TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 1.

A ta­vasz – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot más­nap dél­előtt – két­ség­te­le­nül be­kö­szön­tött.

Elő­ző éj­sza­kai ag­go­dal­ma­it most már alap­ta­lan­nak érez­te. Mrs. Up­ward okos asszony, iga­zán tud vi­gyáz­ni ma­gá­ra. Mind­azon­ál­tal, va­la­mi kü­lö­nös mó­don, az asszony nyug­ta­la­ní­tot­ta Po­i­rot-t. Egy­ál­ta­lán nem ér­tet­te a re­ak­ci­ó­it. Nyil­ván­va­ló­an Mrs. Up­ward nem is akar­ta, hogy ért­se. Fel­is­mer­te a Lily Gam­boll fény­ké­pét, és úgy ha­tá­ro­zott, hogy a maga út­ját jár­ja.

Po­i­rot-t, a ker­ti úton po­rosz­kál­va, ilyen gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták, s egé­szen meg­ijedt a mö­göt­te meg­szó­la­ló hang­tól.

– M Po­i­rot.

Mrs. Ren­de­li olyan csen­de­sen buk­kant elő, hogy nem is hal­lot­ta meg.

– Par­don, ma­dame. Meg­ijesz­tett.

Mrs. Ren­de­li gé­pi­e­sen el­mo­so­lyo­dott. Ha ö maga ide­ges, gon­dol­ta Po­i­rot, ak­kor Mrs. Ren­de­li még in­kább az. Az asszony egyik szem­hé­ja rán­ga­tó­zott, ke­zét pe­dig nyug­ta­la­nul tör­del­te.

– Re­mé­lem, nem za­va­rom. Ta­lán van va­la­mi dol­ga.

– De­hogy, nincs sem­mi dol­gom. Pom­pás idő van. Él­ve­zem a ta­vaszt. Jó kinn tar­tóz­kod­ni a sza­bad­ban. Mrs. Sum­mer­ha­yes há­zá­ban ál­lan­dó­an, de ál­lan­dó­an lég­hu­zat van.

– A hu­zat…

– Amit ma­guk Ang­li­á­ban cúg­nak ne­vez­nek.

– Igen, igen. El­hi­szem, hogy hu­zat van.

– Az ab­la­ko­kat nem le­het be­csuk­ni, az aj­tók pe­dig min­dig ki­vá­gód­nak.

– Az a ház már dü­le­de­zik. És Sum­mer­ha­ye­sék olyan sze­gé­nyek, nem en­ged­he­tik meg ma­guk­nak, hogy költ­se­nek rá. Az ö he­lyük­ben én már annyi­ban hagy­nám. Tu­dom, hogy a csa­lád­ju­ké már év­szá­za­dok óta, de hát ma­nap­ság, az em­ber nem csügg­het a dol­go­kon pusz­tán ér­zel­mi okok­nál fog­va.

– Nem, ma­nap­ság nem va­gyunk ér­zel­me­sek.

El­hall­gat­tak. Po­i­rot a sze­me sar­ká­ból az ide­ges, fe­hér ke­zet fi­gyel­te. Várt, hogy az asszony te­gye meg a kez­de­mé­nye­ző lé­pést. Mrs. Ren­de­li hir­te­len így szólt:

– Gon­do­lom, hogy ami­kor, hogy is mond­jam, nyo­moz egy ügy­ben, min­dig ki kell ta­lál­nia va­la­mi ürü­gyet?

Po­i­rot el­töp­ren­gett a kér­dé­sen. Bár nem né­zett az asszony­ra, tö­ké­le­te­sen tu­da­tá­ban von az ol­dal­ról rá­sze­ge­ző­dő, mohó pil­lan­tás­nak.

– Ahogy mond­ja, ma­dame – vá­la­szol­ta sem­mit­mon­dó­an. – Így ké­nyel­me­sebb.

– Hogy meg­ma­gya­ráz­za, mi­ért megy va­la­ho­va, és mi­ért tesz fel kér­dé­se­ket.

– Így cél­sze­rűbb le­het.

– Mi­ért…. mi­ért jött tu­laj­don­kép­pen Bro­ad­hinny­be, M Po­i­rot?

Po­i­rot jám­bor, meg­le­pett pil­lan­tást ve­tett az asszony­ra.

– De drá­ga höl­gyem, hi­szen már mond­tam: Mrs. Mc­Ginty ha­lá­la ügyé­ben nyo­mo­zok.

Mrs. Ren­de­li éle­sen je­gyez­te meg:

– Tu­dom, hogy azt mond­ta. De ez ne­vet­sé­ges.

Po­i­rot fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Csak­ugyan?

– Per­sze hogy az. Sen­ki nem hi­szi el.

– Pe­dig biz­to­sít­ha­tom, egy­sze­rű­en ez az igaz­ság.

Az asszony pis­lo­gott, az­u­tán el­for­dí­tot­ta vi­lá­gos­kék sze­mét.

– Maga nem akar­ja meg­mon­da­ni ne­kem.

– Meg­mon­da­ni? Mit, ma­dame?

Mrs. Ren­de­li, úgy tűnt, hir­te­len is­mét té­mát vál­toz­ta­tott:

– Kér­dez­ni akar­tam ma­gá­tól va­la­mit, a név­te­len le­ve­lek­kel kap­cso­lat­ban.

– Igen – mond­ta Po­i­rot biz­ta­tó­an, ami­kor az asszony el­hall­ga­tott.

Ugye, tu­laj­don­kép­pen min­dig tele van­nak ha­zug­sá­gok­kal?

– Néha – vá­la­szol­ta óva­to­san Po­i­rot.

– Rend­sze­rint – ra­gasz­ko­dott hoz­zá ma­ka­csul az asszony.

– Én nem men­nék olyan messzi­re, hogy ezt ál­lít­sam. She­lagh Ren­de­li he­ve­sen fel­ki­ál­tott: – És gyá­va, alat­to­mos, becs­te­len do­log.

– Va­ló­ban, eb­ben egyet­ér­tek.

– És ugye soha nem hin­né el, amit egy ilyen le­vél­ben ír­nak?

– Erre na­gyon ne­héz vá­la­szol­ni – mond­ta ko­mo­lyan Po­i­rot.

– Én nem hin­ném el. Sem­mi ilyes­mit nem hin­nék el. He­ve­sen tet­te hoz­zá:

– Tu­dom, mi­ért jött le maga ide. De nem igaz, köz­löm ma­gá­val, hogy nem igaz.

Hir­te­len meg­for­dult és tá­vo­zott.

Her­cu­le Po­i­rot ér­dek­lő­dés­sel húz­ta fel a szem­öl­dö­két.

Ez mit je­lent? – kér­dez­te ma­gá­ban. – A bo­lond­ját já­rat­ja ve­lem? Vagy csak lep­lez va­la­mit?

Mrs. Ren­de­li azt kö­zöl­te vele, meg­győ­ző­dé­se, hogy egé­szen más ok­nál fog­va tar­tóz­ko­dik itt, s nem Mrs. Mc­Ginty ha­lá­la ügyé­ben nyo­moz. Azt ál­lí­tot­ta, hogy ez csak ürügy.

Va­ló­ban ezt hi­szi ez az asszony? Vagy, mint Po­i­rot az előbb mond­ta ma­gá­ban, csak a bo­lond­ját já­rat­ja vele?

Mi köze le­het az egész­hez a név­te­len le­ve­lek­nek? El­kép­zel­he­tő, hogy Mrs. Ren­de­li a fény­kéj ere­de­ti­je, amely­ről Mrs. Up­ward azt mond­ta, „nem­rég” lát­ta?

Más sza­vak­kal, le­het, hogy Mrs. Ren­de­li Lily Gam­boll? Lily Gam­boll a tár­sa­da­lom re­ha­bi­li­tált tag­ja, aki­ről utol­já­ra Ír­or­szág­ból hal­lot­tak? Le­het, hogy dr. Ren­de­li ott is­mer­te meg, és vet­te fe­le­sé­gül, nem is­mer­ve a tör­té­ne­tét? Lily Gam­boll kép­zett gyors­író volt. Út­ja­ik könnyen ta­lál­koz­hat­tak. Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét, és só­haj­tott.

Mind­ez tö­ké­le­te­sen le­het­sé­ges. De meg kell bi­zo­nyo­sod­nia fe­lő­le.

Hir­te­len hi­deg szél ke­re­ke­dett, és el­tűnt a nap.

Po­i­rot meg­bor­zon­gott, s a ház felé for­dí­tot­ta lép­te­it.

Igen, meg kell bi­zo­nyo­sod­nia fe­lő­le. Ha leg­alább meg­ta­lál­ná a szó­ban for­gó fegy­vert, mellyel a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték…

És eb­ben a pil­la­nat­ban, a bi­zo­nyos­ság kü­lö­nös ér­zé­sé­vel – meg­pil­lan­tot­ta.