3.

Po­i­rot-nak csak más­nap si­ke­rült négy­szem­közt be­szél­nie Miss Pa­me­la Hor­sefall-lal.

Miss Hor­sefall­nak nem sok ide­je volt a szá­má­ra, mert, mint ma­gya­ráz­ta, le kel­lett ro­han­nia Shef­fi­eldbe.

Miss Hor­sefall ma­gas volt, fér­fi­as kül­se­jű, so­kat ivott és erő­sen do­hány­zott, s ha az em­ber rá­né­zett, igen va­ló­szí­nűt­len­nek tűnt, hogy az ő tol­lá­ból csö­pög­tek ilyen szi­ru­pos ér­zel­mek a Sun­day Co­met­be. Mind­azon­ál­tal ez volt az igaz­ság.

– Nyög­je már ki, nyög­je már ki – ri­vallt Po­i­rot-ra tü­rel­met­le­nül Miss Hor­sefall. – El kell men­nem.

– A Sun­day Co­met­ben meg­je­lent cik­ké­ről van szó. Ta­valy no­vem­ber­ben. A Tra­gi­kus Nők­ről szó­ló so­ro­zat.

– Ő, az a so­ro­zat. Hát nem ro­hadt ala­kok vol­tak?

Po­i­rot nem nyil­vá­ní­tott vé­le­ményt a tárgy­ról, ha­nem így foly­tat­ta:

– Fő­leg arra a rész­re gon­do­lok, amely a Nők Bűn­ügyek­kel Kap­cso­lat­ban cí­men je­len­ti meg, no­vem­ber ti­zen­ki­len­ce­di­kén. Eva Ka­ne­nel, Vera Blake-kel, Ja­ni­ce Court­land­del és Lily Gam­boll-lal fog­lal­ko­zott. Miss Hor­sefall el­vi­gyo­ro­dott.

– Hol van­nak most ezek a tra­gi­kus sor­sú nők? Em­lék­szem.

– Gon­do­lom, ilyen cik­kek­nek a meg­je­le­né­se után szo­kott le­ve­le­ket kap­ni?

– Meg­hi­szem azt! Úgy tű­nik, van­nak em­be­rek, akik­nek nincs jobb dol­guk, mint le­ve­le­ket írni. Va­la­ki „egy­szer lát­ta a gyil­kos Cra­iget az ut­cán sé­tál­ni”. Egy má­sik nő el akar­ta me­sél­ni „az éle­te tör­té­ne­tét, amely sok­kal tra­gi­ku­sabb volt, mint bár­mi, amit egy­ál­ta­lán el tu­dok kép­zel­ni”.

– Nem ka­pott le­ve­let, an­nak a cikk­nek a meg­je­le­né­se után, egy bi­zo­nyos Mrs. Mc­Ginty­től, Bro­ad­hinny­böl?

– Hon­nan az ör­dög­ből tud­nám, jó­em­ber? Ko­sár­szám­ra ka­pom a le­ve­le­ket. Ho­gyan em­lé­kez­het­nék egy bi­zo­nyos név­re?

– Gon­dol­tam, ta­lán em­lé­kez­ni fog – mond­ta Po­i­rot –, mert né­hány nap­pal ké­sőbb Mrs. Mc­Gintyt meg­gyil­kol­ták.

– Na, vég­re ér­tel­me­sen be­szél – Miss Hor­sefall egy­sze­ri­ben meg­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy Shef­fi­eldbe ké­szül, és lo­vag­ló­ülés­ben le­ült egy szék­re. – Mc­Ginty… Mc­Ginty… em­lék­szem a ne­vé­re. Az al­bér­lő­je fej­be kó­lin­tot­ta. A nyil­vá­nos­ság szem­pont­já­ból nem va­la­mi iz­gal­mas bűn­tény. Nincs ben­ne sze­xu­á­lis vonz­erő. Maga sze­rint az az asszony írt ne­kem?

– Azt hi­szem, a Sun­day Co­met­nek írt.

– Az ugyan­az. Úgy­is hoz­zám ke­rül. A gyil­kos­ság mi­att – s mint­hogy a neve meg­je­lent a la­pok­ban – egé­szen biz­to­san eszem­be fog jut­ni… – Ab­ba­hagy­ta. – Ide fi­gyel­jen, nem Bro­ad­hinny­böl írt. Bro­ad­way­ből.

– Egy­szó­val, em­lék­szik rá?

– Hát, nem va­gyok biz­tos ben­ne… De az a név… Hát nem hu­mo­ros név! Igen – tel­je­sen ta­nu­lat­lan, ször­nyű­sé­ges írás. Bár­csak ak­kor tud­tam vol­na… De ab­ban biz­tos va­gyok, hogy a le­vél Bro­ad­way­ből jött.

– Maga mond­ta – je­gyez­te meg Po­i­rot –, hogy na­gyon csú­nya írás volt. Bro­ad­way és Bro­ad­hinny – igen ha­son­ló­nak tű­nik.

– Igen, ez le­het­sé­ges. Vé­gül is, az em­ber nem­igen van tisz­tá­ban ezek­kel a fur­csa vi­dé­ki ne­vek­kel. Mc­Ginty… igen. Ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szem. Ta­lán a gyil­kos­ság mi­att vé­ső­dött az agyam­ba a név.

– Nem em­lék­szik, hogy mit írt a le­ve­lé­ben?

– Va­la­mit egy fény­kép­ről. Tu­do­má­sa volt róla, hogy va­la­hol meg­van az egyik kép ere­de­ti­je, ami az új­ság­ban meg­je­lent? S hogy fi­zet­nénk-e érte és mennyit?

– És maga vá­la­szolt?

– Jó­em­ber, ne­künk sem­mi szük­sé­günk ef­fé­le dol­gok­ra. Át­lag­vá­lászt ír­tunk vissza. Há­lás kö­szö­ne­tünk, de nincs szük­sé­günk rá. Vi­szont, mint­hogy Bro­ad­way­be küld­tük – nem hi­szem, hogy meg­kap­ta egy­ál­ta­lán.

– Tud­ta, hogy va­la­hol meg­van az egyik kép ere­de­ti­je… Po­i­rot-ban fel­de­ren­gett egy em­lék. Amint Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes gond­ta­lan hang­ján azt mond­ja: „Per­sze, min­den­be be­le­ütöt­te az or­rát egy ki­csit.”

Mrs. Mc­Ginty min­den­be be­le­ütöt­te az or­rát. Tisz­tes­sé­ges volt, de sze­re­tett min­den­ről tud­ni. Az em­be­rek pe­dig meg­tart­ják a hol­mi­kat, os­to­ba, je­len­ték­te­len hol­mi­kat a múlt­ból. Ér­zel­mi okok­nál fog­va tart­ják meg, vagy egy­sze­rű­en ész­re sem ve­szik már őket, és meg is fe­lejt­kez­nek ar­ról, hogy lé­tez­nek egy­ál­ta­lán.

Mrs. Mc­Ginty lá­tott egy régi fény­ké­pet, és ké­sőbb fel­is­mer­te a Sun­day Co­met­ben a má­so­la­tát. És meg akar­ta tud­ni, nem ke­res­het­ne-e egy kis pénzt vele…

Po­i­rot für­gén fel­állt. – Kö­szö­nöm, Miss Hor­sefall. Bo­csás­son meg, ké­rem, de pon­to­sak vol­tak az eset­tel kap­cso­la­tos jegy­ze­tei az írá­sá­ban? Ész­re­vet­tem pél­dá­ul, hogy hely­te­le­nül írta a Cra­ig-tár­gya­lás évét. A Court­land-ügy­ben pe­dig a fér­jet Her­bert­nek hív­ták, úgy em­lék­szem, és nem Hu­bert­nek. A Lily Gam­boll nagy­nén­je vi­szont Buc­king­hams­hire-ben la­kott, és nem Berk­shire-ben.

Miss Hor­sefall meg­ló­bál­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– A pon­tos­ság tel­je­sen lé­nyeg­te­len, jó­em­ber. Ro­man­ti­kus zagy­va­ság volt az egész, az ele­jé­től a vé­gé­ig. Csak úgy oda­ken­tem egy-két ada­tot, az­tán át­po­foz­tam az egé­szet, hogy ha­tá­sos le­gyen.

– Csak azt sze­ret­ném mon­da­ni, hogy ta­lán a hős­nők jel­lem­vo­ná­sai sem pon­to­san olya­nok, mint ahogy le­ír­ta őket.

Pa­me­la olyas­fé­le nye­rí­tő han­got hal­la­tott, mint va­la­mi ló.

– Hát per­sze hogy nem. Mit kép­zel maga? Sem­mi két­sé­gem afe­lől, hogy Eva Kané va­ló­já­ban egy kis rin­gyó volt, tá­vol­ról sem va­la­mi meg­sér­tett ár­tat­lan­ság. Ami pe­dig a Court­land nőt il­le­ti, ugyan mi­ért szen­ve­dett né­mán egy per­verz sza­dis­tá­val? Mert a pa­sas úszott a pénz­ben, a ro­man­ti­kus kis ba­rát­já­nak pe­dig nem volt egy vasa sem.

– És Lily Gam­boll, a tra­gi­kus gyer­mek?

– Hát, nem aján­la­nám, hogy kö­rü­löt­tem ug­rán­doz­zék egy hús­bárd­dal.

Po­i­rot az uj­ja­in szám­lál­ta.

– El­hagy­ták az or­szá­got… Az Új­vi­lág­ba men­tek… Kül­föld­re, „a gyar­ma­tok­ra”…”Új Éle­tet kez­de­ni”. De, ugye, arra sem­mi bi­zo­nyí­ték, hogy ké­sőbb nem tér­tek vissza az or­szág­ba?

– Egy­ál­ta­lán sem­mi – is­mer­te el Miss Hor­sefall. – Most pe­dig… iga­zán re­pül­nöm kell…

Az­nap, késő éj­sza­ka, Po­i­rot fel­hív­ta Spen­ce-t.

– Már nem tud­tam el­kép­zel­ni, mi tör­tént ma­gá­val, Po­i­rot. Rá­jött va­la­mi re? Bár­mi­re is?

– Nyo­mo­zást vé­gez­tem – je­len­tet­te ki Po­i­rot zor­do­nan. – És?

– És a kö­vet­ke­zőt ál­la­pí­tot­tam meg: Bro­ad­hinny la­kói va­la­mennyi­en na­gyon ren­des em­be­rek.

– Hogy érti ezt, M Po­i­rot?

– Gon­dol­koz­zék csak, ba­rá­tom. „Na­gyon ren­des em­be­rek.” Ez már jó pár­szor ala­pos in­dí­ték volt gyil­kos­ság­ra.