HATODIK FEJEZET

 1.

Némi aka­dé­kos­ko­dás után Po­i­rot-t be­ve­zet­ték a Bre­at­her és Scutt­le urak iro­dá­já­ba, ma­gá­hoz Mr. Scutt­le-hoz.

Mr. Scutt­le für­ge, fon­tos­ko­dó, szí­vé­lyes mo­do­rú em­ber volt.

– Jó reg­gelt. Jó reg­gelt. – Dör­zsöl­get­te a ke­zét. – Nos, mi­ben le­het­nék se­gít­sé­gé­re?

Szak­ér­tő pil­lan­tást ve­tett Po­i­rot-ra, meg­pró­bál­va fel­mér­ni, mint­egy szél­jegy­ze­tek­kel el­lát­ni.

Kül­föl­di. Jó mi­nő­sé­gű ruha. Va­ló­szí­nű­leg jó­mó­dú. Ét­te­rem­tu­laj­do­nos? Szál­lo­da­igaz­ga­tó? Fil­mes?

– Re­mé­lem, nem ra­bo­lom el túl­sá­go­san sok ide­jét. Egy­ko­ri al­kal­ma­zott­já­ról, Ja­mes Bent­ley­ről, sze­ret­nék ön­nel be­szél­ni.

– Ja­mes Bent­ley. Ja­mes Bent­ley? Saj­tó? – kér­dez­te hir­te­len.

– Nem.

– Nem is a rend­őr­ség­től jött?

– Nem. Leg­alább­is – nem en­nek a me­gyé­nek a rend­őr­sé­gé­től.

– Nem eb­ből a me­gyé­ből – szö­gez­te le gyor­san Mr. Scutt­le, mint­egy el­kö­vet­ke­zen­dő tá­jé­koz­ta­tá­sul. – Mi­ről van szó?

Po­i­rot szá­má­ra so­sem volt aka­dály, hogy szőr­szál­ha­so­ga­tó mó­don, fel­tét­le­nül ra­gasz­kod­jék az igaz­ság­hoz, s ne­ki­eresz­tet­te a mon­dó­ká­ját:

– Újabb vizs­gá­la­tot in­dí­tok a Ja­mes Bent­ley-ügy­ben – bi­zo­nyos ro­ko­nai kí­ván­sá­gá­ra.

– Azt sem tud­tam, hogy van­nak ro­ko­nai. Min­den­eset­re, mint tud­ja, bű­nös­nek ta­lál­ták, és ha­lál­ra ítél­ték.

– De még nem vé­gez­ték ki.

– Hát, míg az em­ber él, min­dig van re­mény, igaz? – Mr. Scutt­le meg­ráz­ta a fe­jét. – Bár én ké­tel­ke­dem ben­ne. Ha­tá­ro­zott bi­zo­nyí­té­kok vol­tak. Kik ezek a ro­ko­nok?

– Csak annyit mond­ha­tok, hogy gaz­da­gok és be­fo­lyá­so­sak. Rop­pant gaz­da­gok.

– Meg va­gyok döb­ben­ve – Mr. Scutt­le nem tud­ta meg­áll­ni, hogy ne le­gyen ba­rát­sá­go­sabb egy ki­csit. A „rop­pant gaz­dag” ki­fe­je­zés­nek von­zó és hip­no­ti­kus ha­tá­sa van. – Igen, egy­sze­rű­en meg va­gyok döb­ben­ve.

– Bent­ley any­ja, a né­hai Mrs. Bent­ley ma­gya­ráz­ta Po­i­rot –, a maga meg a fia ré­szé­ről is tel­je­sen meg­sza­kí­tot­ta az érint­ke­zést a csa­lád­dal.

– Az a bi­zo­nyos csa­lá­di vi­szály, mi? Na­hát, na­hát. A fi­a­tal Bent­ley pe­dig itt állt egyet­len vas nél­kül. Kár, hogy a ro­ko­nai nem si­et­tek már előbb a se­gít­sé­gé­re.

– Csak most tud­ták meg, hogy mi tör­tént – me­sél­te Po­i­rot.

– En­gem fo­gad­tak fel, hogy sür­gő­sen jöj­jek az or­szág­ba, és te­gyek meg min­dent, amit csak le­het.

Mr. Scutt­le hát­ra­dőlt, és alább adta hi­va­ta­los mo­do­rát.

– Iga­zán nem tu­dom, mi­ben se­gít­het­nék Gon­do­lom, el­me­baj­ról van szó. Egy ki­csit el­ké­sett vele. Ta­lán meg kel­le­ne fo­gad­nia va­la­mi hí­res or­vost. Én, per­sze, nem ér­tek az ilyes­mi­hez.

Po­i­rot elő­re­ha­jolt.

– Mon­si­eur, Ja­mes Bent­ley itt dol­go­zott. Ön bi­zo­nyá­ra tud­na va­la­mit mon­da­ni róla.

– Édes­ke­ve­set mond­ha­tok róla. Édes­ke­ve­set. Egyik leg­fi­a­ta­labb al­kal­ma­zot­tunk volt. Rend­kí­vül ro­kon­szen­ves fi­a­tal­em­ber­nek tűnt na­gyon lel­ki­is­me­re­tes és ren­des volt. De sem­mi­fé­le üz­le­ti ér­zék­kel nem ren­del­ke­zett. Kép­te­len volt si­ker­re vin­ni az el­kép­ze­lé­se­in­ket. En­nél a faj­ta mun­ká­nál ez nem megy. Ha egy ügy­fél az­zal for­dul hoz­zánk, hogy el akar­ja adni a há­zát, mi el­ad­juk he­lyet­te. Ha pe­dig egy ügy­fél há­zat akar vá­sá­rol­ni, mi ke­re­sünk egyet a szá­má­ra. Ha a ház el­ha­gya­tott he­lyen áll, min­den kom­fort hí­ján, ak­kor a ré­gi­ség­re he­lyezzük a hang­súlyt, an­tik épü­let­nek ne­vezzük – és nem be­szé­lünk ar­ról, hogy nincs fo­lyó­víz! S ha egy ház egye­ne­sen a gáz­mű­vek­re néz, ak­kor ki­emel­jük a kom­fort­ját és a szó­ra­ko­zá­si le­he­tő­sé­ge­ket, s nem be­szé­lünk a ki­lá­tás­ról. Be­le­vin­ni az ügy­fe­let a do­log­ba – az em­ber­nek itt azt kell ten­nie. Min­den­fé­le kis trük­kö­ket al­kal­ma­zunk. „Azt ta­ná­csol­juk, asszo­nyom, dönt­sön azon­nal. Egy par­la­men­ti kép­vi­se­lő­nek is na­gyon tet­szik a ház – rop­pan­tul tet­szik. Ma dél­után is­mét el­megy, meg­te­kin­te­ni.” Erre min­dig buk­nak, a par­la­men­ti kép­vi­se­lő min­dig mély ha­tást gya­ko­rol min­den­ki­re, sej­tel­mem sincs, mi­ért! Egyet­len kép­vi­se­lő sem la­kik tá­vol a vá­lasz­tó­ke­rü­le­té­től. Csak­hogy olyan ko­mo­lyan hang­zik. – Hir­te­len fel­ne­ve­tett, meg­mu­tat­va csil­lo­gó mű­fog­so­rát. – Egy kis pszi­cho­ló­gia – ennyi az egész –, pusz­tán pszi­cho­ló­gia. Po­i­rot le­csa­pott a szó­ra.

– Pszi­cho­ló­gia. Mennyi­re iga­za van. Lá­tom, ön­nek jó az em­ber­is­me­re­te.

– Nem rossz. Nem rossz – is­mer­te el sze­ré­nyen Mr. Scutt­le.

– Ép­pen ezért is­mét meg­kér­de­zem, mi­lyen be­nyo­mást tett önre Ja­mes Bent­ley? Így négy­szem­közt – szi­go­rú­an négy­szem­közt –, gon­dol­ja, hogy ő gyil­kol­ta meg az öreg­asszonyt?

Scutt­le rá­bá­mult.

– Hát per­sze.

– És úgy gon­dol­ja, hogy pszi­cho­ló­gi­a­i­lag is erős a va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy ilyes­mit el­kö­ves­sen?

– Hát… ha így fe­je­zi ki… nem, tu­laj­don­kép­pen nem. Még azt sem hit­tem vol­na, hogy elég bá­tor hoz­zá. Ha ér­dek­li, mon­dok va­la­mit, ütő­dött alak volt ez a Bent­ley. Ez rá a leg­he­lye­sebb ki­fe­je­zés. Egy ki­csit min­dig is tök­kel­ütött volt, az­u­tán meg el­ve­szí­tet­te a mun­ká­ját, emész­tet­te ma­gát, meg ilyes­mi, az tán egy­szer­re csak meg­in­dult a lej­tőn.

– Volt va­la­mi kü­lön­le­ges oka arra, hogy fel­mond­jon neki?

Scutt­le meg­ráz­ta a fe­jét.

– Rossz év ez. Az al­kal­ma­zot­tak­nak ke­vés a mun­ká­ja. A leg­ke­vés­bé al­kal­mast bo­csá­tot­tuk el. Bent­ley volt az. Min­dig is az lesz. Jó aján­lá­sok­kal lát­tam el. Még­sem ka­pott más ál­lást. Nem volt rá­me­nős. Rossz be­nyo­mást kel­tett az em­be­rek­ben.

Min­den­ki ide lyu­kad ki, gon­dol­ta Po­i­rot amint tá­vo­zott az iro­dá­ból. Ja­mes Bent­ley rossz be­nyo­mást kel­tett az em­be­rek­ben. Po­i­rot vi­gasz­ta­lást ta­lált ab­ban, hogy maga elé kép­zel­jen né­hány gyil­kost, aki­ket is­mert, s aki­ket leg­több em­ber el­ra­ga­dó­nak ta­lált.