szo­mo­rú gon­do­lat jut az eszé­be. – Kö­zös mun­ka – je­gyez­te meg ke­se­rű­en. – Li­dérc­nyo­más az egész! Ma­gá­nak hogy tet­sze­ne, ha azt lát­ná, hogy Batt­le fő­fel­ügye­lő­nek egy nagy fe­ke­te ba­juszt ra­gasz­ta­ná­nak, s az­u­tán azt mon­da­nák, hogy az maga. Po­i­rot egy ki­csit pis­lo­gott.

– Csak­ugyan li­dér­ces öt­let.

– Na, most már leg­alább meg­ér­ti, hogy mit kell szen­ved­nem.

– Én is szen­ve­dek – mond­ta Po­i­rot. – Ma­dame főzt­je egy­sze­rű­en le­ír­ha­tat­lan. Azt egy­ál­ta­lán nem is le­het­ne fő­zés­nek ne­vez­ni. És a lég­hu­zat, a hi­deg szél, a macs­kák ér­zé­keny gyom­ra, a ku­tyák hosszú sző­re, ször­nyű ágy, ami­ben al­szom – a gyöt­re­lem em­lé­ké­re le­huny­ta sze­mét –, a lan­gyos viza für­dő­szo­bá­ban, a lyu­kas sző­nyeg a lép­csőn, na és az­u­tán a kávé… szó­val, nem le­het le­ír­ni azt a fo­lya­dé­kot, ame­lyet ká­vé­ként fel­tá­lal­nak az em­ber­nek. Va­ló­sá­gos tá­ma­dás a gyo­mor el­len.

– Is­te­nem – mond­ta együtt­ér­ző­en Mrs. Oli­ver. – És, tud­ja, min­den­nek el­le­né­re iga­zai bá­jos te­rem­tés.

– Mrs. Sum­mer­ha­yes? El­ra­ga­dó. Tel­je­sen el­ra­ga­dó. De et­től csak bo­nyo­lul­tab­bá vá­lik az egész.

– Itt jön – fi­gyel­mez­tet­te Mrs. Oli­ver. Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes fe­lé­jük kö­ze­le­dett, Szep­lős ar­cán el­ra­gad­ta­tott ki­fe­je­zés tün­dö­költ. Ke­zé­ben po­ha­rat tar­tott. Sze­re­tet­tel mo­soly­gott mind­ket­tő­jük­re.

– Azt hi­szem, egy ki­csit be­csíp­tem – kö­zöl­te. – Ilyen ren­ge­teg pom­pás gin! Ra­jon­gok az es­té­lye­kért! Bro­ad­hinny­ben nem ad­nak túl gyak­ran es­té­lye­ket. Ez is csak azért van, merj ma­guk mind­ket­ten olyan hí­re­sek. Bár­csak én tud­nék köny­ve­ket írni. Az a baj, hogy én sem mi­hez sem ér­tek iga­zán.

– Ma­dame, ön jó anya és fe­le­ség – je­len­tet­te ki Po­i­rot ki­mér­ten.

Ma­u­re­en sze­me tág­ra nyílt, mo­gyo­ró­szí­nű sze­me bű­bá­jo­sán ra­gyo­gott kes­keny, szep­lős ar­cá­ban. Mrs. Oli­ver el­töp­ren­gett, va­jon hány éves is le­het. Nem több har­minc­nál – gon­dol­ta.

– Va­jon az va­gyok? – je­gyez­te meg Ma­u­re­en. – Bár­csak úgy len­ne. Bor­zasz­tó­an sze­re­tem őket, de hát elég ez?

Po­i­rot kö­hé­cselt.

– Ha nem tart vak­me­rő­nek, ma­dame, mon­da­nék va­la­mit. Egy asszony­nak, aki iga­zán sze­re­ti a fér­jét, job­ban kell tö­rőd­nie a fér­je gyom­rá­val. A gyo­mor rend­kí­vül fon­tos. Ma­u­re­en egy csöp­pet sér­tő­döt­ten pil­lan­tott rá.

– John­nie-nak pom­pás gyom­ra van – mond­ta mél­tat­lan­kod­va. – Tel­je­sen la­pos. Gya­kor­la­ti­lag nincs is gyom­ra egy­ál­ta­lán.

– Én arra cé­loz­tam, ami be­le­ke­rül.

– Maga a főz­töm­ről be­szél – ki­ál­tot­ta Ma­u­re­en. – Min­dig is az volt a vé­le­mé­nyem, hogy tel­je­sen mind­egy, mit eszik az em­ber.

Po­i­rot fel­nyö­gött.

– Vagy, hogy mit vi­sel az em­ber – foly­tat­ta ál­mo­doz­va Ma­u­re­en. – Vagy, hogy mit tesz. Egy­ál­ta­lán, nem hin­ném, hogy a dol­gok fon­to­sak len­né­nek.

Né­hány pil­la­na­tig hall­ga­tott, sze­me, az al­ko­hol kö­dén át, mint­ha a tá­vol­ban lá­tott vol­na va­la­mit.

– A mi­nap egy nő írt az új­ság­ban – mond­ta hir­te­len. – Iga­zán os­to­ba le­vél volt. Azt kér­dez­te, mi he­lye­sebb: az em­ber adja-e örök­be a gye­re­két va­la­ki­nek, aki min­den ked­ve­ző le­he­tő­sé­get meg tud adni neki – min­den ked­ve­ző le­he­tő­sé­get, így írta – ez­alatt a jó ne­vel­te­tést ér­tet­te, az öl­töz­kö­dést, a ké­nyel­met –, vagy tart­sa ma­gá­nál a gye­re­két, még ha sem­mi­fé­le ked­ve­ző le­he­tő­sé­get sem tud nyúj­ta­ni neki. Sze­rin­tem ez os­to­ba­ság – iga­zán os­to­ba­ság. Ha az em­ber tud enni adni a gye­re­ké­nek, a töb­bi nem szá­mít.

Úgy bá­mult üres po­ha­rá­ba, mint­ha kris­tály­gömb len­ne.

– Ne­kem csak tud­nom kell – foly­tat­ta. – Én is örök­be fo­ga­dott gye­rek vol­tam. Anyám le­mon­dott ró­lam, és én min­den ked­ve­ző le­he­tő­sé­get meg­kap­tam, ahogy mond­ják. De azért min­dig fájt a tu­dat, hogy nem sze­ret­tek, hogy az anyám meg tu­dott vál­ni a gyer­me­ké­től.

– Le­het, hogy a maga ja­vá­ért hoz­ta ezt az ál­do­za­tot – je­gyez­te meg Po­i­rot.

Ma­u­re­en tisz­ta pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zott az övé­vel.

– Egyet­len eset­ben sem hi­szem, hogy ez az igaz­ság. Csak ez­zel iga­zol­ják ön­ma­guk­nak. A lé­nyeg az, hogy ké­pe­sek meg­len­ni a gye­re­ke­ik nél­kül… És ez fáj. Az én gye­re­ke­i­met nem ad­nám oda a vi­lá­gon sem­mi­fé­le ked­ve­ző le­he­tő­sé­gért sem!

– Azt hi­szem, tö­ké­le­te­sen iga­za van – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver.

– Ne­kem is ez a vé­le­mé­nyem – csat­la­ko­zott hoz­zá Po­i­rot.

– Ak­kor rend­ben van – je­len­tet­te ki vi­dá­man Ma­u­re­en. – Ak­kor min vi­tat­kozunk?

Ra­bin, aki ép­pen vé­gig­ha­ladt a te­ra­szon, hogy csat­la­koz­zék hoz­zá­juk, meg­szó­lalt:

– Va­ló­ban, min vi­tat­koz­nak?

– Az örök­be­fo­ga­dás­ról – ma­gya­ráz­ta Ma­u­re­en. – Gyű­lö­löm a gon­do­la­tot, hogy örök­be fo­gad­tak, maga nem?

– Hát, még min­dig jobb, mint ár­vá­nak len­ni, nem gon­dol­ja, drá­gám? Azt hi­szem, men­nünk kel­le­ne, nem? Ari­ad­ne?

A ven­dég­se­reg egy test­ként tá­vo­zott. Dr. Rend­ell­nek már előbb el kel­lett si­et­nie. Együtt men­tek le a dom­bon, az­zal a rend­kí­vül han­gos vi­dám­ság­gal, ame­lyet jó né­hány kok­tél el­fo­gyasz­tá­sa okoz.

Ami­kor a La­bur­nums ka­pu­já­hoz ér­tek, Ro­bin ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy jöj­je­nek be va­la­mennyi­en.

– Csak azért, hogy me­sél­je­nek egy ki­csit az es­tély­ről Mad­ré­nak. Olyan unal­mas sze­gény­kém­nek, hogy nem me­het se­ho­vá, pusz­tán azért, mert ki­bab­rált vele a lába. És gyű­lö­li, hogy min­den­ből ki kell ma­rad­nia.

Vi­dá­man be­özön­löt­tek, s úgy tűnt, Mrs. Up­ward örül, hogy lát­ja őket.

– Ki volt még ott? – ér­dek­lő­dött. – Wet­her­byék?

– Nem, Mrs. Wet­her­by nem érez­te jól ma­gát, az a sá­padt Hen­der­son lány pe­dig nél­kü­le nem akart el­jön­ni.

– Az a lány meg­le­he­tő­sen ér­zel­gős – je­gyez­te meg She­lagh Ren­de­li.

– Sze­rin­tem, ez már csak­nem kó­ros – je­len­tet­te ki Ro­bin.

– Az any­ja az oka – mond­ta Ma­u­re­en. – Van­nak anyák, akik csak­nem fel­fal­ják az utó­da­i­kat, nem?

Hir­te­len el­pi­rult, mert pil­lan­tá­sa Mrs. Up­ward ki­hí­vó pil­lan­tá­sá­val ta­lál­ko­zott.

– Fel­fal­lak én té­ged, Ro­bin? – kér­dez­te Mrs. Up­ward.

– De Mad­re! Már hogy ten­nél ilyet? Hogy za­va­rát lep­lez­ze, Ma­u­re­en hir­te­len az ír far­kas­ku­tyák te­nyész­té­sé­ben szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it kezd­te fej­te­get­ni. A be­szél­ge­tés szak­mai sík­ra te­re­lő­dött.

Mrs. Up­ward el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon je­len­tet­te ki:

– Sen­ki nem sza­ba­dul­hat az örök­sé­gé­től: ez em­be­rek­re és ku­tyák­ra egy­aránt áll.

She­lagh Ren­de­li foj­tott han­gon meg­kér­dez­te:

– És a kör­nye­zet ha­tá­sa? Ab­ban nem hisz? Mrs. Up­ward rá vág­ta:

– Nem bi­zony, drá­gám, nem hi­szek. A kör­nye­zet ad­hat va­la­mi fel­szí­nes mázt – de sem­mi töb­bet. Ki­zá­ró­lag az örök­lés a dön­tő.

Her­cu­le Po­i­rot kí­ván­csi szem­mel fi­gyel­te, She­lagh Ren­de­li pi­ru­ló ar­cát. Mrs. Ren­de­li lát­szó­lag túl­zó hév­vel mond­ta:

– De hát ez ke­gyet­len do­log. Nem tisz­tes­sé­ges.

– Az élet ke­gyet­len – je­len­tet­te ki Mrs. Up­ward.

John­nie Sum­mer­ha­yes las­sú, lus­ta hang­ja is csat­la­ko­zott a tár­sal­gás­hoz.

– Egyet­ér­tek Mrs. Up­ward­dal. A szár­ma­zás a lé­nyeg. Min­dig is ez volt a meg­győ­ző­dé­sem.

– Arra gon­dol – mond­ta kér­dő hang­súllyal Mrs. Oli­ver –, hogy a dol­gok örök­lőd­nek? Har­mad-és ne­gyed­ízig­len… Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes hir­te­len meg­szó­lalt tisz­ta, édes hang­ján:

– De az idé­zet így szól to­vább: „De ir­gal­mas­sá­got cse­lek­szem ezer­í­zig­len.”

Úgy tűnt, mint­ha egy ki­csit min­den­ki za­var­ba jött vol­na, ta­lán mert a tár­sal­gás ilyen ko­moly szí­ne­ze­tet öl­tött.

Az­zal vál­toz­tat­tak té­mát, hogy meg­ro­han­ták Po­i­rot-t.

– Me­sél­jen el ne­künk min­dent Mrs. Mc­Ginty­ről, M Po­i­rot. Igaz, hogy nem az a ba­rát­ság­ta­lan al­bér­lő­je gyil­kol­ta meg?

– Tud­ja, ma­gá­ban szo­kott be­szél­ni – je­gyez­te meg Ro­bin –, mi­köz­ben mász­kált a me­zei ös­vé­nye­ken. Gyak­ran ta­lál­koz­tam vele. És iga­zán rend­kí­vül gya­nú­san vi­sel­ke­dett.

– Bi­zo­nyá­ra van rá oka, ami­ért nem hi­szi, hogy ő gyil­kol­ta meg, M Po­i­rot. Mond­ja el ne­künk!

Po­i­rot rá­juk mo­soly­gott. Meg­pö­dör­te a ba­ju­szát.

– Ha nem ő gyil­kol­ta meg, ak­kor ki­cso­da? – Igen, ki­cso­da?

– Ne hoz­zák za­var­ba – szólt köz­be szá­ra­zon Mrs. Up­ward.

– Va­ló­szí­nű­leg kö­zü­lünk gya­nú­sít va­la­kit.

– Ó, kö­zü­lünk?

A lár­má­ban Po­i­rot pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zott Mrs. Up­ward Eval. Az asszony sze­mén lát­szott, hogy jói mu­lat – s volt ben­ne még va­la­mi – ki­hí­vás?

– Kö­zü­lünk gya­nú­sít va­la­kit – ki­ál­tot­ta Ro­bin el­ra­gad­tat­va. – Nos; Ma­u­re­en – öl­töt­te fel a vád kép­vi­se­lő­jé­nek kí­mé­let­len mo­do­rát –, hol volt ak­kor éj­sza­ka – me­lyik éj­sza­ka is?

– No­vem­ber hu­szon­ket­te­di­kén – mond­ta Po­i­rot.

– Úr­is­ten, fo­gal­mam sincs róla – mond­ta Ma­u­re­en.

– Sen­ki sem tud­ná, ennyi idő múl­tán – je­gyez­te meg Mrs. Ren­de­li.

– Nos, én tu­dom – je­len­tet­te ki Ro­bin. – Mert az­nap este fel­lép­tem a rá­di­ó­ban. Át­haj­tot­tam Co­al­port­ba, hogy rá­dió­elő­adást tart­sak a Szín­ház­ról az én Szem­szö­gem­ből. Em­lék­szem rá, mert hossza­san bon­col­tam Gals­wor­thy ta­ka­rí­tó­nő­jét az Ezüst­dob02-ból, és más­nap Mrs. Mc­Gintyt meg­gyil­kol­ták, ne­kem pe­dig még eszem­be is ju­tott, hogy a da­rab­be­li ta­ka­rí­tó­nő va­jon ha­son­lí­tott-e hoz­zá.

– Iga­za van – mond­ta hir­te­len She­lagh Ren­de­li. – Most jut eszem­be, maga mond­ta, hogy az édes­any­ja tel­je­sen egye­dül lesz, mert Jane-nek ki­me­nő­je van az­nap este, én pe­dig le­jöt­tem va­cso­ra után, hogy itt ma­rad­jak vele, csak­hogy, saj­nos, nem hal­lot­ta meg a ko­pog­ta­tá­so­mat.

– Hadd gon­dol­koz­zam csak – szó­lalt meg Mrs. Up­ward. – Ó, igen, per­sze. Fájt a fe­jem, és le­fe­küd­tem, de a há­ló­szo­bám a hát­só kert­re néz.

– Más­nap az­tán – foly­tat­ta She­lagh –, ami­kor meg­hal­lot­tam, hogy Mrs. Mc­Gintyt meg­gyil­kol­ták, arra gon­dol­tam, ta­lán el­men­tem a gyil­kos mel­lett a sö­tét­ben – mert ele­in­te va­la­mennyi­en azt hit­tük, va­la­mi csa­var­gó le­he­tett az, aki be­tört a ház­ba.

– Nos, én még min­dig nem em­lék­szem, hogy mit csi­nál­tam az­nap este – je­len­tet­te ki Ma­u­re­en. – De más­nap reg­gel­re em­lék­szem. A pék me­sél­te el ne­künk. Az öreg Mrs. Mc­Gintyt ki­nyír­ták” – így mond­ta. És én még cso­dál­koz­tam, hogy mi­ért nem jön már.

Meg­bor­zon­gott.

– Hát nem bor­zasz­tó? – tet­te hoz­zá. Mrs. Up­ward még min­dig Po­i­rot-t fi­gyel­te. Na­gyon okos nő ez, gon­dol­ta ma­gá­ban Po­i­rot, és kö­nyör­te­len. Azon­kí­vül, önző. Bár­mit tesz is, nem érez lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást, se bűn­tu­da­tot… Hir­te­len vé­kony, kí­ván­csi hang szó­lalt meg:

– És van va­la­mi bi­zo­nyí­té­ka, M Po­i­rot? She­lagh Ren­de­li hang­ja volt.

John­nie Sum­mer­ha­yes hosszú, sö­tét lel­ke­se­dés­től.

– Ez az, bi­zo­nyí­té­kok – he­lye­selt, de­tek­tív/re­gé­nyek­ben. Bi­zo­nyí­té­kok, ame­lyek min­den­fé­lét mon­da­nak a de­tek­tív­nek – ne­kem pe­dig sem­mit, egé­szen a vé­gé­ig, ami­kor az em­ber leg­szí­ve­seb­ben fel­po­foz­ná ön­ma­gát. Nem mu­tat­hat­na ne­künk, M Po­i­rot, egyet­len apró bi­zo­nyí­té­kot?

Mo­hón ér­dek­lő­dő, mo­soly­gó ar­cok for­dul­tak fe­lé­je. Szá­muk­ra csak já­ték volt az egész (vagy leg­fel­jebb egyi­kük szá­má­ra nem az?). De a gyil­kos­ság nem já­ték – a gyil­kos­ság ve­szé­lyes do­log. Az em­ber sose tud­hat­ja.

Po­i­rot hir­te­len moz­du­lat­tal négy fény­ké­pet hú­zott elő a zse­bé­ből.

– Bi­zo­nyí­té­ko­kat sze­ret­né­nek lát­ni? – kér­dez­te. – Vo­i­lá!

S drá­mai moz­du­lat­tal az asz­tal­ra lök­te a fény­ké­pe­ket. Kö­ré­je se­reg­let­tek, fö­lé­bük ha­jol­tak, össze­vissza fe­cseg­tek.

– Néz­zék csak!

– Mi­cso­da ször­nyű ma­dár­ijesz­tők!

– És néz­zék eze­ket a ró­zsá­kat. Ró­zsák, ró­zsák min­de­nütt!

– Na­hát, ez a ka­lap!

– Jaj, de bor­zal­mas gye­rek!

– De hát kik ezek? – arca fel­ra­gyo­gott.

– Ezt sze­re­tem a…

– Hát nem ne­vet­sé­ges a régi di­vat?

– Ez a nő biz­to­san csi­nos le­he­tett.

– De mi­ért bi­zo­nyí­té­kok ezek?

– Kik ezek?

Po­i­rot las­san vé­gig­hor­doz­ta pil­lan­tá­sát a fél­kör­ben el­he­lyez­ke­dő ar­co­kon. Sem­mi egye­bet nem lá­tott raj­tuk, mint amit vár­ha­tott.

– Nem is­me­rik fel egyi­ket sem?

– Fel­is­mer­ni?

– Nem em­lé­kez­nek rá, hogy is mond­jam, lát­ták-e már va­la­me­lyik fény­ké­pet va­la­hol? De igen… Mrs. Up­ward? Fel­is­me­ri va­la­me­lyi­ket?

Mrs. Up­ward ha­bo­zott.

– Igen… azt hi­szem.

– Me­lyi­ket?

Az asszony ki­nyúj­tot­ta mu­ta­tó­uj­ját, és Lily Gam­boll gye­re­kes, szem­üve­ges ar­cá­ra mu­ta­tott.

– Már lát­ta ezt a fény­ké­pet… mi­kor?

– Nem­rég… Hogy hol… Nem, nem tu­dok vissza­em­lé­kez­ni rá. De biz­tos va­gyok ben­ne, hogy egy pon­to­san ugyan­ilyen fény­ké­pet lát­tam.

Az asszony össze­rán­colt hom­lok­kal, össze­hú­zott szem­öl­dök­kel ült.

Gon­do­la­ta­i­ból csak ak­kor buk­kant elő, ami­kor Mrs. Ren­de­li oda­lé­pett hoz­zá.

– Vi­szont­lá­tás­ra, Mrs. Up­ward. Re­mé­lem, va­la­me­lyik nap el­jön hoz­zám te­á­ra, ha ked­ve lesz hoz­zá.

– Kö­szö­nöm, drá­gám. Ha Ro­bin haj­lan­dó fel­tol­ni a dom­bon.

– Hát per­sze, Mad­re. Pom­pás iz­ma­im fej­lőd­tek, mi­óta ezt a szé­ket to­lo­ga­tom. Em­lék­szel, ami­kor Wet­her­byék­hez men­tünk, s olyan sár volt, hogy…

– Á! – mond­ta hir­te­len Mrs. Up­ward.

– Tes­sék, Mad­re?

– Sem­mi, mondd csak!

– Alig tud­ta­lak fel­tol­ni a domb­ra. Elő­ször a ko­csi csú­szott, az­u­tán én csúsz­tam. Azt hit­tem, sose fo­gunk ha­za­ér­ni. Ne­vet­ve bú­csúz­tak el, és tó­dul­tak ki va­la­mennyi­en. Két­ség­te­len, gon­dol­ta Po­i­rot, hogy az al­ko­hol meg­old­ja a nyel­vet.

Bölcs volt vagy os­to­ba, hogy meg­mu­tat­ta azo­kat a ké­pe­ket? Az ő vi­sel­ke­dé­sét is az al­ko­hol be­fo­lyá­sol­ta?

Nem volt biz­tos ben­ne.

De, va­la­mi ki­fo­gást mor­mol­va, vissza­for­dult.

Ki­tár­ta a ka­put, és fel­ment a ház­hoz. Bal­ol­dalt, a nyi­tott ab­la­kon át, két hang züm­mö­gé­sét hal­lot­ta. Ro­bin és Mrs.

Oli­ver hang­ja volt. Mrs. Oli­ver igen ke­ve­set, Ro­bin pe­dig na­gyon so­kat be­szélt.

Po­i­rot ki­nyi­tot­ta a be­já­ra­ti aj­tót, és a jobb kéz fel­öli aj­tón be­lé­pett a szo­bá­ba, ahon­nan né­hány pil­la­nat­tal előbb tá­vo­zott. Mrs. Up­ward a tűz előtt ült. Ar­cán meg­le­he­tő­sen el­ke­se­re­dett ki­fe­je­zés lát­szott. Oly mé­lyen el­me­rült gon­do­la­ta­i­ban, hogy meg­ijedt Po­i­rot be­lé­pé­sé­től.

A bo­csá­nat­ké­rő kis kö­hö­gés­re hir­te­len össze­rez­zen­ve pil­lan­tott fel.

– Ó – ki­ál­tot­ta. – Maga az? Meg­ijesz­tett.

– Bo­csás­son meg, ma­dame. Azt hit­te, hogy va­la­ki más az? Mit gon­dolt, ki­cso­da?

Az asszony erre nem fe­lelt, csak annyit mon­dott:

– Va­la­mit itt ha­gyott?

– At­tól fé­lek, ve­szélyt hagy­tam itt.

– Ve­szélyt?

– Ve­szélyt, ta­lán ma­gá­ra néz­ve. Azért, mert fel­is­mer­te az egyik fény­ké­pet.

– Nem mond­tam, hogy fel­is­mer­tem. Min­den régi fény­kép tel­je­sen egy­for­ma.

– Fi­gyel­jen ide, ma­dame, Mrs. Mc­Ginty is fel­is­mer­te azok kö­zül a fény­ké­pek kö­zül az egyi­ket. És Mrs. Mc­Ginty ha­lott. Sze­mé­ben a hu­mor vá­rat­lan fel­vil­la­ná­sá­val, Mrs. Up­ward idéz­ni kezd­te:

 

„Mrs. Mc­Ginty ha­lott.

Hogy halt meg hát?

Csak­úgy mint én, ki­nyújt­va nya­kát.”

 

– Erre gon­dol?

– Igen. Ha tud va­la­mit, bár­mit, kö­zöl­je ve­lem most azon­nal, így biz­ton­sá­go­sabb lesz.

– De ked­ves M Po­i­rot, nem egé­szen ilyen egy­sze­rű az egész. Egy­ál­ta­lá­ban nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy tu­dok bár­mit is – sem­mi eset­re sem olyan biz­to­san, hogy tény­nek le­het­ne ne­vez­ni. A hal­vány em­lé­kek igen csa­ló­ka dol­gok. Az em­ber­nek kell len­nie va­la­mi­lyen el­kép­ze­lé­sé­nek, hogy ho­gyan, hol és mi­kor, ha érti, mire gon­do­lok.

– De szá­mom­ra úgy tű­nik, ön­nek már van el­kép­ze­lé­se róla.

– En­nél több­ről van szó. Kü­lön­bö­ző té­nye­ző­ket kell fi­gye­lem­be ven­ni. Sem­mi hasz­na, ha si­et­tet, M Po­i­rot. Nem va­gyok az az al­kat, aki si­et­ve el­ha­tá­roz­za ma­gát. Meg­van a ma­gam­hoz való eszem, és idő­re van szük­sé­gem, míg el­dön­tők va­la­mit. Ha dön­tés­re ju­tok, ak­kor cse­lek­szem. De ad­dig nem, amíg fel nem ké­szül­tem rá.

– Ön több­fé­le ér­te­lem­ben is ti­tok­za­tos asszony, ma­dame.

– Meg­le­het, egy bi­zo­nyos pon­tig. A tu­dás ha­ta­lom. A ha­tal­mat csak jó cé­lok ér­de­ké­ben sza­bad fel­hasz­nál­ni. Bo­csás­son meg, ha azt mon­dom, hogy maga ta­lán nem érti meg az an­gol vi­dé­ki élet­rend­sze­rét.

– Más sza­vak­kal azt mond­ja ne­kem: „Maga csak egy os­to­ba kül­föl­di.”

Mrs. Up­ward egy ki­csit el­mo­so­lyo­dott.

– So­sem fe­jez­ném ki ma­ga­mat ilyen dur­ván.

– Ha ne­kem nem akar­ja el­mon­da­ni, be­szél­jen Spen­ce fő­fel­ügye­lő­vel.

– De ked­ves M Po­i­rot, hagy­juk a rend­őr­sé­get! Egye­lő­re hagy­juk! Po­i­rot vál­lat vont.

– Én fi­gyel­mez­tet­tem – je­gyez­te meg. Mert biz­tos volt ben­ne, hogy Mrs. Up­ward most már egé­szen pon­to­san em­lék­szik, mi­kor és hol lát­ta Lily Gam­boll fény­ké­pét.