2.

– Meg­hí­vá­sos te­le­fon­be­szél­ge­tést ké­rek mond­ta Po­i­rot.

– Mrs. Ari­ad­ne Oli­ver­rel.

Nem ment min­den ne­héz­ség nél­kül nyél­be ütni a meg­hí­vá­sos te­le­fon­be­szél­ge­tést Mrs. Oli­ver­rel. Mrs. Oli­ver dol­go­zott, és nem le­he­tett za­var­ni. En­nek el­le­né­re Po­i­rot sem­mi­be vet­te a vissza­uta­sí­tást. Rög­tön meg is hal­lot­ta az író­nő hang­ját.

In­ge­rült volt és meg­le­he­tő­sen iz­ga­tott.

– Na, mit akar? – ki­ál­tott a te­le­fon­ba Mrs. Oli­ver. – Ép­pen most kel­lett fel­hív­nia? Cso­dá­la­tos öt­le­tem tá­madt egy rö­vid­áru­üz­let­ben el­kö­ve­tett gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban. Tud­ja, olyan ré­gi­mó­di üz­let, ahol kom­bi­né­kat és fur­csa, hosszú ujjú at­lé­ta­tri­kó­kat árul­nak.

– Nem tu­dom – vá­la­szol­ta Po­i­rot. – Kü­lön­ben is, amit én aka­rok mon­da­ni ma­gá­nak, az sok­kal fon­to­sabb.

– Le­he­tet­len – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Leg­alább­is szá­mom­ra, úgy ér­tem. Ha le nem jegy­zem az öt­le­tem nyers váz­la­tát, ki­megy a fe­jem­ből.

Her­cu­le Po­i­rot ügyet sem ve­tett erre az al­ko­tói gyöt­re­lem­re. Gyors, el­lent­mon­dást nem tűrő kér­dé­se­ket tett fel Mrs. Oli­ver­nek, aki kis­sé ha­tá­ro­zat­la­nul vá­la­szolt rá­juk.

– Igen… igen… egy kis be­mu­ta­tó szín­ház… nem tu­dom a ne­vét… Hát, egyi­kü­ket va­la­mi Ce­cil­nek hív­ták, és aki­vel én be­szél­get­tem, azt Mi­chael­nek.

– Ki­tű­nő.. Mind­össze ennyit akar­tam tud­ni.

– De mi­ért Ce­cil és Mi­chael?

– Tér­jen vissza a kom­bi­nék­hoz és a hosszú ujjú tri­kók­hoz, ma­dame.

– Nem ér­tem, mi­ért nem tar­tóz­tat­ja le dr. Rend­ellt – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver. – Én azt ten­ném, ha én len­nék a Scot­land Yard fő­nö­ke.

– Bi­zony, az meg­le­het. Sok sze­ren­csét a rö­vid­áru­bol­ti gyil­kos­ság­hoz.

– Az egész öt­let el­il­lant már – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. – Maga tet­te tönk­re.

Po­i­rot ked­ve­sen el­né­zést kért.

Le­tet­te a kagy­lót, és rá­mo­soly­gott Spen­ce-re.

– Most me­gyünk – leg­alább­is én me­gyek –, és be­szé­lek egy fi­a­tal szí­nésszel, aki­nek Mi­chael a ke­reszt­ne­ve, s aki ki­sebb sze­re­pe­ket ját­szik a cul­len­qua­yi Kis Be­mu­ta­tó Szín­ház­ban. Csak azt re­mé­lem, hogy ő az iga­zi Mi­chael.

– Mi az ör­dö­gért…

Po­i­rot ügye­sen meg­előz­te Spen­ce fő­fel­ügye­lő düh­ki­tö­ré­sét.

– Tud­ja, cher ami, mi az a sec­ret de Po­li­chin­el­le?

– Fran­cia­órát akar tar­ta­ni? – ki­ál­tot­ta dü­hö­sen a fő­fel­ügye­lő.

– A sec­ret de Po­li­chin­el­le olyan ti­tok, me­lyet min­den­ki tud­hat. Ép­pen ezért, akik nem tud­ják, sose hal­la­nak róla – mert, ha min­den­ki azt hi­szi, hogy az em­ber tud va­la­mi­ről, ak­kor sen­ki sem köz­li ma­gá­val.

– Nem is tu­dom, hogy va­gyok ké­pes meg­áll­ni, hogy meg ne fojt­sam ma­gát – je­len­tet­te ki Spen­ce fő­fel­ügye­lő.