TIZENEGYEDIK FEJEZET

Spen­ce fő­fel­ügye­lő rá­né­zett Her­cu­le Po­i­rot-ra és fel­só­haj­tott.

– Nem mon­dom, hogy sem­mi­re sem ju­tott – mond­ta las­san. – Én, sze­mély sze­rint, úgy vé­lem, hogy ju­tott. De ez ke­vés. Bor­zasz­tó ke­vés.

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Ön­ma­gá­ban nem elég. Több kell még hoz­zá.

– Az őr­mes­te­rem­nek vagy ne­kem ész­re kel­lett vol­na ven­nünk azt az új­sá­got.

– De­hogy, de­hogy, nem vá­dol­hat­ja ma­gát A bűn­tett annyi­ra nyil­ván­va­ló­nak lát­szott. Rab­ló­tá­ma­dás. Fel­for­gat­ták a szo­bát, s a pénz el­tűnt. Mi­ért lett vol­na je­len­tő­sé­ge a maga szá­má­ra egy sza­kadt új­ság­pa­pír­nak ab­ban a zűr­za­var­ban. Spen­ce csö­kö­nyö­sen is­mé­tel­te:

– Rá kel­lett vol­na jön­nöm. Meg az az üveg tin­ta…

– Ar­ról tel­je­sen vé­let­le­nül hal­lot­tam. – De a maga szá­má­ra még­is je­len­tett va­la­mit. Mi­ért?

– Mind­össze egy vé­let­le­nül el­ej­tett meg­jegy­zés mi­att a le­vél­írás­ról. Maga meg én, Spen­ce annyi le­ve­let írunk – szá­munk­ra tel­je­sen hét­köz­na­pi do­log.

Spen­ce fő­fel­ügye­lő fel­só­haj­tott. Az­u­tán le­tett az asz­tal­ra négy fény­ké­pet.

– Ezek azok a fény­ké­pek, ame­lye­ket kért. A Sun­day Co­met­ben meg­je­lent ké­pek ere­de­ti­je. Min­den­eset­re va­la­mi­vel tisz­táb­bak, mint a má­so­la­tok. De, sza­vam­ra, nem sok­ra le­het men­ni ve­lük. Ré­gi­ek, fa­kók – és a nők­nél so­kat tesz a haj­vi­se­let. Sem­mi meg­fog­ha­tó nem lát­szik egyi­ken sem, sem a fül, sem egy pro­fil. Ez a ha­rang sza­bá­sú ka­lap, ez a mű­vé­szi­es haj­vi­se­let és a ró­zsák! Sem­mi esé­lye az em­ber­nek.

– Egyet­ért ve­lem ab­ban, hogy Vera Blake-et ki­pi­pál­hat­juk?

– Azt hi­szem. Ha Vera Blake Bro­ad­hinny­ben lak­na, er­ről min­den­ki tud­na. Úgy lát­szik, az volt a spe­ci­a­li­tá­sa, hogy el­me­sél­je éle­té­nek szo­mo­rú tör­té­ne­tét.

– Mit tud na mon­da­ni ne­kem a töb­bi­ek­ről?

– Ez alatt az idő alatt min­dent össze­szed­tem ma­gá­nak, amit csak tud­tam. Mi­után Cra­iget el­ítél­ték, Eva Kané el­hagy­ta az or­szá­got. És kö­zöl­he­tem ma­gá­val azt is, mi­lyen ne­vet vett fel. A Hope ne­vet, ami azt je­len­ti, hogy re­mény­ség. Ta­lán szim­bo­li­kus je­len­tő­sé­ge van?

Po­i­rot azt mor­mol­ta:

– Igen, igen. Ro­man­ti­kus szem­lé­let. „Meg­halt a szép Evelyn Hope” – az önök egyik köl­tő­jé­nek a sora. Fo­ga­dok, hogy ez járt a hölgy eszé­ben. Egyéb­ként Evelyn­nek hív­ták?

– Azt hi­szem, igen. De min­den­ki Évá­nak is­mer­te. És ha már er­ről van szó, M Po­i­rot, és en­nél a tárgy­nál tar­tunk, a rend­őr­ség Eva Kane-ről al­ko­tott vé­le­mé­nye nem egye­zik tel­je­sen ez­zel a cik­kel itt. Sőt, igen tá­vol áll et­től.

Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott.

– A rend­őr­ség vé­le­mé­nye nem bi­zo­nyí­ték. De ál­ta­lá­ban igen jó­zan út­mu­ta­tó. Mi­ként vé­le­ked­tek a rend­őr­sé­gen Eva Kane-ről?

– Úgy, hogy sem­mi eset­re sem volt olyan ár­tat­lan ál­do­zat, ami­lyen­nek a köz­vé­le­mény kép­zel­te. Én még egé­szen fi­a­tal fic­kó vol­tam ak­ko­ri­ban, és hal­lot­tam, amint öreg fő­nö­köm és az üggyel meg­bí­zott Tra­il fel­ügye­lő meg­tár­gyal­ták az ese­tet. Tra­il meg volt győ­ző­d­re ar­ról (per­sze, sem­mi bi­zo­nyí­ték nem volt rá), hogy Mrs. Cra­ig meg­gyil­ko­lá­sa tel­jes mér­ték­ben Eva Kané öt­le­te volt – s nem­csak ö eszel­te ki, ha­nem ö maga is haj­tot­ta vég­re. Cra­ig egy nap ha­za­tért, és azt ta­pasz­tal­ta, hogy kis ba­rát­nő­je hu­szár­vá­gást csi­nált. A lány nyil­ván úgy kép­zel­te, ter­mé­sze­tes ha­lál­nak fog­ják te­kin­te­ni. Ám Cra­ig oko­sabb volt. Be­gyul­ladt, el­tün­tet­te a holt­tes­tet a pin­cé­ben, és ki­dol­goz­ta azt a vál­to­za­tot, hogy Mrs. Cra­ig kül­föl­dön halt meg. Az­tán, ami­kor fény de­rült a do­log­ra, két­ség­be­eset­ten bi­zony­gat­ta, hogy min­dent egye­dül haj­tott vég­re, és Eva Kané sem­mit sem tu­dott az egész­ről. Nos – Spen­ce fő­fel­ügye­lő vál­lat vont –, hát sen­ki nem tud­ta az el­len­ke­ző­jét bi­zo­nyí­ta­ni. A mé­reg ott volt a ház­ban, bár­me­lyi­kük hasz­nál­hat­ta. A csi­nos Eva Kané maga volt az ár­tat­lan­ság és az iszo­nyo­dás. Na­gyon jól meg­ját­szot­tá, ügyes kis szí­nész­nő volt. Tra­il fel­ügye­lő ké­tel­ke­dett – de sem­mi­ben nem le­he­tett meg­ka­pasz­kod­ni. Csak köz­löm ma­gá­val, M Po­i­rot, nem tu­laj­do­ní­tok en­nek túl nagy je­len­tő­sé­get. Nincs rá bi­zo­nyí­ték.

– De fel­ve­ti azt a le­he­tő­sé­get, hogy egyi­kük, ezek­nek a „Tra­gi­kus Nők­nek” leg­alább egyi­ke több volt, mint tra­gi­kus nő, gyil­kos volt, s ha az in­dí­ték elég erős, meg­tör­tén­het, hogy is­mét gyil­kol. Most pe­dig Ja­ni­ce Court­land kö­vet­ke­zik, róla mit tud mon­da­ni?

– Vé­gig­néz­tem az ak­tá­kat. Pisz­kos dol­gok. Ha fel­akasz­tot­tuk Edith Thomp­sorrt, fel­tét­le­nül fel kel­lett vol­na akasz­ta­nunk Ja­ni­ce Court­lan­det is. Vissza­ta­szí­tó pár ő meg a fér­je, egyik ti­zen­ki­lenc, a má­sik egy hí­ján húsz. Az asszony ad­dig győz­köd­te azt a fi­a­tal­em­bert, míg vé­gül ké­szen állt a tett­le­ges­ség­re. De ne fe­lejt­se el, egész idő alatt ott vá­ra­ko­zott a hát­tér­ben egy gaz­dag pa­sas, és azért akar­ta a fér­jét el­ten­ni láb alól, hogy fe­le­sé­gül men­jen hoz­zá.

– És fe­le­sé­gül ment hoz­zá? Spen­ce meg­ráz­ta a fe­jét.

– Fo­gal­mam sincs róla.

– Az asszony kül­föld­re ment, és az­u­tán? Spen­ce a fe­jét in­gat­ta.

– Sza­bad asszony volt. El­le­ne nem emel­tek vá­dat. Sem azt nem tud­juk, hogy férj­hez; ment-e, sem azt, hogy mi tör­tént vele az­u­tán.

– Az em­ber bár­mi­kor össze­ta­lál­koz­hat vele egy össze­jö­ve­te­len – je­len­tet­te ki Po­i­rot, fel­idéz­ve dr. Ren­de­li meg­jegy­zé­sét.

– Pon­to­san.

Po­i­rot pil­lan­tá­sa az utol­só fény­kép­re ván­do­rolt.

– És a gye­rek? Lily Gam­boll?

– Túl­sá­go­san fi­a­tal volt ah­hoz, hogy el­ítél­jék gyil­kos­sá­gért. Ja­ví­tó­in­té­zet­be ke­rült. Ott jó bi­zo­nyít­ványt szer­zett. Gyors-és gép­írást ta­nult, és ami­kor ki­sza­ba­dult, ál­lás­ba ment. Jól dol­go­zott. Utol­já­ra Ír­or­szág­ból hal­lot­tunk fe­lő­le. Tud­ja, M Po­i­rot, azt hi­szem, őt épp­úgy ki­pi­pál­hat­juk, mint Vera Blake-et. Vé­gül is bol­do­gult, s az em­be­rek nem ró­ják fel, amit egy ti­zen­két éves gyer­mek dü­hé­ben tesz. Mi len­ne, ha ki­pi­pál­nánk?

– Meg is ten­ném – mond­ta Po­i­rot –, ha a hús­bárd nem len­ne. Két­ség­te­len, hogy Lily Gam­boll egy hús­bárd­dal in­téz­te el a nagy­nén­jét, és azt mond­ják, Mrs. Mc­Ginty is­me­ret­len gyil­ko­sa va­la­mi olyas­fé­le tár­gyat hasz­nált, mint egy hús­bárd.

– Ta­lán iga­za van. Most pe­dig, M Po­i­rot nézzük, maga mire ju­tott, öröm­mel lá­tom, sen­ki nem akar­ta el­ten­ni láb alól.

– Nem – is­mer­te el némi ha­bo­zás után Po­i­rot.

– Be kell val­la­nom, né­hány­szor már ide­ges vol­tam maga mi­att. Nos, mi­lyen le­he­tő­sé­ge­ket lát Bro­ad­hinny la­ko­sa­i­nak kö­ré­ben?

Po­i­rot elő­vet­te kis jegy­zet­köny­vét.

– Eva Kané, ha még élet­ben van, a hat­va­nas éve­it ta­pos­sa. A le­á­nya, aki­nek az asszo­ny­éle­té­ről a Sun­day Co­met oly meg­ha­tó ké­pet fest, mos­ta har­min­cas éve­i­ben jár­hat. Lily Gam­boll is úgy kö­rül­be­lül annyi idős le­het. Ja­ni­ce Court­land sem jár­hat most messze az öt­ven­től.

Spen­ce egyet­ér­tő­en bó­lin­tott.

– Így hát el­ju­tunk Bro­ad­hinny la­kó­i­hoz, kü­lö­nös te­kin­tet­tel azok­ra, akik­nél Mrs. Mc­Ginty dol­go­zott.

– Azt hi­szem, az utób­bi he­lyes fel­te­vés.

– igen, bár bo­nyo­lul­tab­bá, te­szi a dol­got, hogy Mrs. Mc­Ginty időn­ként al­kal­mi mun­kát is vál­lalt hol itt, hol ott, de mi egye­lő­re fel­tesszük, hogy amit lá­tott, va­ló­szí­nű­leg egy fény­ké­pet, egyik ál­lan­dó „he­lyén” lát­ta.

– Egyet­ér­tek.

– Az­u­tán, ami a kort il­le­ti, ez is se­gít va­la­mit. Ve­gyük elő­ször Wet­her­byé­ket, akik­nél Mrs. Mc­Ginty a ha­lá­la nap­ján dol­go­zott. Mrs. Wet­her­by egy­ko­rú le­het Eva Kane-nel. s a le­á­nya, is meg­fe­le­lő kor­ban van ah­hoz, hogy Eva Kané le­á­nya le­gyen – a le­ány­ról azt mond­ják, hogy az elő­ző há­zas­ság­ból való.

– És ami a fény­ké­pe­ket il­le­ti?

– Mon cher, azok­ról le­he­tet­len a biz­tos azo­no­sí­tás. Túl sok idő múlt el, mint ma­guk mond­ják, túl sok víz folyt le az­óta a víz­ve­ze­té­ken. Az em­ber csak a kö­vet­ke­zőt ál­la­pít­hat­ja meg: Mrs. Wet­her­by ha­tá­ro­zot­tan szép nő le­he­tett va­la­ha. Úgy vi­sel­ke­dik, mint aki az volt. Túl­sá­go­san tö­ré­keny­nek és gyá­mol­ta­lan­nak lát­szik ah­hoz, hogy gyil­kos­sá­got kö­ves­sen el, de amennyi­re tu­dom, ez volt az ál­ta­lá­nos vé­le­mény Eva Kane-nel kap­cso­lat­ban is. Hogy va­ló­já­ban mi­lyen fi­zi­kai erő kel­lett Mrs. Mc­Ginty meg­gyil­ko­lá­sá­hoz, azt ne­héz meg­ál­la­pí­ta­ni anél­kül, hogy tud­nánk pon­to­san, mi­lyen fegy­vert hasz­nált az il­le­tő, ho­gyan ke­zel­te, mi­lyen könnye­dén le­he­tett meg­for­gat­ni, mi­lyen éles volt a vá­gó­fe­lü­let, s a töb­bi.

– Igen, igen. Mi­ért is nem si­ke­rült meg­ta­lál­nunk… na, de foly­tas­sa.

– Mind­össze még egy meg­jegy­zé­sem len­ne a Wet­her­by csa­lád­dal kap­cso­lat­ban, és­pe­dig az, hogy Mr. Wet­her­by igen kel­le­met­le­nül tud vi­sel­ked­ni, s az az ér­zé­sem, hogy úgy is vi­sel­ke­dik, ha ked­ve tart­ja. A lány a ra­jon­gá­sig sze­re­ti az any­ját. A mos­to­ha­ap­ját gyű­lö­li. Nem ma­gát a tényt aka­rom ki­emel­ni. Csak ja­vas­lom, hogy te­gyük meg­fon­to­lás tár­gyá­vá a dol­got. A lány gyil­kol­ha­tott azért, hogy meg­aka­dá­lyoz­za, hogy az any­ja múlt­ja a mos­to­ha­ap­ja fü­lé­be jus­son. Az anya is gyil­kol­ha­tott ugyan­ezen ok­nál fog­va. Az apa azért gyil­kol­ha­tott, ne­hogy a „bot­rány”-ra fény de­rül­jön. Több gyil­kos­sá­got kö­vet­tek már el a jó hír ér­de­ké­ben, mint kép­zel­nénk! Wet­her­byék pe­dig jó hírű em­be­rek.

Spen­ce bó­lin­tott.

– Ha – azt mon­dom, ha – egy­ál­ta­lán van va­la­mi eb­ben a Sun­day Co­met­ügy­ben, ak­kor nyil­ván­va­ló­an Wet­her­byék a leg­gya­nú­sab­bak – je­len­tet­te ki.

– Pon­to­san. Csak még egy sze­mély­nek a kora egyez­ne Eva Ka­ne­ével, és­pe­dig Mrs. Up­war­dé. Ha­nem két érv szól az el­len, hogy Mrs. Up­ward len­ne Eva Kané, aki meg­öl­te Mrs. Mc­Gintyt. Elő­ször is kösz­vény­ben szen­ved, ide­je nagy ré­szét egy to­ló­szék­ben…

– Egy re­gény­ben – szólt köz­be go­no­szul Spen­ce – ez a to­ló­szék­ügy csa­lás len­ne, de a való élet­ben alig­ha­nem tel­je­sen hi­te­les.

– Má­sod­szor – foly­tat­ta Po­i­rot –, Mrs. Up­ward ha­tá­ro­zott és eré­lyes ter­mé­sze­tű nő­nek tű­nik, aki in­kább haj­la­mos a nyer­se­ség­re, mint a hí­zel­gés­re, ami nem egye­zik a mi Évánk­ról szó­ló be­szá­mo­ló­val. Más­részt vi­szont az em­be­rek sze­mé­lyi­sé­ge vál­to­zik, és az erő­sza­kos­ság gyak­ran öreg­ko­ri je­len­ség.

– Ez bi­zony igaz – is­mer­te el Spen­ce. – Mrs. Up­ward… nem le­he­tet­len, de va­ló­szí­nűt­len. Most ve­gyük a töb­bi le­he­tő­sé­get. Ja­ni­ce Court­land.

– Azt hi­szem, ki le­het pi­pál­ni. Bro­ad­hinny­ben nincs ilyen korú nő.

– Ha­csak nem va­la­me­lyik fi­a­tal nő Ja­ni­ce Court­land, aki fel­var­rat­ta a bő­rét. Na, ne ve­gye ko­mo­lyan, csak tré­fá­lok.

– Van há­rom har­minc-egy­né­hány éves nő. Pél­dá­ul De­ird­re Hen­der­son. Az­u­tán dr. Ren­de­li fe­le­sé­ge és Mrs. Guy Car­pen­ter. Azaz kö­zü­lük bár­me­lyik le­het Lily Gam­boll, avagy épp­úgy Eva Kané le­á­nya, ami a ko­ru­kat il­le­ti.

– És ami a va­ló­szí­nű­sé­get il­le­ti? Po­i­rot fel­só­haj­tott.

– Eva Kané le­á­nya le­het ma­gas, ala­csony sö­tét hajú vagy sző­ke – sem­mi tám­pon­tunt nincs a kül­se­jét il­le­tő­en. Már meg­hány­tuk-ve­tet­tük De­ird­re Hen­der­sont eb­ben a sze­rep­ben, Most ve­gyük a má­sik ket­tőt. Elő­ször is a kö­vet­ke­zőt aka­rom kö­zöl­ni ma­gá­val: Mrs. Ren­de­li fél va­la­mi­től.

– Ma­gá­tól fél?

– Azt hi­szem.

– En­nek már le­het je­len­tő­sé­ge – mond­ta las­san Spen­ce.

– Maga azt veti fel, hogy Mrs. Ren­de­li le­het Eva Kané le­á­nya vagy Lily. Gam­boll. Sző­ke vagy sö­tét hajú nő?

– Sző­ke.

– Lily Gam­boll gye­rek­ko­rá­ban sző­ke volt.

– Mrs. Car­pen­ter is sző­ke hajú. Igen költ­sé­ges hölgy. Akár csi­nos va­ló­já­ban, akár nem a sze­me cso­dá­la­tos. Gyö­nyö­rű, tág­ra nyílt, sö­tét­kék sze­me van.

– Na­hát, Po­i­rot… – Spen­ce fej­csó­vál­va né­zett a ba­rát­já­ra.

– Tud­ja, mi­lyen volt, amint a fér­jé­ért ki­ál­tott? Egy gyö­nyö­rű, szár­nya­i­val csap­kod­ja moly­lep­ké­re em­lé­kez­te­tett. Ne­ki­üt­kö­zött a bú­to­rok­nak, s ki­nyúj­tot­ta a kar­ját, mint­ha vak len­ne.

Spen­ce el­né­ző­en pil­lan­tott Po­i­rot-ra.

– Mi­lyen ro­man­ti­kus maga, M Po­i­rot – je­gyez­te meg. – Maga, meg a gyö­nyö­rű, szár­nya­ik­kal csap­ko­dó moly­lep­kék és a tág­ra nyílt, kék sze­mek.

– Egy­ál­ta­lán nem – til­ta­ko­zott Po­i­rot. – Has­tings, a ba­rá­tom, ő ro­man­ti­kus volt és szen­ti­men­tá­lis, de én ugyan nem! Én rend­kí­vül gya­kor­la­ti­as va­gyok. Azt mon­dom ma­gá­nak, ha egy lány ra­gasz­ko­dik a szép­sé­gé­hez, amely fő­ként a gyö­nyö­rű sze­mén ala­pul, ak­kor te­kin­tet nél­kül arra, hogy mennyi­re rö­vid­lá­tó, nem hasz­nál szem­üve­get, ha­nem meg­ta­nul ta­po­ga­tóz­va jár­ni, még ha ho­má­lyo­san lát­ja is a kör­vo­na­la­kat, s ne­he­zen íté­li is meg a tá­vol­sá­got.

Az­zal fi­no­man meg­ko­pog­tat­ta Lily Gam­boll gyer­mek­ko­ri fény­ké­pét, me­lyen a gye­rek sze­mét el­tor­zí­tot­ta a vas­tag szem­üveg.

– Úgy, szó­val maga erre gon­dol? Lily Gam­boll­ra?

– Nem, én csak a le­he­tő­ség­ről be­szé­lek. Ak­ko­ri­ban, ami­kor Mrs. Mc­Ginty meg­halt, Mrs. Car­pen­ter még nem volt Mrs. Car­pen­ter. Fi­a­tal ha­di­öz­vegy volt, s rossz anya­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött élt. El­je­gyez­te ma­gát egy gaz­dag fér­fi­val, aki­nek po­li­ti­kai am­bí­ci­ói vol­tak s túl­fej­lett ér­zé­ke ön­nön fon­tos­sá­ga iránt. Ha Guy Car­pen­ter rá­jön, hogy, mond­juk, ala­csony sor­ból szár­ma­zó nőt vett fe­le­sé­gül, aki köz­tu­do­má­sú­an agyon­ver­te a nagy­nén­jét egy hús­bárd­dal, avagy, a má­sik le­he­tő­ség sze­rint, Cra­ig le­á­nya, a szá­zad leg­hír­hed­tebb bű­nö­ző­jéé – akit szem­be­szö­kő he­lyen mu­to­gat­nak a pa­nop­ti­kum­ban –, nos, hát az em­ber azt kér­de­zi, haj­lan­dó lett vol­na-e vál­lal­ni ezt? Fe­lel­jük azt, hogy ta­lán, ha iga­zán sze­re­ti a lányt. Bár nem az a faj­ta fér­fi. Önző, nagy­ra törő em­ber­nek né­zem, aki igen ké­nyes a jó hí­ré­re. Úgy vé­lem, ha az ifjú Mrs. Sel­kirk na­gyon akar­ta, hogy a há­zas­ság tető alá ke­rül­jön, mint ahogy nyil­ván így állt a hely­zet, igen kel­lett igye­kez­nie, ne­hogy a vő­le­gé­nye fü­lé­be jus­son va­la­mi kí­nos men­de­mon­da.

– Úgy lá­tom, maga meg van győ­ződ­ve ar­ról, hogy ő az, igaz?

– Is­mét­lem, mon cher, nem tu­dom. Csak a le­he­tő­sé­ge­ket ve­szem szá­mí­tás­ba. Ré­sen állt ve­lem szem­ben, óva­tos volt és ri­adt.

– Ez bi­zony gya­nús.

– Igen, igen, csak­hogy a do­log na­gyon bo­nyo­lult. Egy­szer vi­dé­ken vol­tam a ba­rá­ta­im­nál és ők el­men­tek va­dász­ni. Tud­ja, hogy megy az ilyes­mi. Az em­ber jár, ke­zé­ben a fegy­ver­rel, ku­tyák­kal, és a ku­tyák fel­hajt­ják a ma­da­ra­kat. Azok ki­re­pül­nek az er­dő­ből, fel a le­ve­gő­be, az em­ber pe­dig oda­dur­rant. Így va­gyunk most mi is. Nem­csak egy ma­da­rat haj­tunk fel, ta­lán más ma­da­rak is van­nak a bú­vó­he­lyen. Ta­lár olyan ma­da­rak is, akik min­ket nem ér­de­kel­nek. De ezt ma­guk a ma­da­rak nem tud­ják. Tö­ké­le­te­sen meg kell bi­zo­nyo­sod­ni fe­lő­le, cher ami. me­lyik az mi ma­da­runk. Mrs. Car­pen­ter öz­vegy­sé­gé­nek ide­je alatt el­kö­vet­he­tett va­la­mi meg­gon­do­lat­lan­sá­got – nem töb­bet en­nél, ám ez is kel­le­met­len le­het. Bi­zo­nyá­ra kell va­la­mi oká­nak len­nie, mi­ért mond­ta azt, hogy Mrs. Mc­Ginty ha­zu­do­zott.

Spen­ce fő­fel­ügye­lő meg­dör­zsöl­te az or­rát.

– Tisz­tázzuk, Po­i­rot. Mire gon­dol tu­laj­don­kép­pen?

– Hogy mire gon­do­lok, az lé­nyeg­te­len. Ne­kem tud­nom kell. S a ku­tyák még ép­pen csak fel­fe­dez­ték a bú­vó­he­lyet.

– Csak leg­alább egy va­la­mit tud­nánk biz­to­san – mor­mol­ta Spen­ce. – De az em­ber csak gya­nak­szik. Az az igaz­ság, hogy csak kö­vet­kez­te­tés az egész, még­pe­dig túl­sá­go­san messze­me­nő kö­vet­kez­te­tés, és igen ke­vés­sé meg­győ­ző. Ké­pes va­la­ki egy­ál­ta­lán gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ni az ál­ta­lunk el­kép­zelt ok­nál fog­va?

– At­tól függ – je­len­tet­te ki Po­i­rot. – Sok olyan csa­lá­di kö­rül­mény­től függ, me­lyet nem is­me­rünk. De a jó hír­hez szen­ve­dé­lye­sen ra­gasz­ko­dik egyik-má­sik em­ber. Ezek nem mű­vé­szek nem bo­hém­ek. Bro­ad­hinny­ben jó­ra­va­ló em­be­rek lak­nak. A pos­ta­mes­ter­nő fe­jez­te ki így. A jó­ra­va­ló em­be­rek pe­dig ra­gasz­kod­nak a jó hí­rük­höz. Jó né­hány évi bol­dog há­zas­élet… nem is gya­nít­ja sen­ki, hogy az asszony va­la­ha az egyik leg­na­gyobb fel­tű­nést kel­tő gyil­kos­sá­gi tár­gya­lás hír­hedt fi­gu­rá­ja volt. Nem is gya­nú­sít­ja sen­ki, hogy a gyer­me­ke egy hí­res gyil­kos gyer­me­ke. Azt gon­dol­ja az il­le­tő: „in­kább meg­hal­nék, mint­hogy a fér­jem meg­tud­ja!” Vagy: „in­kább meg­hal­nék, mint­hogy a lá­nyom rá­jöj­jön, hogy ki va­gyok va­ló­já­ban!” Az­u­tán to­vább gon­dol­ko­dik, és arra a kö­vet­kez­te­tés­re jut, hogy sok­kal jobb len­ne, ha eset­leg Mrs. Mc­Ginty hal­na meg…

Spen­ce csen­de­sen meg­je­gyez­te:

– Szó­val, maga úgy gon­dol­ja, hogy Wet­her­byék azok.

– Nem. A kép­let ta­lán rá­juk il­lik leg­in­kább, de a sze­rep­lők lé­lek­ta­nát te­kint­ve sok­kal in­kább szá­mí­tás­ba jö­het Mrs. Up­ward, mint Mrs. Wet­her­by. Ha­tá­ro­zott, van aka­rat­ere­je, é ma­jom­sze­re­tet­tel csüng a fián. Azt hi­szem, sok min­den­re ké­pes len­ne azért, hogy a fia meg ne tud­ja, mi tör­tént, mi­előtt hoz­zá­ment az ap­já­hoz, és be­eve­zett a tisz­tes­sé­ges, bol­dog há­zas­ság ré­vé­be.

– Annyi­ra fel­ka­var­ná ez a fiát?

– Én, sze­mély sze­rint, két­lem. Az ifjú Ro­bin élet­fel­fo­gá­sa mo­dern és szkep­ti­kus. Fe­ne­ket­le­nül önző ter­mé­szet, és ke­vés­bé ra­gasz­ko­dik az any­já­hoz, mint az őhoz­zá. Sem­mi eset­re sem egy má­so­dik Ja­mes Bent­ley.

– Ha el­fo­gad­juk, hogy Mrs. Up­ward azo­nos Eva Kane-nel, va­jon Ro­bin, a fia, meg­gyil­kolt! vol­na-e Mrs. Mc­Gintyt azért, hogy fény ne de­rül­jön a do­log­ra?

– Azt mon­da­nám, hogy ez ki van zár­va, in­kább tő­két ko­vá­csol­na be­lő­le: min­den­faj­ta nép sze­rű­ség elő­re­vi­szi a kar­ri­er­jét. Nem tu­dom el kép­zel­ni, hogy Ro­bin Up­ward gyil­kos­sá­got kö­ves­sen el a jó híre ér­de­ké­ben vagy ra­gasz­kor Sás­ból. Leg­fel­jebb csak ab­ban az eset­ben, ha e: biz­tos hasz­not hajt neki, Ro­bin Up­ward­nak.

Spen­ce fel­só­haj­tott. – Tág le­he­tő­sé­gek – je­gyez­te meg. – Ta­lán ta­lá­lunk va­la­mit ezek­nek az em­be­rek­nek a múlt­já­ban. De ez idő­be le­lik. A há­bo­rú is bo­nyo­lít­ja a dol­go­kat, ira­tok meg­sem­mi­sül­tek – vég­te­len le­he­tő­sé­gek olyan em­be­rek szá­má­ra, akik el akar­ják tün­tet­ni a nyo­mo­kat ma­guk után ide­gen sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyok se­gít­sé­gé­vel s a töb­bi, kü­lö­nö­sen a bom­bá­zá­sok után, ami­kor sen­ki nem tud­ta, me­lyik holt­test kié! Még ha egyet­len alak­ra össz­pon­to­sít­hat­nánk, de annyi le­he­tő­ség van, M Po­i­rot!

– Ha­ma­ro­san le­szű­kít­het­jük a kört.

Po­i­rot lé­lek­ben ke­vés­bé elé­ge­det­ten hagy­ta el a fő­fel­ügye­lő iro­dá­ját, mint amennyi­re mu­tat­ta. Akár­csak Spen­ce-et, őt is kí­noz­ta a sür­ge­tő idő. Csak leg­alább ide­je vol­na…

S azon­fe­lül még min­dig ott volt a kín­zó két­ség, va­ló­ban szi­lárd-e az az épít­mény, ame­lyet Spen­ce-szel emel­tek? Te­gyük fel, hogy min­den­nek el­le­né­re Ja­mes Bent­ley a tet­tes…

Nem en­ged­te át ma­gát en­nek a két­ség­nek, de azért meg-meg­for­dult a fe­jé­ben.

Ma­gá­ban újra és újra vé­gig­gon­dol­ta a Ja­mes Bent­ley­vel foly­ta­tott be­szél­ge­tést. Ez járt az eszé­ben most, míg a kilc­hes­te­ri pe­ro­non a be­fu­tó vo­nat­ra várt. Va­sár­nap lé­vén, a pe­ron zsú­folt volt. S a be­já­ra­ton még egy­re tó­dul­ta tö­meg. Po­i­rot elő­re­ha­jolt, hogy job­ban lás­son, igen, vég­re jön a vo­nat. S mi­előtt még ki­egye­ne­sed­he­tett vol­na, hir­te­len erős, szán­dé­kos lö­kést ér­zett a ve­sé­je tá­ján. A lö­kés olyan erő­tel­jes és vá­rat­lan volt, hogy tel­je­sen ké­szü­let­le­nül érte. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már a sín­re zu­hant vol­na, a be­ro­ha­nó vo­nat alá, ha egy fér­fi, aki mel­let­te állt a pe­ro­non, ép­pen a leg­jobb­kor vissza nem ránt­ja.

– Hé, mi lel­te ma­gát? – ki­ál­tot­ta. Na­gyi da­rab, tes­tes őr­mes­ter volt. – El­ment az eszei Em­ber, hisz csak­nem a ke­re­kek alá ke­rült.

– Kö­szö­nöm. Iga­zán na­gyon kö­szö­nöm. – A tö­meg már kö­rül­fog­ta őket, száll­tak fel a vo­nat­ra, má­sok le­száll­tak.

– Már jól van? Fel­se­gí­tem.

Po­i­rot össze­tör­ve eresz­ke­dett le egy ülés­re.

Fe­les­le­ges azt mon­da­nia, hogy „meg­lök­ték” de hát meg­lök­ték. Egé­szen ed­dig az es­té­ig tu­da­to­san ré­sen áll­va járt-kelt, fel­ké­szül­ve a ve­szély­re. De mi­után be­szélt Spen­ce-szel, mi­után Spen­ce tré­fál­koz­va ér­dek­lő­dött, hogy ugyan nem tör­tek-e az éle­i­é­re, va­la­hol kö­zö­nyös lett a ve­széllyel szem­ben, úgy fog­ta fel, mint ami már el­múlt, vagy va­ló­szí­nűt­len, hogy tes­tei ölt­sön.

Ám mennyi­re té­ve­dett! A Bro­ad­hinny­ben foly­ta­tott be­szél­ge­té­sek kö­zül az egyik kö­vet­kez­ménnyel járt. Va­la­ki meg­ijedt. Va­la­ki vé­gei akart vet­ni an­nak, hogy ö ve­szé­lyes mó­don fel­ele­ve­nít­sen egy le­zárt ügyet.

A bro­ad­hinny ál­lo­má­son Po­i­rot egy te­le­fon­fül­ké­ből fel­hív­ta Spen­ce fő­fel­ügye­lőt.

– Maga az, mon ami? Ké­rem, fi­gyel­jen ide. Új­sá­gom van a maga szá­má­ra. Pom­pás új­sá­gom. Va­la­ki meg­pró­bált meg­gyil­kol­ni…

Elé­ge­det­ten hall­gat­ta a vo­nal má­sik vé­gé­ről özön­lő kér­dé­se­ket.

– Nem, nem sé­rül­tem meg. De ép­pen csak, hogy meg­úsz­tam… igen, egy vo­nat alá. Nem, nem lát­tam, ki tet­te. De biz­to­sít­ha­tom, ba­rá­tom, ki fo­gom de­rí­te­ni. Most már tud­juk, hogy jó nyo­mon ha­la­dunk.