HUSZADIK FEJEZET

Her­cu­le Po­i­rot Spen­ce fő­fel­ügye­lő kilc­hes­te­ri iro­dá­já­ban ül­dö­gélt. Hát­ra­dőlt szé­ké­ben, sze­mét le­huny­ta, s maga előtt össze­il­lesz­tet­te uj­jai he­gyét.

A fő­fel­ügye­lő­nek be­hoz­tak né­hány je­len­tést, uta­sí­tá­so­kat adott egy őr­mes­ter­nek, s vé­gül az asz­tal túl­só ol­da­lán ülő fér­fi­ra né­zett.

– Tá­madt va­la­mi ra­gyo­gó öt­le­te, M Po­i­rot? – ér­dek­lő­dött.

– El­mél­ke­dem – kö­zöl­te Po­i­rot. – Át­te­kin­tet­tem a hely­ze­tet.

– El is fe­lej­tet­tem meg­kér­dez­ni. Meg­tu­dott va­la­mi hasz­nos dol­got, ami­kor Ja­mes Bent­ley­vel be­szélt?

Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét, össze­rán­col­ta hom­lo­kát.

Ép­pen Ja­mes Bent­leyn töp­ren­gett.

Bosszan­tó, gon­dol­ta el­ke­se­red­ve Po­i­rot, hogy egy ilyen eset­ben, ami­kor min­den el­len­szol­gál­ta­tás nél­kül fel­aján­lot­ta szol­gá­la­ta­it, pusz­ta ba­rát­ság­ból és egy be­csü­le­tes rend­őr­tiszt irán­ti tisz­te­let­ből, a kö­rül­mé­nyek ál­do­za­ta ennyi­re hí­ján le­gyen min­den ro­man­ti­kus vonz­erő­nek.

Egy ré­mült és ár­tat­lan fi­a­tal lány, az igen vagy pél­dá­ul egy, szin­tén ré­mült, szép szál fi­a­tal­em­ber, aki­nek „a feje vé­res, de meg nem hajt­ja”, gon­dol­ta Po­i­rot, aki az utób­bi idő­ben sok an­gol köl­tő ver­sét ol­vas­ta egy an­to­ló­gi­á­ban. E he­lyett neki Ja­mes Bent­ley ju­tott, s ha va­la­ha is elő­for­dult pa­to­lo­gi­kus eset, hát ez az volt, ez az ego­cent­ri­kus em­ber, aki nem­igen tö­rő­dött más­sal, mint ön­ma­gá­val. Ez az em­ber há­lát­lan­nak mu­tat­ko­zott a meg­men­té­se ér­de­ké­ben tett erő­fe­szí­té­sek­kel szem­ben – azt le­he­tett mon­da­ni, alig is kel­tet­ték fel az ér­dek­lő­dé­sét.

Hagy­ni kel­le­ne, hogy fel­akasszák, gon­dol­ta Po­i­rot, ha őt ma­gát ennyi­re nem ér­dek­li az egész.

Nem, ilyen messzi­re nem me­het el.

Spen­ce fő­fel­ügye­lő hang­ja vé­get ve­tett töp­ren­gé­se­i­nek.

– Be­szél­ge­té­sünk – je­len­tet­te ki Po­i­rot azt mond­hat­nám, meg­le­pő­en ter­mé­ket­len volt. Bent­ley sem­mi­re ‘nem em­lé­ke­zett, ami­re hasz­nos lett vol­na em­lé­kez­nie, ami­re pe­dig em­lé­ke­zett, az annyi­ra pon­tat­lan és bi­zony­ta­lan, hogy arra nem épít­het az em­ber. De min­den­eset­re az elég­gé biz­tos­nak tű­nik, hogy Mrs. Mc­Gintyt fel­iz­gat­ta a Sun­day Co­met cik­ke, be­szélt róla Bent­ley­nek, és kü­lö­nös cél­zást tett va­la­ki­re „aki­nek köze van az ügy­höz”, s aki Bro­ad­hinny­ben la­kik.

– Mi­lyen ügy­höz? – ér­dek­lő­dött éle­sen Spen­ce fő­fel­ügye­lő.

– Ba­rá­tunk nem volt biz­tos ben­ne – ma­gya­ráz­ta Po­i­rot. – Elég­gé bi­zony­ta­la­nul azt mond­ta, a Cra­ig-ügy­ről volt szó – de mint­hogy a Cra­ig-ügy az egyet­len, ami­ről va­la­ha is hal­lott, alig­ha­nem ez az egyet­len, ami eszé­be ju­tott. Vi­szont az a „va­la­ki” egy nő. Bent­ley még Mrs. Mc­Ginty sza­va­it is idéz­te. Va­la­ki, aki­nek „nem len­ne mire olyan büsz­ké­nek len­nie, ha min­den ki­de­rül­ne”.

– „Büsz­ké­nek” len­nie?…

– Mais oui – bó­lin­tott Po­i­rot he­lyes­lé­se je­lé­ül. – Hát nem ki­fe­je­ző szó?

– Sem­mi bi­zo­nyí­ték rá, hogy ki le­he­tett a büsz­ke hölgy?

– Bent­ley Mrs. Up­war­dot su­gal­maz­ta, de amennyi­re én lá­tom, min­den ok hí­ján! Spen­ce meg­ráz­ta a fe­jét.

– Va­ló­szí­nű­leg azért, mert büsz­ke és erő­sza­kos ter­mé­sze­tű asszony volt, mond­hat­nám, szem­be­tű­nő­en az volt. De még­sem le­he­tett Mrs. Up­ward, mert Mrs. Up­ward ha­lott, és ugyan­azon ok­nál fog­va halt meg, mint Mrs. Mc­Ginty – mert fel­is­mert egy fény­ké­pet.

– Én fi­gyel­mez­tet­tem – je­gyez­te meg szo­mo­rú­an Po­i­rot. Spen­ce in­ger­lé­ke­nyen mo­rog­ta:

– Lily Gam­boll! Ami az élet­kort il­le­ti, csak két le­he­tő­ség van, Mrs. Ren­de­li és Mrs. Car­pen­ter. A Hen­der­son lányt nem szá­mí­tom neki van hát­te­re.

– S a töb­bi­ek­nek nincs? Spen­ce só­haj­tott.

– Tud­ja, hogy van az ilyes­mi ma­nap­ság.

A há­bo­rú min­dent és min­den­kit össze­ke­vert. A ja­ví­tó­in­té­ze­tet, ahol Lily Gam­boll ne­vel­ke­dett, va­la­mennyi irat­tal együtt le­bom­báz­ták, te­li­ta­lá­lat érte. Az­u­tán ve­gyük az em­be­re­ket. A vi­lá­gon a leg­ne­he­zebb do­log az em­be­re­ket el­len­őriz­ni. Ve­gyük Bro­ad­hinnyt – az egye­dü­li csa­lád Bro­ad­hinny­ben, akik­ről tu­dunk va­la­mit, Sum­mer­ha­ye­sék, akik há­rom­száz éve itt él­nek már, s Guy Car­perr­ter, aki a gyá­ros Car­pen­te­rek kö­zül való. A töb­bi­ek va­la­mennyi­en – hogy is mond­jam csak – csepp­fo­lyó­sak. Dr. Ren­de­li sze­re­pel az or­vo­si nyil­ván­tar­tás­ban, tud­juk, hogy hol sze­rez­te a szak­kép­zett­sé­gét, hol foly­ta­tott gya­kor­la­tot, de sem­mit nem tu­dunk a csa­lá­di hát­te­ré­ről. A fe­le­sé­ge Dub­lin kö­ze­lé­ből való. Eve Sel­kirk, ahogy hív­ták, mi­előtt hoz­zá­ment Guy Car­pen­ter­hez, csi­nos, fi­a­tal ha­di­öz­vegy volt. Bár­ki le­het csi­nos, fi­a­tal ha­di­öz­vegy. Ve­gyük Wet­her­byé­ket – úgy lát­szik, kö­rül­utaz­ták a föl­det. Vol­tak itt, ott és min­de­nütt. Mi­ért? Van va­la­mi oka? A fér­fi sik­kasz­tott vol­na? Vagy va­la­mi bot­rány ka­var­gott kö­rü­löt­tük? Nem mon­dom, hogy mind­ezt nem ás­hat­juk ki az em­be­rek­ről. Meg­te­het­jük, de idő kell hoz­zá. Ma­guk az em­be­rek nem se­gí­te­né­nek.

– Mert van rej­te­get­ni­va­ló­juk, de nem szük­ség­kép­pen gyil­kos­ság – mond­ta Po­i­rot.

– Pon­to­san. Le­het, hogy va­la­mi tör­vény­be üt­kö­ző do­log­ról hall­gat­nak, vagy va­la­mi­ről a szár­ma­zá­suk­kal kap­cso­lat­ban, de le­het va­la­mi min­den­na­pi ügy is, csa­lá­di bot­rány, ez-az. De bár­mi le­gyen is, egy­ál­ta­lán nem kí­mé­lik a fá­rad­sá­got, hogy tit­kol­ják – ép­pen ezért ne­héz ki­de­rí­te­ni.

– De nem le­he­tet­len.

– Ó, nem, nem le­he­tet­len. Csak idő kell hoz­zá. Mint mon­dom, ha Lily Gam­boll Bro­ad­hinny­ben la­kik, ak­kor vagy Eve Car­perr­ter az, vagy She­lagh Ren­de­li. Ki­kér­dez­tem őket. Csak a szo­kott mó­don tet­tem fel a kér­dé­se­ket. Mind­ket­ten azt mond­ták, hogy ott­hon tar­tóz­kod­tak egye­dül. Mrs. Car­pen­ter, tág­ra nyílt sze­mű ár­tat­lan­ság­ként vi­sel­ke­dett, Mrs. Ren­de­li ide­ges volt. De hát vé­gül is ide­ges al­kat, eb­ből sem le­het kö­vet­kez­te­tést le­von­ni.

– Igen – bó­lin­tott Po­i­rot. – Ide­ges al­ka­ti Eszé­be ju­tott Mrs. Ren­de­li a Long Me­adows-i kert­ben. Mrs. Ren­de­li név­te­len le­ve­le­ket ka­pott, leg­alább­is azt ál­lí­tot­ta. Po­i­rot el­töp­ren­gett, mint ahogy elő­ző­leg is töp­ren­gett már ezen a ki­je­len­té­sen. Spen­ce to­vább foly­tat­ta.

– Azon­kí­vül, gon­do­san kell el­jár­ni – mert ha egyi­kük bű­nös is, a töb­bi­ek ár­tat­la­nok.

– Guy Car­pen­ter pe­dig a par­la­ment el­jö­ven­dő tag­ja és fon­tos hely­be­li sze­mé­lyi­ség.

– Ez nem se­gí­te­ne raj­ta, ha bű­nös a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­ben, vagy bűn­ré­szes – je­len­tet­te ki ádázul Spen­ce.

– Azt tu­dom. De meg kell bi­zo­nyo­sod­nunk fe­lő­le, nem­de?

– Ter­mé­sze­te­sen. Egyéb­ként, ab­ban egyet­ért, hogy a két nő kö­zül az egyik­ről van szó?

Po­i­rot fel­só­haj­tott.

– Nem… nem… ezt nem mon­da­nám. Van­nak más le­he­tő­sé­gek is.

– És­pe­dig?

Po­i­rot hall­ga­tott egy per­cig, az­u­tán tel­je­sen más, csak­nem kö­zöm­bös han­gon azt kér­dez­te:

– Mi­ért tart­ják meg az em­be­rek a fény­ké­pe­ket?

– Mi­ért? Is­ten tud­ja! Mi­ért tar­ta­nak meg min­den­fé­lét az em­be­rek, lim­lo­mo­kat, ócs­ka­sá­go­kat, apró-csep­rő hol­mi­kat? Meg­tart­ják – ez a hely­zet!

– Egy bi­zo­nyos pon­tig egyet­ér­tek ma­gá­val. Van­nak em­be­rek, akik meg­tar­ta­nak min­dent. Van­nak em­be­rek, akik min­dent azon­nal el­dob­nak, amint nincs szük­sé­gük rá már. Ez vér­mér­sék­let kér­dé­se. De én most kü­lö­nös­kép­pen fény­ké­pek­re gon­do­lok. Mi­ért tar­ta­nak meg az em­be­rek el­ső­sor­ban fény­ké­pe­ket?

– Mint mon­dom, egy­sze­rű­en azért, mert nem dob­nak el sem­mit. Vagy azért, mert az em­lé­kez­te­ti őket a…

Po­i­rot le­csa­pott a szó­ra.

– Pon­to­san. Ez em­lé­kez­te­ti őket. S most is­mét te­gyük fel a kér­dést – mi­ért? Mi­ért tart­ja meg egy nő a tu­laj­don fi­a­tal­ko­ri fény­ké­pét? Ál­lí­tom, hogy az el­ső­ren­dű ok fő­ként a hi­ú­ság. Csi­nos lány volt va­la­ha, s azért tart­ja meg a tu­laj­don fény­ké­pét, hogy az em­lé­kez­tes­se, mi­lyen csi­nos lány is volt. Ez bá­to­rí­tást nyújt szá­má­ra, ami­kor a tü­kör kel­le­met­len dol­go­kat kö­zöl vele. A nő ta­lán azt mond­ja egy is­me­rő­sé­nek: „Ez én vol­tam, ti­zen­nyolc éves ko­rom­ban…” – és fel­só­hajt… Egyet­ért ve­lem?

– Igen – igen, sze­rin­tem is így van.

– Ak­kor, ez az első szá­mú ok. Hi­ú­ság. Az­u­tán a má­so­dik szá­mú ok: ér­zel­mes­ség.

– Az ugyan­az?

– Nem, nem, nem egé­szen. Mert ez arra kész­te­ti az il­le­tőt, hogy ne csak a tu­laj­don fény­ké­pét őriz­ze meg, ha­nem má­so­két is… A fér­jes asszony lá­nyá­nak a ké­pét, amint gyer­mek­ként, csu­pa tüll­ben, a sző­nye­gen ül.

– Jó né­hány ilyen ké­pet lát­tam – je­gyez­te meg vi­gyo­rog­va Spen­ce.

– Igen. Az ilyes­mi néha igen kí­nos a fény­kép ala­nya szá­má­ra. De az anyák ked­ve­lik az, ef­fé­lé­ket. S fiúk és lá­nyok is gyak­ran meg­tart­ják az any­juk ké­pét, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az any­juk fi­a­ta­lon halt meg. „Ilyen volt anyám lány ko­rá­ban.”

– Kez­dem ka­pis­gál­ni, mire gon­dol, Po­i­rot.

– És alig­ha­nem van még egy har­ma­dik ka­te­gó­ria is. Nem hi­ú­ság, nem ér­zel­mes­ség, nem sze­re­tet, ha­nem le­het hogy gyű­lö­let. Mi a vé­le­mé­nye róla?

– Gyű­lö­let?

– Igen. Hogy éb­ren tart­sa a bosszú­vá­gyat. Va­la­ki sé­rü­lést oko­zott az il­le­tő­nek, és az eset­leg egy fény­ké­pet tar­to­gat em­lé­kez­te­tő­ül.

– De ez nyil­ván nem vo­nat­ko­zik erre az eset­re?

– Va­jon nem?

– Mi jár az eszé­ben?

Po­i­rot foj­tott han­gon mond­ta:

– Az új­ság­cik­kek gyak­ran pon­tat­la­nok. A Sun­day Co­met ál­lí­tá­sa sze­rint Eva Kané Cra­igék­nél mint gye­rek­lány állt al­kal­ma­zás­ban. Va­ló­ban így állt a hely­zet?

– Igen, va­ló­ban. De mi az­zal a fel­té­te­le­zés­sel mű­kö­dünk, hogy Lily Gam­bollt ke­res­sük.

Po­i­rot hir­te­len na­gyon ki­húz­ta ma­gát a szék­ben. Eré­lye­sen ráz­ta meg a mu­ta­tó­uj­ját Spen­ce felé.

– Néz­ze csak! Néz­ze meg a Lily Gam­boll fény­ké­pét. Ez a lány nem csi­nos – egy­ál­ta­lán nem az. Őszin­tén szól­va, ez­zel a fog­sor­ral és az­zal a szem­üveg­gel vissza­ta­szí­tó­an csú­nya. Te­hát ezt a fény­ké­pet sen­ki nem tar­tot­ta meg az első ok­nál fog­va. Egyet­len nő sem tar­ta­ná meg ezt a fény­ké­pet hi­ú­ság­ból. Ha Eve Car­pen­ter­nek vagy She­lagh Rend­ell­nek, akik mind­ket­ten csi­nos nők, kü­lö­nö­sen Eve Car­pen­ter az, bir­to­ká­ban lett vol­na ez a fény­kép ön­ma­gá­ról, sür­gő­sen da­ra­bok­ra tépi, ne­hogy va­la­ki meg­lás­sa.

– Na, eb­ben van va­la­mi.

– Te­hát, az első szá­mú ok ki­esett. Most ve­gyük az ér­zel­mes­sé­gét. Sze­ret­het­te va­la­ki Lily Gam­bollt ilyen idős ko­rá­ban? Lily Gam­boll ese­té­nek az a lé­nye­ge, hogy nem sze­ret­ték. Nem kí­vánt gye­rek volt, akit nem sze­ret­tek. A nagy­nén­je sze­ret­te leg­job­ban, s a nagy­né­ni a hús­bárd alatt halt meg. Te­hát nem ér­zel­mi ok­ból ki­fo­lyó­lag tar­tot­ták meg ezt a ké­pet. S a bosszú? Lily Gam­bollt nem is gyű­löl­te sen­ki.

A meg­gyil­kolt nagy­né­ni ma­gá­nyos nő volt, nem lé­vén fér­je, sem kö­ze­li ba­rát­ja. Sen­ki nem gyű­löl­te a kis kül­vá­ro­si gye­re­ket – leg­fel­jebb saj­nál­ta.

– Ide fi­gyel­jen M Po­i­rot, szó­val, maga azt akar­ja mon­da­ni, hogy sen­ki nem tar­tot­ta vol­nál meg ezt a ké­pet.

– Pon­to­san – el­mél­ke­dé­se­im­nek ez a vég­ered­mé­nye.

– De va­la­ki még­is meg­tar­tot­ta. Mert Mrs. Up­ward lát­ta va­la­hol.

– Ugyan lát­ta-e?

– Az ör­dög­be is, hi­szen maga mond­ta ne­kem. Mrs. Up­ward maga je­len­tet­te ki.

– Igen, azt mond­ta – bó­lin­tott Po­i­rot. – Az el­hunyt Mrs. Up­ward bi­zo­nyos ér­te­lem­ben tit­ko­ló­zó asszony volt. Sze­ret­te maga in­téz­ni aj dol­ga­it. Meg­mu­tat­tam neki a fény­ké­pet, ő pe­dig egyi­ket fel­is­mer­te. De va­la­mi­lyen ok­nál fog­va ma­gá­nak akar­ta meg­tar­ta­ni azt, ami­re rá­jött. Mond­juk úgy, hogy a tu­laj­don szá­ji íze sze­rint akart meg­ol­da­ni egy bi­zo­nyos hely­ze­tet. Így az­u­tán, igen gyors ész­já­rá­sú lé­vén, szán­dé­ko­san nem a meg­fe­le­lő kép­re mu­ta­tott. Ilyen mó­don meg­tart­va ma­gá­nak, amit tu­dott.

– De mi­ért?

– Mert, mint mond­tam, a maga út­ját akar­ta jár­ni.

– Nem le­he­tett szó zsa­ro­lás­ról? Tud­ja, rend­kí­vül gaz­dag nő volt, egy észak­ról való gyá­ros öz­ve­gye.

– Ó, nem, nem zsa­ro­lás­ról volt sző. Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy nagy­lel­kű­ség­ről. Mond­juk úgy, hogy meg­le­he­tő­sen ked­vel­te a szó­ban for­gó sze­mélyt, s nem akar­ta ki­ad­ni a ket­tő­jük tit­kát. Mind­azon­ál­tal kí­ván­csi is volt. Négy­szem­közt szán­dé­ko­zott be­szél­ni az il­le­tő­vel. S a be­szél­ge­tés fo­lya­mán akar­ta ki­de­rí­tem, hogy an­nak a sze­mély­nek van-e köze vagy nincs Mrs. Mc­Ginty ha­lá­lá­hoz. Va­la­mi ef­fé­le. – Ak­kor te­hát fenn­áll a le­he­tő­ség a há­rom má­sik fény­ké­pet il­le­tő­en is?

– Pon­to­san, Mrs. Up­ward az első adan­dó al­ka­lom­mal érint­ke­zés­be akart lép­ni a kér­dé­ses sze­méllyel. Ez az al­ka­lom ak­kor ér­ke­zett el, ami­kor a fia és Mrs. Oli­ver el­ment a cul­len­qua­yi Be­mu­ta­tó Szín­ház­ba.

– Ő pe­dig te­le­fo­nált De­ird­re Hen­der­son­nak. Ez­zel vi­szont De­ird­re Hen­der­son is­mét vissza­ke­rül a kép­be. És az any­ja is.

Spen­ce fő­fel­ügye­lő gyá­szo­san in­gat­ta a fe­jét Po­i­rot felé.

– Maga sze­re­ti még ne­he­zeb­bé ten­ni a hely­ze­tet, igaz, M Po­i­rot? – je­gyez­te meg.