ÖTÖDIK FEJEZET

– Iga­zán nem tu­dom – mond­ta Mrs. Burch. Ezt már há­rom­szor el­mond­ta. Ne­he­zen le­he­tett le­győz­ni a kül­föl­di­es kül­se­jű, fe­ke­te ba­ju­szos, prém­gal­lé­ros, bő ka­bá­tot vi­se­lő bi­zal­mat­lan­sá­gát.

– Na­gyon kel­le­met­len volt – meg­gyil­kol­ták, az­tán jött a rend­őr­ség meg min­den. Össze­vissza mász­kál­tak min­de­nütt, és ku­tat­tak, és kér­de­zős­köd­tek. A szom­szé­do­kat meg bor­zasz­tó­an iz­gat­ta a do­log. Ele­in­te úgy érez­tem, nem él­jük túl a bot­rányt. És az anyó­som is olyan utá­la­to­san vi­sel­ke­dett. Ál­lan­dó­an azt mon­do­gat­ta, hogy az ő csa­lád­já­ban so­sem esett meg ilyes­mi. És „sze­gény Joe” meg min­den. És én? Hát nem az én né­ni­kém­ről volt szó? De most már iga­zán azt hit­tem, hogy vé­get ért az egész.

– De te­gyük fel, hogy Ja­mes Bent­ley még­is ár­tat­lan.

– Le­he­tet­len­ség – csat­tant föl Mrs. Burch…

– Hogy len­ne ár­tat­lan. Bi­zony, ő tet­te. So­sem tet­szett ne­kem az az em­ber. Ma­gá­ban be­szél­ve kó­szált. Én mond­tam is a né­ni­kém­nek: „Nem kel­le­ne ilyen em­bert tar­ta­nod a ház­ban. Egy­szer még majd be­di­li­zik.” Ezt mond­tam neki. De a né­ni­kém azt vá­la­szol­ta, hogy csen­des em­ber, meg ud­va­ri­as, és nincs vele sem­mi baj Azt mond­ta, nem iszik, még csak nem is do­hány­zik. Hát, most már job­ban tud­ja, sze­gény lel­kem.

Po­i­rot el­gon­dol­koz­va pil­lan­tott rá. Nagy da­rab, jó hús­ban levő asszony volt, pi­ros­pozs­gás, ne­ve­tés­re álló száj­jal. A kis ház tisz­ta volt és csi­nos, bú­tor­fé­nye­sí­tő és réz­tisz­tí­tó sza­gát le­he­tett érez­ni. A kony­ha irá­nyá­ból eny­he, ét­vágy­ger­jesz­tő il­lat ter­jen­gett.

Egy jó fe­le­ség, aki tisz­tán tart­ja a há­zat, és ve­szi ma­gá­nak a fá­rad­sá­got, hogy főz­zön a fér­jé­nek. Po­i­rot el­is­me­rő­en bó­lin­tott. Az asszony ma­kacs volt és elő­íté­le­tek­kel teli, de hát vé­gül is mi­ért ne lett vol­na az. Egé­szen bi­zo­nyos, hogy nem az a faj­ta, aki­nek eszé­be jut a hús­bárd­dal fej­be ver­ni a nagy­nén­jét, vagy aki be­le­men­ne, hogy a fér­je ilyes­mit te­gyen. Spen­ce vé­le­mé­nye sze­rint nem az a faj­ta nő; egyet­ér­tett vele. Spen­ce utá­na­né­zett Bur­chék anya­gi hely­ze­té­nek, és nem ta­lált in­do­kot a gyil­kos­ság­ra, Spen­ce pe­dig igen ala­pos em­ber. Po­i­rot só­haj­tott, és to­vább foly­tat­ta fel­ada­tát, amely ab­ban állt, hogy el­osz­las­sa Mrs. Burch bi­zal­mat­lan­sá­gát a kül­föl­di­ek­kel szem­ben. El­te­rel­te úri­em­be­rek irán­ti ter­mé­sze­tes foly­tat­ta –, sze­gény né­ni­ké­met a tár­sal­gást ma­gá­ról a gyil­kos­ság­ról, és. az ál­do­zat­ra össz­pon­to­sí­tott.

Min­den­fé­lé­ket kér­de­zett a „sze­gény né­ni­ké­ről”, az egész­sé­gé­ről, a szo­ká­sa­i­ról, hogy mi volt á ked­venc éte­le és ita­la, a po­li­ti­kai vé­le­mé­nye, kér­de­zős­kö­dött né­hai fér­jé­ről, Mrs. Mc­Ginty fel­fo­gá­sá­ról az élet­tel, a sze­xu­a­li­tás­sal, a bűn­nel, a val­lás­sal, a gye­re­kek­kel és az ál­la­tok­kal kap­cso­lat­ban.

Fo­gal­ma sem volt ar­ról, hogy ezek­nek á je­len­ték­te­len dol­gok­nak bár­mi hasz­nát lát­ja-e majd. Szé­na­bog­lyá­ban ke­res­gélt egy tű után. Ám vé­let­le­nül meg­tu­dott va­la­mit Bes­sie Burch­től.

Bes­sie tu­laj­don­kép­pen nem so­kat tu­dott a nagy­nén­jé­ről. Ro­kon­ság­ban áll­tak, tar­tot­ták is va­la­me­lyest, de nem vol­tak bi­zal­mas vi­szony­ban. Né­ha­nap­ján, úgy egy­szer egy hó­nap­ban, va­sár­nap át­men­tek a né­ni­ké­jé­hez, és nála köl­töt­ték el az ebé­det, de a néni még en­nél is rit­káb­ban lá­to­ga­tott el hoz­zá­juk. Ka­rá­csony­kor meg­aján­dé­koz­ták egy­mást. Tud­ták, hogy a né­ni­nek van egy kis fél­re­tett pén­ze, és ők kap­ják meg a ha­lá­la ese­tén.

– De ez nem azt je­len­ti, hogy szük­sé­günk lett vol­na rá – ma­gya­ráz­ta Mrs. Burch egy­re in­kább égő arc­cal. – Mi ma­gunk is meg­ta­ka­rí­tot­tunk egy ke­ve­set. És gyö­nyö­rű te­me­tést ren­dez­tünk a né­ni­kém­nek. Iga­zán szép te­me­té­se volt. Az a sok vi­rág, meg min­den.

A néni sze­re­tett köt­ni. Nem ked­vel­te a ku­tyá­kat, azok min­dent csak fel­túr­nak, de va­la­ha tar­tott macs­kát – egy vö­rö­set. Ké­sőbb el­kó­bo­rolt, és az­óta nem volt macs­ká­ja, míg vé­gül az a nő a pos­ta­hi­va­tal­ból adott neki egy kis­ci­cát. Szép rend­ben tar­tot­ta a há­zát, nem tűr­te a ren­det­len­sé­get. Rend­sze­re­sen tisz­tí­tot­ta a réz­hol­mit, és na­pon­ta fel­mos­ta a kony­ha­kö­vet. Szé­pen ke­re­sett a mun­ká­já­val. Egy shil­lin­get és tíz pen­nyt ka­pott egy órá­ra Hol­me­le­igh­től, a gyá­ros Mr. Car­pen­ter há­zá­ban pe­dig két shil­lin­get. Azok úsz­nak a pénz­ben, már­mint Car­pen­te­rék. Meg­pró­bál­ták rá­ven­ni a né­nit, hogy men­jen hoz­zá­juk he­ten­ként két­szer, de a néni nem akart csa­ló­dást okoz­ni a töb­bi höl­gyek­nek, mert azok­hoz már ak­kor is járt, ami­kor Car­pen­te­ré­ket még nem is is­mer­te, és így ez nem lett vol­na tisz­tes­sé­ges do­log.

Po­i­rot meg­em­lí­tet­te Mrs. Sum­mer­ha­yest Long Me­adowsban.

– Ó, igen, a né­ni­kém be­járt hoz­zá – két­szer egy hé­ten. In­di­á­ból tér­tek haza, ott ren­ge­teg benn­szü­lött szol­gá­juk volt, és Mrs. Sum­mer­ha­yes­nek sej­tel­me sincs a ház­tar­tás­ról. Meg­pró­bál­tak zöld­sé­get ter­mel­ni el­adás­ra, de hát eh­hez sem ér­te­nek. Ami­kor a gye­re­kek ha­za­jön­nek szün­idő­re, po­ko­li zűr­za­var van ab­ban a ház­ban. De Mrs. Sum­mer­ha­yes ked­ves hölgy, a né­ni­kém sze­ret­te.

A kép­más nőt­tön-nőtt. Mrs. Mc­Ginty kö­tö­ge­tett, pad­lót sú­rolt, re­zet tisz­tí­tott, sze­ret­te a macs­ká­kat, de a ku­tyá­kat nem ked­vel­te. A gye­re­ke­ket is sze­ret­te, de azért nem túl­sá­go­san.

El­járt a temp­lom­ba va­sár­na­pon­ként, de nem vett részt sem­mi­fé­le egy­há­zi mun­ká­ban. Néha, nagy rit­kán, el­ment a mo­zi­ba. Nem tűr­te a zű­rös dol­go­kat – és egy íz­ben fel­mon­dott egy mű­vész­csa­lád­nál, ami­kor rá­jött, hogy nin­cse­nek tisz­tes­sé­ge­sen meg­es­küd­ve. Köny­ve­ket nem ol­va­sott, de ra­jon­gott a va­sár­na­pi új­sá­gért, és örült, ha a höl­gyek meg­aján­dé­koz­ták régi ké­pes új­sá­gok­kal. Ám­bár rit­kán járt mo­zi­ba, de ér­dek­lő­dés­sel kí­sér­te az új­sá­gok­ban a film­csil­la­gok­ról szó­ló plety­ká­kat. A po­li­ti­ka nem ér­de­kel­te, de a kon­zer­va­tí­vok­ra sza­va­zott, mint ahogy a fér­je is an­nak ide­jén. So­sem köl­tött va­la­mi so­kat ru­hák­ra, de a höl­gyek­től ren­ge­teg hol­mit ka­pott, a ter­mé­sze­té­ben volt a ku­por­ga­tás.

Mrs. Mc­Ginty tu­laj­don­kép­pen igen-igen ha­son­lí­tott ah­hoz a Mrs. Mc­Ginty­hez, ami­lyen­nek Po­i­rot el­kép­zel­te. Bes­sie Burch pe­dig, az uno­ka­hú­ga, pon­to­san az a Bes­sie Burch, aki­nek Spen­ce fő­fel­ügye­lő le­ír­ta.

Mi­előtt Po­i­rot tá­vo­zott vol­na, Joe Burch ha­za­ér­ke­zett ebé­del­ni. A kis ter­me­tű, éles eszű em­bert ne­he­zeb­ben le­he­tett ki­is­mer­ni, mint a fe­le­sé­gét. Csöpp­nyi ide­ges­ség ér­ző­dött a vi­sel­ke­dé­sén. Ke­ve­sebb je­lét adta a gya­nak­vás­nak, de a szí­vé­lyes­ség­nek is, mint az asszony. Va­ló­ban úgy tűnt, rop­pan­tul igyek­szik se­gí­tő­kész­sé­get ta­nú­sí­ta­ni. Ez pe­dig, töp­ren­gett Po­i­rot, nem­igen fért össze az egyé­ni­sé­gé­vel. Mert mi­ért igye­kez­nék Joe Burch meg­bé­kí­te­ni egy őket zak­la­tó, vad­ide­gen kül­föl­dit? Egyet­len oka le­het en­nek, az, hogy az ide­gen Spen­ce fő­fel­ügye­lő le­ve­lét hoz­ta ma­gá­val a me­gyei rend­őr­ség­től. Szó­val, Joe Burch igyek­szik tisz­tes­sé­ge­sen együtt­mű­köd­ni a rend­őr­ség­gel? Azért te­szi-e, mert nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak, mint a fe­le­sé­ge, hogy kri­ti­ká­val il­les­se a rend­őr­sé­get?

En­nek az em­ber­nek ta­lán nyug­ta­lan a lel­ki­is­me­re­te? S mi­ért nyug­ta­lan a lel­ki­is­me­re­te? Annyi oka le­het erre – amely­nek mind sem mi köze Mrs. Mc­Ginty ha­lá­lá­hoz. Vagy ar­ról van szó, hogy a mo­zi­a­li­bi va­la­mi ügyes csa­lás, és Joe Burch ko­po­gott a há­zi­kó aj­ta­ján, a nagy­né­ni be­en­ged­te, ő pe­dig le­ütöt­te a gya­nút­lan öreg­asszonyt? Ő is ki­rán­ci­gál­hat­ta a fi­ó­ko­kat, ren­det­len­sé­get csi­nál­ha­tott a szo­bák­ban, hogy a rab­lás be­nyo­má­sát kelt­se, el­rejt­het­te oda­kint a pénzt, ra­va­szul Ja­mes Bent­ley­re te­rel­ve a gya­nút, hogy az a ta­ka­rék­pénz­tár­ban levő pénz után ku­ta­tott. Is­me­ret­len ok­nál fog­va sür­gős szük­sé­ge le­he­tett a két­száz font­ra, ame­lyet majd úgy­is a fe­le­sé­ge örö­köl. A fegy­vert, em­lé­ke­zett vissza Po­i­rot, egy­ál­ta­lán nem ta­lál­ták meg. Mi­ért nem hagy­ták ott azt is a tett szín­he­lyén? Min­den gaz­em­ber­nek van annyi esze, hogy gu­mi­kesz­tyűt vi­sel­jen, vagy le­tö­röl­je az ujj­le­nyo­ma­to­kat. Mi­ért tá­vo­lí­tot­ták el még­is a fegy­vert, amely va­la­mi sú­lyos, éles tárgy volt? Azért, mert könnyen fel­is­mer­ték vol­na, hogy a Burch mé­nage tu­laj­do­na? Va­jon az a fegy­ver e pil­la­nat­ban le­mos­va és ki­fé­nye­sít­ve itt ta­lál­ha­tó a ház­ban? Olyas­mi, mint egy hús­bárd, mond­ta a rend­őr­or­vos – de az is le­het­sé­ges, hogy va­ló­ban hús­bárd. Vagy ta­lán va­la­mi szo­kat­lan hol­mi… egy­ál­ta­lán nem hét­köz­na­pi tárgy, ame­lyet könnyű len­ne azo­no­sí­ta­ni. A rend­őr­ség ke­res­te, de nem ta­lál­ták meg. Ke­res­ték az er­dő­ben, ki­ko­tor­ták a ta­va­kat. Mrs. Mc­Ginty kony­há­já­ból sem­mi nem hi­ány­zott, és azt sen­ki nem ál­lít­hat­ta, hogy Ja­mes Bent­ley bir­to­ká­ban lett vol­na va­la­mi ef­fé­le tárgy. Sem­mi nyom nem val­lott arra, hegy va­la­ha is vá­sá­rolt vol­na hús­bár­dot, vagy ah­hoz ha­son­ló hol­mit. Apró, de ne­ga­tív pont a ja­vá­ra. Sem­mi­ség a töb­bi bi­zo­nyí­ték el­le­né­ben. De még­is­csak egy pont…

Po­i­rot gyors pil­lan­tást ve­tett maga kö­rül a meg­le­he­tő­sen zsú­folt kis nap­pa­li szo­bá­ban, ahol ül­dö­gélt.

Itt a fegy­ver va­la­hol, eb­ben a ház­ban? Azért volt nyug­ta­lan Joe Burch, és azért volt olyan bé­kü­lé­keny?

Po­i­rot nem tud­ta. Tu­laj­don­kép­pen nem is hit­te. Ám nem volt tö­ké­le­te­sen biz­tos ben­ne…