3.
Poirot-nak csak másnap sikerült négyszemközt beszélnie Miss Pamela Horsefall-lal.
Miss Horsefallnak nem sok ideje volt a számára, mert, mint magyarázta, le kellett rohannia Sheffieldbe.
Miss Horsefall magas volt, férfias külsejű, sokat ivott és erősen dohányzott, s ha az ember ránézett, igen valószínűtlennek tűnt, hogy az ő tollából csöpögtek ilyen szirupos érzelmek a Sunday Cometbe. Mindazonáltal ez volt az igazság.
– Nyögje már ki, nyögje már ki – rivallt Poirot-ra türelmetlenül Miss Horsefall. – El kell mennem.
– A Sunday Cometben megjelent cikkéről van szó. Tavaly novemberben. A Tragikus Nőkről szóló sorozat.
– Ő, az a sorozat. Hát nem rohadt alakok voltak?
Poirot nem nyilvánított véleményt a tárgyról, hanem így folytatta:
– Főleg arra a részre gondolok, amely a Nők Bűnügyekkel Kapcsolatban címen jelenti meg, november tizenkilencedikén. Eva Kanenel, Vera Blake-kel, Janice Courtlanddel és Lily Gamboll-lal foglalkozott. Miss Horsefall elvigyorodott.
– Hol vannak most ezek a tragikus sorsú nők? Emlékszem.
– Gondolom, ilyen cikkeknek a megjelenése után szokott leveleket kapni?
– Meghiszem azt! Úgy tűnik, vannak emberek, akiknek nincs jobb dolguk, mint leveleket írni. Valaki „egyszer látta a gyilkos Craiget az utcán sétálni”. Egy másik nő el akarta mesélni „az élete történetét, amely sokkal tragikusabb volt, mint bármi, amit egyáltalán el tudok képzelni”.
– Nem kapott levelet, annak a cikknek a megjelenése után, egy bizonyos Mrs. McGintytől, Broadhinnyböl?
– Honnan az ördögből tudnám, jóember? Kosárszámra kapom a leveleket. Hogyan emlékezhetnék egy bizonyos névre?
– Gondoltam, talán emlékezni fog – mondta Poirot –, mert néhány nappal később Mrs. McGintyt meggyilkolták.
– Na, végre értelmesen beszél – Miss Horsefall egyszeriben megfeledkezett arról, hogy Sheffieldbe készül, és lovaglóülésben leült egy székre. – McGinty… McGinty… emlékszem a nevére. Az albérlője fejbe kólintotta. A nyilvánosság szempontjából nem valami izgalmas bűntény. Nincs benne szexuális vonzerő. Maga szerint az az asszony írt nekem?
– Azt hiszem, a Sunday Cometnek írt.
– Az ugyanaz. Úgyis hozzám kerül. A gyilkosság miatt – s minthogy a neve megjelent a lapokban – egészen biztosan eszembe fog jutni… – Abbahagyta. – Ide figyeljen, nem Broadhinnyböl írt. Broadwayből.
– Egyszóval, emlékszik rá?
– Hát, nem vagyok biztos benne… De az a név… Hát nem humoros név! Igen – teljesen tanulatlan, szörnyűséges írás. Bárcsak akkor tudtam volna… De abban biztos vagyok, hogy a levél Broadwayből jött.
– Maga mondta – jegyezte meg Poirot –, hogy nagyon csúnya írás volt. Broadway és Broadhinny – igen hasonlónak tűnik.
– Igen, ez lehetséges. Végül is, az ember nemigen van tisztában ezekkel a furcsa vidéki nevekkel. McGinty… igen. Határozottan emlékszem. Talán a gyilkosság miatt vésődött az agyamba a név.
– Nem emlékszik, hogy mit írt a levelében?
– Valamit egy fényképről. Tudomása volt róla, hogy valahol megvan az egyik kép eredetije, ami az újságban megjelent? S hogy fizetnénk-e érte és mennyit?
– És maga válaszolt?
– Jóember, nekünk semmi szükségünk efféle dolgokra. Átlagválászt írtunk vissza. Hálás köszönetünk, de nincs szükségünk rá. Viszont, minthogy Broadwaybe küldtük – nem hiszem, hogy megkapta egyáltalán.
– Tudta, hogy valahol megvan az egyik kép eredetije… Poirot-ban felderengett egy emlék. Amint Maureen Summerhayes gondtalan hangján azt mondja: „Persze, mindenbe beleütötte az orrát egy kicsit.”
Mrs. McGinty mindenbe beleütötte az orrát. Tisztességes volt, de szeretett mindenről tudni. Az emberek pedig megtartják a holmikat, ostoba, jelentéktelen holmikat a múltból. Érzelmi okoknál fogva tartják meg, vagy egyszerűen észre sem veszik már őket, és meg is felejtkeznek arról, hogy léteznek egyáltalán.
Mrs. McGinty látott egy régi fényképet, és később felismerte a Sunday Cometben a másolatát. És meg akarta tudni, nem kereshetne-e egy kis pénzt vele…
Poirot fürgén felállt. – Köszönöm, Miss Horsefall. Bocsásson meg, kérem, de pontosak voltak az esettel kapcsolatos jegyzetei az írásában? Észrevettem például, hogy helytelenül írta a Craig-tárgyalás évét. A Courtland-ügyben pedig a férjet Herbertnek hívták, úgy emlékszem, és nem Hubertnek. A Lily Gamboll nagynénje viszont Buckinghamshire-ben lakott, és nem Berkshire-ben.
Miss Horsefall meglóbálta a cigarettáját.
– A pontosság teljesen lényegtelen, jóember. Romantikus zagyvaság volt az egész, az elejétől a végéig. Csak úgy odakentem egy-két adatot, aztán átpofoztam az egészet, hogy hatásos legyen.
– Csak azt szeretném mondani, hogy talán a hősnők jellemvonásai sem pontosan olyanok, mint ahogy leírta őket.
Pamela olyasféle nyerítő hangot hallatott, mint valami ló.
– Hát persze hogy nem. Mit képzel maga? Semmi kétségem afelől, hogy Eva Kané valójában egy kis ringyó volt, távolról sem valami megsértett ártatlanság. Ami pedig a Courtland nőt illeti, ugyan miért szenvedett némán egy perverz szadistával? Mert a pasas úszott a pénzben, a romantikus kis barátjának pedig nem volt egy vasa sem.
– És Lily Gamboll, a tragikus gyermek?
– Hát, nem ajánlanám, hogy körülöttem ugrándozzék egy húsbárddal.
Poirot az ujjain számlálta.
– Elhagyták az országot… Az Újvilágba mentek… Külföldre, „a gyarmatokra”…”Új Életet kezdeni”. De, ugye, arra semmi bizonyíték, hogy később nem tértek vissza az országba?
– Egyáltalán semmi – ismerte el Miss Horsefall. – Most pedig… igazán repülnöm kell…
Aznap, késő éjszaka, Poirot felhívta Spence-t.
– Már nem tudtam elképzelni, mi történt magával, Poirot. Rájött valami re? Bármire is?
– Nyomozást végeztem – jelentette ki Poirot zordonan. – És?
– És a következőt állapítottam meg: Broadhinny lakói valamennyien nagyon rendes emberek.
– Hogy érti ezt, M Poirot?
– Gondolkozzék csak, barátom. „Nagyon rendes emberek.” Ez már jó párszor alapos indíték volt gyilkosságra.