TIZEDIK FEJEZET

Po­i­rot ebéd után­ra hagy­ta har­ma­dik lá­to­ga­tá­sát. Az ebéd né­mi­leg nyer­sen ma­radt pá­rolt ökör­fark­ból, vi­zes bur­go­nyá­ból s va­la­mi olya­sa mi­ből állt, amely­ről Ma­u­re­en op­ti­mis­ta mó­dom azt re­mél­te, hogy pa­la­csin­ta lesz. Igen sa­ját­sá­gos étel vált be­lő­le.

Po­i­rot las­san kap­ta­tott fel a domb­ra. Jobb felé hir­te­len elő­buk­kant a La­bu­mums. Két egy­be­tá­kolt há­zi­kó­ból állt, me­lyet mo­dern íz lés sze­rint át­ala­kí­tot­tak. Itt la­kott Mrs. Up­ward s a re­mény­tel­jes ifjú drá­ma­író, Ro­bin Up­ward.

Po­i­rot egy pil­la­nat­ra meg­állt a ka­pu­nál, hogy vé­gig­húz­za ke­zét a ba­ju­szán. Ép­pen ez­zel fog­lal­ko­zott, ami­kor egy ko­csi ka­nya­ro­dott las­san le­fe­lé a domb­ról, s egy erő­tel­je­sen el­ha­jí­tott al­ma­csut­ka ar­con ta­lál­ta.

A meg­döb­bent Po­i­rot mél­tat­lan­ko­dó, éles ki­ál­tást hal­la­tott. A ko­csi meg­állt, és egy fej buk­kant ki az ab­la­kon.

– Bo­csás­son meg, el­ta­lál­tam?

Po­i­rot már ép­pen vá­la­szol­ni akart, de ab­ba­hagy­ta. A ne­mes vá­gá­sú arc­ra né­zett, a ha­tá­ro­zott szem­öl­dök­re, a ren­det­len, hul­lá­mos őszü­lő haj­ra, s em­lé­kek húr­jai pen­dül­tek meg ben­ne. Az al­ma­csut­ka is hoz­zá­já­rult az em­lé­kek­hez.

– Na­hát – ki­ál­tott fel –, de hi­szen maga Mrs. Oli­ver. Va­ló­ban, az ün­ne­pelt de­tek­tív­re­gény­író­nő volt az.

Egy „na­hát, hi­szen ez M Po­i­rot” fel­ki­ál­tás­sal az író­nő meg­kí­sé­relt ki­ká­szá­lód­ni a ko­csi­ból. Az autó ki­csi volt, Mrs. Oli­ver pe­dig nagy da­rab asszony. Po­i­rot a se­gít­sé­gé­re si­e­tett.

Mrs. Oli­ver meg­je­gyez­te, hogy tel­je­sen meg­me­re­ve­dett a hosszú ve­ze­tés­től, majd hir­te­len vul­ká­ni ki­tö­rés­re em­lé­kez­te­tő mó­don elő­buk­kant.

Óri­á­si mennyi­sé­gű alma is ér­ke­zett vele, s vi­dá­man ne­ki­ló­dul­tak a lej­tő­nek.

– Ki­sza­kadt a zacs­kó – ma­gya­ráz­ta Mrs. Oli­ver. Keb­lé­nek ki­ug­ró pe­re­mé­ről le­sö­pört né­hány el­té­vedt, fé­lig rá­gott al­ma­da­rab­kát, s az­u­tán meg­ráz­ta ma­gát, mint va­la­mi ha­tal­mas új­fun­lan­di ku­tya. Egy utol­só alma, meg­hú­zód­va ölé­nek rej­te­kén, csat­la­ko­zott test­vé­re­i­hez az úton.

– Kár, hogy ki­sza­kadt a zacs­kó – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver.

– Cox­nál vá­sá­rol­tam. Bár re­mé­lem, hogy itt vi­dé­ken ren­ge­teg al­mát kap­ha­tok. Vagy nem? Le­het, hogy va­la­mennyit el­szál­lít­ják. Úgy lá­tom, ma­nap­ság olyan fur­csán men­nek a dol­gok. Nos, hogy van, M Po­i­rot? Csak nem la­kik itt? Nem, biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem. Ak­kor hát gyil­kos­ság­ról van szó? Re­mé­lem, nem a há­zi­asszo­nyon az ál­do­zat?

– Ki a há­zi­asszo­nya?

– Oda­bent – in­tett a fe­jé­vel Mrs. Oli­ver; – Már úgy ér­tem, ha ezt a há­zat hív­ják La­bu­mumsnak. Fél­úton le­fe­lé a dom­bon, s bal­ra, ha az em­ber el­hagy­ta a temp­lo­mot. Igen, en­nek kell len­nie. Mi­fé­le asszony?

– Nem is­me­ri?

– Hogy úgy mond­jam, hi­va­ta­lo­san jöt­tem el. Egyik köny­vem­ből szín­da­rab ké­szül. Ro­bin Up­ward írja át. Olyas­mi­ről van szó, hogy ket­ten össze­dug­juk fö­löt­te a fe­jün­ket.

– Gra­tu­lá­lok, asszo­nyom.

– Iga­zán nincs mi­hez – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Ed­dig még tisz­ta szen­ve­dés volt an egész. Nem is tu­dom, hogy hagy­hat­tam egy­ál­ta­lán rá­ven­ni ma­ga­mat. Iga­zán ele­get ke­re­sek a köny­ve­im­mel – azaz, az adó­sze­dő pi­ó­cák jó­részt zseb­re te­szik, és ha töb­bet ke­re­sek, még töb­bet tesz­nek zseb­re, ezért az­tán nem dol­go­zom ha­lál­ra ma­ga­mat. De fo­gal­ma sincs róla, mi­cso­da szen­ve­dés, ha fog­ják az em­ber sze­rep­lő­it, s olyan dol­go­kat mon­dat­nak ve­lük, ami­ket sose mond­tak vol­na, és olyan dol­go­kat cse­le­ked­tet­nek ve­lük, ami­ket sose tet­tek vol­na. És ha az em­ber til­ta­ko­zik, egy­sze­rű­en azt mond­ják, hogy ez az „iga­zi szín­ház”. Ro­bin Up­ward egyéb­re se gon­dol. Min­den­ki azt mond­ja, hogy na­gyon te­het­sé­ges. Hát, ha olyan te­het­sé­ges, nem ér­tem, mi­ért nem ír ö maga szín­da­ra­bot és mi­ért nem hagy­ja bé­kén az én sze­gény fin­ne­met. Már nem is finn egy­ál­ta­lán. A nor­vég el­len­ál­lá­si moz­ga­lom tag­ja lett be­lő­le. – Mrs. Oli­ver ke­zé­vel vé­gig­fé­sü­li ha­ját. – Ugyan mit csi­nál­hat­tam a ka­la­pom­mal? Po­i­rot be­pil­lan­tott a ko­csi­ba.

– Azt hi­szem, ma­dame, raj­ta ült.

– Úgy tű­nik – is­mer­te el Mrs. Oli­ver, szem­ügy­re véve a ro­mo­kat. – Na, nem baj – foly­tat­ta vi­dá­man. – Sose sze­ret­tem túl­sá­go­san. De úgy gon­dol­tam, el kell majd men­nem va­sár­nap a temp­lom­ba, s bár az ér­sek sze­rint fe­les­le­ges, még­is úgy vé­lem, egy ré­gi­mó­di lel­kész el­vár­ja, hogy az em­ber ka­la­pot vi­sel­jen. De me­sél­jen ne­kem a gyil­kos­sá­gá­ról vagy mi­ről. Em­lék­szik még a mi gyil­kos­sá­gunk­ra?

– Hogy­ne, na­gyon jól em­lék­szem.

– Ugye mi­lyen mu­lat­sá­gos volt? Nem maga a gyil­kos­ság – az egy­ál­ta­lán nem tet­szett ne­kem. De ami utá­na tör­tént. Ez­út­tal ki­ről van szó?

– Nem olyan meg­ka­pó egyé­ni­ség, mint Mr. Sha­i­ta­na volt. Egy öreg ta­ka­rí­tó­nő, akit öt hó­nap­pal ez­előtt ki­ra­bol­tak és meg­gyil­kol­tak. Ta­lán ol­va­sott róla. Mrs. Mc­Ginty­nek hív­ták. Egy fi­a­tal­em­bert ál­lí­tot­tak bí­ró­ság elé, és ítél­ték ha­lál­ra…

– És nem ő kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got, maga Vi­szont tud­ja, ki kö­vet­te el, és be is fog­ja bi­zo­nyí­ta­ni – ha­dar­ta gyors iram­ban Mrs. Oli­ver. – Nagy­sze­rű.

– Túl gyor­san ha­lad – je­gyez­te meg só­hajt­va Po­i­rot. – Még nem tu­dom, ki kö­vet­te el. De ha tud­nám is, jó idő­be te­lik majd, amíg be­bi­zo­nyí­tom.

– A fér­fi­ak olyan las­sú­ak – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver le­né­ző­en. – Majd én ha­ma­ro­san meg­mon­dom ma­gá­nak, ki kö­vet­te el. Gon­do­lom, va­la­ki a fa­lu­ból? Ad­jon ne­kem egy-két na­pot, hogy kö­rül­néz­zek, és ki­de­rít­sem, hogy ki a gyil­kos. Ösz­tö­nös női meg­ér­zés – erre van ma­gá­nak szük­sé­ge. Ugye, hogy a Sha­i­ta­na-ügy­ben is iga­zam volt? Po­i­rot lo­va­gi­a­san vissza­tar­tot­ta ma­gát at­tól, hogy em­lé­kez­tes­se Mrs. Oli­vert, mi­lyen se­be­sen vál­toz­tat­ta meg­ér­zé­se­it az em­lí­tett eset­ben.

– Ma­guk fér­fi­ak – mond­ta Mrs. Oli­ver el­né­ző­en. – Bez­zeg, ha egy nő vol­na a Scot­land Yard ve­ze­tő­je…

Hagy­ta, hogy ez az el­csé­pelt téma el­hal­jon a lég­be, ami­kor egy hang üd­vö­zöl­te őket a há­zi­kó aj­ta­já­ból.

– Hal­ló – ki­ál­tot­ta va­la­ki kel­le­mes, könnyed te­nor han­gon. – Maga az, Mrs. Oli­ver?

– Meg­ér­kez­tem – ki­ál­tott vissza Mrs. Oli­ver. Po­i­rot felé azt sut­tog­ta:

– Ne ag­gód­jék! Iga­zán ti­tok­tar­tó le­szek.

– Nem, nem, ma­dame. Nem kí­vá­nom, hogy ti­tok­tar­tó le­gyen. El­len­ke­ző­leg.

Ro­bin Up­ward jött le­fe­lé az úton, az­u­tán át a ka­pun. Ha­ja­don­főtt volt, s egy igen régi, szür­ke fla­nell­nad­rá­got vi­selt és egy szá­nal­mas sport­ka­bá­tot. De ha nem hí­zás­ra haj­ló al­kat, egész csi­nos fér­fi le­he­tett vol­na.

– Ari­ad­ne, drá­ga­sá­gom! – ki­ál­tot­ta, és me­le­gen meg­ölel­te. Hát­ra­lé­pett, ke­zé­vel az asszony vál­lán.

– Drá­gám, cso­dá­la­tos öt­le­tem tá­madt a má­so­dik fel­vo­nás­sal kap­cso­lat­ban.

– Csak­ugyan? – vá­la­szol­ta min­den lel­ke­se­dés nél­kül Mrs. Oli­ver. – Ez Mr. Po­i­rot.

– Nagy­sze­rű – mond­ta Ro­bin. – Van poggyá­sza?

– Igen, há­tul a ko­csi­ban.

Ro­bin jó né­hány bő­rön­döt elő­von­szolt.

– Bor­zasz­tó­an unal­mas do­log – kö­zöl­te –, nincs ren­des sze­mély­ze­tünk. Csak az öreg Ja­net. Öt pe­dig ál­lan­dó­an kí­mél­nünk kell.

Olyan ké­nyel­met­len, nem gon­dol­ják? Mi­lyen ne­he­zek a bő­rönd­jei. Bom­bá­kat hoz ben­nük? Fel­tán­tor­gott az ös­vé­nyen, vissza­ki­a­bál­va a vál­la fö­lött:

– Jöj­jön be, és igyék va­la­mit.

– Ma­gá­nak mond­ja – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver, ki­vé­ve az első ülés­ről a ké­zi­tás­ká­ját, egy köny­vet és egy pár ócs­ka ci­pőt. – Csak­ugyan azt mond­ta az előbb, azt akar­ja, hogy ne le­gyek ti­tok­tar­tó?

– Mi­nél ke­vés­bé ti­tok­tar­tó, an­nál jobb.

– Én ma­gam nem így lát­nék hoz­zá – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver –, de hát ez a maga I gyil­kos­sá­ga. Min­den­ben se­gí­te­ni fo­gok, ami­ben csak tu­dok.

Ro­bin is­mét fel­buk­kant a be­já­ra­ti aj­tó­ban.

– Jöj­je­nek be, jöj­je­nek be – ki­ál­tot­ta.

A ko­csit majd el­in­tézzük ké­sőbb. Mad­re már alig vár­ja, hogy meg­is­mer­ked­jék ma­gá­val.

Mrs. Oli­ver vé­gig­szá­gul­dott az ös­vé­nyen, és; Po­i­rot kö­vet­te. A La­bu­mums be­lül­ről el­ra­ga­dó volt. Po­i­rot úgy vél­te, ren­ge­teg pénzt köl­töt­tek rá, ám el gaz­dag és el­ra­ga­dó egy­sze­rű­sé­get ered­mé­nye­zett. A bel­ső fa­bur­ko­la­tá­nak min­den egyes, tölgy­fá­ból ké­szült da­rab­ká­ja ere­de­ti volt. A nap­pa­li szo­ba kan­dal­ló­ja mel­lett, egy ke­re­kes szék­ben, La­u­ra Up­ward ült, ven­dég­vá­ró mo­sollyal ar­cán. A hat­van-egy­né­hány éves, vas­szür­ke hajú, ha­tá­ro­zott állú asszony élet­erős be­nyo­mást kel­tett.

– Na­gyon örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem, Mrs. Oli­ver – mond­ta. – Azt hi­szem, nem sze­re­ti, ha az em­be­rek a köny­ve­i­ről be­szél­nek, de ne­kem óri­á­si vi­gasz­ta­lást je­len­tet­tek évek óta – kü­lö­nö­sen mi­óta ilyen nyo­mo­rék va­gyok.

– Iga­zán ked­ves ma­gá­tól – mor­mol­ta Mrs. Oli­ver, mi­köz­ben lát­ha­tó­lag ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát, s úgy tör­del­te a ke­zét, mint egy is­ko­lás lány. – Ő, ez régi ba­rá­tom, M Po­i­rot, Vé­let­le­nül ta­lál­koz­tunk oda­kint. Tu­laj­don­kép­pen el­ta­lál­tam egy al­ma­csut­ká­val. Mint Teli Vil­mos, csak ép­pen meg­for­dít­va.

– Jó na­pot, M Po­i­rot. Ro­bin!

– Pa­ran­csolsz, Mad­re?

– Hozz ita­lo­kat. A ci­ga­ret­ta hol van?

– Azon az asz­ta­lon.

– Maga is író, M Po­i­rot? – ér­dek­lő­dött Mrs. Up­ward.

– Ó, de­hogy – vá­la­szol­ta Mrs. Oli­ver. – De­tek­tív. Hi­szen tud­ja. Az a Sher­lock Hol­mes faj­ta – vad­őrök és he­ge­dűk, meg ef­fé­lék.

Hal­kan csör­rent egy el­tö­rött po­hár. Mrs. Up­ward éle­sen je­gyez­te meg: – Vi­gyázz, Ro­bin. – Az­u­tán Po­i­rot-hoz for­dult: – Ez iga­zán ér­de­kes, M Po­i­rot.

– Szó­val, Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes­nek iga­za volt – ki­ál­tott fel Ro­bin.

– Va­la­mi hosszú ha­lan­dzsát adott ne­kem elő egy de­tek­tív­ről, aki itt tar­tóz­ko­dik a fa­lu­ban. Úgy tűnt, ő pom­pás mu­lat­ság­nak tart­ja. De ugye, a va­ló­ság­ban egé­szen ko­moly do­log­ról van szó?

– Per­sze hogy ko­moly do­log­ról – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Egy bű­nö­ző rej­tő­zik, ma­guk kö­zött.

– Na igen, de hát ide fi­gyel­jen, kit gyil­kol­tak meg? Vagy va­la­ki olyan­ról van szó, akit most ka­par­tak elő, és bor­zasz­tó nagy ti­tok az egész?

– Egy­ál­ta­lán nem ti­tok – mond­ta Po­i­rot.

– És ma­guk már tud­nak is er­ről a gyil­kos­ság­ról.

– Mrs. Mc… izé… egy ta­ka­rí­tó­nő… ta­valy ősszel – se­gí­tett Mrs. Oli­ver.

– Ó! – Ro­bin Up­ward csa­ló­dott­nak tűnt. – De hi­szen az már be­fe­je­ző­dött.

– Egy­ál­ta­lán nem fe­je­ző­dött be – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Nem a meg­fe­le­lő sze­mélyt tar­tóz­tat­ták le, és fel fog­ják akasz­ta­ni, ha M Po­i­rot nem ta­lál­ja meg ide­jé­ben az iga­zi gyil­kost. Ret­ten­tő­en iz­gal­mas az egész. Ro­bin ki­osz­tot­ta az ita­lo­kat.

– Ne­ked White La­dyt, Mad­re?

– Kö­szö­nöm, drá­ga fiam.

Po­i­rot egy csöp­pet fel­húz­ta a szem­öl­dö­két. Ro­bin át­nyúj­tot­ta az italt Mrs. Oli­ver­nek és a de­tek­tív­nek.

– Nos – mond­ta Ro­bin –, a bűn­ügy­re, ivott.

– Itt dol­go­zott ná­lunk – tet­te hoz­zá.

– Mrs. Mc­Ginty? – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver.

– Igen. Ugye, Mad­re?

– Azt mon­dod, ná­lunk dol­go­zott, mi­kor csak he­ten­ként egy­szer járt hoz­zánk?

– És al­kal­man­ként néha dél­után is.

– Mi­lyen faj­ta nő volt? – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver.

– Bor­zasz­tó­an tisz­tes­sé­ges – ma­gya­ráz­ta Ro­bin. – És őr­jí­tő­én ren­des. Ször­nyű szo­kasd volt min­dent a he­lyé­re rak­ni, és el­pa­kol­ni a hol­mi­kat a fi­ó­kok­ba úgy, hogy az em­ber­nek az­tán sej­tel­me sem le­he­tett róla, mit hol ke­res­sen.

Mrs. Up­ward va­la­mi­fé­le ke­se­rű hu­mor­ral je­gyez­te meg:

– Ha va­la­ki nem rak­na ren­det leg­alább egy-szer egy hé­ten, ha­ma­ro­san mo­zog­ni sem le­het­ne eb­ben a kis ház­ban.

– Tu­dom, Mad­re, tu­dom. De ha a hol­mi­kat nem hagy­ják ott, aho­va én tet­tem, egész egy­sze­rű­en kép­te­len va­gyok dol­goz­ni. A jegy­ze­te­im kö­zött tel­jes a fel­for­du­lás.

– Olyan kel­le­met­len do­log ilyen te­he­tet­len­nek len­ni, mint én va­gyok – mond­ta Mrs. Up­ward. – Van egy hű­sé­ges, öreg ház­tar­tá­si al­kal­ma­zot­tunk, de már nem ké­pes több­re, mint va­la­mi egy­sze­rű ételt meg­főz­ni.

– Mi baja van tu­laj­don­kép­pen? – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver. – Kösz­vény?

– An­nak egy bi­zo­nyos vál­fa­ja. At­tól fé­lek, ha­ma­ro­san ál­lan­dó ápo­ló­női se­gít­ség­re lesz már szük­sé­gem. Olyan unal­mas do­log. Sze­re­tek füg­get­len len­ni.

– Ugyan, drá­gám – szólt köz­be Ro­bin. – Ne iz­gasd fel ma­ga­dat.

Meg­ve­re­get­te az any­ja kar­ját.

Az asszony vá­rat­lan gyön­géd­ség­gel rá­mo­soly­gott.

– Ro­bin olyan jó hoz­zám, mint­ha csak lány len­ne – je­gyez­te meg. – Min­dent meg­tesz – ós min­den­re van gond­ja. Sen­ki nem le­het­ne fi­gyel­me­sebb, mint ő.

Egy­más­ra mo­so­lyog­tak.

Her­cu­le Po­i­rot fel­emel­ke­dett.

– Saj­nos – mond­ta –, men­nem kell. Még egy lá­to­ga­tást kell ten­nem, s az­u­tán el­ér­nem egy vo­na­tot. Ma­dame, kö­szö­nöm a ven­dég­sze­re­te­tét. Sok si­kert a da­rab­já­hoz, Mr. Up­ward.

– És sok si­kert a gyil­kos­sá­gá­hoz – mond­ta Mrs. Oli­ver.

– Iga­zán ko­moly do­log ez, M Po­i­rot? – kér­dez­te Ro­bin Up­ward. – Vagy csak egy óri­á­si tré­fa az egész?

– Ter­mé­sze­te­sen nem tré­fa – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Ha­lá­lo­san ko­moly do­log. Ne­kem sem akar­ja el­árul­ni, hogy ki a gyil­kos. Pe­dig, ugye, tud­ja?

– De­hogy, de­hogy, ma­dame. – Po­i­rot til­ta­ko­zá­sa nem volt túl­sá­go­san meg­győ­ző. – Mond­tam már ma­gá­nak, hogy egye­lő­re még nem tu­dom.

– Ezt csak mond­ja, de én azt hi­szem, tu­laj­don­kép­pen tud­ja… De hát olyan ret­te­ne­te­sen tit­ko­ló­zik.

Mrs. Up­ward éles han­gon köz­be­szólt:

– Csak­ugyan igaz ez az egész? Nem tré­fá­ra – Nem tré­fa, ma­dame – vá­la­szol­ta Po­i­rot. Meg­ha­jolt és tá­vo­zott.

Amint le­fe­lé ha­ladt az ös­vé­nyen, meg­hal­lot­ta Ro­bin Up­ward tisz­ta te­nor hang­ját:

– Na jó, Ari­ad­ne drá­gám – mond­ta –, de hát hogy ve­he­ti va­la­ki ko­mo­lyan ez­zel a ba­jusszal, meg min­den­nel? Va­ló­ban azt gon­dol­ja, hogy iga­zán ügyes?

Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott ma­gá­ban. Ügyes? Na­hát!

Amint át akart vág­ni a kes­keny ös­vé­nyen még ide­jé­ben ug­rott fél­re. Sum­mer­ha­ye­sék kis te­her­au­tó­ja zö­työg­ve és in­ga­doz­va szá­gul­dott el mel­let­te.

– Bo­csás­son meg – ki­ál­tot­ta Sum­mer­ha­yes. – El kell kap­nom a vo­na­tot. – Az­tán hal­kan a tá­vol­ból: – A lon­do­ni vá­sár­csar­nok­ba…

Po­i­rot is vo­nat­ra szán­dé­ko­zott száll­ni, a Kilc­hes­ter­be tar­tó he­lyi vo­nat­ra, ahol meg­be­szél­ték, hogy ta­nács­ko­zást tar­ta­nak Spen­ce fő­fel­ügye­lő­vel.

Mi­előtt el­csíp­né a vo­na­tot, még volt ide­je, hogy egy utol­só lá­to­ga­tást te­gyen.

Fel­má­szott a domb­te­tő­re, be­ment egy ka­pun, s föl­ment egy jól ápolt ko­csi­fel­haj­tón a la­pos te­te­jű, sok ab­la­kos, mo­dern ház­hoz. Itt la­kott Mr. és Mrs. Car­pen­ter. Guy Car­pen­ter társ­tu­laj­do­nos volt a nagy Car­pen­ter Gép­gyár­ban, igen gaz­dag em­ber, aki az utób­bi idő­ben kez­dett po­li­ti­ká­val fog­lal­koz­ni. Nem­ré­gi­ben há­za­so­dott.

Car­pen­te­rék be­já­ra­ti aj­ta­ját nem egy kül­föl­di szo­ba­lány, s nem is va­la­mi hű­sé­ges, öreg bú­tor­da­rab nyi­tot­ta ki. Egy ha­mi­sí­tat­lan inas nyi­tott aj­tót, és vo­na­ko­dott be­en­ged­ni Po­i­rot-t. Né­ze­te sze­rint a Po­i­rot-féle lá­to­ga­tó­kat oda­kint kell hagy­ni. Nyil­ván­va­ló­an gya­na­ko­dott, hogy Her­cu­le Po­i­rot el­ad­ni jött va­la­mit.

– Mr. és Mrs. Car­pen­ter nincs itt­hon.

– Ta­lán ak­kor meg­vár­hat­nám őket?

– Nem tu­dom meg­mon­da­ni, mi­kor jön­nek haza.’

Be­csuk­ta az aj­tót.

Po­i­rot nem tért vissza a ko­csi­fel­haj­tón. Ehe­lyett meg­ke­rül­te a ház sar­kát, s csak­nem össze­üt­kö­zött egy ma­gas, fi­a­tal, nerc­bun­dás nő­vel.

– Hal­ló – mond­ta a nő. – Mi az ör­dö­göt akar?

Po­i­rot ud­va­ri­a­san meg­emel­te a ka­lap­ját.

– Azt re­mél­tem – mond­ta –, hogy be­szél­he­tek Mr. vagy Mrs. Car­perr­ter­rel. Mrs. Car­perr­ter­hez­van sze­ren­csém?

– Mrs. Car­pen­ter va­gyok. Ba­rát­ság­ta­la­nul be­szélt, de a mo­do­rá­ban a bé­kü­lé­keny­ség hal­vány ár­nya­la­ta buj­kált.

– Her­cu­le Po­i­rot va­gyok.

Sem­mi ha­tás. Nem­csak, hogy a nagy és egye­dül­ál­ló név volt is­me­ret­len az asszony szá­má­ra, de Po­i­rot úgy vél­te, még Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes leg­utób­bi ven­dé­gét sem is­mer­ték fel ben­ne. Itt te­hát még a he­lyi hír­ha­rang sem mű­kö­dött. Meg­le­het, apró, de fi­gye­lem­re mél­tó a tény.

– Tes­sék.

– Örü­lök, hogy ön­nel be­szél­he­tek, ma­dame.. Mert a ház­tar­tás ke­re­tei közé tar­to­zik, amit kér­dez­ni sze­ret­nék.

– Hoo­ver por­szí­vónk van – kö­zöl­te gya­na­kod­va Mrs. Car­pen­ter.

Po­i­rot fel­ne­ve­tett.

– Nem, nem, ön fél­re­ért. Csak né­hány kér­dést sze­ret­nék fel­ten­ni egy ház­tar­tá­si üggyel kap­cso­lat­ban.

– Ő, maga a ház­tar­tá­si kér­dő­ívek­ről be­szél. Vé­le­mé­nyem sze­rint tö­ké­le­tes os­to­ba­ság… – El­hall­ga­tott. – Ta­lán jobb lesz, ha be­jön.

Po­i­rot egy csöp­pet el­mo­so­lyo­dott. Az asszony ép­pen csak meg­áll­ta, hogy va­la­mi le­ki­csiny­lő meg­jegy­zést ne te­gyen. De fér­je po­li­ti­kai mű­kö­dé­sét fi­gye­lem­be véve jobb­nak lát­ta, ha tar­tóz­ko­dik a kor­mány te­vé­keny­sé­gé­nek bí­rá­la­tá­tól. Át­ve­zet­te Po­i­rot-t a ha­li­on, egy tá­gas szo­bá­ba. A jól ápolt kert­re néző szo­ba va­do­na­túj­nak ha­tott. Ha­tal­mas, bro­kát­hu­za­tú pam­lag és két fü­les ka­ros­szék állt ben­ne, há­rom vagy négy Chip­pen­dale után­za­tú szék, egy ko­mód és egy író­asz­tal. Sem­mi költ­sé­get nem kí­mél­tek, a leg­jobb cé­gek­kel dol­goz­tat­tak, s az egyé­ni íz­lés­nek nyo­ma sem lát­szott se­hol. Mi­fé­le asszony is ez a Mrs. Car­pen­ter, gon­dol­ta Po­i­rot. Kö­zö­nyös? Gon­dat­lan?

Amint az asszony meg­for­dult, Po­i­rot fel­be­csül­ve mér­te vé­gig. Költ­sé­ges, csi­nos, fi­a­tal nő. Pla­ti­na­sző­ke haj, gon­do­san al­kal­ma­zott ki­ké­szí­tés, de ami több en­nél, tág­ra nyílt, bú­za­kék szem­pár, fa­gyos te­kin­te­tű, gyö­nyö­rű szem­pár.

Az asszony most már ba­rát­sá­go­san, de unott­sá­gát lep­lez­ve mond­ta:

– Fog­lal­jon he­lyet.

Po­i­rot le­ült. Az­u­tán így szólt:

– Ön túl­sá­go­san is ked­ves, ma­dame. A kér­dé­sek, me­lye­ket fel sze­ret­nék ten­ni, egy bi­zo­nyos Mrs. Mc­Ginty­re vo­nat­koz­nak, aki meg­halt, akit, mond­jam in­kább így, meg­gyil­kol­lak – ta­valy no­vem­ber­ben.

– Mrs. Mc­Ginty? Nem ér­tem, mire gon­dol?

Po­i­rot-ra bá­mult. Pil­lan­tá­sa ri­deg volt és gya­nak­vó.

– Em­lék­szik Mrs. Mc­Ginty­re?

– Nem, nem em­lék­szem. Sem­mit nem tu­dok róla.

– De csak em­lék­szik a meg­gyil­ko­lá­sá­ra? Vagy a gyil­kos­ság olyan meg­szo­kott do­log itt, hogy tu­do­mást sem vett róla?

– Ő, a gyil­kos­ság? Hát per­sze hogy em­lék­szem rá. El­fe­lej­tet­tem, hogy hív­ták az öreg­asszonyt.

– An­nak el­le­né­re, hogy itt dol­go­zott az ott­ho­ná­ban?

– Nem, nem az ott­ho­nom­ban. Ak­kor még nem lak­tam itt. Csak há­rom hó­nap­ja há­za­sod­tunk össze Mr. Car­perr­ter­rel.

– De ma­gá­nál is dol­go­zott. Pén­tek dél­előt­tön­ként, azt hi­szem. Ak­kor önt Mrs. Sel­kirk­nek hív­ták, és a Rose Cot­ta­ge-ban la­kott.

Az asszony dur­cá­san je­gyez­te meg:

– Ha min­den­re tud­ja a vá­laszt, nem tu­dom, mi­ért szük­sé­ges kér­de­zős­köd­nie. Kü­lön­ben is mi­ről van szó egy­ál­ta­lán?

– Vizs­gá­la­tot foly­ta­tok a gyil­kos­ság kö­rü­li me­nye­i­nek tisz­tá­zá­sá­ra.

– Mi­ért? Ugyan mi a cso­dá­ért? Egyéb­ként, mi­ért jött hoz­zám?

– Le­het, hogy ön tud va­la­mit, ami se­gít­sé­gem­re le­het­ne.

– Egy­ál­ta­lán sem­mit sem tu­dok. Mi­ért tud­nék? Mind­össze egy os­to­ba, öreg ta­ka­rí­tó­nő volt. A pad­ló alatt tar­tot­ta a pén­zét, s va­la­ki ki­ra­bol­ta és meg­gyil­kol­ta érte. För­tel­mes volt, mocs­kos do­log volt az egész. Mint amit a va­sár­na­pi új­sá­gok­ban ol­vas az em­ber. Po­i­rot le­csa­pott erre.

– igen, mint a va­sár­na­pi új­sá­gok­ban. Pél­dá­ul a Sun­day Co­met­ben. Nem ol­vas­sa vé­let­le­nül a Sun­day Co­me­tet?

Az asszony fel­ug­rott, s bot­la­doz­va a nyit­va álló te­ra­szaj­tó felé in­dult. Annyi­ra bi­zony­ta­la­nul moz­gott, hogy egye­ne­sen ne­ki­üt­kö­zött az aj­tó­fél­fá­nak. Po­i­rot-t egy gyö­nyö­rű, nagy moly­lep­ké­re em­lé­kez­tet­te, amely va­kon ne­ki­re­pül a lám­pa­er­nyő­nek.

Az asszony fel­ki­ál­tott: – Guy, Guy!

Egy ki­csit tá­vo­labb­ról fe­lelt egy fér­fi hang.

– Tes­sék, Eve?

– Gye­re ide gyor­san.

Egy har­minc­öt év kö­rü­li, ma­gas fér­fi tűnt fel. Meg­gyor­sí­tot­ta lép­te­it, és át­vá­gott a te­ra­szon.

– Egy fér­fi van itt, egy kül­föl­di – kö­zöl­te in­du­la­to­san Eve Car­pen­ter.

– Min­den­fé­lé­ket kér­dez tő­lem az­zal a ta­va­lyi, un­dok gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban. Egy öreg ta­ka­rí­tó­nő, em­lék­szel? Nem bí­rom az ilyen dol­go­kat. Te tu­dod, hogy nem.

Guy Car­pen­ter össze­hú­zott szem­öl­dök­kel lé­pett be a nap­pa­li szo­bá­ba. Hosszú ló­ar­ca volt, a bőre sá­padt, s meg­le­he­tő­sen ön­hitt­nek tűnt. Nagy­ké­pű­en vi­sel­ke­dett. Her­cu­le Po­i­rot nem ta­lál­ta von­zó­nak.

– Sza­bad kér­dez­nem, mi ez az egész? – ér­dek­lő­dött. – Mi­ért ide­ge­sí­ti a fe­le­sé­ge­met?

Her­cu­le Po­i­rot szét­tár­ta a ke­zét.

– A le­he­tő leg­tá­vo­labb áll tő­lem, hogy egy ilyen bá­jos höl­gyet fel­ide­ge­sít­sek. Csak azt re­mél­tem, mint­hogy az el­hunyt asszony a fe­le­sé­gé­nél dol­go­zott, ta­lán va­la­mi­ben se­gít­sé­gem­re le­het­ne az ál­ta­lam foly­ta­tott nyo­mo­zás­ban.

– De… mi­fé­le nyo­mo­zás­ról van szó?

– igen, kér­dezd csak meg tőle – un­szol­ta az asszony.

– Új vizs­gá­lat in­dul Mrs. Mc­Ginty ha­lá­la kö­rül­mé­nye­i­nek tisz­tá­zá­sá­ra.

– Kép­te­len­ség. Az ügy le­zá­rult.

– Nem, nem, eb­ben té­ved. Nem zá­rult le.

– Azt mond­ja, hogy új vizs­gá­lat? – von­ta össze a szem­öl­dö­két Guy Car­pen­ter. – A rend­őr­ség in­dí­tot­ta? – ér­dek­lő­dött gya­na­kod­va. – Kép­te­len­ség. Ma­gá­nak sem­mi köze nincs a rend­őr­ség­hez.

– Va­ló­ban. Én a rend­őr­ség­től füg­get­le­nül dol­go­zom.

– A saj­tó – tört ki Eve Car­pen­ter. – Va­la­mi ré­mes va­sár­na­pi új­ság, ő maga mond­ta.

Guy Car­pen­ter sze­mé­ben óva­tos csil­lo­gás jel lent meg. Az ő hely­ze­té­ben nem en­ged­he­ti meg az em­ber, hogy szem­be­száll­jon a saj­tó­val. Már ba­rát­sá­go­sab­ban foly­tat­ta.

– A fe­le­sé­gem na­gyon ér­zé­keny. A gyil­kos­sá­gok és min­den ef­fé­le fel­iz­gat­ja. Biz­tos va­gyok ben­ne, nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges, hogy há­bor­gas­sa. Alig is­mer­te azt az asszonyt.

Eve he­ve­sen szólt köz­be:

– Csak egy os­to­ba ta­ka­rí­tó­nő volt. Már mond­tam neki. Hoz­zá­tet­te:

– Azon­kí­vül, ret­te­ne­te­sen ha­zu­dós is.

– Á, ez ér­de­kes – Po­i­rot egyi­kük­ről a má­sik­ra for­dí­tot­ta su­gár­zó ar­cát. – Egy­szó­val, ha­zug­sá­go­kat mon­dott. Ez igen ér­té­kes ve­zér­fo­na­lat ad­hat a ke­zünk­be.

– Nem ér­tem, mi­ért? – je­gyez­te meg dur­cá­san Eve.

– Az in­dí­ték meg­ál­la­pí­tá­sá­ra – je­len­tet­te ki Po­i­rot. – Ezt az irány­vo­na­lat szán­dék­szom kö­vet­ni.

– Az öreg­asszony meg­ta­ka­rí­tott pén­zét el­ra­bol­ták – je­len­tet­te ki éle­sen Car­pen­ter. – Ez volt a bűn­tett in­dí­té­ka.

– Á – mond­ta lá­gyan Po­i­rot. – De csak­ugyan ez volt-e?

Úgy emel­ke­dett fel, mint egy szí­nész, aki igen je­len­tős szö­ve­get mon­dott.

– Iga­zán saj­ná­lom, ha bár­mi kel­le­met­len­sé­get okoz­tam ma­da­men­ak – je­gyez­te meg ud­va­ri­a­san. – Az ilyen, dol­gok min­dig meg­le­he­tő­sen kel­le­met­le­nek.

– Az egész ügy rop­pant le­han­go­ló volt – je­len­tet­te ki Car­pen­ter. – A fe­le­sé­gem, – ter­mé­sze­te­sen, nem szí­ve­sen em­lék­szik vissza rá. Saj­ná­lom, hogy nem le­het­tünk a se­gít­sé­gé­re sem­mi­fé­le fel­vi­lá­go­sí­tás­sal.

– Ó, de hi­szen se­gít­sé­gem­re vol­tak.

– Tes­sék?

Po­i­rot hal­kan így szólt:

– Mrs. Mc­Ginty ha­zug­sá­go­kat mon­dott ön­nek, ma­dame? Ud­va­ri­a­san várt Eve Car­pen­ter vá­la­szá­ra. Az asszony vég­re meg­szó­lalt:

– Ó, sem­mi kü­lö­nöst. Úgy ér­tem, nem is. em­lék­szem már. Tu­da­tá­ban lé­vén ta­lán, hogy mind­két fér­fi vá­ra­koz­va néz rá, így foly­tat­ta:

– Os­to­ba dol­go­kat, kü­lön­bö­ző em­be­rek­ről. Olyan dol­go­kat, ame­lyek nem le­het­tek iga­zak.

Még min­dig csend volt, vé­gül Po­i­rot meg­szó­lalt:

– Ér­tem. Ve­sze­del­mes nyel­ve volt. Eve Car­pen­ter gyors moz­du­la­tot tett.

– Ó, de­hogy, azért nem így ér­tet­tem. Egy­sze­rű­en csak plety­kált, ennyi az egész.

– Csak plety­kált – mond­ta lá­gyan Po­i­rot és el­bú­csú­zott.

Guy Car­pen­ter ki­kí­sér­te a hall­ba.

– A lap­ja… a va­sár­na­pi lap… me­lyik új­ság is az?

– A lap, me­lyet em­lí­tet­tem – vá­la­szol­ta óva­to­san Po­i­rot –, a Sun­day Co­met.

El­hall­ga­tott. Guy Car­pen­ter el­gon­dol­koz­va is­mé­tel­te:

– A Sun­day Co­met. At­tól fé­lek, nem ol­va­som va­la­mi gyak­ran.

– Ér­de­kes cik­ke­ket hoz le néha. És ér­de­kes fény­ké­pe­ket… Mi­előtt még a szü­net túl­sá­go­san hosszú­ra nyúlt vol­na, Po­i­rot meg­ha­jolt, és gyor­san így szólt:

– Au re­vo­ir, Mr. Car­pen­ter. El­né­zést, ha… za­var­tam vol­na. Kint a ka­pu­ból vissza­pil­lan­tott a ház­ra.

– Bár tud­nám – mond­ta. – Bár tud­nám….