TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Most pe­dig fi­gyelj rám – mond­ta Mrs. Swe­eti­man.

Edna szi­pá­kolt. Jó ide­je fi­gyelt már Mrs. Swe­eti­man­re. Re­mény­te­len tár­sal­gás­nak bi­zo­nyult, min­dig ugyan­oda lyu­kad­tak ki. Mrs. Swe­eti­man több­ször el­mond­ta ugyan­azt, egy ki­csit vál­to­gat­va a ki­fe­je­zé­se­ket, de még azo­kat sem túl­sá­go­san. Edna szi­pá­kolt, időn­ként pi­tye­reg­ni kez­dett, s újra meg újra csak azt haj­to­gat­ta, hogy elő­ször: ő nem len­ne ké­pes rá; má­sod­szor: apu ele­ve­nen meg fog­ja nyúz­ni, de meg ám.

– Az le­het – je­len­tet­te ki Mrs. Swe­eti­man –, de a gyil­kos­ság az gyil­kos­ság, és amit lát­tál, azt lát­tad, és nem szök­hetsz meg elő­le.

Edna szi­po­gott.

– És amit ten­ned kel­le­ne… Mrs. Swe­eti­man el­hall­ga­tott, és Mrs. Wet­her­by­hez for­dult, aki kö­tő­tű­ért s egy mot­ring fo­na­lért tért be az üz­let­be.

– Rég nem lát­tam már, asszo­nyom – Je­gyez­te meg élén­ken Mrs. Swe­eti­man.

– Igen, az utób­bi idő­ben iga­zán nem érez­tem va­la­mi jól ma­ga­mat – mond­ta gyá­szo­san Mrs. Wet­her­by. – Tud­ja, a szí­vem. – Mé­lyet só­haj­tott. – Na­gyon so­kat kell fe­küd­nöm.

– Hal­lot­tam, vég­re ta­lált va­la­mi se­gít­sé­get – foly­tat­ta a tár­sal­gást Mrs. Swe­eti­man. – Eh­hez a vi­lá­gos fo­nal­hoz sö­tét szí­nű tűre len­ne szük­sé­ge.

– Igen. Egész ügyes a maga mód­ján, és nem is főz rosszul. De a vi­sel­ke­dé­se! És a kül­se­je! Fes­ti a ha­ját, és olyan il­let­len, szűk pu­ló­ve­re­ket vi­sel.

– Á – mond­ta együtt­ér­ző­en Mrs. Swe­eti­man. – Ma­nap­ság a lá­nyo­kat nem ta­nít­ják be tisz­tes­sé­ge­sen a szol­gá­lat­ra. Az én anyám ti­zen­há­rom éves ko­rá­ban állt szol­gá­lat­ba, s min­den nap há­rom­ne­gyed öt­kor kelt fel. Ház­ve­ze­tő­nő­ként vé­gez­te, s há­rom szo­ba­lány volt a keze alatt. És őket is tisz­tes­sé­ge­sen be­ta­ní­tot­ta. De az ilyes­mi már meg­szűnt ma­nap­ság – a lá­nyo­kat nem ta­nít­ják be, most már csak ta­nul­nak, mint Edna.

Mind­két nő a pos­ta­hi­va­tal pult­já­nak tá­masz­ko­dó Ed­ná­ra pil­lan­tott, aki szi­pá­kolt, és egy men­to­los cu­kor­kát szo­po­ga­tott, s ki­fe­je­zet­ten tu­nyá­nak tűnt. Mint a ta­nu­lás pél­da­ké­pe alig­ha vált vol­na be­csü­le­té­re az ok­ta­tá­si rend­szer­nek.

– Ugye mi­lyen ször­nyű, ami Mrs. Up­ward­dal tör­tént? – foly­tat­ta Mrs. Swe­eti­man könnye­dén, mi­köz­ben Mrs. Wet­her­by kü­lön­bö­ző szí­nű kö­tő­tűk kö­zött ke­res­gélt.

– Ret­te­ne­tes – mond­ta Mrs. Wet­her­by. – Alig mer­ték ne­kem el­mon­da­ni, iszo­nyú mi­lyen resz­ke­tés vett raj­tam erőt. Olyan ér­zé­keny va­gyok.

– Va­la­mennyi­ünk­nek meg­ráz­kód­ta­tást oko­zott – je­len­tet­te ki Mrs. Swe­eti­man. – Ami pe­dig a fi­a­tal Mr. Up­war­dot il­le­ti, va­la­mi bor­zasz­tó, hogy őt mennyi­re meg­vi­sel­te. Az író­nő nagy­sá­ga azt sem tud­ta, mi­hez kezd­jen vele, míg vég­re jött a dok­tor, és adott neki va­la­mi nyug­ta­tót. Most fel­köl­tö­zött Long Me­adowsba mint fi­ze­tő­ven­dég, úgy érez­te, nem bír ott ma­rad­ni a ház­ban – és én iga­zán meg tu­dom ér­te­ni. Ja­net Gro­om ha­za­ment az uno­ka­hú­gá­hoz, a kul­csot pe­dig el­vit­te a rend­őr­ség. A hölgy, aki a gyil­kos­sá­gi re­gé­nye­ket írja, vissza­tért Lon­don­ba, de a ha­lott­szem­lé­re még vissza­jön.

Mrs. Swe­eti­man él­ve­zet­tel kö­zöl­te eze­ket az ér­te­sü­lé­se­ket. Büsz­ke volt rá, hogy mi­lyen jól ér­te­sült. Mrs. Wet­her­by, aki a kö­tő­tű mel­lett el­ső­sor­ban hí­re­ket óhaj­tott sze­rez­ni, ki­fi­zet­te, amit vá­sá­rolt.

– Na­gyon nyug­ta­la­ní­tó – je­gyez­te meg. – Az egész falu olyan ve­szé­lyes lett. Nyil­ván egy örült mász­kál a kör­nyé­ken. Ha arra gon­do­lok, hogy a tu­laj­don drá­ga le­á­nyom is kint jár­kált az­nap éj­jel, hogy öt ma­gát is meg­tá­mad­hat­ták, Bőt, meg is gyil­kol­hat­ták vol­na!

Mrs. Wet­her­by be­huny­ta a sze­mét. Mrs. Swe­eti­man ér­dek­lőd­ve fi­gyel­te, de min­den iz­ga­lom nél­kül. Mrs. Wet­her­by megint ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és mél­tó­ság­tel­je­sen így szólt:

– A fa­lu­ban jár­őr­nek kel­le­ne cir­kál­nia.

Egyet­len fi­a­tal­nak sem len­ne sza­bad ki­men­nie sö­té­te­dés után. S va­la­mennyi aj­tót be kel­le­ne zár­ni és el­tor­la­szol­ni. Tud­ja, hogy oda­fent Long Me­adowsban Mrs. Sum­mer­ha­yes soha nem zár be egyet­len aj­tót sem? Még éj­sza­ká­ra sem. Nyit­va hagy­ja a hát­só aj­tót és a nap­pa­li szo­ba ab­la­kát, hogy a ku­tyák és a macs­kák ki-be jár­kál­has­sa­nak. Az én vé­le­mé­nyem sze­rint ez tisz­ta őrült­ség, de ő azt mond­ja, hogy min­dig is így szok­ták, és ha egy be­tö­rő be akar jut­ni, hát úgy­is be­jut.

– Fo­ga­dok, hogy egy be­tö­rő alig­ha ta­lál­na va­la­mit Long Me­adowsban, amit el­emel­jen – je­gyez­te meg Mrs. Swe­eti­man.

Mrs. Wet­her­by szo­mo­rú­an meg­ráz­ta a fe­jét, az­u­tán tá­vo­zott a vá­sá­rolt hol­mi­val.

Mrs. Swe­eti­man és Edna is­mét foly­tat­ták a vi­tát.

– Sem­mi hasz­na, ha úgy te­szel, mint­ha ne­ked len­ne iga­zad – je­len­tet­te ki Mrs. Swe­eti­man. – Az igaz­ság az igaz­ság, a gyil­kos­ság pe­dig gyil­kos­ság. Mondd meg az iga­zat, és a töb­bi­vel ne tö­rődj. Ez az én vé­le­mé­nyem.

– Apu ele­ve­nen meg­nyúz, az már biz­tos, hogy meg­nyúz – nyö­szö­rög­te Edna.

– Majd én be­szé­lek az apád­dal – biz­tat­ta Mrs. Swe­eti­man.

– Nem len­nék ké­pes rá – je­len­tet­te ki megint Edna.

– Mrs. Up­ward meg­halt – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Mrs. Swe­eti­man. – Te pe­dig lát­tál va­la­mit, ami­ről a rend­őr­ség nem tud. A pos­ta­hi­va­tal al­kal­ma­zott­ja vagy. A kor­mány szol­gá­la­tá­ban állsz. Meg kell ten­ned a kö­te­les­sé­ge­det. El kell men­ned Bert Hay­ling­hez, és… Ed­ná­ból is­mét ki­tört a sí­rás.

– Csak ne Bert­hez, hoz­zá nem tu­dok el­men­ni. Ho­gyan me­het­nék Bert­hez? Hi­szen min­den­ki meg­tud­ja.

Mrs. Swe­eti­man egy ki­csit ha­boz­va aján­lot­ta:

– Ott az a kül­föl­di úr…

– Csak a kül­föl­di­hez ne, hoz­zá nem tu­dok el­men­ni. Csak hoz­zá ne!

– Nem, le­het hogy eb­ben iga­zad van. Csi­kor­gó fék­kel egy ko­csi haj­tot­ta pos­ta­hi­va­tal elé.

Mrs. Swe­eti­man arca fel­ra­gyo­gott.

– Ez Sum­mer­ha­yes őr­nagy, ő bi­zony. Mondj el neki min­dent, és ő majd ta­ná­csot ad, hogy mit tégy.

– Nem len­nék ké­pes rá – is­mé­tel­te Edna, de már ke­ve­sebb meg­győ­ző­dés­sel.

John­nie Sum­mer­ha­yes be­lé­pett a pos­ta­hi­va­tal­ba, há­rom kar­ton­do­boz ter­he alatt tán­to­rog­va.

– Jó reg­gelt, Mrs. Swe­eti­man – ki­ál­tot­ta vi­dá­man. – Re­mé­lem, ezek nem sú­lyo­sab­bak a meg­en­ge­dett­nél?

Mrs. Swe­eti­man hi­va­ta­los mi­nő­sé­gé­ben se­géd­ke­zett a cso­ma­gok­nál. S míg Sum­mer­ha­yes a bé­lye­ge­ket nya­lo­gat­ta, to­vább be­szélt.

– Bo­csás­son meg, uram, sze­ret­nék ta­ná­csot kér­ni va­la­mi­vel kap­cso­lat­ban.

– Tes­sék, tes­sék, Mrs. Swe­eti­man.

– Mint­hogy ön ide­va­ló, uram, ön fog­ja tud­ni a leg­job­ban, hogy mi a te­en­dő.

Sum­mer­ha­yes bó­lin­tott. Kü­lö­nös­kép­pen meg­ha­tot­ta az an­gol fal­vak­ban fenn­ma­radt fe­u­dá­lis szel­lem. A fa­lu­be­li­ek sze­mély sze­rint alig is­mer­ték, de mert az apja, nagy­ap­ja és vissza­me­nő­leg sok-sok őse Long Me­adowsban élt, ter­mé­sze­tes­nek te­kin­tet­ték, hogy ta­náccsal el­lás­sa és irá­nyít­sa őket, ha meg­kér­ték rá.

– Ed­ná­ról van szó, itt – kö­zöl­te Mrs. Swe­eti­man.

Edna szi­po­gott.

John­nie Sum­mer­ha­yes két­ked­ve pil­lan­tott Ed­ná­ra. Soha nem lá­tott még ennyi­re vissza­ta­szí­tó lányt, gon­dol­ta. Pon­to­san olyan, mint egy meg­nyú­zott nyúl. Ta­lán egy ki­csit fél­eszű is Két­ség­te­le­nül nem ar­ról van szó, amit ál­ta­lá­ban úgy ne­vez­nek, hogy „baj­ba ju­tott”. Nem, Mrs. Swe­eti­man nem hoz­zá for­dul­na ta­ná­csért eb­ben az eset­ben.

– Tes­sék – mond­ta ba­rát­sá­go­san mi a baj?

– A gyil­kos­ság­ról van szó, uram. A gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján Edna lá­tott va­la­mit.

John­nie Sum­mer­ha­yes sö­tét sze­me Ed­ná­ról gyor­san Mrs. Swe­eti­man­re vil­lant, az­u­tán is­mét vissza Ed­ná­ra.

– Mit lá­tott, Edna? – ér­dek­lő­dött. Edna zo­kog­ni kez­dett. Mrs. Swe­eti­man ma­gá­hoz ra­gad­ta az ügy­in­té­zést.

– Hal­lot­tunk, per­sze, egyet s mást. Né­me­lyik csak szó­be­széd, né­me­lyik igaz. De azt ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ják, hogy az­nap éj­jel egy hölgy együtt ká­vé­zott Mrs. Up­ward­dal. Ez az igaz­ság, uram?

– Igen, azt hi­szem, ez.

– Tu­dom, hogy igaz­nak kell len­nie, mert Bert Hay­ling­től hal­lot­tuk.

Al­bert Hay­lin­get, a hely­be­li rend­őrt, Sum­mer­ha­yes jól is­mer­te. Las­sú be­szé­dű em­ber, aki tu­da­tá­ban van tu­laj­don fon­tos­sá­gá­nak.

– Ér­tem – mond­ta Sum­mer­ha­yes.

– De azt, ugye, nem tud­ják, ki az a hölgy? Hát Edna lát­ta a höl­gyet.

John­nie Sum­mer­ha­yes Ed­ná­ra né­zett. Az­u­tán csü­csö­rí­tet­te aj­kát, mint­ha füttyen­te­ni ké­szül­ne.

– Maga lát­ta, Edna? Be­men­ni vagy ki­jön­ni lát­ta?

– Be­men­ni – kö­zöl­te Edna. Egy csöp­pet fel­éb­redt ben­ne fon­tos­sá­gá­nak tu­da­ta, s ez meg­ol­dot­ta a nyel­vét. – Én az utca túl­só ol­da­lán áll­tam, a fák alatt. Ép­pen, ahol el­for­dul az ös­vény, és ahol sö­tét van. Lát­tam a höl­gyet. Be­ment a ka­pun, az­u­tán fel a be­já­ra­ti aj­tó­hoz, ott áll­do­gált egy ki­csit, és az­tán be­ment.

John­nie Sum­mer­ha­yes hom­lo­ka ki­si­mult.

– Ak­kor rend­ben van – mond­ta meg­nyu­god­va. – Miss Hen­der­son volt az. Er­ről már tud a rend­őr­ség. Miss Hen­der­son el­ment, és kö­zöl­te ve­lük.

Edna meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem Miss Hen­der­son volt az – je­len­tet­te ki.

– Nem ő volt? Ak­kor ki­cso­da?

– Nem tu­dom. Nem lát­tam az ar­cát. Hát­tal volt ne­kem, ahogy vé­gig­ment az ös­vé­nyen, és az aj­tó­ban meg­állt. De nem Miss Hen­der­son volt az.

– De hát hon­nan tud­ja, hogy nem Miss Hen­der­son volt, ha nem lát­ta az ar­cát?

– Mert sző­ke haja volt. Miss Hen­der­son; sö­tét a haja.

Úgy tűnt, John­nie Sum­mer­ha­yes hi­tet­len­ke­dik.

– Na­gyon sö­tét éj­sza­ka volt. Alig­ha lát­hat­ta bár­ki­nek a haja szí­nét.

– De én bi­zony lát­tam. A ve­ran­dán égett lám­pa. Azért, hagy­ták úgy, mert Mr. Ro­bin és az a de­tek­tív­hölgy el­men­tek együtt a szín­ház­ba. Az a hölgy pe­dig pont a lám­pa alatt állt. Sö­tét ka­bá­tot vi­selt, ka­lap­ja nem volt, és a sző­ke haja csak úgy ra­gyo­gott. Lát­tam.

John­nie hal­kan füttyen­tett. A pil­lan­tá­sa most már ko­mollyá vált.

– Ez hány óra­kor tör­tént? – kér­dez­te. Edna szi­pá­kolt. – Nem tu­dom pon­to­san.

– Tu­dod, hogy kö­rül­be­lül mi­kor – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Mrs. Swe­eti­man.

– Még nem volt ki­lenc óra. Hal­lot­tam vol­na a temp­lom­órát. De fél ki­lenc már el­múlt.

– Fél ki­lenc és ki­lenc kö­zött. Mennyi ide­ig áll­do­gált ott?

– Nem tu­dom, uram. Mert én nem vár­tam to­vább. És nem is hal­lot­tam sem­mit. Sem hör­gést, sem si­kí­tást, sem­mi ilyes­mit.

Úgy hang­zott, Edna egy ki­csit meg­sér­tő­dött.

Ám nem is hör­gött, nem is si­kí­tott sen­ki. John­nie Sum­mer­ha­yes tud­ta jól. Ko­mo­lyan így szólt:

– Nos, csak egy dol­got te­he­tünk. A rend­őr­ség­nek tu­do­mást kell sze­rez­nie er­ről.

Ed­ná­ból hosszú, szi­pá­ko­ló zo­ko­gás tört ki.

– Apu ele­ve­nen meg­nyúz – nyö­szö­rög­te. – Az már biz­tos, hogy meg­te­szi.

Kö­nyör­gő pil­lan­tást, ve­tett Mrs. Swe­eti­man­re, az­u­tán be­zár­kó­zott a hát­só szo­bá­ba. Mrs. Swe­eti­man il­le­té­kes­ként ra­gad­ta ma­gá­hoz a ve­ze­tést.

– A kö­vet­ke­ző­kép­pen áll a hely­zet, uram – kezd­te, fe­le­le­tül Sum­mer­ha­yes kér­dő pil­lan­tá­sá­ra. – Edna igen os­to­bán vi­sel­ke­dett. Az apja na­gyon szi­go­rú. Ta­lán egy ki­csit túl­sá­go­san is az, de ne­héz meg­mon­da­ni, mi a leg­he­lye­sebb ma­nap­ság. Oda­át Cul­la­von­ban van egy na­gyon ren­des fi­a­tal­em­ber, és ö meg Edna tisz­tes­sé­ge­sen és ki­tar­tó­an együtt jár­tak, az apja iga­zán örült a do­log­nak, csak hát Reg az a las­sú faj­ta, az­tán tud­ja, mi­lye­nek a lá­nyok. Edna nem­ré­gi­ben Char­lie Mas­tersszel kez­dett ba­rát­koz­ni.

– Mas­tersszel? Aki Colé farm­ján dol­go­zik?

– Igen, uram. Me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás. Azon­kí­vül, há­zas­em­ber, és két gye­re­ke van. Min­dig a lá­nyok után fut, és sem­mi­fé­le ér­te­lem­ben nem ren­des em­ber. Ed­ná­nak el­ment az esze. Az apja pe­dig vé­get akart vet­ni az egész­nek. Tel­je­sen iga­za is volt. Szó­val, tet­szik tud­ni, úgy volt, hogy Edna az­nap este Cul­la­von­ba megy Reg­gel a mo­zi­ba – leg­alább­is azt mond­ta az ap­já­nak. De va­ló­já­ban ez­zel a Mas­tersszel akart ta­lál­koz­ni. Ott várt rá, ahol az ös­vény el­ka­nya­ro­dik, úgy lát­szik, ott szok­tak ta­lál­koz­ni. De Mas­ters nem jött. Ta­lán a fe­le­sé­ge nem en­ged­te el ott­hon­ról, vagy va­la­mi más lány után járt, min­den­eset­re nem ér­ke­zett meg. Edna várt, de vé­gül is fel­ad­ta. De, biz­to­san tet­szik ér­te­ni, kel­le­met­len meg­ma­gya­ráz­nia, hogy mit ke­re­sett ott, ami­kor a busszal Cul­la­von­ba kel­lett vol­na men­nie.

John­nie Sum­mer­ha­yes bó­lin­tott. El­fojt­va a tárgy­hoz nem tar­to­zó cso­dál­ko­zá­sát, hogy az oly ke­vés­sé von­zó Ed­ná­ban hogy le­het elég vonz­erő ah­hoz, hogy két fér­fi ér­dek­lő­dé­sét is fel­kelt­se, a hely­zet gya­kor­la­ti ol­da­lá­val kez­dett fog­lal­koz­ni.

– Per­sze, nem akar ez­zel el­men­ni Bert Hay­ling­hez – je­len­tet­te ki, gyor­san át­lát­va a hely­ze­tet.

– Ez az igaz­ság, uram.

Sum­mer­ha­yes gyor­san meg­fon­tol­ta a dol­got.

– At­tól tar­tok, a rend­őr­ség­nek tu­do­mást kell sze­rez­nie er­ről – mond­ta ba­rát­sá­go­san.

– Én is azt mond­tam Ed­ná­nak, uram – he­lye­sel­te Mrs. Swe­eti­man.

– De va­ló­szí­nű­leg igen ta­pin­ta­to­san fog­nak vi­sel­ked­ni… Khm… a kö­rül­mé­nye­ket il­le­tő­en. Alig­ha­nem Ed­ná­nak nem kell ta­nús­kod­nia. Amit pe­dig ne­kik el­mond, azt meg­tart­ják ma­guk­nak. Fel­hív­ha­tom Spen­ce-t, és meg­kér­he­tem, hogy jöj­jön ide – nem, még­is jobb lesz, ha ko­csi­val át­vi­szem Ed­nát Kilc­hes­ter­be. Ha ott be­megy az őr­szo­bá­ra, ar­ról itt nem kell tu­do­mást sze­rez­nie sen­ki­nek. Elő­ször oda­te­le­fo­ná­lok, és ér­te­sí­tem őket, hogy vár­ja­nak ránk. Így az­u­tán, Sum­mer­ha­yes rö­vid te­le­fon­be­szél­ge­té­se után, a szi­pá­ko­ló, ka­bát­já­ba szo­ro­san be­bur­ko­ló­zó Edna be­szállt a kis te­her­au­tó­ba, s mi­után Mrs. Swe­eti­man bá­to­rí­tó­an meg­ve­re­get­te a há­tát, gyor­san el­haj­tot­tak vele Kilc­hes­ter felé.