HUSZONHARMADIK FEJEZET

 1.

Eve Car­pen­ter az­zal a ké­nyel­mes mód­szer­rel lé­pett be a Su­mer­ha­yes ház­ba, mint a leg­több em­ber, akik azt az aj­tót vagy ab­la­kot hasz­nál­ták, ame­lyet ép­pen a leg­al­kal­ma­sabb­nak ta­lál­tak.

Her­cu­le Po­i­rot-t ke­res­te, s ami­kor meg­ta­lál­ta, nem ke­rül­get­te a dol­got, mint macs­ka a for­ró ká­sát.

– Ide fi­gyel­jen – mond­ta. – Maga de­tek­tív, és­pe­dig ál­lí­tó­lag jó. Rend­ben van, há­tén meg­fo­ga­dom.

– Te­gyük fel, hogy en­gem nem le­het meg­fo­gad­ni. Mon Dieu, nem va­gyok sze­mély­ta­xi.

– Maga ma­gán­de­tek­tív, a ma­gán­de­tek­tí­ve­ket pe­dig meg­fi­ze­tik, igaz?

– Ez a szo­kás.

– Nos, én is er­ről be­szé­lek. Meg fo­gom fi­zet­ni. Jól fo­gom meg­fi­zet­ni.

– Mi­ért? Mit óhajt, mit te­gyek?

Eve Car­pen­ter éles han­gon je­len­tet­te ki:

– Véd­jen, meg a rend­őr­ség­től. Ezek meg­őrül­tek. Úgy lát­szik, azt hi­szik, én gyil­kol­tam meg Mrs. Up­war­dot. Szi­ma­tol­nák, és min­den­fé­le kér­dé­se­ket tesz­nek fel – ke­res­gél­nek min­den után. Én ezt nem sze­re­tem. Az őrü­let­be ker­get.

Po­i­rot az asszony­ra né­zett. Va­la­mi igaz­ság volt ab­ban, amit mon­dott. Évek­kel lát­szott idő­sebb­nek, mint né­hány hét­tel az­előtt, ami­kor elő­ször ta­lál­ko­zott vele. A sze­me alat­ti ka­ri­kák ál­mat­lan éj­sza­kák­ról árul­kod­tak. Szá­já­tól az ál­lá­ig rán­cok hú­zód­tak, s mi­kor rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra, a keze csú­nyán resz­ke­tett.

– Vé­get kell vet­nie en­nek – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Vé­get kell vet­nie.

– Mit te­het­nék, ma­dame?

– Akár így, akár úgy, de véd­jen meg tő­lük. Mi­cso­da ar­cát­lan­ság! Ha Guy iga­zi fér­fi len­ne, vé­get vet­ne az egész­nek. Nem en­ged­né, hogy gyö­tör­je­nek.

– És – nem tesz sem­mit? Az asszony ko­mo­ran vá­la­szol­ta:

– Nem mond­tam el neki. Ő csak ar­ról be­szél nagy­ké­pű­en, hogy min­den se­gít­sé­get meg kell adni a rend­őr­ség­nek. Ez rend­ben is van, ami őt il­le­ti. Va­la­mi un­dok po­li­ti­kai gyű­lé­sen volt az­nap este.

– És maga?

– Egy­sze­rű­en ott­hon vol­tam. Va­ló­ban a rá­di­ót hall­gat­tam.

– De hi­szen, ha ezt bi­zo­nyí­ta­ni tud­ja…

– Hogy tud­nám bi­zo­nyí­ta­ni? Me­se­be­li össze­get aján­lot­tam Crof­ték­nak, hogy mond­ják azt, ki-be jár­kál­tak, és lát­tak. A pi­szok disz­nó pe­dig vissza­uta­sí­tott.

– Ez nem volt va­la­mi bölcs do­log a maga ré­szé­ről.

– Nem lá­tom át, mi­ért. Így el­in­té­ző­dött vol­na az egész do­log.

– Ez­zel va­ló­szí­nű­leg meg­győz­te az al­kal­ma­zot­ta­it, hogy maga kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got.

– Hát… már amúgy is le­pén­zel­tem Crof­tot, mert…

– Mi­ért?

– Nem fon­tos.

– Ne fe­lejt­se el, azt akar­ta, hogy se­gít­sek.

– Ó, tel­je­sen lé­nyeg­te­len do­log. De Croft vet­te át az üze­ne­tet at­tól a nő­től.

– Mrs. Up­ward­tól?

– Igen. Arra kért, hogy men­jek le, és lá­to­gas­sam meg az­nap este.

– És maga azt ál­lít­ja, hogy nem ment el?

– Ugyan mi­ért men­tem vol­na? Az az át­ko­zott, bá­na­tos öreg­asszony. Mi­ért men­tem vol­na, hogy fog­jam a ke­zét? Ál­mom­ban sem ju­tott vol­na eszem­be el­men­ni.

– Mi­kor jött ez az üze­net?

– Ami­kor nem vol­tam ott­hon. Nem tu­dom pon­to­san, mi­kor – azt hi­szem, öt és hat kö­zött. Croft vet­te át.

– És maga pénzt adott, hogy fe­lejt­se el, hogy át­vet­te az üze­ne­tet. Mi­ért?

– Ne le­gyen os­to­ba. Nem akar­tam be­le­ke­ve­red­ni ebbe az egész­be.

– És ez­u­tán pénzt aján­lott neki, hogy ali­bit biz­to­sít­son ma­gá­nak. Mit kép­zel, mit gon­dol ö meg a fe­le­sé­ge?

– Ki tö­rő­dik vele, hogy mit gon­dol­nak!

– Egy es­küdt­szék tö­rőd­ne vele – je­gyez­te meg ko­mo­ran Po­i­rot.

Az asszony rá­bá­mult.

– Csak nem be­szél ko­mo­lyan?

– De ko­mo­lyan be­szé­lek.

– Az al­kal­ma­zot­tak­nak hisz­nek, és nem ne­kem?

Po­i­rot az asszonyt néz­te.

Mi­cso­da vas­kos dur­va­ság, os­to­ba­ság! El­len­szen­vet kel­te­ni olyan em­be­rek­ben, akik se­gí­tő­ké­szek let­tek vol­na. Rö­vid­lá­tó, os­to­ba po­li­ti­ka. Rö­vid­lá­tó…

Ilyen gyö­nyö­rű, tág­ra nyílt, kék szem­párt!…

Po­i­rot csen­de­sen meg­szó­lalt:

– Mi­ért nem vi­sel szem­üve­get, ma­dame? Szük­ség vol­na rá.

– Tes­sék? Ó, néha vi­se­lek. Gye­rek­ko­rom­ban vi­sel­tem.

– És fog­sza­bá­lyo­zót is hor­dott. Az asszony rá­bá­mult.

– Csak­ugyan hord­tam. De mi­ért mond­ja mind­ezt?

– A csú­nya kis­ka­csá­ból hattyú lett.

– Az biz­tos, hogy meg­le­he­tő­sen csú­nya vol­tam.

– Az édes­any­já­nak is ez volt a vé­le­mé­nye? Az asszony éle­sen je­len­tet­te ki:

– Nem em­lék­szem anyám­ra. Egyéb­ként, mi a cso­dá­ról be­szé­lünk? Vál­lal­ja a mun­kát?

– Iga­zán saj­ná­lom, de nem vál­lal­ha­tom.

– Mi­ért nem?

– Mert eb­ben az ügy­ben Ja­mes Bent­ley ér­de­ké­ben dol­go­zom.

– Ja­mes Bent­ley? Ó, arra a fél­ke­gyel­mű­re gon­dol, aki meg­gyil­kol­ta a ta­ka­rí­tó­nőt, Mi köze Ja­mes Bent­ley­nek Up­war­dék­hoz?

– Ta­lán sem­mi.

– Na­hát ak­kor! Pénz kér­dé­se? Mennyit akar?

– Ez a maga nagy hi­bá­ja, ma­dame. Min­dig pénz­ben gon­dol­ko­zik. Ma­gá­nak van pén­ze, és azt hi­szi, csak a pénz szá­mít.

– Nem volt min­dig pén­zem – je­gyez­te meg Eve Car­pen­ter.

– Nem – bó­lin­tott Po­i­rot. – Gon­dol­tam, hogy nem. –

Ked­ve­sen bó­lo­ga­tott. – Ez sok min­dent meg­ma­gya­ráz. Ez ment­sé­gül szol­gál bi­zo­nyos dol­gok­ra.