2.

– Bo­csás­son meg, meg­en­ge­di, hogy ide ül­jed egy pil­la­nat­ra, és mond­jak ma­gá­nak va­la­mit?

Po­i­rot el­sán­col­ta ma­gát egy kis asz­tal mögé a Kék Macs­ká­ban, és most fel­ri­ad­va buk­kant ki az ét­lap mö­gül. A Kék Macs­ká­ban meg­le­he­tő­sen sö­tét volt, a hely sa­já­tos­sá­ga­ként, hogy tölgy­fa bur­ko­la­tá­val és ólom­ke­re­tes ab­lak­üve­ge­i­vel ódon ha­tást kelt­sen, de a fi­a­tal nő, aki ép­pen he­lyet fog­lalt vele szem­ben, ra­gyog­va vált ki a sö­tét hát­tér­ből.

A lány­nak ki­fe­je­zet­ten arany­szí­nű haja volt, s acél­kék kö­tött ru­hát vi­selt, rá­adá­sul Po­i­rot-nak az volt az ér­zé­se, hogy nem is olyan rég lát­ta már va­la­hol. A lány foly­tat­ta:

– Tud­ja, aka­rat­la­nul is meg­hal­lot­tam va­la­mit a Mr. Scutt­le-lal foly­ta­tott be­szél­ge­té­sé­ből.

Po­i­rot bó­lin­tott. Ész­re­vet­te, hogy a Bre­at­her és Scutt­le­nél a he­lyi­sé­gek vá­lasz­fa­lai in­kább ké­nyel­mi szem­pon­to­kat szol­gál­tak, mint azt, hogy ma­gán­éle­tet biz­to­sít­sa­nak va­la­ki­nek. Őt ugyan nem za­var­ta, mint­hogy fő­ként nyil­vá­nos­ság­ra vá­gyott.

– Maga – ál­la­pí­tot­ta meg – a hát­só ab­lak­tól jobb­ra gé­pelt.

A lány bó­lin­tott. Foga fe­hé­ren csil­lo­gott, amint el­mo­so­lyo­dott. Egész­ség­től duz­za­dó, fi­a­tal nő volt, olyan telt alak­kal, amely ki­vív­ta Po­i­rot el­is­me­ré­sét. Kö­rül­be­lül har­minc­há­rom­har­minc­négy éves­nek ítél­te, a haja ter­mé­sze­tes szí­ne sö­tét, csak­hogy ez a lány fittyet hány a ter­mé­szet­nek.

– Ami Mr. Bent­leyt il­le­ti… – kezd­te a lány.

– Igen?

– Fel­leb­be­zést akar be­ad­ni? Ar­ról van szó, hogy új bi­zo­nyí­té­ko­kat fe­dez­tek fel? Ó, annyi­ra örü­lök. Nem tud­tam… egy­sze­rű­en nem tud­tam el­hin­ni, hogy ő kö­vet­te el. Po­i­rot fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Szó­val, maga nem hit­te, hogy ő tet­te – mond­ta las­san.

– Hát ele­in­te nem. Azt gon­dol­tam, hogy té­ve­dés. De az­tán a bi­zo­nyí­té­kok… – el­hall­ga­tott.

– Igen – mond­ta Po­i­rot –, a bi­zo­nyí­té­kok.

– Úgy tűnt, hogy egy­sze­rű­en sen­ki más nem kö­vet­het­te el. Azt gon­dol­tam, hogy egy ki­csit be­di­li­zett.

– Ma­gá­nak úgy tűnt va­la­ha is – hogy is fe­jez­zem ki –, hogy egy ki­csit fur­csán vi­sel­ke­dik?

– Nem, de­hogy. Nem ilyen­for­mán volt fur­csa. Csak tar­tóz­ko­dó volt és fél­szeg, ami iga­zán elő­for­dul­hat bár­ki­vel. Az az igaz­ság, hogy nem tud­ta ki­fut­ni a for­má­ját. Nem volt ön­bi­zal­ma.

Po­i­rot a lány­ra pil­lan­tott. Neki nyil­ván­va­ló­an volt ön­bi­zal­ma.

Alig­ha­nem két em­ber szá­má­ra is ele­gen­dő.

– Maga ked­vel­te őt? – ér­dek­lő­dött. A lány el­pi­rult.

– Igen, ked­vel­tem. Amy – az a má­sik lány az iro­dá­ban – min­dig ki­ne­vet­te, és tu­tyi­mu­tyi­nak ne­vez­te, de én na­gyon ked­vel­tem. – Fi­nom volt és ud­va­ri­as – és iga­zán so­kat tu­dott. Úgy ér­tem, sok min­dent tu­dott köny­vek­ből.

– Hát per­sze. Köny­vek­ből.

– Na­gyon hi­ány­zott neki az édes­any­ja. Tud­ja, az any­ja éve­ken át be­te­ges­ke­dett. Il­let­ve, nem volt va­ló­ban be­teg, de so­sem volt túl­sá­go­san erős, ő pe­dig min­dent meg­tett érte.

Po­i­rot bó­lin­tott. Is­mer­te az ef­faj­ta anyá­kat.

– És per­sze az any­ja is so­kat tö­rő­dött vele. Úgy ér­tem, vi­gyá­zott az egész­sé­gé­re, óvta a tü­de­jét, gon­dos­ko­dott róla, hogy mit egyék, meg ilyes­mi.

Po­i­rot is­mét bó­lin­tott. Az­u­tán azt kér­dez­te:

– Ma­guk jó ba­rá­tok vol­tak?

– Nem is tu­dom. Nem egé­szen. Né­ha­nap­ján el­be­szél­get­tünk. De mi­óta el­ment in­nen, Bent­ley nem… úgy ér­tem, az­óta nem­igen lát­tam. Egy­szer ba­rá­ti han­gú le­ve­let ír­tam neki, de nem vá­la­szolt.

Po­i­rot ked­ve­sen kér­dez­te:

– De ugye azért még min­dig ked­ve­li?

– Igen…

– Nagy­sze­rű – je­len­tet­te ki Po­i­rot.

Hir­te­len eszé­be ju­tott az el­ítélt rab­bal foly­ta­tott be­szél­ge­tés nap­ja… Tisz­tán lát­ta maga előtt Ja­mes Bent­leyt. Egér­szí­nű ha­ját, so­vány, ügyet­len fi­gu­rá­ját, cson­tos csuk­ló­ját és ujj­pe­re­ce­it, so­vány nya­kán a ki­ug­ró ádám­csut­kát. Lát­ta a lop­va ej­tett, za­vart, csak­nem alat­to­mos pil­lan­tá­sát. Nem egye­nes, nem olyan fér­fi, aki­nek a sza­vá­ban bíz­ni le­het – tit­ko­ló­zó, su­nyi alak, aki ba­rát­ság­ta­la­nul, hal­kan mor­mol­va be­szél… Ja­mes Bent­ley ilyen be­nyo­mást kel­tett vol­na a leg­fe­lü­le­te­sebb meg­fi­gye­lő­ben is. Ilyen be­nyo­mást kel­tett a tár­gya­ló­te­rem­ben is. Az a faj­ta fic­kó, aki haj­la­mos a ha­zug­ság­ra, arra, hogy pénzt lop­jon, és arra, hogy egy öreg­asszonyt agyon­ver­jen…

Ám Spen­ce fő­fel­ügye­lő­ben, aki jó em­ber­is­me­rő volt, nem kel­tett ilyen be­nyo­mást. Sem Her­cu­le Po­i­rot-ban. Most pe­dig itt ez a lány.

– Hogy is hív­ják, ma­de­mo­i­sel­le? – kér­dez­te.

– Maude Wil­li­ams­nek. Nem te­het­nék… nem se­gít­het­nek va­la­mi­ben?

– De, azt hi­szem, igen. Van­nak em­be­rek. Miss Wil­li­ams, akik hisz­nek Ja­mes Bent­ley ár­tat­lan­sá­gá­ban. Azon dol­goz­nak, hogy ezt a tényt be­bi­zo­nyít­sák. En­gem bíz­tak meg vele, hogy a nyo­mo­zást le­foly­tas­sam, s annyit kö­zöl­he­tek ma­gá­val, hogy már­is nagy lé­pés­sel elő­re­ha­lad­tam – va­ló­ban nagy lé­pés­sel.

Pi­ru­lás nél­kül mond­ta ki ezt a ha­zug­sá­got. El­kép­ze­lé­se sze­rint fel­tét­le­nül szük­sé­ges ha­zug­ság volt. Va­la­kit, va­la­hol, nyug­ta­lan­ná kell ten­ni. Maude Wil­li­ams be­szél­ni fog, a be­széd pe­dig olyan, mint egy tóba do­bott kő, hul­lám­fod­ro­kat vet, ame­lyek nőt­tön-nő­nek.

Foly­tat­ta: – Maga azt mond­ta, hogy be­szél­get­tek Ja­mes Bent­ley­vel. Hogy be­szélt más­nak az any­já­ról és az ott­ho­ni éle­té­ről. Nem em­lí­tett-e olyan sze­mélyt, aki­vel ő vagy az any­ja rossz vi­szony­ban let­tek vol­na?

Maude Wil­li­ams el­gon­dol­ko­zott.

– Nem, ilyes­mi­ről nem be­szélt, amit maga rossz vi­szony­nak ne­vez­ne. De, ha jól tu­dom, az any­ja nem ked­vel­te a fi­a­tal nő­ket.

– Sze­re­tő fiúk any­ja sose ked­ve­li a fi­a­tal nő­ket. Nem, én nem ilyes­mi­re gon­do­lok. Va­la­mi csa­lá­di el­len­sé­ges­ke­dés­re, va­la­mi­fé­le gyű­löl­kö­dés­re. Va­la­ki­re, aki bosszút for­ral.

A lány meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sose be­szélt sem­mi ilyes­mi­ről.

– Be­szélt va­la­ha is Mrs. Mc­Ginty­ről, a szál­lás­adó­nő­jé­ről?

A lány egy csöp­pet össze­bor­zadt.

– Név sze­rint nem. Egy­szer em­lí­tet­te, hogy túl­sá­go­san gyak­ran tá­lal fel füs­tölt he­rin­get, és egy­szer me­sél­te, hogy a há­zi­asszo­nya na­gyon ide­ges volt, mert el­tűnt a macs­ká­ja.

– Be­szélt-e ar­ról – ké­rem, le­gyen őszin­te –, hogy tud róla, hol tart­ja a pén­zét a szál­lás­adó­nő­je?

A lány arca egy pi­cit el­sá­padt, de az­tán ha­tá­ro­zot­tan szeg­te fel az ál­lát.

– Tény, hogy em­lí­tet­te. Ar­ról be­szél­tünk, hogy az em­be­rek el­ve­szí­tet­ték a bi­zal­mu­kat a ban­kok­ban – és ő meg­em­lí­tet­te, hogy az öreg há­zi­asszo­nya pél­dá­ul egy pad­ló­desz­ka alatt tart­ja a pén­zét. Azt mond­ta: „Bár­mi­kor el­ve­het­nem, ami­kor nincs ott­hon.” Nem úgy mond­ta, mint aki tré­fál. Nem is tré­fált, in­kább gon­dat­lan­sá­ga mi­att.

– Á – ki­ál­tott Po­i­rot. – szem­pon­tom­ból. Ha Ja­mes Bent­ley lo­pás­ra gon­dolt, ak­kor ez úgy je­le­nik meg a kép­ze­le­té­ben, mint olyan cse­le­ke­det, ame­lyet va­la­ki­nek a háta va­ló­ban ag­gó­dott az öreg­asszony.

Ez nagy­sze­rű! Úgy ér­tem, az én mö­gött hajt vég­re az em­ber. Úgy is mond­hat­ta vol­na: „Egy­szer még va­la­ki agyon­üti ezért az öreg­asszonyt.”

– De nem gon­dol­ta vol­na ko­mo­lyan.

– Ó, de­hogy. De a be­széd, bár­mi­lyen könnyed, bár­mi­lyen sem­mit­mon­dó, el­ke­rül­he­tet­le­nül el­árul­ja, hogy mi­lyen faj­ta em­ber az il­le­tő.

Az okos bű­nö­ző ki se nyit­ja a szá­ját, de hát a bű­nö­zők rit­kán oko­sak, s ál­ta­lá­ban hi­ú­ak, és so­kat be­szél­nek – Így ke­rül ho­rog­ra a leg­több.

Maude Wil­li­ams hir­te­len meg­szó­lalt:

– De va­la­ki­nek csak meg kel­lett gyil­kol­ni az öreg­asszonyt?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Ki tet­te? Maga tud­ja? Van róla va­la­mi el­kép­ze­lé­se?

– Igen – je­len­tet­te ki ha­zug mó­don Her­cu­le Po­i­rot. – Azt hi­szem, igen jó el­kép­ze­lé­sem van a do­log­ról. De még csak az út ele­jén tar­tunk.

A lány a kar­órá­já­ra pil­lan­tott.

– Vissza kell men­nem. Mind­össze egy fél­óra ebéd­időnk van. Kilc­hes­ter ócs­ka hely – az­előtt Lon­don­ban dol­goz­tam. Ér­te­sít­sen, ha te­he­tek va­la­mit – úgy ér­tem, ha va­ló­ban te­he­tek.

Po­i­rot elő­vet­te a név­je­gyét. Rá­ír­ta a Long Me­adows-i te­le­fon­szá­mot.

– Most itt la­kom.

Némi szo­mo­rú­ság­gal ész­re­vet­te, hogy a neve; nem tett kü­lö­nö­sebb ha­tást a lány­ra. Úgy érez­te, az if­jabb ge­ne­rá­ció tel­je­sen le­szo­kott ar­ról, hogy is­mer­je a je­len­tős, hí­res em­be­re­ket.

Her­cu­le Po­i­rot, egy csöp­pet vi­dá­mab­ban, busz­ra szállt, hogy vissza­tér­jen Bro­ad­hinny­be. Min­den­eset­re, leg­alább va­la­ki oszt­ja a fel­te­vé­sét Ja­mes Bent­ley ár­tat­lan­sá­gát il­le­tő­en. Bent­ley nem áll annyi­ra ba­rá­tok nél­kül, mint amennyi­re ezt a ha­tást akar­ta kel­te­ni ön­ma­gá­ról.

Gon­do­la­tai is­mét vissza­tér­tek a bör­tön­be Bent­ley­hez. Mi­lyen csüg­gesz­tő be­szél­ge­tés is, volt az. Ki­lá­tás­ta­lan és ér­dek­te­len.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Bent­ley tom­pán –, de nem hin­ném, hogy bár­ki is te­het­ne, ér­tem va­la­mit.

De­hogy, biz­tos ben­ne, hogy nin­cse­nek el­len­sé­gei.

– És az édes­any­já­nak? Neki sem volt el­len­sé­ge?

– Ter­mé­sze­te­sen nem. Min­den­ki sze­ret­te és tisz­tel­te. Hang­já­ban eny­he mél­tat­lan­ko­dás csen­gett.

– És a maga ba­rá­tai?

– Nin­cse­nek ba­rá­ta­im… – mond­ta, in­kább csak mor­mol­ta Ja­mes Bent­ley.

Ám ez nem volt tel­je­sen igaz. Hi­szen Maude Wil­li­ams a ba­rát­ja.

Mi­lyen cso­dá­la­tos ren­de­zé­se a ter­mé­szet­nek – gon­dol­ta Her­cu­le Po­i­rot –, hogy min­den fér­fi iránt, le­gyen a fel­szí­nen bár­mily ke­vés­sé von­zó, fel­lán­gol­hat egy nő.

Miss Wil­li­ams csá­bí­tó kül­se­je el­le­né­re Po­i­rot-ban erő­sen élt a gya­nú, hogy a lány iga­zi anya­tí­pus. Meg­vol­tak ben­ne azok az em­be­ri tu­laj­don­sá­gok, ame­lyek hi­á­nyoz­tak Ja­mes Bent­ley­ből, az ener­gia, a haj­tó­erő: nem tűr­te a ve­re­sé­get, el­tö­kél­te, hogy bol­do­gul­ni fog.

Po­i­rot fel­só­haj­tott.

Mi­lyen ék­te­len ha­zug­sá­go­kat mon­dott az­nap! De nem tesz sem­mit: szük­ség volt rá.

Mert va­la­hol – gon­dol­ta Po­i­rot, be­le­vet­ve ma­gát a me­ta­fo­rák­ba – a szé­na­ka­zal­ban ott van a tű, s én ha­ma­ro­san utol­érem a sán­ta ku­tyát, és ha meg­do­bok va­la­kit kő­vel, Össze­tö­rik, mint kor­só a kút­ra.