HUSZONHATODIK FEJEZET

– Iga­zán nem ér­tem, M Po­i­rot, hogy ju­tott eszé­be Ro­bin Up­ward­ra gya­na­kod­ni.

Po­i­rot elé­ge­det­ten pil­lan­tott a fe­lé­je for­du­ló ar­cok­ra.

Min­dig is él­ve­zet­tel ma­gya­rá­zott.

– Már sok­kal előbb gya­na­kod­nom kel­lett vol­na. Az a mon­dat volt a bi­zo­nyí­ték, s mi­lyen egy­sze­rű bi­zo­nyí­ték, ame­lyet Mrs. Sum­mer­ha­yes mon­dott az­nap, az es­té­lyen. Azt mond­ta Ro­bin Up­ward­nak: „Gyű­lö­löm a gon­do­la­tot, hogy örök­be fo­gad­tak, maga is?” Ez a két szó ki­nyi­lat­koz­ta­tás volt. Maga is? Ez azt je­len­tet­te – csak azt je­lent­het­te –, hogy Mrs. Up­ward Ro­bin Up­ward­nak nem az édes­any­ja.

Mrs. Up­ward be­te­ge­sen vi­gyá­zott, ne­hogy va­la­ki meg­tud­ja, hogy Ro­bin nem az édes­fia. Alig­ha­nem túl­sá­go­san gyak­ran hal­lott mocs­kos meg­jegy­zé­se­ket te­het­sé­ges fi­a­tal­em­be­rek­kel kap­cso­lat­ban, akik idő­sebb nők­kel, il­let­ve nők­ből él­nek. S igen ke­ve­sen tud­ták – csak a kis szín­há­zi co­te­rie –, hogy ta­lál­ko­zott össze Ro­bin­nal. Az asszony­nak ke­vés kö­ze­li ba­rát­ja volt Ang­li­á­ban, mi­vel olyan hosszú ide­ig élt kül­föl­dön, s min­den­eset­re úgy dön­tött, hogy ide köl­tö­zik, és itt te­le­pe­dik le, tá­vol york­shire-i ott­ho­ná­tól. Még ha össze­ta­lál­ko­zott is haj­da­ni ba­rá­ta­i­val, ak­kor sem vi­lá­go­sí­tot­ta fel őket, mi­kor azt hit­ték, hogy ez a Ro­bin ugyan­az a Ro­bin, akit kis­fi­ú­ként is­mer­tek. De ne­kem kez­det­től fog­va sze­get ütött a fe­jem­be, hogy van va­la­mi mes­ter­kélt a La­bu­mums beli élet­vi­tel­ben. Ro­bin nem úgy vi­sel­ke­dett Mrs. Up­ward­dal szem­ben, mint va­la­mi el­ké­nyez­te­tett gyer­mek, sem mint egy sze­re­tő fiú. Úgy vi­sel­ke­dett, mint egy párt­fo­golt a pat­ron­nal szem­ben. A meg­le­he­tő­sen kü­lö­nös Mad­re meg­szó­lí­tás­nak szín­pa­di­as szí­ne­ze­te volt. Mrs. Up­ward pe­dig, bár nyil­ván­va­ló­an na­gyon sze­ret­te Ro­birrt, mind­azon­ál­tal, ön­tu­dat­la­nul is, úgy bánt vele, mint Va­la­mi ér­té­kes hol­mi­val, ame­lyet meg­vá­sá­rolt és meg­fi­ze­tett.

Szó­val, itt van Ro­bin, aki ké­nyel­me­sen meg­ala­poz­va hely­ze­tét, „Mad­re” tá­mo­ga­tá­sá­val foly­tat­ja mes­ter­sé­gét, s ak­kor, biz­ton­sá­gos vi­lá­gá­ba be­top­pan Mrs. Mc­Ginty, aki fel­is­mer­te a fi­ók­já­ban őr­zött fény­ké­pet – a fény­ké­pet, mely­nek hát­lap­já­ra azt írta, hogy „Anyám”. Az any­ja, aki­ről azt me­sél­te Mrs. Up­ward­nak, hogy te­het­sé­ges, fi­a­tal tán­cos­nő volt, és tü­dő­baj­ban halt meg! Mrs. Mc­Ginty, per­sze, azt hi­szi, hogy a fény­kép Mrs. Up­ward­ról ké­szült fi­a­tal ko­rá­ban, mint­hogy ter­mé­sze­tes do­log­nak fo­gad­ja el, hogy Mrs. Up­ward Ro­bin édes­any­ja. Nem hi­szem, hogy a ki­fe­je­zett zsa­ro­lás egy­ál­ta­lán meg­for­dult Mrs. Mc­Ginty fe­jé­ben, csak azt re­mél­te, hogy „va­la­mi szép kis aján­dé­kot” kap an­nak fe­jé­ben, ha tart­ja á szá­ját egy haj­da­ni plety­ká­ról, ami nem len­ne kel­le­mes egy olyan „büsz­ke” asszony szá­má­ra, mint Mrs. Up­ward.

De Ro­bin nem vál­lal sem­mi­fé­le koc­ká­za­tot. El­eme­li a cu­kor­tö­rőt, ami­ről Mrs. Sum­mer­ha­yes ne­vet­ve meg­jegy­zi, hogy tö­ké­le­tes szer­szám gyil­kos­ság­hoz, és a kö­vet­ke­ző es­tén, út­ban a rá­dió felé, be­tér Mrs. Mc­Ginty há­zi­kó­já­ba. Az asszony tel­je­sen gya­nút­la­nul be­ve­ze­ti a nap­pa­li­ba, ő pe­dig meg­gyil­kol­ja. Ro­bin tud­ja, Mrs. Mc­Ginty hol tart­ja a meg­ta­ka­rí­tott pén­zét – úgy tű­nik, ezt min­den­ki tud­ja Bro­ad­hinny­ben –, úgy tesz, mint­ha be­tö­rést kö­vet­tek vol­na el, el­rej­ti a pénzt oda­kint. Bent­ley gya­nú­ba ke­ve­re­dik, s le­tar­tóz­tat­ják. Az okos Ro­bin Up­ward most már biz­ton­ság­ban érzi ma­gát.

Ám ak­kor én hir­te­len négy fény­ké­pet mu­ta­tok, s Mrs. Up­ward fel­is­me­ri, hogy az egyik azo­nos Ro­bin tán­cos­nő any­já­nak a fény­ké­pé­vel! Idő­re van szük­sé­ge, hogy át­gon­dol­ja a dol­go­kat. Gyil­kos­ság­ról van szó. Le­het­sé­ges, hogy Ro­bin?… Nem, vissza­uta­sít­ja a gon­do­la­tot.

Hogy vé­gül is mit szán­dé­ko­zott ten­ni, azt nem tud­juk. De Ro­bin nem vál­lalt sem­mi­fé­le koc­ká­za­tot. El­ter­ve­zi az egész mise en scé­ne-t. A szín­há­zi lá­to­ga­tást, a Ja­net esti ki­me­nő­jét, a te­le­fon­hí­vá­so­kat, a ká­vés­csé­sze gon­dos be­ma­sza­to­lá­sát az­zal a száj­rúz­zsal, me­lyet Eve Car­pen­ter ké­zi­tás­ká­já­ból csent el, s még jel­leg­ze­tes il­lat­sze­ré­ből is vá­sá­rol egy üveg­gel. Meg­ren­de­zett szín­pa­di je­le­net az egész, elő­ké­szí­tett kel­lé­kek­kel. Míg Mrs. Oli­ver a ko­csi­ban várt, Ro­bin két­szer sza­ladt vissza a ház­ba. A gyil­kos­ság má­sod­per­cek műve volt. Ez­u­tán már csak a „kel­lé­ke­ket” kel­lett gyor­san el­he­lyez­nie. S Mrs. Up­ward ha­lá­lá­val, a vég­ren­de­le­te sze­rint, ha­tal­mas va­gyont örö­költ, s a gya­nú nem te­re­lőd­he­tett rá, mert tel­je­sen bi­zo­nyos­nak tű­nik, hogy egy nő kö­vet­te el a bűn­tet­tet. Mint­hogy az­nap este há­rom nő lá­to­ga­tott a há­zi­kó­hoz, csak­nem biz­tos, hogy az egyi­kü­ket fog­ják gya­nú­sí­ta­ni. És ez csak­ugyan így tör­tént. De Ro­bin, mint min­den bű­nö­ző, túl­sá­go­san ma­ga­biz­tos és gon­dat­lan volt. Nem­csak hogy egy könyv volt a ház­ban, első ol­da­lán az iga­zi ne­vé­vel, ha­nem bi­zo­nyos ok­nál fog­va meg­tar­tot­ta a vég­ze­tes fény­ké­pet is. Sok­kal biz­ton­sá­go­sabb lett vol­na szá­má­ra, ha meg­sem­mi­sí­ti, de ra­gasz­ko­dott ah­hoz az el­kép­ze­lé­sé­hez, hogy fel tud­ja hasz­nál­ni a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban, gya­nú­ba ke­ver­ve vele va­la­ki mást.

Va­ló­szí­nű­leg ak­kor ju­tott eszé­be Mrs. Sum­mer­ha­yes. Ez le­he­tett az oka, hogy a há­zi­kó­ból Long Me­adowsba köl­tö­zött. Vé­gül is, a cu­kor­tö­rő az asszo­nyé volt, s tud­ta, hogy Mrs. Sum­mer­ha­yest is örök­be fo­gad­ták gyer­mek­ko­rá­ban és ne­héz lett vol­na be­bi­zo­nyí­ta­nia, hogy nem ő Eva Kané le­á­nya.

Min­den­eset­re, ami­kor De­ird­re Hen­der­son el­is­mer­te, hogy je­len volt a bűn­tett szín­he­lyén, ak­kor fel­me­rült ben­ne az az öt­let, hogy el­rej­ti a fény­ké­pet a lány hol­mi­jai kö­zött. Meg­pró­bál­ta vég­re­haj­ta­ni a dol­got, egy lét­rát hasz­nál­va, me­lyet a ker­tész az ab­lak­nál ha­gyott. Ám Mrs. Wet­her­by ide­ges­ke­dett, s ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy min­den ab­la­kot zár­va tart­sa­nak, így az­tán Ro­bin ter­ve nem si­ke­rült. Egye­ne­sen vissza­jött ide, s be­tet­te a fény­ké­pet egy fi­ók­ba, me­lyet, bal­sze­ren­csé­jé­re, nem sok­kal az­előtt ku­tat­tam át. Ezért az­tán tud­tam, hogy a fény­ké­pet va­la­ki be­csem­pész­te a fi­ók­ba, s azt is tud­tam, hogy ki – raj­tam kí­vül az egyet­len ide­gen a ház­ban –, az az em­ber, aki szor­gal­ma­san gé­pelt a fe­jem fö­lött.

Mint­hogy az Evelyn Hope név egy, a há­zi­kó­ból való könyv első lap­ján sze­re­pelt, Evelyn Hope-nak vagy Mrs. Up­ward­nak, vagy Ro­bin Up­ward­nak kel­lett len­nie.

En­gem az Evelyn név ve­ze­tett fél­re – Mrs. Car­perr­ter­rel hoz­tam kap­cso­lat­ba, mint­hogy őt Eve-nek hív­ják. De az Evelyn fér­fi­név is le­het.

Eszem­be ju­tott Mrs. Oli­ver el­be­szé­lé­se a cul­len­qua­yi Kis Be­mu­ta­tó Szín­ház­ban le­zaj­lott be­szél­ge­tés­ről. Az­zal a fi­a­tal szí­nésszel akar­tam bi­zo­nyí­ta­ni a fel­te­vé­se­met, hogy Ro­bin nem Mrs. Up­ward édes­fia. Mert ab­ból, ahogy ez a szí­nész be­szélt, tisz­tán ki­tűnt, hogy is­me­ri a való té­nye­ket. S igen so­kat­mon­dó az a tör­té­ne­te Mrs. Up­ward­ról, hogy az asszony mi­lyen gyor­san meg­to­rol­ta, ami­kor egy fi­a­tal­em­ber be­csap­ta a szár­ma­zá­sá­val kap­cso­lat­ban.

Az az igaz­ság, hogy már sok­kal előbb át kel­lett vol­na lát­nom a szi­tán. Egy sú­lyos té­ve­dés aka­dá­lyo­zott eb­ben. Azt hit­tem, szán­dé­ko­san lök­tek meg, hogy a vo­nat alá ke­rül­jek – s Mrs. Mc­Ginty gyil­ko­sa cse­le­ked­te ezt. Nos, gya­kor­la­ti­lag Ro­bin Up­ward volt az egyet­len sze­mély Bro­ad­hinny­ben, aki nem le­he­tett ab­ban az idő­pont­ban a kilc­hes­te­ri ál­lo­má­son.

John­nie Sum­mer­ha­yes­ből hir­te­len ki­tört a ne­ve­tés.

– Ta­lán va­la­mi öreg kofa volt az, egy ko­sár­ral. Azok szok­tak lök­dö­sőd­ni.

Po­i­rot így foly­tat­ta:

– Ro­bin Up­ward tu­laj­don­kép­pen túl­sá­go­san ön­hitt volt ah­hoz, hogy egy­ál­ta­lán tart­son tő­lem. Ez jel­lem­ző a gyil­ko­sok­ra. Ta­lán sze­ren­cse is. Mert eb­ben az ügy­ben igen ke­vés volt a bi­zo­nyí­ték.

Mrs. Oli­ver meg­moc­cant.

– Azt akar­ja mon­da­ni – kér­dez­te hi­tet­len­ked­ve –, Ro­bin az­alatt gyil­kol­ta meg az any­ját, amíg én kint ül­tem a ko­csi­ban, és még csak sej­tel­mem sem volt róla? Nem is lett vol­na rá ide­je.

– De bi­zony volt ide­je. Az em­be­rek fo­gal­mai az idő­ről ál­ta­lá­ban ne­vet­sé­ge­sen té­ve­sek. Csak fi­gyel­je meg egy­szer, mi­lyen gyor­san át le­het ren­dez­ni egy szín­pa­dot. Eb­ben az eset­ben a kel­lé­kek kér­dé­se volt az egész.

– A jó öreg szín­ház – mor­mol­ta gé­pi­e­sen Mrs. Oli­ver.

– Igen, ez ki­fe­je­zet­ten szín­pa­di­as gyil­kos­ság volt. Túl­sá­go­san is ki­agyalt volt az egész.

– Én ott ül­tem a ko­csi­ban, s még csak sej­tel­mem sem volt az egész­ről.

– At­tól tar­tok – mor­mol­ta Po­i­rot –, hogy női ösz­tö­nei sza­bad­sá­gon vol­tak az­nap.