2.

– Igen, uram, én ta­lál­tam meg.

Mrs. El­li­ot drá­ma­i­an vi­sel­ke­dett. Ez a ház csi­nos volt és ba­rát­sá­gos. Csak Mrs. El­li­ot kép­vi­sel­te ben­ne a drá­mát. A ma­gas, ösz­tö­vér, sö­tét hajú asszony éle­té­nek nagy pil­la­na­tát idéz­te fel.

– Jött Lar­kin, a pék, és ko­po­gott az aj­tón. Mrs. Mc­Ginty, azt mond­ta, nem jön ki a ko­po­gás­ra. Úgy lát­szik, rosszul lett. Gon­dol­tam, hogy ez csak­ugyan meg­le­het. Sem­mi eset­re sem volt már fi­a­tal asszony. És azt is tud­tam, erős szív­do­bo­gá­sa szo­kott len­ni. Azt hit­tem, ro­ha­mot ka­pott. Át­sza­lad­tam, lát­tam, hogy csak két fér­fi van ott, és ők per­sze nem akar­tak be­men­ni a há­ló­szo­bá­ba.

Po­i­rot he­lyes­lő mor­mo­lás­sal fo­gad­ta ezt a sze­mér­me­tes meg­lá­tást.

– Csak úgy sza­lad­tam fel a lép­csőn. Bent­ley ott állt a lép­cső­for­du­lón, sá­padt volt, min­ta ha­lál. Nem mint­ha ak­kor gon­dol­tam vol­na ilyes­mi­re. Na per­sze, ak­kor még nem tud­tam, mi tör­tént. Han­go­san ko­pog­tam az aj­tón, nem fe­lelt sen­ki, ezért az­tán el­for­dí­tot­tam az aj­tó­gom­bot, és be­lép­tem. Az egész szo­bát fel­for­gat­ták – és a pad­ló­desz­kát fel­fe­szí­tet­ték. „Be­tör­tek – gon­dol­tam. – De hol az a sze­gény asszony?” Ak­kor eszünk­be ju­tott be­néz­ni a nap­pa­li szo­bá­ba. Hát ott volt… Lent fe­küdt a pad­lón, sze­gény­ke, a feje be­tör­ve. Gyil­kos­ság! Azon­nal tud­tam, mi az – gyil­kos­ság! Nem le­he­tett más! Be­tö­rés és gyil­kos­ság! Itt, Bro­ad­hinny­ben! Csak si­kí­tot­tam és si­kí­tot­tam! De sok ba­juk volt ve­lem! Csak úgy össze­csuk­lot­tam, úgy ám. El kel­lett sza­lad­ni­uk a Há­rom Ka­csá­ba bran­dyért. Még az­u­tán is, órá­kon és órá­kon át csak resz­ket­tem. „Ne ve­gye annyi­ra a szí­vé­re, mama – mond­ta ne­kem az őr­mes­ter, ami­kor meg­ér­ke­zett. – Ne ve­gye annyi­ra a szí­vé­re. Men­jen haza, és ké­szít­sen ma­gá­nak egy jó csé­sze teát.” Meg is tet­tem. Na, az­tán, ami­kor az uram ha­za­jött: „De hát, mi a cso­da tör­tént?” – kér­dez­te, és rám bá­mult. Még ak­kor is csak úgy resz­ket­tem. Gye­rek­ko­rom­tól fog­va annyi­ra ér­zé­keny va­gyok.

Po­i­rot ügye­sen fél­be­sza­kí­tot­ta a szen­zá­ci­ós él­mény­be­szá­mo­lót.

– Igen, igen, ezt lát­ni le­het ma­gán. És mi­kor lát­ta utol­já­ra sze­gény Mrs. Mc­Gintyt?

– Az előt­te való na­pon lát­tam, ami­kor ki­ment a hát­só kert­be egy kis fo­dor­men­tát szed­ni. Én ép­pen a csir­ké­ket etet­tem.

– Mon­dott va­la­mit ma­gá­nak?

– Csak jó es­tét kí­vánt, és meg­kér­dez­te, hogy toj­tak-e a tyú­kok.

– És maga ak­kor lát­ta utol­já­ra? Az­nap, ami­kor meg­halt, nem ta­lál­ko­zott vele?

– Nem. De Bent­leyt lát­tam – Mrs. El­li­ot sut­to­gó­ra fog­ta a hang­ját. – Dél­előtt ti­zen­egy­kor. Az úton ment. Cso­szog­va járt, ahogy szo­kott. Po­i­rot várt, de úgy tűnt, az asszony­nak nincs más mon­da­ni­va­ló­ja. Fel­tet­te a kér­dést:

– Nem cso­dál­ko­zott, ami­kor a rend­őr­ség le­tar­tóz­tat­ta?

– Hát, igen is, meg nem is. Ne fe­lejt­se el, én min­dig azt gon­dol­tam, hogy egy ki­csit bo­lond. És nem két­sé­ges, a bo­lon­dok néha csú­nya dol­gok­ra ké­pe­sek. A nagy­bá­tyám­nak volt egy gyen­ge­el­mé­jű fia, hogy az mi­lyen al­jas tu­dott len­ni né­ha­nap­ján – ami­kor már fel­nőtt, úgy ér­tem. Nem is­mer­te a tu­laj­don ere­jét. Bi­zony, ez a Bent­ley is bo­lond volt, és nem cso­dál­koz­nék, ha nem akasz­ta­nák fel, ami­kor arra ke­rül a sor, ha­nem be­csuk­nák a bo­lon­dok­há­zá­ba. Ugyan, ve­gye csak azt, hogy hova dug­ta el a pénzt? Sen­ki nem rej­te­né ilyen hely­re a pénzt, ha­csak nem akar­ja, hogy meg­ta­lál­ják. Ilyen egy­ügyű volt ő maga is.

– Ha­csak nem az­zal a szán­dék­kal tet­te, hogy meg­ta­lál­ják – mor­mol­ta Po­i­rot. – Nincs ma­gá­nak vé­let­le­nül hús­bárd­ja vagy bal­tá­ja?

– Nem, uram, ne­kem ugyan nincs. A rend­őr­ség is meg­kér­dez­te. Itt a kör­nyé­ken mind­annyi­un­kat meg­kér­dez­tek, min­den ház­ban. Még min­dig rej­tély, hogy mi­vel gyil­kol­ta meg.