HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A ha­lott­szem­lét meg­tar­tot­ták – meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy is­me­ret­len sze­mély vagy sze­mé­lyek ál­tal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság tör­tént.

A ha­lott­szem­le után mind­azok, akik je­len vol­tak, ” Her­cu­le Po­i­rot meg­hí­vá­sá­ra Long Me­adowsba men­tek.

Po­i­rot szor­gos mun­ká­val va­la­mi­fé­le lát­szat­ren­det ho­zott lét­re a hosszú nap­pa­li szo­bá­ban. Csi­nos fél­kör­ben he­lyez­te el a szé­ke­ket, Ma­u­re­en ku­tyá­it némi ne­héz­sé­gek árán ki­űz­te, s ö maga, mint ön­je­lölt elő­adó a szo­ba vé­gé­ben fog­lalt he­lyet, és egy kis el­fo­gó­dott to­rok­kö­szö­rü­lés­sel meg­nyi­tot­ta a gyű­lést.

– Mes­si­e­rus et Mes­da­mes…

Szü­ne­tet tar­tott. Kö­vet­ke­ző sza­vai vá­rat­la­nok vol­tak, s csak­nem bo­hó­zat­ba il­lő­ek­nek tűn­tek.

Mrs. Mc­Ginty ha­lott. Hogy halt meg hát? Csak­úgy mint én, épp tér­den állt.

Mrs. Mc­Ginty ha­lott. Hogy halt meg hát? Csak­úgy, mint én, ki­nyújt­va kar­ját. Mrs.

Mc­Ginty ha­lott. Hogy halt meg hát? Csak­úgy, mint…” Meg­pil­lant­va az arc­ki­fe­je­zé­sü­ket, így foly­tat­ta:

– Nem őrül­tem meg. Az, hogy el­mon­dom önök­nek egy gyer­mek­já­ték gye­re­kes ver­sét, még nem azt je­len­ti, hogy el­ju­tot­tam a má­so­dik gyer­mek­kor­ba. Né­há­nyan önök kö­zül ta­lán ját­szot­ták ezt a já­té­kot gyer­mek­ko­ruk­ban. Mrs. Up­ward ját­szot­ta. Sőt, még el is mond­ta ne­kem a ver­set – egy kü­lönb­ség­gel, ö azt mond­ta:

„Mrs. Mc­Ginty ha­lott.

Hogy halt meg hát?

Csak­úgy, mint én, ki­nyújt­va nya­kát.”

Ezt mond­ta – és ezt is tet­te. Ki­nyúj­tot­ta a nya­kát, és ő is épp­úgy, mint Mrs. Mc­Ginty, meg­halt…

Cél­ja­ink ér­de­ké­ben vissza kell tér­nünk az ele­jé­re. Mrs. Mc­Ginty­hez – amint tér­den áll­va sú­rolt más em­be­rek ott­ho­ná­ban. Mrs. Mc­Gintyt meg­gyil­kol­ták, és egy fér­fit, Ja­mes Bent­leyt le­tar­tóz­tat­tak, bí­ró­ság elé ál­lí­tot­tak és el­ítél­tek. Bi­zo­nyos okok­nál fog­va az üggyel meg­bí­zott rend­őr­tiszt, Spen­ce fő­fel­ügye­lő nem volt meg­győ­ződ­ve Bent­ley bű­nös­sé­gé­ről, bár a bi­zo­nyí­té­kok erő­sen el­le­ne szól­tak. Én egyet­ér­tet­tem vele. Le­jöt­tem ide, hogy vá­laszt ad­jak erre a kér­dés­re: hogy halt meg hát Mrs. Mc­Ginty? Mi­ért halt meg?

Nem adom elő önök­nek az egész hosszú és bo­nyo­lult tör­té­ne­tet. Csak olyan egy­sze­rű dol­go­kat mon­dok el, mint pél­dá­ul az, hogy mi­lyen bi­zo­nyí­té­kot nyúj­tott szá­mom­ra egy üveg tin­ta. A Sun­day Co­met­ben, me­lyet Mrs. Mc­Ginty a ha­lá­lát meg­elő­ző va­sár­nap ol­va­sott, négy fény­kép je­lent meg. Önök már min­dent tud­nak ezek­ről a fény­ké­pek­ről, ezért csak annyit te­szek hoz­zá, hogy Mrs. Mc­Ginty fel­is­mer­te az egyi­ket: lát­ta már az­előtt is az egyik ház­ban, ahol dol­go­zott.

Mrs. Mc­Ginty be­szélt er­ről Ja­mes Bent­ley­nek, bár ő ak­kor nem tu­laj­do­ní­tott fon­tos­sá­got a do­log­nak, sőt még ké­sőbb sem. Tu­laj­don­kép­pen alig fi­gyelt oda. De az volt a be­nyo­má­sa, hogy Mrs. Mc­Ginty Mrs. Up­ward há­zá­ban lát­ta azt a fény­ké­pet, s ami­kor Mrs. Mc­Ginty egy nőre cél­zott, aki „nem len­ne olyan büsz­ke, ha ki­de­rül­ne min­den”, ak­kor Mrs. Up­ward­ra cél­zott. Nem bíz­ha­tunk Bent­ley ki­je­len­té­sé­ben, de Mrs. Mc­Ginty nyil­ván­va­ló­an hasz­nál­ta azt a ki­fe­je­zést a büsz­ke­ség­gel kap­cso­lat­ban, és sem­mi két­ség, Mrs. Up­ward büsz­ke és el­lent­mon­dást nem tűrő asszony volt. Mint va­la­mennyi­en tud­ják – né­há­nyan je­len vol­tak, a töb­bi­ek hall­hat­ták –, én meg­mu­tat­tam azo­kat a fény­ké­pe­ket Mrs. Up­ward há­zá­ban. Ész­re­vet­tem, hogy Mrs. Up­ward ar­cán át­vil­lan a meg­döb­be­nés és a fel­is­me­rés, s én ezt a fe­jé­re is ol­vas­tam. Be kel­lett is­mer­nie. Azt mond­ta, hogy „lát­ta va­la­hol az egyik fény­ké­pet, de nem tud vissza­em­lé­kez­ni rá, hogy hol”. Ami­kor meg­kér­dez­tem, me­lyik fény­ké­pet, rá­mu­ta­tott a gyer­mek Lily Gam­boll fény­ké­pé­re.

De, hadd mond­jam meg, nem ez volt az igaz­ság. Va­la­mi sze­mé­lyes in­dí­ték­nál fog­va Mrs. Up­ward ma­gá­nak akar­ta meg­tar­ta­ni a fel­is­me­rést. Nem arra a fény­kép­re mu­ta­tott, ame­lyet fel­is­mert, csak hogy le­sze­rel­jen.

De volt va­la­ki, akit nem tu­dott fél­re­ve­zet­ni: a gyil­kost. Va­la­ki tud­ta, me­lyik fény­ké­pet is­mer­té fel Mrs. Up­ward. És en­nél a pont­nál nem ke­rül­ge­tem a for­ró ká­sát – a kér­dé­ses fény­kép Eva Kane-é volt, azé a nőé, aki bűn­társ, ál­do­zat, vagy meg­le­het, az irá­nyí­tó szel­lem volt a hí­res Cra­ig gyil­kos­sá­gi ügy­ben.

Más­nap este Mrs. Up­war­dot meg­gyil­kol­ták. Ugyan­azért gyil­kol­ták meg, mint Mrs. Mc­Gintyt. Mrs. Mc­Ginty ki­nyúj­tot­ta a kar­ját, Mrs. Up­ward pe­dig a nya­kát nyúj­tot­ta ki – a kö­vet­kez­mény ugyan­az volt.

Nos, mi­előtt Mrs. Up­ward meg­halt, há­rom nő ka­pott te­le­fon­üze­ne­tet. Mrs. Car­pen­ter, Mrs. Ren­de­li és Miss Hen­der­son. Mind­há­rom te­le­fon­üze­net úgy szólt, hogy a kér­dé­ses sze­mély men­jen és lá­to­gas­sa meg Mrs. Up­war­dot az­nap este. Mrs. Up­ward ház­tar­tá­si al­kal­ma­zott­já­nak este ki­me­nő­je volt, s a fia és Mrs. Oli­ver Cul­len­quay­be men­tek. Ép­pen ezért, úgy tűnt, hogy mind­há­rom nő­vel négy­szem­közt akar be­szél­ni.

Na­már­most, mi­ért há­rom nő­vel? Tud­ta Mrs. Up­ward, hogy hol lát­ta az Eva Kané fény­ké­pét? Vagy azt tud­ta, hogy lát­ta már, de nem tu­dott vissza­em­lé­kez­ni rá, hogy hol? Ha­son­lí­tott egy­más­ra ez a há­rom nő va­la­mi­ben? Úgy tű­nik, sem­mi­ben, a ko­ru­kat ki­vé­ve. Hoz­zá­ve­tő­leg va­la­mennyi­en kö­rül­be­lül har­minc­éve­sek.

Ta­lán ol­vas­ták a Sun­day Co­met cik­két. Rend­kí­vül szen­ti­men­tá­lis ké­pet fest Eva Kané le­á­nyá­ról. Azok a nők, aki­ket Mrs. Up­ward meg­hí­vott, va­la­mennyi­en a meg­fe­le­lő kor­ban vol­tak ah­hoz, hogy Eva Kané le­á­nya le­hes­sen bár­me­lyi­kük.

Te­hát úgy tűnt, élt Bro­ad­hinny­ben egy fi­a­tal nő, aki Craignek, a hí­res gyil­kos­nak és a sze­re­tő­jé­nek, Eva Kane-nek a le­á­nya, azon­kí­vül úgy tűnt, ez a fi­a­tal nő bár­mi­re haj­lan­dó, csak hogy meg­aka­dá­lyoz­za, hogy ez a tény ki­de­rül­jön. Va­ló­ban, még arra is haj­lan­dó, hogy két­sze­res gyil­kos­sá­got kö­ves­sen el. Mert ami­kor Mrs. Up­war­dot hol­tan ta­lál­ták, két ká­vés­csé­sze volt az asz­ta­lon, mind­ket­tőt hasz­nál­ták, és a ven­dég csé­szé­jén hal­vány rúzs­nyo­mok lát­szot­tak.

Most pe­dig tér­jünk vissza a há­rom nő­höz, akik te­le­fon­üze­ne­tet kap­tak. Mrs. Car­pen­ter meg­kap­ta az üze­ne­tet, de azt mond­ja, nem ment el a La­bu­mumsba az­nap este. Mrs. Ren­de­li el akart men­ni, de el­aludt egy szé­ken ülve. Miss Hen­der­son el­ment, de a ház sö­tét volt, és sen­ki nem jött ki a ko­po­gás­ra, így az­tán tá­vo­zott.

Eze­ket a tör­té­ne­te­ket a há­rom nő mond­ta el. De van­nak ezek­nek el­lent­mon­dó bi­zo­nyí­té­kok. Ott a má­so­dik, a rú­zsos ká­vés­csé­sze, s egy kí­vül­ál­ló tanú, egy lány, Edna ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ja, hogy egy sző­ke hajú nőt lá­tott be­men­ni a ház­ba. Azon­kí­vül, bi­zo­nyí­ték egy il­lat­szer is, egy drá­ga és kü­lön­le­ges il­lat­szer, me­lyet az ér­de­kel­tek kö­zül ki­zá­ró­lag Mrs. Car­pen­ter hasz­nál.

Va­la­ki fél­be­sza­kí­tot­ta. Eve Car­pen­ter fel­ki­ál­tott:

– Ha­zug­ság. Sze­men­sze­dett, ko­misz ha­zug­ság. Nem én vol­tam az! Egy­ál­ta­lán oda se men­tem! Egy­ál­ta­lán a kö­ze­lé­be se men­tem an­nak a hely­nek. Guy, tégy va­la­mit ezek el­len a ha­zug­sá­gok el­len.

Guy Car­pen­ter sá­padt volt a düh­től.

– Hadd köz­löm ma­gá­val, M Po­i­rot, hogy a rá­gal­ma­zást tilt­ja a tör­vény, és a je­len­le­vők va­la­mennyi­en ta­núk rá.

– Rá­gal­ma­zás ki­je­len­te­ni, hogy a fe­le­sé­ge egy bi­zo­nyos faj­ta il­lat­szert hasz­nál – s hadd te­gyem hoz­zá azt is, hogy egy bi­zo­nyos faj­ta száj­rúzst?

– Ne­vet­sé­ges – ki­ál­tot­ta Eve. •– Tö­ké­le­te­sen ne­vet­sé­ges! Bár­ki szét­fröcs­köl­het­te az én par­fü­mö­met.

Po­i­rot vá­rat­la­nul az asszony­ra mo­soly­gott.

– Mais oui, pon­to­san! Bár­ki meg­te­het­te. Ké­zen­fek­vő, s nem is va­la­mi kör­mön­font do­log ilyes­mit meg­ten­ni. Ot­rom­ba és kez­det­le­ges mód­szer. Annyi­ra ot­rom­ba, hogy ami en­gem il­let, nem is érte el cél­ját. Töb­bet tett en­nél. Amint mon­da­ni szo­kás, öt­le­te­ket adott ne­kem. Igen, öt­le­te­ket adott ne­kem.

Il­lat­szer… s rúzs­nyo­mok egy csé­szén… biz­to­sí­tom önö­ket, hogy min­den nyo­mot egé­szen könnye­dén el le­het tö­röl­ni. Vagy ma­gát a csé­szét is el le­het mos­ni. Mi­ért ne? Sen­ki nem volt a ház­ban. Még­sem tün­tet­ték el a nyo­mo­kat. Azt Kér­dez­tem ma­gam­tól, hogy mi­ért? A vá­lasz pe­dig, úgy tűnt, az, hogy szán­dé­ko­san ki­hang­sú­lyoz­zák, nő­ről van szó, hogy alá­húz­zák azt a tényt, nő kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got. Mér­le­gel­tem azt is, hogy mind­há­rom nő ese­té­ben te­le­fon­üze­ne­tet hagy­tak. Egyet­len eset­ben sem be­szélt az, aki­nek az üze­net szólt, sze­mé­lye­sen Mrs. Up­ward­dal. Így hát meg­le­het, nem is Mrs. Up­ward te­le­fo­nált. Va­la­ki olyan le­he­tett, aki na­gyon igye­ke­zett egy nőt be­le­ke­ver­ni – bár­me­lyik nőt – a bűn­ügy­be. Is­mét azt kér­dez­tem, mi­ért? És erre csak egyet­len vá­lasz le­het­sé­ges – és­pe­dig az, hogy Mrs. Up­war­dot nem nő gyil­kol­ta meg – ha­nem fér­fi. Kör­be­hor­doz­ta pil­lan­tá­sát hall­ga­tó­sá­gán. Va­la­mennyi­en igen csen­de­sen ül­tek. Csak ket­ten szól­tak hoz­zá.

Eve Car­pen­ter só­hajt­va azt mond­ta: – Na, vég­re, ér­tel­me­sen be­szél!

Mrs. Oli­ver, fe­jé­vel nyo­ma­té­ko­san bó­lo­gat­va, így szólt: – Hát per­sze.

– Szó­val, el­ju­tot­tam eh­hez a pont­hoz – Mrs. Up­war­dot egy fér­fi gyil­kol­ta meg! De ki az a fér­fi? A gyil­kos­ság oká­nak még min­dig ugyan­an­nak kell len­nie – a fény­kép a sar­ka­la­tos pont­ja az egész­nek. Ki­nek a bir­to­ká­ban volt az a fény­kép? Ez az első kér­dés. S mi­ért tar­tot­ta meg az il­le­tő a fény­ké­pet?

Nos, ez ta­lán nem is olyan ne­héz kér­dés.

Mond­juk, hogy ere­de­ti­leg ér­zel­mi ok­ból tar­tot­ták meg. Mi­után Mrs. Mc­Gintyt el­tet­ték láb alól, a fény­ké­pet szük­ség­te­len meg­sem­mi­sí­te­ni, De a má­so­dik gyil­kos­ság után már más a hely­zet. Ez­út­tal a fény­kép­nek egé­szen biz­to­san köze van a gyil­kos­ság­hoz. Most már ve­szé­lyes do­log meg­tar­ta­ni. Ezért, ugye egyet­ér­te­nek va­la­mennyi­en, biz­tos, hogy meg kell sem­mi­sí­te­ni. Kör­be­pil­lan­tott a he­lyes­lő­en bó­lo­ga­tó hall­ga­tó­sá­gon.

– Ám, min­den­nek el­le­né­re, a fény­ké­pet nem sem­mi­sí­tet­ték meg! Nem, nem sem­mi­sí­tet­ték meg! Tu­dom, mert meg­ta­lál­tam. Né­hány nap­pal ez­előtt ta­lál­tam meg. Eb­ben a ház­ban lel­tem rá. Ab­ban a fi­ó­kos szek­rény­ben buk­kan­tam rá, amely, mint lát­ják, ott áll a fal­nál. Itt van.

Fel­mu­tat­ta a ne­gé­des, ró­zsás lány meg­fa­kult fény­ké­pét.

– Igen – foly­tat­ta Po­i­rot. – Ez Eva Kané. A fény­kép há­tá­ra egy szót ír­tak ce­ru­zá­val. Mond­jam meg önök­nek, mi ez a szó? „Anyám”…

Ko­moly és vád­ló pil­lan­tá­sa Ma­u­re­en Sum­mer­ha­ye­sen nyu­go­dott. Az asszony hát­ra­lök­te ar­cá­ba hul­ló ha­ját, és tág­ra nyílt, ré­mült szem­mel bá­mult rá.

– Nem ér­tem. Én egy­ál­ta­lán…

– Nem, Mrs. Sum­mer­ha­yes, maga nem érti. Mind­össze két ok szól­ha­tott amel­lett, hogy a má­so­dik gyil­kos­ság után az il­le­tő meg­tart­sa ezt a fény­ké­pet. Az első ár­tat­lan ér­zel­mes­ség.

Ma­gá­nak nin­csen bűn­tu­da­ta, te­hát maga meg­tart­hat­ta vol­na a fény­ké­pet. Maga mond­ta egyik nap Car­perr­te­rek há­zá­ban, hogy maga is örök­be fo­ga­dott gyer­mek volt. Két­lem, va­la­ha is tud­ta, hogy hív­ták az édes­any­ját. De va­la­ki más tud­ta. Va­la­ki, aki na­gyon büsz­ke a csa­lád­já­ra, s ez a büsz­ke­ség kész­te­ti arra, hogy meg­tart­sa ősei ott­ho­nát, mert büsz­ke az őse­i­re és a szár­ma­zá­sá­ra. Ez a fér­fi in­kább meg­hal­na, mint­hogy az em­be­rek – és a gyer­me­kei – meg­tud­ják, hogy Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes a gyil­kos Cra­ig és Eva Kané le­á­nya. Ez a fér­fi, mint mond­tam, in­kább meg­hal­na. De hát ez, ugye, nem se­gí­te­ne? Ezért, mond­juk, ez a fér­fi in­kább fel­ké­szül a gyil­kos­ság­ra.

John­nie Sum­mer­ha­yes fel­állt ül­té­ből. Hang­ja, amint be­szél­ni kez­dett, csak­nem ba­rát­sá­gos volt.

– Hogy mennyi os­to­ba­sá­got be­szél maga össze­vissza! Él­ve­zi, hogy csak be­szél, be­szél, és csak fel­te­vés az egész! Fel­te­vés, és sem­mi egyéb!

Hir­te­len düh­vel tört ki be­lő­le a ha­rag.

– Maga át­ko­zott, mocs­kos disz­nó…

Für­ge­sé­ge, amint ke­resz­tül­ira­mo­dott a he­lyi­sé­gen, vá­rat­la­nul érte a szo­bá­ban le­vő­ket. Po­i­rot ügye­sen hát­ra­ug­rott, Spen­ce fő­fel­ügye­lő pe­dig hir­te­len Po­i­rot és Sum­mer­ha­yes kö­zött ter­mett.

– Ugyan, ugyan, Sum­mer­ha­yes őr­nagy, nyu­god­jék meg… nyu­god­jék meg…

Sum­mer­ha­yes össze­szed­te ma­gát, vál­lat vont, és így szólt:

– El­né­zést. Iga­zán ne­vet­sé­ges do­log! Vé­gül is – bár­ki el­rejt­het egy fény­ké­pet egy fi­ók­ban.

– Pon­to­san – he­lye­sel­te Po­i­rot. – Az az ér­de­kes, hogy ezen a fény­ké­pen nin­cse­nek ujj­le­nyo­ma­tok.

Szü­ne­tet tar­tott, az­u­tán ked­ve­sen bó­lin­tott.

– Pe­dig kel­lett vol­na len­ni­ük – je­len­tet­te ki. – Ha Mrs. Sum­mer­ha­yes tar­to­gat­ja a fény­ké­pet, ő jó­hi­sze­mű, te­hát az ő ujj­le­nyo­ma­tá­nak raj­ta kel­lett vol­na len­nie.

Ma­u­re­en fel­ki­ál­tott:

– Azt hi­szem, maga meg­őrült. Soha éle­tem­ben nem lát­tam azt a fény­ké­pet. Csak Mrs. Up­ward­nál, azon a na­pon.

– Az a sze­ren­csé­je – je­gyez­te meg Po­i­rot –, hogy tu­dom, iga­zat mond. A fény­ké­pet csak né­hány perc­cel az­előtt tet­ték a fi­ók­ba, mi­előtt én meg­ta­lál­tam. Az­nap dél­előtt két­szer bo­rí­tot­ták ki a fiók tar­tal­mát a föld­re, s én két­szer tet­tem vissza min­dent; első al­ka­lom­mal a fény­kép nem volt a fi­ók­ban, má­so­dik al­ka­lom­mal ott volt. A köz­be­eső idő­ben he­lyez­ték el ott – és azt is tu­dom, hogy ki­cso­da.

Po­i­rot hang­já­nak meg­vál­to­zott a csen­gé­se. Már nem az a le­he­tet­len ba­ju­szú, fes­tett hajú, ne­vet­sé­ges kis em­ber volt, ha­nem va­dász, aki meg­kö­ze­lí­tet­te az űzött va­dat.

– A bűn­tet­te­ket egy fér­fi kö­vet­te el – a leg­kö­zön­sé­ge­sebb ok­nál fog­va kö­vet­te el pén­zért. Mrs. Up­ward há­zá­ban egy köny­vet ta­lál­tak, amely­nek első ol­da­lá­ra azt ír­ták, hogy Evelyn Hope. Eva Kané a Hope ne­vet vet­te fel, ami­kor el­hagy­ta Ang­li­át. Amennyi­ben Evelyn volt az iga­zi neve, ak­kor igen va­ló­szí­nű, hogy gyer­me­ké­nek is az Evelyn ne­vet adta, mi­kor az meg­szü­le­tett. Ám Evelyn épp­úgy fér­fi­név, mint női név. Mi­ért fo­gad­tuk el, hogy Eva Kané gyer­me­ke le­ány? Nagy­já­ból azért, mert a Sun­day Co­met ezt írta. De va­ló­já­ban a Sun­day Co­met nem írta ezt szó sze­rint, csak ro­man­ti­ku­san fel­té­te­lez­te. Csak­hogy Eva Kané még gyer­me­ke szü­le­té­se előtt hagy­ta el Ang­li­át – is így sen­ki nem tud­hat­ta, mi­lyen nemű lett a gyer­mek.

En­gem is ez ve­ze­tett fél­re. A saj­tó ro­man­ti­kus pon­tat­lan­sá­ga.

Te­hát, Evelyn Hope, Eva Kané fia Ang­li­á­ba jön. Te­het­sé­ges fi­a­tal­em­ber, és fel­kel­ti egy gaz­dag asszony ér­dek­lő­dé­sét, aki mit sem tud a szár­ma­zá­sá­ról – csak azt a ro­man­ti­kus tör­té­ne­tet is­me­ri, me­lyet a fiú me­sél neki: ara­nyos kis tör­té­net egy tra­gi­kus, ifjú tán­cos­nő­ről, aki Pá­rizs­ban halt meg tü­dő­baj­ban.

Az asszony ma­gá­nyos, és nem­ré­gi­ben ve­szí­tet­te el a tu­laj­don fiát. A te­het­sé­ges fi­a­tal drá­ma­író, meg­egye­zé­sük alap­ján, fel­ve­szi az asszony ne­vét.

De az iga­zi neve Evelyn Hope, ugye, Mr. Up­ward?

Ro­bin Up­ward met­sző han­gon fel­ki­ál­tott:

– Már hogy is len­ne? Nem tu­dom, mi­ről be­szél.

– Iga­zán nem re­mél­he­ti, hogy le tud­ja ta­gad­ni. Van­nak em­be­rek, akik az iga­zi ne­vén is­me­rik. Az Evelyn Hope ne­vet a maga kéz­írá­sá­val ír­ták bele abba a könyv­be – ugyan­az­zal a kéz­írás­sal, mellyel az „Anyám” szót ír­ták en­nek a fény­kép­nek a há­tá­ra. Mrs. Mc­Ginty meg­lát­ta a fény­ké­pet s raj­ta az írást, ami­kor rend­be rak­ta a maga hol­mi­ját. Mi­után el­ol­vas­ta a Sun­day Co­me­tet, be­szélt ma­gá­val er­ről. Mrs. Mc­Ginty úgy vél­te, hogy a fény­kép Mrs. Up­war­dot áb­rá­zol­ja fi­a­tal ko­rá­ban, mi­vel fo­gal­ma sem volt róla, hogy Mrs. Up­ward ma­gá­nak nem az édes­any­ja. De maga tud­ta, hogy ha egy­szer szó­ba hoz­za a dol­got, s ez Mrs. Up­ward fü­lé­be jut, az a vé­get je­len­te­né. Mrs. Up­ward­nak tel­je­sen el­va­kult fel­fo­gá­sa volt az át­örök­lés­ről. Egy per­cig sem tűr­te vol­na maga mel­lett egy hí­res gyil­kos­nak a fiát. A ha­zug­sá­ga­it sem bo­csá­tot­ta vol­na meg. Így hát Mrs. Mc­Gintyt min­den­áron el kel­lett hall­gat­tat­ni. Maga ta­lán va­la­mi kis aján­dé­kot ígért neki a hall­ga­tá­sért. Be­né­zett hoz­zá más­nap este, út­ban a rá­dió felé – és meg­gyil­kol­ta. Így…

Po­i­rot hir­te­len moz­du­lat­tal fel­kap­ta a cu­kor­tö­rőt a polc­ról, meg­for­gat­ta, és úgy súj­tott le vele, mint­ha Ro­bin fe­jét akar­ná be­tör­ni.

A moz­du­lat olyan fe­nye­ge­tő volt, hogy a fél­kör­ben ülők kö­zül töb­ben fel­ki­ál­tot­tak.

Ro­bin Up­ward fel­si­kol­tott. Ma­gas, ré­mült vol­ta si­kol­tá­sa.

– Ne… ne… – üvöl­töt­te. – Vé­let­le­nül tör­tént. Es­kü­szöm, hogy vé­let­le­nül tör­tént. Nem akar­tam meg­öl­ni. El­vesz­tet­tem a fe­je­met, es­kü­szöm, csak el­vesz­tet­tem a fe­je­met.

– Maga le­mos­ta a vért, és vissza­tet­te a cu­kor­tö­rőt ide, ebbe a szo­bá­ba, ahol ta­lál­ta. Csak­hogy most már új tu­do­má­nyos mód­sze­rek­kel meg le­het ha­tá­roz­ni a vér­fol­tok ere­de­tét – és ki le­het mu­tat­ni a rej­tett ujj­le­nyo­ma­tok je­len­lé­tét.

– Mon­dom ma­gá­nak, eszem­ben sem volt meg­gyil­kol­ni… Kü­lön­ben sem az én hi­bám… nem va­gyok fe­le­lős érte. A vé­rem­ben van. Nem te­he­tek róla. Nem akaszt­hat­nak fel olyas­mi­ért, ami­ről nem te­he­tek…

– Csak­ugyan nem? – mo­rog­ta a ba­ju­sza alatt Spen­ce. – Majd meg­lát­ja, hogy meg­te­het­jük-e!

Han­go­san így szólt, ko­moly, hi­va­ta­los han­gon:

– Fi­gyel­mez­tet­nem kell, Mr. Up­ward, hogy min­dent, amit mond…