2.

– Eh bien – szólt Po­i­rot –, va­la­mi mon­da­ni­va­ló­ja van szá­mom­ra?

– Nem tu­dom, hogy fon­tos do­log-e. Va­la­ki be akart mász­ni Mrs. Wet­her­by szo­bá­já­nak az ab­la­kán.

– Mi­kor?

– Ma dél­előtt. Mrs. Wet­her­by el­ment ha­zul­ról, és a lány is kint járt a ku­tyá­val. Az öreg fa­gyasz­tott hal, szo­ká­sa sze­rint, be­zár­kó­zott a dol­go­zó­szo­bá­já­ba. Én ilyen­kor ál­ta­lá­ban a kony­há­ban szok­tam len­ni – az a má­sik ol­dal­ra nyí­lik csak­úgy, mint a dol­go­zó­szo­ba –, ez most jó al­ka­lom­nak lát­szott… érti, ugye?

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Így hát fel­sza­lad­tam ős­ava­nyú­sá­ga há­ló­szo­bá­já­ba. Egy lét­ra állt az ab­lak­nak tá­maszt­va, s egy fér­fi ép­pen az ab­lak zár­já­val bab­rált. Az a nő min­dent be­zár és el­re­te­szel a gyil­kos­ság óta. Soha egy fu­val­lat­nyi friss le­ve­gőt be nem en­ged. Mi­kor a fér­fi meg­lá­tott en­gem, gyor­san vissza­vo­nult és el­il­lant. A lét­ra a ker­té­szé – az örök­zöl­det vág­ta vissza, és ép­pen el­ment tíz­óra­iz­ni.

– Ki volt az a fér­fi? Le tud­ná írni?

– Mind­össze egy vil­la­nás­nyi idő­re lát­tam. Mire az ab­lak­hoz ér­tem, már le­má­szott a lét­rán, és meg­lé­pett. S ami­kor elő­ször meg­pil­lan­tot­tam, hát­tal állt a nap­nak, s így nem tud­tam ki­ven­ni az arc­vo­ná­sa­it.

– Biz­tos ben­ne, hogy fér­fi volt? Maude gon­dol­ko­zott.

– Fér­fi­ru­hát vi­selt – és ne­mez­ka­la­pot. Per­sze, le­he­tett ép­pen­ség­gel nő is…

– Ez ér­de­kes – je­gyez­te meg Po­i­rot. – Rop­pant ér­de­kes… Van még va­la­mi?

– Egye­lő­re nincs. Hogy mennyi lim­lo­mot tar­to­gat az a nő!

Hib­bant­nak kell len­nie! Ma nem hal­lot­tam, ami­kor be­lé­pett, és le­hor­dott a sár­ga föl­dig, hogy szi­ma­to­lok. Leg­kö­ze­lebb meg­gyil­ko­lom. Ha va­la­ki ki­hív­ja, hogy meg­gyil­kol­ják, hát az a nő azt te­szi. Iga­zán ret­te­ne­tes te­rem­tés.

Po­i­rot hal­kan azt mond­ta:

– Evelyn Hope…

– Mi­cso­da? – A lány hir­te­len fe­lé­je for­dult.

– Szó­val, is­me­ri ezt a ne­vet.

– Hát… igen… Ezt a ne­vet vet­te fel Eva Hogy­is­hí­vi­ák, ami­kor Auszt­rá­li­á­ba ment. Á… ben­ne volt az új­ság­ban… A Sun­day Co­met­ben.

– Sok min­dent volt a Sun­day Co­met­ben, de ez ép­pen nem volt ben­ne. A rend­őr­ség egy köny­vet ta­lált Mrs. Up­ward há­zá­ban, mely­be ez a név volt be­ír­va.

Maude fel­ki­ál­tott:

– Szó­val ő volt az! Nem halt meg oda­kint… Mi­chael­nek iga­za volt.

– Mi­chael?

Maude hir­te­len így szólt:

– Men­nem kell. El fo­gok kés­ni, fel kell szol­gál­jam az ebé­det. Be­tet­tem a sü­tő­be, és ki fog szá­rad­ni.

Sza­lad­va in­dult el. Po­i­rot csak állt és né­zett utá­na.

A pos­ta­hi­va­tal ab­la­ká­nál Mrs. Swe­eti­man, or­rát az üveg­hez nyom­va, azon töp­ren­gett, hogy va­jon az öreg kül­föl­di tisz­tes­ség­te­len aján­la­tot tet­te…