TIZENHETEDIK FEJEZET

Mrs. Oli­ver, rend­kí­vü­li za­va­rá­ban igye­ke­zett meg­búj­ni a pa­rá­nyi szín­há­zi öl­tö­ző sar­ká­ban. S nem lé­vén olyan al­kat, aki ké­pes meg­búj­ni bár­hol is, csak össze­gör­nyed­nie si­ke­rült. Élénk fi­a­tal­em­be­rek vet­ték kö­rül, akik a szín­há­zi fes­té­ket tá­vo­lí­tot­ták el az ar­cuk­ról, s időn­ként lan­gyos sört tuk­mál­tak rá.

Mrs. Up­ward, jó­ked­vét tel­je­sen vissza­nyer­je, jó­kí­ván­sá­gok­kal si­et­tet­te tá­vo­zá­su­kat. Ro­bin lan­ka­dat­la­nul mű­kö­dött az elő­ké­szü­le­te­ken, hogy tel­jes ké­nye­lem­ben le­gyen, mi­előtt el­in­dul­tak, s jó né­hány­szor vissza­sza­ladt, még mi­kor a ko­csi­ban ül­tek is, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jék róla, min­den olyan rend­ben van, ahogy len­nie kell.

Utol­só al­ka­lom­mal vi­gyo­rog­va tért vissza.

– Mad­re ép­pen most tet­te le a te­le­fon­kagy­lót. A ko­misz öreg­asszony még most sem akar­ja meg­mon­da­ni, hogy kit hí­vott fel. De én fo­ga­dok, hogy tu­dom.

– Én is tu­dom – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver.

– Nos, mit gon­dol, kit?

– Her­cu­le Po­i­rot-t.

– Igen, én is azt hi­szem. Ki akar­ja fag­gat­ni. Mad­re sze­re­ti, ha meg­van­nak a maga kis tit­kai. Most pe­dig, ami a mai da­ra­bot il­le­ti, drá­gám, na­gyon fon­tos, hogy őszin­tén mond­ja meg, mit gon­dol Ce­cil­ről – és hogy a maga vé­le­mé­nye sze­rint meg­fe­le­lő Erié len­ne-e.

Mon­da­ni is fe­les­le­ges, Ce­cil Le­ech tá­vol­ról sem fe­lelt meg Mrs. Oli­ver Eric­ről al­ko­tott el­kép­ze­lé­se­i­nek. Igaz­ság sze­rint, sen­ki sem fe­lelt vol­na meg ke­vés­bé. Ma­gát a da­ra­bot él­vez­te, de ami utá­na kö­vet­ke­zett, az va­ló­sá­gos meg­pró­bál­ta­tás volt szá­má­ra.

Ro­bin, per­sze, ele­mé­ben volt. A sa­rok­ba szo­rí­tot­ta Ce­cilt (leg­alább­is Mrs. Oli­ver úgy vél­te, Ce­cil az), és be nem állt a szá­ja. Mrs. Oli­ver bor­zasz­tó­an félt Ce­cil­től, és sok­kal ro­kon­szen­ve­sebb­nek ta­lált egy Mi­chael ne­vűt, aki ép­pen ked­ve­sen be­szél­ge­tett vele. Mi­chael leg­alább nem várt vá­laszt, szem­lá­to­mást job­ban ked­vel­te a mo­no­ló­got. Oly­kor-oly­kor egy Pe­ter nevű is be­szállt a tár­sal­gás­ba, de ez nagy­já­ból be­le­ol­vadt Mi­chael mu­lat­sá­gos, egy csöp­pet rossz­má­jú szó­ára­da­tá­ba.

– …olyan ked­ves Ro­bin­tól – mond­ta ép­pen. – Már nó­gat­tuk, hogy jöj­jön el, és néz­ze meg az elő­adást. De hát, per­sze, az a ször­nyű öreg­asszony tel­je­sen a mar­ká­ban tart­ja. Ő meg lesi min­den kí­ván­sá­gát. És Ro­bin iga­zán olyan te­het­sé­ges, nem gon­dol­ja? Na­gyon, na­gyon te­het­sé­ges. Nem len­ne sza­bad Ro­bint fel­ál­doz­ni az anya­ság ol­tá­rán. Hát nem ször­nyű­ek tud­nak len­ni az asszo­nyok? Tud­ja, mit csi­nált az a nő sze­gény Alex Ros­cof­fal? Csak­nem egy évig egé­szen oda­volt érte, míg vé­gül rá­jött, hogy egy­ál­ta­lán nem is orosz emig­ráns. Alex, per­sze, egé­szen fan­tasz­ti­kus tör­té­ne­te­ket me­sélt neki, iga­zán mu­lat­sá­go­sak vol­tak, per­sze, mi va­la­mennyi­en tud­tuk, hogy egy szó sem igaz be­lő­lük, de hát vé­gül is ez mi­ért lé­nye­ges? – és ami­kor az öreg­asszony ki­de­rí­tet­te, hogy csak egy kis East End-i sza­bó fia, ej­tet­te Ale­xet, ked­ve­sem. Gyű­lö­löm a szno­bo­kat, maga nem? Alex, per­sze, há­lás volt, hogy meg­sza­ba­dult tőle. Azt mond­ja, néha iga­zán ijesz­tő tu­dott len­ni az öreg­lány – sze­rin­te egy ki­csit di­li­nyós. An­nak a nő­nek a düh­ro­ha­mai! Ked­ves Ro­bin, a te cso­dá­la­tos Mad­réd­ről be­szél­ge­tünk. Mi­lyen kár, hogy nem jö­he­tett el ma este. De por­ta pás, hogy Mrs. Oli­ver itt van köz­tünk. Az a sok re­mek gyil­kos­ság!

Egy idő­sö­dő, mély, basszus han­gú fér­fi meg­ra­gad­ta Mrs. Oli­ver ke­zét, és for­ró, ra­ga­dós mar­ká­ba szo­rí­tot­ta.

– Hogy kö­szön­he­tem meg ma­gá­nak? – mond­ta, hang­já­ban mély­sé­ges mé­la­bú­val. – Maga meg­men­tet­te az éle­te­met. Oly sok­szor meg­men­tet­te az éle­te­met.

Az­u­tán va­la­mennyi­en ki­lép­tek a friss, éj­sza­kai le­ve­gő­re, és át­men­tek a Pó­ni­fej­be, ahol még töb­bet it­tak, és még töb­bet be­szél­tek a szín­ház­ról.

Mire Mrs. Oli­ver és Ro­bin ha­za­fe­lé ko­csi­ká­zott, Mrs. Oli­ver már tel­je­sen ki­me­rült. Hát­ra­dőlt, és le­huny­ta a sze­mét. Ro­bin, ép­pen el­len­ke­ző­leg, meg­sza­kí­tás nél­kül be­szélt, – …és az em­ber úgy véli, ez iga­zán jó öt­let, hát nem? – fe­jez­te be vé­gül.

– Mi­cso­da?

Mrs. Oli­ver hir­te­len ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

Ép­pen a sa­ját ott­ho­ná­ról áb­rán­do­zott. Eg­zo­ti­kus ma­da­rak­kal és lom­bok­kal bo­rí­tott ta­pé­ta. Egy fe­nyő­fa asz­tal, az író­gé­pe, fe­ke­te­ká­vé és alma min­de­nütt… mi­lyen mennyei bol­dog­ság! Mi­lyen tün­dök­lő, ma­gá­nyos bol­dog­ság! Nagy hiba, ha egy al­ko­tó ki­lép a maga tit­kos erőd­jé­ből. Az al­ko­tók fé­lénk, em­ber­ke­rü­lő te­remt­mé­nyek, akik úgy ve­ze­kel­nek a tár­sa­dal­mi élet­hez szük­sé­ges ké­pes­sé­ge­ik hi­á­nyá­ért, hogy kép­ze­let­be­li tár­sa­ság­gal ve­szik, kö­rül ma­gu­kat.

– At­tól tar­tok, el­fá­radt – je­gyez­te meg Ro­bin.

– Tu­laj­don­kép­pen nem. Az az igaz­ság, hogy tár­sa­ság­ban el­ve­szett­nek ér­zem ma­gam.

– Én imá­dom az em­be­re­ket – je­len­tet­te ki Ro­bin bol­do­gan.

– Maga nem?

– Nem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Mrs. Oli­ver.

– De hi­szen nyil­ván­va­ló, hogy sze­re­ti őket. Ve­gyük csak a köny­vé­ben sze­rep­lő em­be­re­ket.

– Az más. Vé­le­mé­nyem sze­rint a fák sok­kal kel­le­me­seb­bek, mint az em­be­rek, sok­kal meg­nyug­ta­tób­bak.

– Ne­kem szük­sé­gem van az em­be­rek­re – mond­ta Ro­bin, nyil­ván­va­ló tényt kö­zöl­ve. – Ser­ken­tő­en hat­nak rám. Fel­haj­tott a La­bu­mums ka­pu­ja elé.

– Men­jen csak be – aján­lot­ta. – Én be­vi­szem a ko­csit a ga­rázs­ba.

Mrs. Oli­ver, szo­ká­sos ne­héz­kes­sé­gé­vel, ki­ká­szá­ló­dott a ko­csi­ból, és fel­ment az ös­vé­nyen.

– A kapu nincs be­zár­va – ki­ál­tott utá­na Ro­bin.

Nem is volt. Mrs. Oli­ver be­lök­te és be­lé­pett. Se­hol nem égett a vil­lany, s úgy érez­te, ez meg­le­he­tős ud­va­ri­at­lan­ság a há­zi­asszo­nyá­tól. Vagy csak ta­ka­ré­kos­ság­ról van szó? A gaz­dag em­be­rek olyan gyak­ran ta­ka­ré­ko­sak. A hall­ban par­füm­il­la­tot ér­zett, meg­le­he­tő­sen kü­lön­le­ges és drá­ga par­fü­mét. Mrs. Oli­ver egy pil­la­nat­ra azon töp­ren­gett, va­jon a meg­fe­le­lő ház­ban jár-e, az­u­tán meg­ta­lál­ta a vil­lany­kap­cso­lót, és meg­gyúj­tot­ta.

Az ala­csony, négy­szög­le­tes, tölgy­fa ge­ren­dái hall­ban fel­vil­lant a fény. A nap­pa­li szo­bá­ba ve­ze­tő ajtó nyit­va állt, és Mrs. Oli­ver meg­pil­lan­tott egy lá­bat és a hoz­zá’ tar­to­zó láb­szá­rán Szó­val. Mrs. Up­ward még­sem fe­küdt le. Biz­to­san ül­té­ben el­aludt a szék­ben, s mint­hogy a vil­lany nem égett, jó ide­je el­alud­ha­tott már.

Mrs. Oli­ver az aj­tó­hoz lé­pett, és fel­gyúj­tot­ta a vil­la­nyo­kat a nap­pa­li szo­bá­ban.

Ke­zét a tor­ká­hoz emel­te. Az volt az ér­zé­se hogy egy ke­mény gom­bóc van ott, si­kí­ta­ni sze­re­tett vol­na, de nem tu­dott han­got adni.

Csak sut­tog­va tu­dott meg­szó­lal­ni:

– Ro­bin… Ro­bin…

Be­le­telt egy idő­be, míg meg­hal­lot­ta, hogy Ro­bin Up­ward fü­työ­rész­ve jön fel az ös­vé­nyen, ak­kor meg­for­dult, és ki­ro­hant elé­je a hall­ba.

– Ne men­jen be oda… ne men­jen be. Az édes­any­ja… meg­halt… azt hi­szem… meg­gyil­kol­ták.