NYOLCADIK FEJEZET

 1.

– Le­ve­let? – ráz­ta meg a fe­jét Bes­sie Burch.

– Nem, nem kap­tam sem­mi­fé­le le­ve­let a né­ni­kém­től. Ugyan mi­nek írt vol­na ne­kem?

– Ta­lán kö­zöl­ni akart ma­gá­val va­la­mit – aján­lot­ta Po­i­rot.

– A né­ni­kém nem volt az a le­vél­író faj­ta. Tud­ja, már a het­ve­nes éve­it ta­pos­ta, és az ö fi­a­tal­ko­rá­ban nem so­ká­ig jár­tak is­ko­lá­ba.

– De azért tu­dott írni és ol­vas­ni?

– Ó, hát per­sze. Nem so­kat ol­va­sott, bár ked­vel­te a News of the Worl­dot, meg a Sun­day Co­me­tet. De az írás min­dig ne­he­zé­re esett egy ki­csit. Ha tu­dat­ni akart ve­lem va­la­mit, pél­dá­ul azt, hogy ha­lasszuk el a lá­to­ga­tá­sun­kat, vagy azt akar­ta kö­zöl­ni, hogy ö nem tud el­jön­ni hoz­zánk, ál­ta­lá­ban te­le­fo­nált a szom­széd­ba Mr. Ben­son­nak, a gyógy­sze­rész­nek, és ö át­ad­ta ne­künk az üze­ne­tet. Mr. Ben­sőn na­gyon elő­zé­keny ilyen dol­gok­ban. Tud­ja, egy kör­zet­be tar­tozunk, és így csak két pen­ny­be ke­rül a hí­vás. Bro­ad­hinny­ben van egy te­le­fon­fül­ke a pos­ta­hi­va­tal­ban.

Po­i­rot bó­lin­tott. Mél­tá­nyol­ta a tényt, hogy két pen­ny ke­ve­sebb, mint két és fél pen­ny.

Jól el tud­ta már kép­zel­ni Mrs. MeG­irrtyt mint ku­por­ga­tó, a pénzt élé­re rakó faj­tát. Az az asszony, gon­dol­ta, na­gyon sze­ret­te a pénzt. Ám azért ba­rát­sá­go­san ki­tar­tott:

– De azért, gon­do­lom, néha csak írt ma­gá­nak a nagy­nén­je?

– Hát per­sze, írt egy-egy la­pot ka­rá­csony­ra.

– S ta­lán lak­tak ba­rá­tai Ang­lia más ré­sze­in, akik­nek írt?

– Nem tu­dok róla. Volt egy só­gor­nő­je, de már két éve meg­halt, az­tán pe­dig Mrs. Bird­lip – de hát ő sem él már.

– Szó­val, ha le­ve­let írt vol­na va­la­ki­nek, igen va­ló­szí­nű, hogy egy neki szó­ló le­vél­re vá­la­szolt?

Bes­sie Burch is­mét ké­tel­ked­ni lát­szott.

– Iga­zán nem tu­dom, ki írt vol­na neki… Per­sze – de­rült fel az arca – le­het­sé­ges, hogy a kor­mány­tól ka­pott le­ve­let. Po­i­rot el­is­mer­te, hogy ma­nap­ság egy ér­te­sí­tés a Bes­sie ál­tal ha­nya­gul „kor­mány”-nak ne­ve­zett in­téz­mény­től in­kább szok­vá­nyos, mint ki­vé­tel.

– És ál­ta­lá­ban va­la­mi ba­dar­ság­ról van szó – je­gyez­te meg Mrs. Burch. – Űr­la­po­kat kell ki­töl­te­ni, meg egy cso­mó olyan ar­cát­lan kér­dést tesz­nek fel az em­ber­nek, ami­lyet nem is vol­na sza­bad kér­dez­ni sem­mi­fé­le tisz­tes­sé­ges sze­mély­től.

– Egy­szó­val, le­het­sé­ges, hogy Mrs. Mc­Ginty a kor­mány­tól ka­pott va­la­mi ér­te­sí­tést, és erre kel­lett vá­la­szol­nia?

– Ha ka­pott vol­na, át­hoz­za Joe-hoz, hogy se­gít­sen vá­la­szol­ni rá. Min­dig nagy hű­hót csi­nált az ilyes­mi­ből, Joe-hoz szok­ta el­hoz­ni.

– Vissza tud em­lé­kez­ni rá, hogy vol­tak-e le­ve­lek a sze­mé­lyes hol­mi­jai kö­zött?

– Nem tu­dom pon­to­san meg­mon­da­ni. Nem em­lék­szem sem­mi­re. De elő­ször a rend­őr­ség né­zett át min­dent. Jó ide­ig nem is en­ged­ték meg, hogy össze­cso­ma­gol­jam a hol­mi­kat és el­hoz­zam.

– Mi tör­tént ve­lük?

– Az a szek­rény ott az övé – jó, tö­mör ma­ha­gó­ni, és az eme­le­ten is van egy ru­hás­szek­rény, meg né­hány kony­hai hol­mi. A töb­bit el­ad­tuk, mert nem volt hova ten­nünk.

– Én a sze­mé­lyes hol­mi­ja­i­ra gon­dol­tam. – Az­u­tán hoz­zá­tet­te: – Pél­dá­ul haj­ke­fék, fé­sűk, fény­ké­pek, to­a­lett­sze­rek, ru­hák…

– Ó, azok. Hát, hogy az iga­zat meg­vall­jam, be­cso­ma­gol­tam egy bő­rönd­be, és még min­dig oda­fent van az eme­le­ten. Nem is tu­dom va­ló­já­ban, mit te­gyek ve­lük. Úgy gon­dol­tam, hogy majd el­vi­szem a jó­té­kony­sá­gi ócs­ka­vá­sár­ra ka­rá­csony­kor, de meg­fe­led­kez­tem róla. Olyan csú­nya do­log­nak tű­nik el­ad­ni va­la­mi un­dok zsib­árus­nak.

– Va­jon… nem néz­het­ném meg an­nak a bő­rönd­nek a tar­tal­mát?

– De­hogy­is­nem, tes­sék csak. Bár nem hi­szem, hogy ta­lál va­la­mit, ami se­gí­te­ni fog. Tud­ja, a rend­őr­ség vé­gig­né­zett min­dent.

– Ó, tu­dom. De azért, min­den­eset­re…

Mrs. Burch für­gén be­ve­zet­te egy pa­rá­nyi, a hát­só front­ra néző há­ló­szo­bá­ba, me­lyet, Po­i­rot; meg­íté­lé­se sze­rint, fő­ként ru­ha­var­rás­ra hasz­nál­tak. Az asszony ki­hú­zott az ágy alól egy bő­rön­döt, és így szólt:

– Hát tes­sék, és bo­csás­son meg, hogy nem ma­ra­dok itt, de meg kell néz­nem a pör­köl­töt.

Po­i­rot há­lá­san meg­bo­csá­tott, és hal­lot­ta, amint az asszony le­dü­bö­rög a lép­csőn. Ma­gá­hoz húz­ta a bő­rön­döt, és ki­nyi­tot­ta.

Moly­ir­tó szál­ló il­la­ta üd­vö­zöl­te.

Saj­ná­la­tot ér­zett, amint elő­vet­te a hol­mi­kat, ame­lyek oly ékes­szó­ló­an be­szél­tek a ha­lott asszony­ról. Egy meg­le­he­tő­sen ko­pott, hosszú, fe­ke­te ka­bát. Két gyap­jú­pu­ló­ver. Egy szok­nya, ka­bát­tal. Ha­ris­nyák. Fe­hér­ne­mű nincs (fel­te­he­tő­en Bes­sie Burch vet­te ma­gá­hoz őket, hogy vi­sel­je). Két pár új­ság­pa­pír­ba cso­ma­golt cipő. Egy fésű és egy kefe, hasz­nált, de tisz­ta. Egy régi, hor­padt, ezüst hátú tü­kör. Bőr­ke­re­tes fény­kép egy mát­ka­pár­ról, har­minc év­vel ez­előt­ti di­vat sze­rint öl­töz­ve – a fény­kép fel­te­he­tő­en Mrs. Mc­Gintyt és a fér­jét áb­rá­zol­ta. Két mar­ga­te-i ké­pes­lap. Egy por­ce­lán ku­tya. Egy új­ság­ból ki­té­pett re­cept a tök­lek­vár ké­szí­té­sé­ről. Egy má­sik, szen­zá­ció­haj­há­szó cikk a „re­pü­lő csé­sze­al­jak”-ról. A har­ma­dik ki­vá­gás Ship­ton nő­vér jö­ven­dö­lé­se­i­vel fog­lal­ko­zott. Az­tán egy Bib­lia meg egy ima­könyv.

Sem ké­zi­tás­ka, sem kesz­tyű. Va­ló­szí­nű­leg eze­ket is Bes­sie Burch vet­te ma­gá­hoz, vagy el­aján­dé­koz­ta őket. Ezek a ru­hák, ahogy Po­i­rot meg­ítél­te, túl­sá­go­san szű­kek let­tek vol­na a tes­tes Bes­sie-re. Mrs. Mc­Ginty so­vány, vé­kony­don­gá­jú asszony le­he­tett.

Po­i­rot ki­cso­ma­gol­ta az egyik ci­pőt. Egé­szen jó mi­nő­sé­gű volt és alig hasz­nált. Ha­tá­ro­zot­tan túl ki­csi Bes­sie Burch­nek.

Már ép­pen csi­no­san vissza akar­ta cso­ma­gol­ni, ami­kor a pil­lan­tá­sa az új­ság­da­ra­bon levő cím­re té­vedt. ASun­day­Co­met no­vem­ber ti­zen­ki­len­ce­di­ki szá­ma volt. Mrs. Mc­Gintyt no­vem­ber hu­szon­ket­te­di­kén gyil­kol­ták meg. Te­hát ezt az új­sá­got a ha­lá­lát meg­elő­ző va­sár­nap vá­sá­rol­ta. Ott he­vert a szo­bá­já­ban, és Bes­sie Burch ép­pen ezt hasz­nál­ta arra, hogy be­cso­ma­gol­ja a nagy­nén­je hol­mi­ja­it.

No­vem­ber ti­zen­ki­len­ce­di­ke, va­sár­nap. És hét­főn Mrs. Mc­Ginty el­ment egy üveg tin­tát vá­sá­rol­ni a pos­ta­hi­va­tal­ba. Tör­tén­he­tett ez va­la­mi olyan ok­nál fog­va, amit a va­sár­na­pi új­ság­ban ol­va­sott?

Po­i­rot ki­cso­ma­gol­ta a má­sik pár ci­pőt is. Ezt az ugyan­az­na­pi News of the World­ba cso­ma­gol­ták.

Ki­si­mí­tot­ta mind a két új­sá­got, oda­vit­te egy szék­hez, s le­ült, hogy el­ol­vas­sa őket. És azon­nal tett egy fel­fe­de­zést. A Sun­day Co­met egyik ol­da­lá­ról ki­vág­tak va­la­mit. A kö­zép­ső ol­da­lon hi­ány­zott egy négy­zet ala­kú da­rab. A hely túl­sá­go­san nagy volt bár­me­lyik ki­vá­gás szá­má­ra, ame­lye­ket ta­lált.

Vé­gig­néz­te mind­két új­sá­got, de sem­mi más ér­de­kes­sé­get nem ta­lált ben­nük. Is­mét vissza­cso­ma­gol­ta a ci­pő­ket, és szé­pen rend­be rak­ta a bő­rön­döt.

Az­u­tán le­ment a lép­csőn.

Mrs. Burch a kony­há­ban fog­la­la­tos­ko­dott.

– Gon­do­lom, nem ta­lált sem­mit? – ér­dek­lő­dött.

– Saj­nos, nem. – Kö­zöm­bös han­gon foly­tat­ta: – Nem em­lék­szik, hogy volt-e a nagy­nén­je pénz­tár­cá­já­ban vagy ké­zi­tás­ká­já­ban egy új­ság­ki­vá­gás?

– Nem em­lék­szem ilyes­mi­re. Ta­lán a rend­őr­ség el­vit­te.

Ám a rend­őr­ség nem vit­te el. Po­i­rot jól tud­ta ezt, át­ta­nul­má­nyoz­ta Spen­ce jegy­ze­te­it. A ha­lott asszony ké­zi­tás­ká­já­ban levő hol­mik­ról jegy­zé­ket ké­szí­tet­tek, nem volt köz­tük új­ság­ki­vá­gás.

Eh bien – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot. – A kö­vet­ke­ző lé­pés már könnyű. Vagy a ku­darc kö­vet­ke­zik – vagy pe­dig vég­re ha­la­dok.