3.

A La­bu­mumsban a kö­zös mun­ka ne­héz­ke­sen ha­ladt.

– De ne­kem csak­ugyan az az ér­zé­sem, hogy nem he­lyes, ha ve­ge­tá­ri­á­nust csi­ná­lunk be­lő­le, drá­gám aka­dé­kos­ko­dott Ro­bin. – Túl­sá­go­san hó­bor­tos. És ha­tá­ro­zot­tan nem von­zó do­log.

– Nem se­gít­he­tek raj­ta – mond­ta csö­kö­nyö­sen Mrs. Oli­ver.

– Min­dig ve­ge­tá­ri­á­nus volt. Ál­lan­dó­an ma­gá­val hor­doz egy kis gé­pet, ‘ amellyel meg­re­sze­li a nyers sár­ga­ré­pát és a pet­re­zse­lyem­gyö­ke­ret.

– De Ari­ad­ne, drá­ga­sá­gom, mi­ért?

– Hon­nan tud­jam? – je­len­tet­te ki ba­rát­ság­ta­la­nul Mrs. Oli­ver. – Hon­nan tud­jam, hogy ju­tott eszem­be va­la­ha is ez a vissza­ta­szí­tó em­ber? Őrült­nek kel­lett len­nem! Mi­ért finn, mi­kor sem­mit nem tu­dok Finn­or­szág­ról? Mi­ért ve­ge­tá­ri­á­nus? Mi­ért az összes bár­gyú mo­do­ros­sá­gai? Az ilyen dol­gok egy­sze­rű­en tör­tén­nek. Az em­ber meg­pró­bál va­la­mit – az­u­tán úgy tű­nik, hogy a kö­zön­ség­nek tet­szik, s ak­kor az em­ber foly­tat­ja, s mi­előtt még ész­be kap­na, azon ve­szi ész­re ma­gát, hogy egész éle­té­re hoz­zá­kö­tő­dött ez a dü­hí­tő alak, Sven Hjer­son. Rá­adá­sul, az em­be­rek meg van­nak győ­ződ­ve ar­ról, hogy ra­jon­gok Hjer­son­ért. Ra­jon­gok érte? Ha a való élet­ben ta­lál­koz­nék ez­zel a nagy cson­tú, hó­ri­hor­gas, zöld­ség­fa­ló fin­nel, ügye­seb­ben meg­gyil­kol­nám, mint ahogy va­la­ha is ki­eszel­tem a re­gé­nye­im­ben.

Ro­bin Up­ward tisz­te­let­tel pil­lan­tott rá.

– Tud­ja, Ari­ad­ne, ez iga­zán pom­pás öt­let. Az iga­zi Sven Hjer­son – akit maga gyil­kol meg. Meg­ír­hat­ná, mint Sven Hjer­son hattyú­da­lát – és csak a ha­lá­la után ad­hat­nák ki.

– Ki­zárt do­log! – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver.

– És a pénz? Min­den fil­lért, amit csak ki le­het pré­sel­ni a gyil­kos­sá­gok­ból, még éle­tem­ben meg aka­rok kap­ni.

– Per­sze, per­sze. Eb­ben már in­kább egyet­ér­tek.

A nyug­ta­lan drá­ma­író fel s alá sza­lad­gált.

– Ez az Ing­rid na­gyon ide­ge­sí­tő te­rem­tés – je­gyez­te meg. – S a pin­ce je­le­net után, ami iga­zán ki­tű­nő­nek ígér­ke­zik, nem tu­dom el­kép­zel­ni, mi­ként aka­dá­lyozzuk meg, hogy a kö­vet­ke­ző je­le­net ne ront­sa le túl­sá­go­san a ha­tást.

Mrs. Oli­ver hall­ga­tott. Úgy érez­te, a je­le­net mi­att fáj­jon csak Ro­bin feje.

Ro­bin elé­ge­det­len pil­lan­tást ve­tett rá.

Ma reg­gel Mrs. Oli­ver, gya­ko­ri han­gu­lat­vál­to­zá­sa­i­nak egyi­ké­ben, meg­un­ta szél­fút­ta haj­vi­se­le­tét. Víz­be már­tott haj­ke­fé­vel szo­ro­san a ko­po­nyá­já­ra ta­pasz­tot­ta szem­üve­gé­vel, szi­go­rú em­lé­kez­tet­te Ro­bint, aki if­jú­ko­rá­ban fé­le­lem­mel ve­gyes tisz­te­le­tet kel­tett ben­ne. Egy­re ne­he­zebb­nek érez­te, hogy drá­gám­nak szó­lít­sa, s még az Ari­ad­ne­től is vi­szoly­gott.

In­ger­lé­ke­nyen je­gyez­te meg:

– Tud­ja, ma egy­ál­ta­lán nem ér­zem ma­gam for­má­ban. Ta­lán a teg­na­pi gin­től. Hagy­juk a csu­dá­ba a mun­kát, és fog­lal­kozzunk a sze­rep­osz­tás­sal. Az, per­sze, túl szép len­ne, ha meg tud­nánk sze­rez­ni De­nis Cal­lo­ryt; de szür­ke fürt­je­it. Ma­gas hom­lo­ká­val, vas­tag fel­lé­pé­sé­vel egy­re in­kább arra a ta­ní­tó­ra pil­la­nat­nyi­lag fil­me­zik. Jean Bel­lews ép­pen jó len­ne Ing­rid­nek – és sze­ret­né is el­ját­sza­ni, ami iga­zán ked­ves tőle. Eric – mint mon­dom, Éri­e­kéi kap­cso­lat­ban ra­gyo­gó öt­le­tem tá­madt. Men­jünk át ma este a Kis Be­mu­ta­tó Szín­ház­ba, jó? És majd meg­mond­ja, hogy mi­lyen­nek tar­ta­ná Ce­cilt a sze­rep­ben.

Mrs. Oli­ver bi­za­kod­va egye­zett bele a terv­be, s Ro­bin el­ment te­le­fo­nál­ni.

– Na – je­len­tet­te ki vissza­tér­ve. – El­in­téz­tem.

A gyö­nyö­rű reg­gel nem vál­tot­ta be a hoz­zá fű­zött re­mé­nye­ket. Fel­hők gyü­le­kez­tek, s a fül­ledt le­ve­gő­ben érez­ni le­he­tett az eső fe­nye­ge­té­sét. Amint Po­i­rot át­kelt a sűrű bok­rok kö­zött a Hun­ter’s Clo­se ka­pu­já­hoz, el­dön­töt­te, hogy nem sze­ret­ne a domb lá­bá­nál, eb­ben a völgy­tek­nő­ben élni. Ma­gát a há­zat tel­je­sen kö­rül­fog­ták a fák, a fa­lak örök­zöld alatt ful­do­kol­tak. Eh­hez fa­vá­gó fej­sze kel­le­ne – gon­dol­ta Po­i­rot.

– Vagy cu­kor­tö­rő?

Csen­ge­tett az aj­tón, s mi­után nem jött ki sen­ki, is­mét csen­ge­tett.

Vég­re De­ird­re Hen­der­son nyi­tott aj­tót. Úgy tűnt, cso­dál­ko­zik.

– Ó – mond­ta. – Maga az?

– Be­jö­het­nék, hogy be­szél­jek ma­gá­val?

– Én… nos, azt hi­szem, igen.

A lány be­ve­zet­te a kis, sö­tét nap­pa­li szo­bá­ba. Po­i­rot a kan­dal­ló­pár­ká­nyon fel­fe­dez­te a Ma­u­re­en pol­cá­ról való kis ká­vés­kan­na na­gyobb test­vé­rét. Ha­tal­mas, kam­pós cső­re, úgy tűnt, ural­ko­dik a kis, nyu­ga­ti­as szo­ba fö­lött, és a ke­le­ti vad­sá­got idé­zi.

– At­tól tar­tok – mond­ta De­ird­re bo­csá­nat­ké­rő han­gon –, ma nagy a fel­for­du­lás ná­lunk.

Az al­kal­ma­zot­tunk – a né­met lány – tá­vo­zott. Még csak egy hó­nap­ja volt itt. Úgy lát­szik, csak azért vál­lal­ta el a mun­kát, hogy be­jus­son az or­szág­ba, mert is­mert itt va­la­kit, aki­hez férj­hez akart men­ni. Most pe­dig el­in­téz­tek min­dent, és teg­nap este egy­sze­rű­en el­ment. Po­i­rot cset­tin­tett a nyel­vé­vel.

– Rend­kí­vül ta­pin­tat­lan el­já­rás.

– Ugye hogy az? – A mos­to­ha­apám sze­rint nem tör­vé­nyes. De még ha nem is tör­vé­nyes, ha egy­sze­rű­en tá­vo­zik, és férj­hez megy, nem tu­dom, mit te­het­ne el­le­ne az em­ber. Még azt sem tud­tuk vol­na, hogy el­megy, ha nem ve­szem ész­re, hogy cso­ma­gol. Egyet­len szó nél­kül, egy­sze­rű­en ki­sé­tált vol­na a ház­ból.

– Saj­nos, nem él­jük a meg­fon­tolt cse­le­ke­de­tek ko­rát.

– Nem – mond­ta tom­pán De­ird­re. – Azt hi­szem, nem.

Keze fe­jé­vel meg­dör­zsöl­te a hom­lo­kát.

– Fá­radt va­gyok – só­haj­tot­ta. – Bor­zasz­tó­an fá­radt va­gyok.

– Igen – he­lye­selt ked­ve­sen Po­i­rot. – Azt hi­szem, iga­zán fá­radt le­het.

– Mi­ről akart be­szél­ni, M Po­i­rot?

– Egy cu­kor­tö­rő fe­lől sze­ret­nék ma­gá­tól ér­dek­lőd­ni.

– Egy cu­kor­tö­rő fe­lől?.

A lány arca ér­tet­len, ki­fe­je­zés­te­len volt.

– Egy réz­ből ké­szült szer­szám, te­te­jén ma­dár­ká­val, kék, pi­ros és zöld kő­be­ra­kás­sal. – Po­i­rot gon­do­san ta­gol­ta a le­írást.

– Ő, per­sze, tu­dom.

Hang­já­ból nem csen­dült ki ér­dek­lő­dés, sem] élénk­ség.

– Úgy tu­dom, eb­ből a ház­ból való?

– Igen. Anyám vá­sá­rol­ta a bag­da­di ba­zár­ban. Töb­bek kö­zött ezt vit­tük a pa­ró­ki­á­ra a vá­sár­ra.

– A Vidd és Vedd vá­sár­ra?

– Igen. Ren­ge­teg ilyes­fé­le hol­mink van. Az em­be­re­ket ne­héz rá­ven­ni, hogy kész­pénzt ad­ja­nak, de ál­ta­lá­ban össze­szed­nek va­la­mit, és el­kül­dik a vá­sár­ra.

– Egy­szó­val, ka­rá­cso­nyig itt volt, eb­ben a ház­ban, az­u­tán pe­dig el­küld­te a Vidd és Vedd vá­sár­ra? Így van?

De­ird­re össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Nem a ka­rá­cso­nyi Vidd és Vedd­re. Az az­előt­ti­re. Az ara­tó ün­ne­pi­re.

– Az ara­tó­ün­nep… mi­kor is volt az? Ok­tó­ber­ben? Szep­tem­ber­ben?

– Szep­tem­ber vé­gén.

Nagy csend lett a kis szo­bá­ban. Po­i­rot a lány­ra né­zett, és a lány vissza­né­zett rá. Az arca ba­rát­sá­gos volt, ki­fe­je­zés­te­len, nem lát­szott raj­ta sem­mi ér­dek­lő­dés. Po­i­rot meg­pró­bál­ta el­kép­zel­ni, mi ját­szód­hat le fá­sult­sá­gá­nak üres fala mö­gött. Ta­lán sem­mi. Meg­le­het, hogy – mint mond­ta – csak fá­radt…

Po­i­rot sür­ge­tő­en foly­tat­ta:

– Tel­je­sen biz­tos ben­ne, hogy az ara­tó­ün­ne­pi vá­sár­ra küld­te? Nem a ka­rá­csony­i­ra?

– Tel­je­sen biz­tos va­gyok ben­ne. Pil­lan­tá­sa ha­tá­ro­zott volt, a sze­me sem reb­bent.

Her­cu­le Po­i­rot vá­ra­ko­zott. To­vább várt… Ám ami­re várt, az nem kö­vet­ke­zett be.

Szer­tar­tá­so­san így szólt:

– Nem tar­tóz­ta­tom to­vább, kis­asszony.

A lány ki­kí­sér­te a be­já­ra­tig.

Po­i­rot ha­ma­ro­san is­mét le­fe­lé men­ta ko­csi­fel­haj­tón.

Két, egy­más­sal el­len­té­tes ki­je­len­tés – két ki­je­len­tés, me­lye­ket se­ho­gyan sem le­het össze­egyez­tet­ni.

Ki mon­dott iga­zat? Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes vagy De­ird­re Hen­der­son?

Ha a cu­kor­tö­rőt arra hasz­nál­ták, ami­re Po­i­rot meg­győ­ző­dé­se sze­rint hasz­nál­ták, lét­fon­tos­sá­gú kér­dés volt. Az ara­tó­ün­ne­pi vá­sárt szep­tem­ber vé­gén tar­tot­ták. Mrs. Mc­Gintyt no­vem­ber hu­szon­ket­te­di­kén, e kö­zött az idő­pont és ka­rá­csony kö­zött gyil­kol­ták meg. Ki­nek a bir­to­ká­ban volt az adott idő­pont­ban a cu­kor­tö­rő?

Po­i­rot a pos­ta­hi­va­tal­ba ment. Mrs. Swe­eti­man min­dig se­gí­tő­kész volt, és meg­tet­te, ami tőle telt. Kö­zöl­te, hogy mind­két vá­sá­ron je­len volt. Min­dig el szo­kott men­ni. Sok szép hol­mit ta­lál ott az em­ber. Se­gí­tett is el­ren­dez­ni a tár­gya­kat. Bár leg­több em­ber ma­gá­val vi­szi a hol­mi­kat, és nem kül­di el elő­re.

Egy réz­ka­la­pács, in­kább olyan, mint egy bal­ta, szí­nes kö­vek­kel és egy kis­ma­dár­ral? Nem, nem tud biz­to­san vissza­em­lé­kez­ni rá. Olyan ren­ge­teg hol­mi volt ott és olyan zűr­za­var, a volt, amit azon­nal el­kap­kod­tak. Hát, le­het­sé­ges, hogy em­lék­szik va­la­mi ef­fé­lé­re – öt shil­lin­get kér­tek érte, és egy réz­ből ké­szült ká­vés kan­na járt vele, de a kan­ná­nak lyu­kas volt az alja – nem le­he­tett hasz­nál­ni, csak dísz­tárgy­ként. De arra nem em­lék­szik, mi­kor tör­tént mind­ez – nem olyan rég. Meg­le­het, hogy ka­rá­csony­kor, le­het hogy az­előtt. Nem je­gyez­te meg…

Az asszony át­vet­te Po­i­rot cso­mag­ját. Aján­lott? Igen. Le­má­sol­ta a cí­met; Po­i­rot ész­re­vet­te át­ha­tó fe­ke­te sze­mé­ben a hir­te­len fel­vil­la­nó ér­dek­lő­dést, amint az asszony át­nyúj­tot­ta a fel­adó­ve­vényt.

Po­i­rot las­san kap­ta­tott fel a domb­ra, s el­töp­ren­gett.

Ket­tő­jük kö­zül va­ló­szí­nűbb, hogy a he­be­hur­gya, vi­dám, pon­tat­lan Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes té­ved. Ara­tás vagy ka­rá­csony szá­má­ra biz­to­san egy­re megy.

A las­sú, ne­héz­kes De­ird­re Hen­der­son már va­ló­szí­nűbb, hogy ala­pos az idő­pont meg­ha­tá­ro­zá­sá­nál.

Ám a bosszan­tó kér­dés még min­dig fenn­áll.

Mi­után ő fel­tet­te a kér­dé­se­ket, mi­ért nem kér­dez­te meg a lány, hogy mi­ért ér­dek­lő­dik egy­ál­ta­lán? Iga­zán ter­mé­sze­tes, csak­nem szük­ség­sze­rű kér­dés lett vol­na.

Ám De­ird­re Hen­der­son nem kér­dez­te meg.