2.

Fel­fe­lé kap­tat­va a domb­ra, fél­úton össze­ta­lál­ko­zott Ro­bin Up­ward­dal, aki le­fe­lé tar­tott egy csi­nos, fi­a­tal, ezüst­sző­ke hajú nő tár­sa­sá­gá­ban Ro­bin be­mu­tat­ta őket egy­más­nak.

– Eve, ez a cso­dá­la­tos Ari­ad­ne Oli­ver mond­ta. – Drá­gám, fo­gal­mam sincs róla, ho­gyan csi­nál­ja. Ugye mi­lyen jó­in­du­la­tú­nak lát­szik? Egy­ál­ta­lán nem olyan, mint aki tob­zó­dik a bűn­té­nyek­ben. Ez pe­dig Eve Car­pen­ter. A fér­je lesz a kö­vet­ke­ző kép­vi­se­lőnk. A mos­ta­ni, Sir Ge­or­ge Cart­wight, már tel­je­sen gü­gye sze­gény öreg. Az ajtó mö­gül rá­ug­rik a fi­a­tal lá­nyok­ra.

– Ro­bin, nem sza­bad ilyen ször­nyű ha­zug­sá­go­kat ki­eszel­nie. Ront­ja a párt te­kin­té­lyét.

– Na és, mit bá­nom én? Nem az én pár­tom, fin li­be­rá­lis va­gyok. Ez az egyet­len párt, aho­vá be sza­bad lép­nie az em­ber­nek ma­nap­ság, iga­zán ki­csi és zárt körű, azon­kí­vül sem­mi esé­lye sincs rá, hogy be­fus­son. Imá­dom a vesz­tett ügye­ket. Mrs. Oli­ver felé for­dul­va hoz­zá­tet­te:

– Eve mind­annyi­un­kat meg­hí­vott ma es­té­re egy ital­ra. Olyan es­té­lyi­fé­le, a maga tisz­te­le­té­re, Ari­ad­ne. Tud­ja, hogy ta­lál­kozzunk egy hí­res­ség­gel. Mind­annyi­un­kat bor­zasz­tó, bor­zasz­tó iz­ga­lom­ba ho­zott, hogy maga itt van. Nem he­lyez­het­né a kö­vet­ke­ző gyil­kos­sá­gát Bro­ad­hinny­be?

– Ó, Mrs. Oli­ver, te­gye meg – kér­te Eve Car­pen­ter.

– Egy­sze­rű­en le­hoz­hat­ná ide Sven Hjer­sont – aján­lot­ta Ro­bin. – Olyan le­het­ne, mint Her­cu­le Po­i­rot, és Sum­mer­ha­ye­sék­nél lak­na pen­zi­ó­ban. Most ép­pen oda tar­tunk, mert mond­tam Eve-nek, hogy Her­cu­le Po­i­rot épp­olyan hí­res a tu­laj­don te­rü­le­tén, mint maga a sa­ját­ján, Eve pe­dig azt mond­ja, hogy meg­le­he­tő­sen go­rom­bán vi­sel­ke­dett teg­nap Po­i­rot-val, ezért az­tán őt is meg akar­ja hív­ni az es­tély­re. De ko­mo­lyan, drá­gám, he­lyez­ze a kö­vet­ke­ző gyil­kos­sá­ga szín­te­rét Bro­ad­hinny­be. Olyan iz­ga­tot­tak le­szünk va­la­mennyi­en.

– Ó, te­gye meg, Mrs. Oli­ver. Olyan jó mu­lat­ság len­ne – tet­te hoz­zá Eve Car­pen­ter.

– És kit te­gyünk meg gyil­kos­nak, és ki le­gyen az ál­do­zat? – tet­te fel a kér­dést Ro­bin.

– Most ki a ta­ka­rí­tó­nő­jük? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver.

– Ó, drá­gám, ne olyan gyil­kos­ság­ról ír­jon. Az olyan unal­mas. Nem, sze­rin­tem Eve iga­zán elég csi­nos ál­do­zat len­ne. Ta­lán fojt­sák meg a tu­laj­don nylon­ha­ris­nyá­já­val. Nem, ezt már meg­ír­ták.

– Sze­rin­tem jobb lesz, ha ma­gát gyil­kol­ják meg, Ro­bin – szólt köz­be Eve. – Az ígé­re­ted szín­da­ra­bí­rót le­szúr­ták vi­dé­ki há­zi­kó­já­ban.

– Még nem egyez­tünk meg, hogy ki le­gyen a gyil­kos – mond­ta Ro­bin. – Mit szól­ná­nak anyám­hoz? A to­ló­szék után nem ma­rad­ná­nak láb­nyo­mok. Azt hi­szem, re­mek len­ne.

– Vi­szont ő nem akar­ná ma­gát le­szúr­ni, Ro­bin.

Ro­bin el­töp­ren­gett.

– Nem, le­het hogy nem. Igaz­ság sze­rint, úgy gon­dol­tam, hogy ma­gát szúr­ja le. Azt tá­vol­ról sem bán­ná annyi­ra.

– De én azt aka­rom, hogy maga le­gyen az ál­do­zat. Az pe­dig, aki meg­gyil­kol­ja, De­ird­re Hen­der­son le­het­ne. Az el­nyo­mott, csú­nya lány, aki­vel sen­ki nem tö­rő­dik.

– Tes­sék, Ari­ad­ne – je­len­tet­te ki Ro­bin.

– Át­nyújt­juk kö­vet­ke­ző re­gé­nye tel­jes tör­té­ne­tét. Ma­gá­nak már csak az a dol­ga, hogy el­he­lyez­zen né­hány ha­mis nyo­mot és – per­sze – az, hogy csak­ugyan meg­ír­ja. Szent­sé­ges egek, hogy mi­lyen bor­zal­mas ku­tyá­kat tart ez a Ma­u­re­en.

Amint be­for­dul­tak Long Me­adows ka­pu­já­nál, két ír far­kas­ku­tya nyar­galt elé­jük ugat­va.

Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes az is­tál­ló­ud­var­ból ke­rült elő, ke­zé­ben egy vö­dör­rel.

– Fe­küdj, Flyn. Ide, Cor­mic. Hal­ló. Ép­pen Ma­lac­ka ól­ját ta­ka­rí­tom.

– Tud­juk, drá­gám – vá­la­szol­ta Ro­bin. – Idá­ig érezzük a sza­gát. Hogy van Ma­lac­ka?

– Ret­te­ne­tes ijedt­sé­get áll­tunk ki mi­at­ta teg­nap. Csak fe­küdt, és nem akar­ta meg­en­ni a reg­ge­li­jét. John­nie-val együtt min­den le­he­tő be­teg­sé­get vé­gig­ol­vas­tunk a könyv­ben, és nem tud­tunk alud­ni az ag­go­da­lom­tól, de ma reg­gel már pom­pá­san érez­te ma­gát, és szó sze­rint meg­tá­mad­ta John­nie-t, ami­kor be­lé­pett az en­ni­va­ló­já­val. Egy­sze­rű­en fel­dön­töt­te. John­nie-nak be kel­lett men­nie, hogy meg­fü­röd­jék.

– Hogy maga meg John­nie mi­lyen iz­gal­mas éle­tet él­nek – je­gyez­te meg Ro­bin.

– El­jön­né­tek hoz­zánk ma este John­nie-val egy po­hár ital­ra, Ma­u­re­en? – kér­dez­te Eve. – Öröm­mel.

– Hogy meg­is­mer­ked­je­nek Mrs. Oli­ver­rel – tet­te hoz­zá Ro­bin –, de tu­laj­don­kép­pen post is meg­is­mer­ked­het vele. Ez itt ő.

– Iga­zán maga az? – ki­ál­tott Ma­u­re­en. – Jaj, de iz­gal­mas. Ugye, maga meg Ro­bin együtt ír­nak egy szín­da­ra­bot?

– Pom­pá­san megy – je­len­tet­te ki Ro­bin. – Egyéb­ként, ra­gyo­gó öt­le­tem tá­madt ma dél­előtt, mi­után maga el­ment. A sze­rep­osz­tás­sal kap­cso­lat­ban.

– Ó, a sze­rep­osz­tás­sal kap­cso­lat­ban – mond­ta meg­könnyeb­bült han­gon Mrs. Oli­ver.

– Eszem­be ju­tott, ki a meg­fe­le­lő sze­mély, aki el­játsz­hat­ja Eri­cet. Ce­cil Le­ech – Cul­len­quay­ben ját­szik, a kis Be­mu­ta­tó Szín­ház­ban. Egyik este majd át­sza­la­dunk, és meg­nézzük a mű­sort.

– A la­kó­tok­kal sze­ret­nénk be­szél­ni – mond­ta Eve Ma­u­re­en­nek. – Itt­hon van? Öt is meg aka­rom hív­ni ma es­té­re.

– Majd ma­gunk­kal visszük – vá­la­szol­ta Ma­u­re­en.

– Azt hi­szem, jobb len­ne, ha én ma­gá­ra hív­nám meg. Azaz igaz­ság, hogy egy ki­csit go­rom­ba vol­tam vele teg­nap.

– Ó, hát itt kell len­nie va­la­hol – mond­ta bi­zony­ta­la­nul Ma­u­re­en. – Azt hi­szem, a kert­ben… Cor­mic… Flyn… ezek az át­ko­zott ku­tyák! – Egy csör­re­nés­sel le­dob­ta a vöd­röt, és el­ro­hant a ka­csa­úsz­ta­tó felé, ahon­nan mér­ges há­po­gás hang­zott.