TIZENKETTEDIK FEJEZET

 1.

A vil­lany­órát el­len­őr­ző fér­fi el­be­szél­ge­tett Guy Car­pen­ter fö­lé­nyes ina­sá­val, aki fel­ügyelt rá.

– Új el­szá­mo­lás­sal fog mű­köd­ni a vil­lany – kö­zöl­te. – Prog­resszí­ven emel­ke­dik majd a fo­gyasz­tás ará­nyá­ban.

A fö­lé­nyes inas két­ked­ve je­gyez­te meg:

– Úgy érti, hogy töb­be fog ke­rül­ni, mint min­den?

– At­tól. függ. Én azt mon­dom, aki vá­sá­rol, az fi­zes­sen. El­ment teg­nap este a gyű­lés­re Kilc­hes­ter­be?

– Nem.

– Afő­nö­ke, Mr. Car­pen­ter na­gyon jól be – szélt, azt mond­ják. Gon­dol­ja, hogy meg­vá­laszt­ják?

– Azt hi­szem. Leg­utóbb egy haj­szá­lon múl­ta csak.

– Maga vi­szi el ko­csi­val az ilyen gyű­lé­sek­re, vagy ő maga ve­zet?

– Ál­ta­lá­ban maga ve­zet. Sze­ret ve­zet­ni. Rolls Bent­ley­je van.

– Jól megy neki. Mrs. Car­pen­ter is ve­zet?

– igen. Sze­rin­tem túl­sá­go­san gyor­san hajt.

– A nők már csak ilye­nek. Ő is ott volt a gyű­lé­sen teg­nap este? Vagy nem ér­dek­li a po­li­ti­ka? Az inas vi­gyor­gott.

– Min­den­eset­re úgy tesz, mint­ha ér­de­kel­né. De kü­lön­ben teg­nap este nem tar­tott ki. Fájt a feje, vagy va­la­mi ilyes­mi, és el­jött a be­széd kö­ze­pén.

– Á! – Az elekt­ro­mos mű­vek em­be­re be­le­ku­kucs­kált a biz­to­sí­ték­do­boz­ba. – Azon­nal kész le­szek – je­gyez­te meg. Még fel­tett né­hány öt­let­sze­rű kér­dést, mi­alatt össze­szed­te a szer­szá­ma­it, s fel­ké­szült a tá­vo­zás­ra.

Se­be­sen ha­ladt le­fe­lé a ko­csi­fel­haj­tón, de amint be­for­dult a sar­kon, a kapu előtt meg­állt, és fel­jegy­zett va­la­mit a no­te­szé­be.

C. egye­dül haj­tott haza teg­nap este. 10.30-kor ért haza (kb.) A kér­dé­ses idő­ben ott le­he­tett a kilc­hes­te­ri Köz­pon­ti Pá­lya­ud­va­ron. Mrs. C. ko­rán tá­vo­zott a gyű­lés­ről. Csak tíz perc­cel C. előtt ért haza. Azt mond­ta, vo­na­ton ment haza. Ez volt a má­so­dik fel­jegy­zés a vil­lany­sze­re­lő no­te­szé­ben. Az első így szólt:

Dr. Rend­ellt be­teg­hez hív­ták teg­nap este, Kilc­hes­ter irá­nyá­ba. A kér­dé­ses idő­ben ott le­he­tett a kilc­hes­te­ri Köz­pon­ti Pá­lya­ud­va­ron. Mrs. Ren­de­li egész este egye­dül volt a ház­ban. (?) Mrs. Scott, a ház­ve­ze­tő­nő, mi­után be­vit­te a ká­vét, már nem lát­ta az­nap este. Kü­lön ko­csi­ja van.

A La­bur­numsban folyt a kö­zös mun­ka. Ro­bin Up­ward nyo­ma­té­ko­san ki­je­len­tet­te:

– Hát nem lát­ja, mi­lyen cso­dá­la­tos ez a sor? És ha még va­la­mi iga­zi, köl­csö­nö­sen gá­tolt sze­xu­á­lis ér­zést is bele tud­nánk csem­pész­ni mind a fic­kó, mind a lány ré­szé­ről, az bor­zasz­tó­an fel­dob­ná az egé­szet!

Mrs. Oli­ver szo­mo­rú­an szán­tott vé­gig ke­zé­vel szél­fút­ta, szür­ke ha­ján, ez­zel olyan­ná vál­toz­tat­va, mint­ha nem a szél, ha­nem egy tor­ná­dó sö­pört vol­na vé­gig raj­ta.

– Ugye érti, mire gon­do­lok, Ari­ad­ne drá­gám?

– Ó, ér­tem, hogy maga mire gon­dol – vá­la­szol­ta bo­rú­san Mrs. Oli­ver.

– De az a fő, hogy ma­gá­nak örö­met sze­rez­zen az egész. Leg­fel­jebb va­la­mi ádáz ön­ál­ta­tó kép­zel­het­te vol­na, hogy Mrs. Oli­ver örül. Ro­bin jó­ked­vű­en foly­tat­ta:

– Én úgy ér­zem, hogy itt ez a cso­dá­la­tos fi­a­tal fér­fi, aki le­száll ej­tő­er­nyő­vel, és…

Mrs. Oli­ver köz­be­szólt:

– Hat­van­éves!

– Ő, csak nem!

– De.

– Én nem így kép­ze­lem el. Har­minc­öt éves – egy nap­pal sem idő­sebb.

– De én már vagy har­minc éve írok róla a köny­ve­im­ben, és leg­alább har­minc­öt éves volt az el­ső­ben.

– De drá­gám, hogy­ha hat­van­éves, ak­kor nem le­het fe­szült­ség köz­te és a lány kö­zött – hogy is hív­ják? Ing­rid­nek. Úgy ér­tem, hogy így csak egy un­do­rí­tó öreg­em­ber­nek hat­na.

– Bi­zony an­nak.

– Hát lát­ja, hogy har­minc­öt éves­nek kell len­nie – ki­ál­tot­ta di­a­dal­ma­san Ro­bin.

– Ak­kor nem le­het Sven Hjer­son. Ak­kor már in­kább csi­nál­jon be­lő­le egy nor­vég fi­a­tal­em­bert, aki az el­len­ál­lá­si moz­ga­lom tag­ja.

– De Ari­ad­ne drá­gám, a da­rab lé­nye­ge Sven Hjer­son. Ma­gá­nak óri­á­si kö­zön­sé­ge van, akik egy­sze­rű­en imád­ják Sven Hjer­sorrt, és ezek özön­le­ni fog­nak Sven Hjer­sont meg­néz­ni. Ő maga kassza­si­ker, drá­gám!

– Csak­hogy azok az em­be­rek, akik ol­vas­sák n köny­ve­i­met, tud­ják, hogy mi­lyen. Nem eszel­het ki egy tö­ké­le­te­sen más fi­a­tal­em­bert, aki a nor­vég el­len­ál­lá­si moz­ga­lom tag­ja, de a neve Sven Hjer­son.

– Ari­ad­ne drá­gám, hi­szen el­ma­gya­ráz­tam már. Ez nem könyv, drá­ga­sá­gom, ez szín­da­rab. És ha lét­re­hozzuk ezt a fe­szült­sé­get, ezt a gát­lást Sven Hjer­son és a lány kö­zött… Hogy is hív­ják?… Karén… tud­ja, egy­más el­len­sé­gei, és en­nek el­le­né­re bor­zasz­tó­an von­zód­nak egy­más­hoz…

– Sven Hjer­sont sose ér­de­kel­ték a nők – je­len­tet­te ki hi­de­gen Mrs. Oli­ver.

– De drá­gám, nem tu­dunk mit kez­de­ni egy bu­zi­val! Sem­mi eset­re sem egy ilyen da­rab­ban. Ez nem enyel­gés a zöld fü­zek alatt, vagy va­la­mi ef­fé­le. Iz­gal­mak és gyil­kos­sá­gok a sza­bad ter­mé­szet nyers ölén.

A sza­bad ter­mé­szet em­lí­té­se meg­tet­te a ha­tá­sát.

– Azt hi­szem, ki­me­gyek egy ki­csit – je­len­tet­te ki hir­te­len Mrs. Oli­ver. – Le­ve­gő­re vá­gyom. Bor­zasz­tó­an vá­gyom a le­ve­gő­re.

– Men­jek ma­gá­val? – ér­dek­lő­dött gyön­gé­den Ro­bin.

– Nem, in­kább egye­dül men­nék.

– Ahogy tet­szik, drá­gám. Ta­lán iga­za van. Jobb, ha me­gyek, és ke­ve­rek egy kis to­jás­li­kőrt Mad­ré­nak. Sze­gény szi­vecs­kém egy ici­pi­cit úgy érzi, hogy egy csöp­pet ki­ma­rad min­den­ből. Tud­ja, sze­re­ti, ha tö­rőd­nek vele. És ugye majd gon­dol­ko­zik azon a pin­ce­je­le­ne­ten! Iga­zán ki­tű­nő­en ala­kul az egész. Fer­ge­te­ges si­ke­re lesz. Tu­dom!

Mrs. Oli­ver só­haj­tott.

– De az a fő – foly­tat­ta Ro­bin –, hogy ma­gá­nak örö­möt sze­rez­zen!

Mrs. Oli­ver hi­deg pil­lan­tást ve­tett rá, szé­lei vál­lá­ra ri­kí­tó ka­to­nai kö­penyt ka­nya­rí­tott ame­lyet egy­szer Olasz­or­szág­ban vá­sá­rolt, s tá­vo­zott Bro­ad­hinny­be. El­ha­tá­roz­ta, az­zal fog meg­fe­led­kez­ni a tu­laj­don gond­ja­i­ról, hogy gon­do­la­ta­it a va­lód bűn­tett meg­ol­dá­sa felé te­re­li. Her­cu­le Po­i­rot-nak se­gít­ség­re van szük­sé­ge. Majd szem­ügy­re ve­szi Bro­ad­hinny la­kó­it, s hasz­nál­ni fog­ja női ösz­tö­ne­it, ame­lyek még so­sem hagy­ták cse­ri­en, az­u­tán köz­li Po­i­rot-val, hogy ki a gyil­kos. Ez­u­tán Po­i­rot-nak már csak a szük­sé­ges bi­zo­nyí­té­ko­kat kell meg­sze­rez­nie.

Mrs. Oli­ver az­zal kezd­te nyo­mo­zá­sát, hogy le­ment a dom­bon a pos­ta­hi­va­tal­ba, és vá­sá­rolt egy kiló al­mát. Míg meg­ej­tet­te a be­szer­zést, ba­rát­sá­gos tár­sal­gás­ba ele­gye­dett Mrs. Swe­eti­man-nel.

Mi­után meg­egyez­tek ab­ban, hogy az év­szak­hoz ké­pest igen me­leg az idő­já­rás, Mrs. Oli­ver meg­je­gyez­te, hogy Mrs. Up­ward­nál la­kik a La­bu­mums­ban.

– Igen, tu­dom. Ugye ön a lon­do­ni hölgy, aki gyil­kos­sá­gok­ról ír köny­ve­ket? Most is meg­van itt ne­kem há­rom, Pen­guin ki­adás­ban.

Mrs. Oli­ver egy pil­lan­tást ve­tett a Pen­guin be­mu­ta­tó­ra. Csak­nem el­bo­rí­tot­ták a gyer­me­kek­nek való, de­ré­kig érő gu­mi­csiz­mák.

– A má­so­dik arany­hal ese­te – me­ren­gett –, az egé­szen jó. Csak a macs­ka halt meg – ab­ban azt ír­tam, hogy az a bi­zo­nyos fú­vó­cső har­minc cen­ti hosszú, pe­dig va­ló­já­ban csak­nem két mé­ter. Ne­vet­sé­ges, hogy ilyen hosszú le­gyen egy fú­vó­cső, de hát va­la­ki írt egy mú­ze­um­ból, és kö­zöl­te ve­lem. Néha arra gon­do­lok, Van­nak em­be­rek, akik csak ab­ban a re­mény­ben ol­vas­nak köny­ve­ket, hogy hi­bá­kat ta­lál­hat­nak ben­nük. Mi is a har­ma­dik? Ó! Egy el­ső­bá­los ha­lá­la – az tel­je­sen po­csék! Azt ír­tam ben­ne, hogy a szul­fo­nál víz­ben ol­dó­dik, pe­dig eszé­ben sincs, és az egész tö­ké­le­te­sen va­ló­szí­nűt­len az ele­jé­től a vé­gé­ig. Leg­alább nyolc em­ber meg­hal, míg Sven Hjer­son szel­le­me vé­gül mű­köd­ni kezd.

– Na­gyon nép­sze­rű­ek – je­gyez­te meg Mrs. Swe­eti­man, aki­re nem ha­tott ez az ér­dek­fe­szi tő ön­kri­ti­ka. – Nem is hin­né! Én ma­gam so­sem ol­vas­tam őket, mert egy­ál­ta­lán nincs időn ol­vas­ni.

– Ugye ma­guk­nál is tör­tént itt egy gyil­kos­ság? – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver.

– Igen, múlt no­vem­ber­ben. Úgy is mond­hat­nám, hogy csak­nem a szom­széd­ban.

– Úgy hal­lom, egy de­tek­tív tar­tóz­ko­dik itt és ki­vizs­gál­ja az ügyet?

– Aha, ön arra a kis kül­föl­di úri­em­ber­re gon­dol Long Me­adowsban? Ép­pen teg­nap volt itt, és…

Mrs. Swe­eti­man ab­ba­hagy­ta, mert egy újabb vevő tért be bé­lye­gért. Át­ment a pos­tai pult­hoz.

– Jó reg­gelt, Miss Hen­der­son. Me­leg van ma az év­szak­hoz ké­pest.

– Igen, me­leg van.

Mrs. Oli­ver ki­tar­tó­an bá­mul­ta a ma­gas lány há­tát. A lány egy Se­aly­ham ter­ri­ert tar­tott pó­rá­zon.

– Az­tán majd jön egy fagy, és a gyü­mölcs­fák vi­rá­gai meg­szen­ve­dik ezt a ko­rai ta­va­sa – je­len­tet­te ki Mrs. Swe­eti­man zord él­ve­ze­ti tel. – Hogy érzi ma­gát Mrs. Wet­her­by?

– Kö­szö­nöm, elég jól. Nem­igen jár ki. Az utób­bi idő­ben olyan csú­nya ke­le­ti szél fúj.

– Ezen a hé­ten na­gyon jó film megy Kilc­hes­ter­ben, Miss Hen­der­son. Meg kel­le­ne néz­nie.

– Gon­dol­tam teg­nap este, hogy el­me­gyek meg­néz­ni, de az­tán még­sem vet­tem ma­gam­nak a fá­rad­sá­got.

– A jövő hé­ten egy Betty Grab­le-film fog men­ni. Ki­fogy­tam az öts­hil­lin­ges bé­lye­gek­ből. Meg­te­szi he­lyet­te két két­pen­nys és egy hat­pen­nys?

Mi­kor a lány tá­vo­zott, Mrs. Oli­ver meg­szó­lalt:

– Ugye, Mrs. Wet­her­by be­te­ges­ke­dik?

– Meg­le­het – vá­la­szol­ta elég­gé fa­nya­rul Mrs. Swe­eti­man. – Saj­nos, nem. érünk rá va­la­mennyi­en ágy­nak esni.

– Tö­ké­le­te­sen egyet­ér­tek ma­gá­val – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Mond­tam is Mrs. Up­ward­nak, hogy ha egy ki­csit meg­eről­tet­né ma­gát, és moz­gat­ná a lá­bát, az csak jót ten­ne.

Úgy tűnt, Mrs. Swe­eti­man jól mu­lat ezen.

– Tud ő jár­kál­ni, ha akar. Leg­alább­is úgy hal­lot­tam.

– Mos­ta­ná­ban is jár­kál? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver, s azon töp­ren­gett, hon­nan szár­maz­nak Mrs. Swe­eti­man ér­te­sü­lé­sei. – Ja­net­től tud­ja? – koc­káz­tat­ta meg.

– Ja­net Gro­om zsör­tö­lő­dik néha – mond­ta Mrs. Swe­eti­man. – És ezen iga­zán nem is cso­dál­koz­hat az em­ber. Miss Gro­om maga sem olyan fi­a­tal már, és ke­gyet­le­nül kí­noz­za a re­u­ma, ha ke­le­ti szél fúj. De kösz­vé­nye, ahogy ne­ve­zik, csak az úri­nők­nek van, meg to­ló­szé­kük meg min­den. Bi­zony, én nem en­ged­het­ném meg ma­gam­nak, hogy ne hasz­nál­jam a lá­ba­mat, bi­zony nem. De hát ma­nap­ság min­den­ki az or­vos­hoz ro­han már egy fagy­da­ga­nat­tal is hogy kap­jon va­la­mit a pén­zé­ért a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tó­tól. Túl­sá­go­san is so­kat fog­lal­kozunk már az egész­sé­günk­kel. Az em­ber­nek egy csöp­pet sem hasz­nál, ha azon töp­reng, hogy mennyi­re rosszul érzi ma­gát.

– Azt hi­szem, iga­za van – mond­ta Mrs. Oli­ver.

Fel­kap­ta az al­má­ját, és si­et­ve tá­vo­zott, hogy utol­ér­je De­ird­re Hen­der­sorrt. Ez könnyen ment, mi­vel a Se­aly­ham öreg volt és kö­vér, s tel­je­sen le­kö­töt­te, hogy fű­cso­mó­kat és kel­le­mes il­la­to­kat ta­nul­má­nyoz­zon ko­mó­to­san.

A ku­tyák, tű­nő­dött Mrs. Oli­ver, min­dig jó al­kal­mat nyúj­ta­nak a meg­is­mer­ke­dés­re.

– Jaj, de drá­ga! – ki­ál­tott fel.

A nagy da­rab, csú­nya arcú lány­nak ez szem­lá­to­mást jól­esett.

– Ugye ara­nyos? – mond­ta. – Hát nem az vagy, Ben?

Ben fel­pil­lan­tott, eny­hén meg­bil­leg­tet­te da­gadt tes­tét, az­u­tán or­rá­val foly­tat­ta egy bo­gáncs­cso­mó ta­nul­má­nyo­zá­sát, meg­fe­le­lő­nek ta­lál­ta, és hoz­zá­lá­tott, hogy a szo­ká­sos mű­ve­let tel je­lez­ze elé­ge­dett­sé­gét.

– Ve­re­ke­dős? – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver – A Se­aly­ha­mek igen gyak­ran azok.

– Igen, bor­zasz­tó ve­re­ke­dős. Azért tar­tom pó­rá­zon.

– Gon­dol­tam.

Mind­két nő el­me­rül­ten néz­te a Se­aly­ha­met. Vé­gül De­ird­re Hen­der­son­ból ki­tört:

– Ugye… ugye, maga Ari­ad­ne, Oli­ver?

– Igen. Up­war­dék­nál la­kom.

– Tu­dom. Ro­bin mond­ta ne­künk, hogy vár­ják ma­gát. Meg kell mon­da­nom, mennyi­re sze­re­tem a köny­ve­it.

Mrs. Oli­ver szo­ká­sa sze­rint bí­bor­szí­nű­re pi­rult za­va­rá­ban.

– Ó – mo­tyog­ta bol­dog­ta­la­nul. – Na­gyon örü­lök – tet­te hoz­zá ko­mo­ran.

– Nem ol­vas­tam kö­zü­lük annyit, amennyit sze­ret­nék, mert a köny­ve­ket a Ti­mes könyv­klub­ból kap­juk, és mama nem sze­re­ti a de­tek­tív­re­gé­nye­ket. Ret­te­ne­te­sen ér­zé­keny, és a de­tek­tív­re­gé­nyek­től nem tud alud­ni éj­sza­ka. De én ra­jon­gok ér­tük.

– Ugye itt, ma­guk­nál tör­tént egy iga­zi gyil­kos­ság? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver. – Me­lyik ház­ban is tör­tént?

– Ab­ban, ott.

De­ird­re Hen­der­son kis­sé el­csuk­ló han­gon be­szélt.

Mrs. Oli­ver pil­lan­tá­sa Mrs. Mc­Ginty egy­ko­ri lak­he­lyé­re ván­do­rolt, mely­nek be­já­ra­ti lép­cső­jét e pil­la­nat­ban két kis csú­nya Kidd­le gye­rek fog­lal­ta el, és bol­do­gan kí­noz­tak egy macs­kát. Amint Mrs. Oli­ver elő­re­lé­pett, hogy be­le­avat­koz­zék a do­log­ba, a macs­ka, erő­tel­je­sei hasz­nál­va kar­ma­it, el­me­ne­kült.

Az idő­seb­bik Kidd­le gye­rek, akit csú­nyán meg­kar­molt, fáj­dal­ma­san bőg­ni kez­dett.

– Csak hasz­nod­ra vá­lik – ki­ál­tot­ta Mrs. Oli­ver, s az­u­tán hoz­zá­tet­te, De­ird­re Hen­der­son felé for­dul­va: – ugye, nem is olyan ez a hál mint ahol gyil­kos­ság tör­tént?

– Nem, iga­zán nem.

A két nő közt, úgy tűnt, tel­jes az egyet­ér­tés ez­zel kap­cso­lat­ban.

Mrs. Oli­ver így foly­tat­ta:

– Ugye, egy öreg ta­ka­rí­tó­nő volt, és va­la­ki ki­ra­bol­ta?

– Az al­bér­lő­je. Az öreg­asszony­nak volt ott­hon egy kis pén­ze a pad­ló­desz­ka alatt.

– Ér­tem.

De­ird­re Hen­der­son hir­te­len azt mond­ta:

– De le­het, hogy egy­ál­ta­lán nem is az a bér­lő­je tet­te. Itt van a fa­lu­ban egy fur­csa kis em­ber, egy kül­föl­di. Her­cu­le Po­i­rot-nak hív­ják és…

– Her­cu­le Po­i­rot? Ó, igen, na­gyon jól is­me­rem.

– Csak­ugyan de­tek­tív?

– Bor­zasz­tó­an hí­res, drá­gám. És iszonyt ügyes.

– Ak­kor ta­lán majd ki­de­rí­ti, hogy egy­ál­ta­lán nem is ő kö­vet­te el.

– Ki­cso­da?

– Á… az al­bér­lő­je. Ja­mes Bent­ley. Ó, iga­zán re­mé­lem, hogy fel­men­tik.

– Csak­ugyan? Mi­ért?

– Mert nem aka­rom, hogy ő le­gyen a bű­nös. Sose akar­tam, hogy ő le­gyen az.

Mrs. Oli­ver meg­döb­bent a lány hang­já­ban rej­lő szen­ve­dély­től, kí­ván­csi­an pil­lan­tott rá.

– Jól is­mer­te?

– Nem – vá­la­szol­ta las­san De­ird­re. – Nem is­mer­tem. De egy­szer Ben csap­dá­ba lé­pett, és ő se­gí­tett ki­sza­ba­dí­ta­ni. Az­u­tán be­szél­get­tünk egy ki­csit, és…

– Mi­lyen em­ber?

– Bor­zasz­tó­an ma­gá­nyos. Nem­rég halt meg az édes­any­ja. Na­gyon sze­ret­te az any­ját.

– És maga is na­gyon sze­re­ti a ma­gá­ét? – ér­dek­lő­dött ra­va­szul Mrs. Oli­ver.

– Igen. És ezért jól meg­ér­tet­tem. Úgy gon­do­lom, ér­tet­tem, hogy mi­lyen ér­zés szá­má­ra. Mama, meg én… tud­ja, ne­künk nincs senk­ink egy­má­son kí­vül.

– Úgy em­lék­szem, Ro­bin azt me­sél­te, ma­gá­nak mos­to­ha­ap­ja van.

– Ó, igen, van mos­to­ha­apám – mond­ta ke­se­rű­en De­ird­re.

– Az per­sze nem ugyan­olyan, mint az em­ber édes­ap­ja – je­gyez­te meg bi­zony­ta­la­nul Mrs. Oli­ver. – Maga em­lék­szik még az édes­ap­já­ra?

– Nem, még a szü­le­té­sem előtt meg­halt. Mama ak­kor ment fe­le­sé­gül Mr. Wet­her­by­hez, ami­kor négy­éves vol­tam. Sose sze­ret­tem a mos­to­ha­apá­mat. Mama pe­dig… – ha­bo­zott, mi­előtt foly­tat­ta: – Ma­má­nak na­gyon szo­mo­rú éle­te volt. Nem volt ré­sze sem rész­vét­ben, sem meg­ér­tés­ben. A mos­to­ha­apám bor­zasz­tó­an ér­zé­ket­len em­ber, ke­mény és hi­deg.

Mrs. Oli­ver bó­lin­tott, az­u­tán azt mor­mol­ta:

– Egy­ál­ta­lán nem úgy hang­zik, mint­ha ez a Ja­mes Bent­ley va­la­mi bű­nö­ző vol­na.

– Sose hit­tem vol­na, hogy a rend­őr­ség őt fog­ja le­tar­tóz­tat­ni. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy egy csa­var­gó volt az. Ezen az úton néha gya­nús csa­var­gók jár­kál­nak. Azok kö­vet­het­ték el Mrs. Oli­ver vi­gasz­ta­ló­an je­gyez­te meg: – Ta­lán Her­cu­le Po­i­rot majd ki­de­rí­ti az igaz­sá­got.

– Igen, ta­lán…

A lány hir­te­len be­for­dult Hun­ter’s Clo­se ka­pu­ján.

Mrs. Oli­ver né­hány pil­la­na­tig utá­na­né­zem az­u­tán elő­vett a tás­ká­já­ból egy kis no­teszt. Bel le­ír­ta: Nem De­ird­re Hen­der­son – és olyan erő­sen húz­ta alá a ne­met, hogy be­le­tört a ce­ru­zá­ja.