2.

Eve Car­pen­ter ugyan­azon az úton tá­vo­zott, ahogy jött. Ki­csit bot­la­doz­va a fény­ben, mint már az­előtt is, ahogy Po­i­rot em­lé­ke­zett rá.

Po­i­rot hal­kan azt mond­ta ma­gá­ban: Evelyn Hope… Egy­szó­val Mrs. Up­ward mind­ket­tő­jü­ket, De­ird­re Hen­der­sont és Evelyn Car­pen­tert is fel­hív­ta te­le­fo­non. Ta­lán még va­la­ki mást is fel­hí­vott… Ta­lán…

Nagy ro­baj­jal Ma­u­re­en lé­pett be.

– Most pe­dig az ol­ló­mat nem ta­lá­lom. Saj­nos, egy ki­csit ké­sőbb fo­gunk ebé­del­ni. Há­rom ol­lóm van, és egyi­ket sem ta­lá­lom.

A fi­ó­kos szek­rény­hez si­e­tett, és a Po­i­rot ál­tal már jól is­mert el­já­rás meg­is­mét­lő­dött. Ez­út­tal sok­kal ha­ma­rabb el­ér­te cél­ját. Ma­u­re­en öröm­te­li ki­ál­tás­sal tá­vo­zott.

Po­i­rot csak­nem gé­pi­e­sen oda­lé­pett, és kezd­te a he­lyük­re rak­ni a hol­mi­kat a fi­ók­ba. Pe­csét­vi­asz, le­vél­pa­pír, egy ké­zi­mun­ka­ko­sár, fény­ké­pek…

Fény­ké­pek…

Po­i­rot a ke­zé­ben tar­tott fény­kép­re me­redt.

A fo­lyo­són lép­tek zaja kö­ze­le­dett.

Po­i­rot kora el­le­né­re gyor­san tu­dott mo­zog­ni. A pam­lag­ra ej­tet­te á fény­ké­pet, rá­do­bott egy pár­nát, és mire Ma­u­re­en is­mét be­lé­pett, ő maga már a pár­nán ült.

– Hova a cso­dá­ba tet­tem azt a spe­nót­tal teli szi­tát?

– De hi­szen itt van, ma­dame. Rá­mu­ta­tott a pam­la­gon a mel­let­te he­ve­rő szi­tá­ra.

– Szó­val, itt hagy­tam. – Az asszony gyor­san fel­kap­ta. – Ma sem­mi sem megy ren­de­sen… – Hir­te­len ész­re­vet­te, hogy Po­i­rot úgy ül, mint­ha nyár­sat nyelt vol­na.

– Mi a csu­dá­ért ül ép­pen itt? Még ha pár­nán ül is, ez a leg­ké­nyel­met­le­nebb ülő­hely a szo­bá­ban. Va­la­mennyi ru­gó­ja tö­rött.

– Tu­dom, ma­dame… De… de, azt a ké­pet cso­dá­lom a fa­lon.

Ma­u­re­en fel­pil­lan­tott az olaj­fest­mény­re, mely egy messze lá­tó­val fel­sze­relt ten­ge­rész­tisz­tet áb­rá­zolt.

– Igen – ez jó kép. Csak­nem ez az egyet­len jó hol­mi a ház­ban. Nem is tud­ják biz­to­san, hogy nem Ga­ins­bo­rough-e. – Só­haj­tott. – Bár John­nie úgy­sem vol­na haj­lan­dó el­ad­ni. Ez a déd-déd és azt hi­szem még né­hány­szor déd­ap­ja, aki a ha­jó­já­val süllyedt el, vagy va­la­mi más, ret­ten­tő­en hő­si­es dol­got cse­le­ke­dett. John­nie bor­zasz­tó­an büsz­ke rá.

– Igen – mond­ta ked­ve­sen Po­i­rot. – Igen, a fér­jé­nek iga­zán van mire büsz­ké­nek len­nie.