2.

Ja­mes Bent­ley nem So­kat vál­to­zott. Ta­lán még so­vá­nyabb lett, s a ke­zét még job­ban tör­del­te. Et­től el­te­kint­ve ugyan­az a csen­des, re­mé­nyét, vesz­tett em­ber volt.

Her­cu­le Po­i­rot óva­to­san fo­gal­ma­zott. Új bi­zo­nyí­té­kok­ra de­rült fény. A rend­őr­ség fel­újí­tot­ta az ügyet. Ép­pen ezért van re­mény…

De Ja­mes Bent­leyt nem csá­bí­tot­ta a re­mény, így szólt:

– Sem­mi ér­tel­me az egész­nek. Ugyan mire jö­het­nek rá?

– A ba­rá­tai – je­len­tet­te ki Her­cu­le Po­i­rot – ke­mé­nyen dol­goz­nak ma­gá­ért.

– A ba­rá­ta­im? – von­ta meg a vál­lát. – Nin­cse­nek ba­rá­ta­im.

– Hogy mond­hat ilyet? Leg­alább két ba­rát­ja van.

– Két ba­rá­tom? Kí­ván­csi vol­nék, kik azok?

Hang­já­ban nyo­ma sem volt an­nak, hogy ér­dek­li a vá­lasz. Csu­pán fá­radt hi­tet­len­ség csen­gett ben­ne.

– Elő­ször is Spen­ce fő­fel­ügye­lő…

– Spen­ce? Spen­ce? Az a rend­őr fő­fel­ügye­lő, aki fel­épí­tet­te a vá­dat el­le­nem? Ez már csak­nem hu­mo­ros.

– Nem hu­mo­ros. Sze­ren­cse. Spen­ce na­gyon, éles eszű és lel­ki­is­me­re­tes rend­őr­tiszt. Sze­ret tö­ké­le­te­sen meg­bi­zo­nyo­sod­ni, hogy a meg­fe­le­lő em­bert fog­ja el.

– Eb­ben meg­le­he­tő­sen biz­tos.

– Bár­mennyi­re fur­csa, nem az. Ezért, mint ahogy em­lí­tet­tem, a ba­rát­ja.

– Szép kis ba­rát!

Her­cu­le Po­i­rot várt. Még Ja­mes Bent­ley­ben is kell len­nie em­be­ri tu­laj­don­sá­gok­nak, gon­dol­ta. Még Ja­mes Bent­ley­ből sem hi­á­nyoz­hat tel­je­sen a kö­zön­sé­ges em­be­ri kí­ván­csi­ság. És va­ló­ban, Ja­mes Bent­ley azon­nal meg is szó­lalt:

– No és ki a má­sik?

– A má­sik Maude Wil­li­ams.

Úgy tűnt, Bent­ley­re ez nincs sem­mi ha­tás­sal.

– Maude Wil­li­ams? Az ki?

– A Bre­at­her és Scutt­le iro­dá­ban dol­go­zik.

– Ó… az a Miss Wil­li­ams.

– Pré­ci­sé­ment, az a Miss Wil­li­ams.

– De mi köze az egész­hez?

Vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor Her­cu­le Po­i­rot olyan bosszan­tó­nak ta­lál­ta Ja­mes Bent­ley vi­sel­ke­dé­sét, hogy szív­ből kí­ván­ta, bár tud­na hin­ni a bű­nös­sé­gé­ben. De, saj­ná­la­tos mó­don, mi­nél in­kább in­ge­rel­te Bent­ley, an­nál in­kább haj­lott rá, hogy ma­gá­é­vá te­gye Spen­ce fő­fel­ügye­lő fel­fo­gá­sát. Egy­re ne­he­zeb­ben és ne­he­zeb­ben tud­ta el­kép­zel­ni, hogy Bent­ley bár­kit is meg­gyil­kol­ha­tott vol­na. Bent­ley fel­fo­gá­sa a gyil­kos­ság­gal szem­ben – Po­i­rot biz­to­san tud­ta – az len­ne, hogy sem­mi ér­tel­me az egész­nek. Ha a fö­lé­nyes­ség – mint Spen­ce ál­lít­ja – a gyil­ko­sok el­en­ged­he­tet­len jel­lem­ző­je, ak­kor Bent­ley bi­zo­nyá­ra nem gyil­kos.

Po­i­rot tü­rel­me­sen így szólt:

– Miss Wil­li­amst ér­dek­li az ügy. Meg van győ­ződ­ve a maga ár­tat­lan­sá­gá­ról.

– Nem ér­tem, hon­nan is­me­ri az ügyet. – Ma­gát is­me­ri. Ja­mes Bent­ley hu­nyor­gott. Kel­let­le­nül je­gyez­te meg:

– Azt hi­szem, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben is­mer, de nem ala­po­san.

– Ugye ma­guk együtt dol­goz­tak az iro­dá­ban? Néha együtt is ebé­del­tek?

– Hát… igen… egy­szer-két­szer. A Kék Macs­ka ká­vé­ház­ban, na­gyon ké­nyel­mes, az utca má­sik ol­da­lán van.

– So­sem ment vele sé­tál­ni?

– Tu­laj­don­kép­pen egy­szer-két­szer el­men­tünk. Fel­mász­tunk a domb­ra.

Her­cu­le Po­i­rot ki­tört:

– Ma fői, hát ez bűn, hogy így kell ki­húz­nom ma­gá­ból? Nem ter­mé­sze­tes, hogy együtt jár egy csi­nos lánnyal? Hát nem kel­le­mes do­log? Nem ta­lál­ta ked­vét ben­ne?

– Nem tud­nám, mi­ért? – mond­ta Ja­mes Bent­ley.

– A maga ko­rá­ban ez ter­mé­sze­tes és rend­ben levő do­log, hogy örül­jön a lá­nyok tár­sa­sá­gá­nak.

– Nem sok lányt is­me­rek.

– Ca se voit! Ezt in­kább szé­gyell­nie kel­le­ne. Maga is­mer­te Miss Wil­li­amst. Együtt dol­go­zott vele, be­szél­get­tek, néha együtt ebé­del­tek, és. egy­szer sé­tál­tak a dom­bon. És ami­kor meg­em­lí­tet­tem öt, maga még a ne­vé­re sem em­lék­szik!

Ja­mes Bent­ley el­pi­rult.

– Hát, tud­ja… so­sem ér­tet­tem túl­sá­go­san a lá­nyok­hoz. Ő pe­dig nem az a faj­ta, aki­re azt le­het­ne mon­da­ni, hogy úri­nő, igaz? Ó, iga­zán ked­ves, meg min­den, de az az ér­zé­sem, mama kö­zön­sé­ges­nek ta­lál­ta vol­na.

– Az a fon­tos, hogy maga mit gon­dol. Ja­mes Bent­ley is­mét el­pi­rult.

– A haja! – nyög­te ki. – És ami­lyen ru­há­kat vi­sel… Mama, per­sze, ré­gi­mó­di volt, de…

El­hall­ga­tott.

– De azért – hogy is fe­jez­zem ki – ro­kon­szen­ves­nek ta­lál­ta Miss Wil­li­amst?

– Min­dig na­gyon ked­ves volt – mond­ta las­san Ja­mes Bent­ley. – De nem ér­tett meg iga­zán. Tud­ja, az any­ja ak­kor halt meg, ami­kor még kis­gye­rek volt.

– Az­tán maga el­vesz­tet­te az ál­lá­sát – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Más mun­kát nem ta­lált. Ha jól tu­dom, Miss Wil­li­ams ta­lál­ko­zott ma­gá­val egy­szer Bro­ad­hinny­ben?

Ja­mes Bent­ley le­han­golt­nak tűnt.

– Igen… igen… üz­le­ti ügy­ben jött le, és írt ne­kem egy la­pot. Meg­kért, hogy ta­lál­kozzunk. El nem tu­dom kép­zel­ni, mi­ért. Nem is is­mer­tem túl­sá­go­san.

– De azért ta­lál­ko­zott vele?

– Igen. Nem akar­tam ud­va­ri­at­lan len­ni.

– És el­vit­te mo­zi­ba vagy ebé­del­ni?

Ja­mes Bent­ley, úgy tűnt, meg van bot­rán­koz­va.

– Ő, de­hogy. Sem­mi ef­fé­le nem tör­tént. Csak… csak be­szél­get­tünk, amíg a busz­ra várt.

– Á, mi­lyen szó­ra­koz­ta­tó le­he­tett a sze­gény lány szá­má­ra! Ja­mes Bent­ley éle­sen je­gyez­te meg:

– Nem volt egy fil­lé­rem se, ne fe­lejt­se el. Egyet­len fil­lé­rem se volt.

– Ter­mé­sze­te­sen. Ugye, ez né­hány nap­pal Mrs. Mc­Ginty meg­gyil­ko­lá­sa előtt tör­tént?

Ja­mes Bent­ley bó­lin­tott. Az­u­tán hir­te­len így szólt:

– Igen, ez hét­főn tör­tént. Szer­dán gyil­kol­ták meg.

– Még va­la­mit aka­rok kér­dez­ni, Mr. Bent­ley. Ugye, Mrs. Mc­Gin­tya Sun­day Co­me­tet já­rat­ta?

– Igen, azt. – Meg­tör­tént, hogy maga is el­ol­vas­ta az ő Sun­day Co­met­jét?

– Néha fel­aján­lot­ta, de én csak rit­kán fo­gad­tam el. Mama nem ked­vel­te az ilyes­fé­le új­sá­go­kat.

– Szó­val, maga azon a hé­ten nem ol­vas­ta a Sun­day Co­me­tet?

– Nem.

– És Mrs. Mc­Ginty nem be­szélt róla, vagy va­la­mi­ről, amit alj­ban ol­va­sott?

– Ó, de­hogy­nem be­szélt – kö­zöl­te vá­rat­la­nul Ja­mes Bent­ley. – Más­ról sem tu­dott be­szél­ni!

– Szó­val, más­ról sem tu­dott be­szél­ni. És mit mon­dott? Gon­dol­ja meg jól. Ez na­gyon fon­tos.

– Már nem em­lék­szem rá va­la­mi jól. Egy régi gyil­kos­sá­gi ügy­ről szólt az egész. Cra­igről volt szó, leg­alább­is azt hi­szem – nem, ta­lán még­sem Cra­igről. Min­den­eset­re, Mrs.

Mc­Ginty azt mond­ta, hogy va­la­ki, aki­nek köze volt az ügy­höz, most Bro­ad­hinny­ben la­kik. Más­ról sem be­szélt. Nem ér­tet­tem, mi­ért fon­tos ez a szá­má­ra.

– Em­lí­tet­te azt is, hogy ki az il­le­tő – Bro­ad­hinny­ben?

Ja­mes Bent­ley bi­zony­ta­la­nul vá­la­szol­ta:

– Azt hi­szem, az a hölgy, aki­nek a fia szín­da­ra­bo­kat ír.

– Név sze­rint róla be­szélt?

– Nem… csak… tu­laj­don­kép­pen már olyan rég tör­tént…

– Na­gyon ké­rem, pró­bál­jon vissza­em­lé­kez­ni. Hát nem akar is­mét sza­bad len­ni?

– Sza­bad? – Bent­ley hang­já­ban cso­dál­ko­zás csen­gett.

– Igen, sza­bad.

– Én… igen, azt hi­szem, sze­ret­nék…

– Ak­kor gon­dol­koz­zék! Mit mon­dott Mrs. Mc­Ginty?

– Hát, va­la­mi ef­fé­lét, hogy: „az a nő úgy el van tel­ve ma­gá­val és olyan büsz­ke. Nem len­ne mire olyan büsz­ké­nek len­nie, ha min­den ki­de­rül­ne.” Az­u­tán meg: „Ha va­la­ki meg­né­zi, azt a fény­ké­pet, nem gon­dol­ná, hogy ez ugyan­az a nő.” De hát, per­sze, azt a fény­ké­pet évek­kel ez­előtt ké­szí­tet­ték.

– De maga mi­ért olyan biz­tos ben­ne, hogy Mrs. Up­ward­ról volt szó?

– Iga­zán nem is tu­dom… azt a be­nyo­mást kel­tet­te ben­nem. Mrs. Up­ward­ról be­szélt ép­pen, én idő­vel meg­un­tam, és nem fi­gyel­tem oda, s az­u­tán… hát, most, hogy jól meg­gon­do­lom, nem is tu­dom már, ki­ről be­szélt. Tud­ja, ren­ge­te­get fe­cse­gett.

Po­i­rot só­haj­tott.

– Én a ma­gam ré­szé­ről – je­len­tet­te ki – nem hi­szem, hogy Mrs. Up­ward­ról be­szélt. Úgy vé­lem, va­la­ki más­ról. Visszás do­log el­kép­zel­ni, hogy ha ma­gát fel­akasz­ta­nák, azért tör­tén­ne meg, mert nem fi­gyelt oda tisz­tes­sé­ge­sen az em­be­rek­re, akik­kel be­szél­get… Gyak­ran be­szélt ma­gá­nak Mrs. Mc­Ginty a há­zak­ról, ahol dol­go­zott, vagy a höl­gyek­ről, akik­nek a há­zá­hoz járt?

– Igen. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben. De hasz­ta­lan kér­dez­get­nie. Úgy tű­nik, ön nem ér­zé­ke­li, M Po­i­rot, hogy ak­ko­ri­ban volt mit gon­dol­koz­nom a sa­ját éle­te­men. Igen ko­moly baj­ban vol­tam.

– Nem volt olyan ko­moly baj­ban, mint, ami­lyen­ben most van! Be­szélt Mrs. Mc­Ginty Mrs. Car­pen­ter­ről, vagy ahogy ak­kor hív­ták, Mrs. Sel­kirk­ről vagy Mrs. Rend­ell­ről?

– Ugye Car­pen­te­ré az az új ház a domb­te­tőn, és nagy ko­csi­juk van? Mrs. Sel­kir­köt je­gyez­te el. Mrs. Mc­Ginty­nek rossz vé­le­mé­nye volt Mrs. Sel­kirk­röl. Nem tu­dom, mi­ért. Fel­ka­pasz­ko­dott­nak szok­ta hív­ni. Nem is tu­dom, mit ér­tett ezen.

– És Rend­el­lék­ről mit mon­dott?

– Az az or­vos, ugye? Nem em­lék­szem, hogy bár­mi rend­kí­vü­lit mon­dott vol­na ró­luk.

– És Wet­her­byék­ről?

– Arra em­lék­szem, hogy ró­luk mit mon­dott. – Úgy tűnt, Ja­mes Bent­ley elé­ge­dett ön­ma­gá­val. – „Nincs tü­rel­mem az asszony bo­lon­dé­ri­á­i­hoz és ri­go­lyá­i­hoz” – ezt mond­ta. A fér­fi­ről pe­dig, hogy: „Egy szót sem le­het ki­húz­ni be­lő­le, se jót, se rosszat.” – Szü­ne­tet tar­tott. – Azt mond­ta, hogy nem bol­dog ház az.

Her­cu­le Po­i­rot fel­pil­lan­tott. Ja­mes Bent­ley hang­já­ban egy má­sod­perc­re meg­csen­dült va­la­mi, amit nem hal­lott még ed­dig. Nem­csak el­is­mé­tel­te en­ge­del­me­sen, ami­re vissza­em­lé­ke­zett. Egy igen rö­vid idő­re a lel­ke elő­buk­kant kö­zö­nyé­ből. Ja­mes Bent­ley Hun­ter’s Clo­se-ra gon­dolt. Az ott fo­lyó élet­re, még ha nem is volt bol­dog ház. Ja­mes Bent­ley el­fo­gu­lat­la­nul gon­dol­ko­zott róla.

Po­i­rot sze­lí­den kér­dez­te:

– Is­me­ri őket? Az anyát? Az apát? A lányt?

– Tu­laj­don­kép­pen nem. Csak a ku­tyát. Egy Se­aly­ham ter­ri­er. Csap­dá­ba esett. A lány nem tud­ta ki­sza­ba­dí­ta­ni. Én se­gí­tet­tem neki.

Bent­ley hang­já­nak is­mét va­la­mi új csen­gé­se volt. – Én se­gí­tet­tem neki – mond­ta, s ezek­ben a sza­vak­ban a büsz­ke­ség hal­vány vissz­hang­ja csen­dült.

Po­i­rot-nak eszé­be ju­tott, mit mon­dott Mrs. Oli­ver a De­ird­re Hen­der­son­nal le­folyt be­szél­ge­tés­ről.

Ked­ve­sen ér­dek­lő­dött:

– Be­szél­get­tek a lánnyal?

– Igen. Me­sél­te, hogy az édes­any­ja mi­lyen so­kat szen­ved. Na­gyon sze­re­ti az édes­any­ját.

– És maga is be­szélt az any­já­ról?

– Igen – vá­la­szol­ta egy­sze­rű­en Ja­mes Bent­ley.

Po­i­rot nem szólt egy szót sem. Várt.

– Az élet na­gyon ke­gyet­len – je­gyez­te meg Ja­mes Bent­ley.

– Na­gyon igaz­ság­ta­lan. Van­nak em­be­rek, akik, úgy tű­nik, so­sem jut­hat­nak egy kis bol­dog­ság­hoz.

– Meg­le­het – bó­lin­tott Po­i­rot.

– Azt hi­szem, neki sem ju­tott túl sok bol­dog­ság. Miss Wet­her­by­nek.

– Hen­der­son.

– Ő, per­sze. Em­lí­tet­te, hogy mos­to­ha­ap­ja van.

– De­ird­re Hen­der­son – mond­ta Po­i­rot. – De­ird­re. Szép neve van. De nem va­la­mi szép lány.

Ja­mes Bent­ley el­vö­rö­sö­dött. – Én úgy ta­lál­tam – je­len­tet­te ki –, hogy iga­zán csi­nos…