Utószó, avagy hogyan és miért
született meg a Hajdani Őrség

A regény megírásának ötlete váratlanul jött. 2013-ban barátom, Szergej Lukjanyenko mondta, hogy érdekes projekt van kialakulóban az általa kitalált Őrség világában. Különböző írók írhatnak a Másfélékről, bármilyen formában, bármilyen történeteket – csak az a fontos, hogy ne legyen jelentős ellentmondás az Őrségek azon világával, amelyet Szergej hozott létre a hat regényében.

Akkoriban épp egy másik irodalmi projekten dolgoztam, nem éreztem késztetést, hogy azzal felhagyjak, és nekilássak kitalálni valamit a Másfélékről. De a gondolat, mint a nedves földbe hullatott mag, kicsírázott – és 2013 végére már tudtam, hogy meg fogom írni a Hajdani Őrséget. Nem akartam, hogy napjainkban játszódjon, mert akkor Lukjanyenko hat regényének a hőseibe botlottam volna, én viszont úgy éreztem, hogy mozgástérre van szükségem.

Tehát – történelmi regény. Hogy miért történik a cselekmény a 18. század végén? A mai napig nem tudok válaszolni erre a kérdésre. De valahogy rögtön egy olyan történet jelent meg a fejemben, amely egy cinikus öreg mágnásról és az ő ifjú unokaöccséről, egy nyugalmazott hadnagyról szól. Pontosabban egyszerre két történet – mert a történetben hamar megjelent egy parasztfiú, Aljoska alakja, aki harmadik szereplője lett a könyvnek. Valójában a cselekmény fordulatait, a szereplők figuráinak eredetét nem mindig lehet racionálisan megmagyarázni. Valahogy magától bukkan fel a tudatalattiból.

Nekiláttam az írásnak. Pontosabban, nem egészen így. Elkezdtem olvasni – történelmi regényeket a 18. századi Oroszországról. Hiszen életemben először írtam történelmi regényt, ez viszont komoly műfaj, komolyan fel kell rá készülni. Bármely történelmi regény, legyen az szigorú értelemben vett realizmus, vagy fantasztikum, megalapozottságot kíván mind a részleteiben, mint a háttér leírásában. A szövegbe temetkező olvasónak el kell hinnie, hogy ez tényleg a 18. század, nem pedig egy összetákolt díszlet. Mi több, magának az írónak is hinnie kell benne – különben a hősei élettelenre sikerülnek, a cselekmény fordulatai pedig mesterkéltnek.

De van még egy veszély – olyan mélyen belemerülni az anyagba, annyira alaposan jellemezni minden egyes részletet, a tisztek mundérjának minden egyes gombját, a kunyhó padlójának minden deszkáját, vagy a gyertyatartó formáját, hogy az olvasóban felmerül a gondolat – egy történeti múzeumban járkál, és kiállítást nézeget. És akkor elvész az igazi élet érzése. Ezért minden író, aki történelmi témájú műveket ír, egyensúlyra törekszik – hogy ne veszítsen a hitelességből, de ne is terhelje meg az olvasót felesleges részletekkel.

Közel fél évig olvasgattam – monográfiákat, egyetemi tankönyveket, memoárokat és a 18. században élő különféle (híres és senki számára sem ismert) emberek levelezéseit. Egyetlen tudományos mű sem ad annyira hiteles betekintést egy korszak légkörébe, mint az akkor élő emberek levelei, emlékei, amelyeket kortársaiknak címeztek, nem pedig nekünk, a távoli leszármazottaknak.

Ami a 18. századot illeti, a történelem ezen korszaka meglehetősen ismertnek tűnik – valóban, hatalmas mennyiségű forrás jutott el hozzánk! Ez itt nem Palesztina Krisztus születése előtt ezer évvel, nem is Latin-Amerika ősi civilizációi, vagy valami proto-sumérok. De ez az érzés csalóka. Minél jobban elmerültem az anyagokban, annál jobban megértettem, hogy az a 18. századi történelem, amelyet az iskolában tanulnak, olyan, mint egy nagylyukú háló. Ezzel a hálóval ki lehet fogni  a globális eseményeket – háborúkat és forradalmakat, tudományos felfedezéseket és műszaki vívmányokat, gazdasági folyamatokat és a művészet fejlődését. De a legfontosabb – ami az élet alapját képezi – kicsusszan ezen a hálón keresztül. Vagyis az akkor élők személyes élete, félelmeik és reményeik, kapcsolataik, a saját és mások sorsának érzékelése.

Természetesen nincs válaszom arra a kérdésre, hogy „és valójában hogy történtek ott a dolgok?“ Gyanítom, hogy senki sem tudná ezt megválaszolni, még a legismertebb történészek sem. Mindaz, amivel rendelkezünk, csak variánsok, feltételezések, amelyek persze határozottan alátámasztott tényeken alapulnak, de elkerülhetetlenül szubjektívek. Hiszen mindenképp a jelen prizmáján keresztül tekintünk a múltra – emiatt nem vagyunk képesek abszolút pontossággal elképzelni a kor embereinek belső életét.

Ezért természetesen az a 18. század végi Oroszország, amellyel a könyvben találkozhatnak, nem mondható a kor autentikus ábrázolásának, csupán az én személyes elképzelésem. Természetesen nálam is előfordulnak ténybeli tévedések. Hiszen a főbb nehézségek nem a felkészülés időszakában merültek fel, hanem már írás közben. Ahogy mondják, „a papíron minden sima volt”, de amint elértem a konkrét részletekig... Mennyibe került egy tehén a Tveri kormányzóságban 1788-ban? Ki irányította a Szemjonovszkij testőrgárdát 1786 nyarától 1787 decemberéig? Mely kártyajátékok voltak a legnépszerűbbek az akkori nemesek körében és eltértek-e az akkori szabályok a mostaniaktól? A regény írása közben rengeteg ilyen kérdés merült fel, és messze nem mindre sikerült választ találnom. Lehet, hogy rosszul kerestem. De az is meglehet, hogy az interneten nem is lehet választ találni, lehet, hogy ez az információ csak valami különleges történelmi gyűjteményben lelhető fel, amelyeket eddig nem vettek nyilvántartásba (mert senkinek sincs rá szüksége).

De nehézségek nem csak a történelemmel kapcsolatban merültek fel. Hanem a földrajzzal is. Például, szükségem volt Tver részletes térképére (a város, amelyben a cselekmény nagy része zajlik). De olyan térképet, amely 1788–89 (a regény cselekményének időszaka) állapotát tükrözi, egyáltalán nem találtam, az 1792-es évből származó térkép pedig nélkülözött minden aprólékos részletet. Ezért az elnevezéseket és az utcák elhelyezkedését egy 1845-ös térképről kellett vennem (csak remélhetem, hogy fél évszázad alatt a városok akkoriban nem változtak olyan rohamosan, mint napjainkban).

De van, ami még ennél is érdekesebb. A regény második részében a hőseim Tverből Belozerszkbe utaznak, és szükségem lett volna annak a környéknek a térképére is. Nos, kiderült, hogy az 1792., 1826. és 1831. évek térképei nem túlzottan felenek meg egymásnak. Belozerszk elhelyezkedése kissé „úszkál”, ami meg a környező falvakat és településeket illeti, az teljes zűrzavar. Lehet az az oka, hogy a rendes kartográfia akkoriban még gyerekcipőben járt és épp csak kialakulófélben volt, a topográfiai mérések pontossága nem volt túlzottan magas, ezért nem is lehetett különösebb pontosságra számítani. Ami a falvakat és településeket illeti, megesett, hogy a birtokos, akié a falu volt, az egészet átszállíttatta egy másik helyre, ugyanazon elnevezés alatt – ezért is tűnik úgy, hogy bolyonganak a térképen.

A legnagyobb nehézséget a nyelv okozta. Milyen nyelvet használjanak hőseim? A 18. századi orosz nyelvet? De itt rögtön két probléma is felmerül.

Először is, a történelmi hitelesség és a könnyen olvashatóság közötti egyensúly. Tegyük fel, hogy hőseim szájába a kor autentikus szövegét adom. Befogadja-e a kortárs olvasó? Nem kell-e megküzdenie a részben ismert (ám eltérő és szokatlan jelentésárnyalattal felruházott), részben teljesen ismeretlen szavakkal? Másfelől, ha napjaink orosz nyelvét használva beszélnek, minden érthetővé válik ugyan, de elvész annak a kornak a hangulata.

Másodszor, pontosan tudjuk-e, hogy beszéltek az emberek a 18. század második felében? Elvégre a nyelvről alkotott elképzelésünk az adott kor írásos emlékeinek olvasásából származik, a beszélt nyelv viszont eltér az írott formától – bármely korban, bármely nép esetében. Sajnos az audiofelvételeket csak száz évvel később találták fel (fonográf, később gramofon), a hétköznapi emberek beszédét pedig csak a 20. század második felében kezdték rögzíteni. Mi több, az adott kor írásos emlékei is igen eltérőek lehetnek. Léteztek súlyos, hivatalos szövegek (például Nagy Katalin cárnő rendeletei, kiáltványai), de volt nagyon egyszerű, nagyon érthető, praktikus modern szöveg (például a híres orosz hadvezér, Alekszander Szuvorov intézőjéhez írott levelei).

Ezért a következőképp döntöttem: megtiltottam magamnak azon szavak használatát, amelyek jóval ez után a korszak után jelentek meg az orosz nyelvben, analóg kifejezéseket kellett keresnem. És hogy lehet kideríteni, mely szavak a gyanúsak? Néha ez azonnal nyilvánvaló volt (például az „ignorálni”, vagy „elementáris”), máskor pedig, amikor felmerült bennem a kétség, kénytelen voltam az etimológiai szótárhoz fordulni. Természetesen nem mindig sikerült megfelelő helyettesítést találni, és ezért megesett, hogy a szövegbe olyan szavak kerültek, amelyeket a 19. század húszas éveiben rögzítettek először írásban (mint például a „hurrikán”, ahogy Aljoska elnevezte a kutyáját).

A szókincsen kívül a mondattanon is dolgoznom kellett. A 18. század végén – 19. század elején használt szórend némiképp eltér napjaink szórendjétől. Ezért ahol lehetett, igyekeztem olyan szintaxist alkalmazni, amely jellemző volt az adott kor emberének leveleiben és memoárjaiban. Ez persze csak néhány helyen van így, egyébként a megszokott szórendet követtem.

Abból indultam ki, hogy olvasóim többsége – nem végzett filológus, ezért aligha ítélnek majd el azért, hogy eltértem a 18. század nyelvezetétől. A lényeg, hogy sikerüljön azt a benyomást kialakítani, hogy előttünk a múlt emberei jelennek meg. Az pedig, hogy ezeknek az embereknek a beszéde inkább jellemző a 19. század második felére, semmint a 18. század végére – tényleg olyan fontos? A legtöbb ember számára még a 19. századi stilisztika is őskorinak hat (például ez is lehet oka annak, hogy sok orosz nehezen olvassa a Bibliát az 1876-os, zsinati fordításban).

Ez az, ami a dekorációt illeti, azaz a történelmi regény műfaját. Viszont ez nem kizárólag történelmi regény. Hanem fantasztikus regény, amely az Őrség világából való. Az Őrség világa pedig, az én véleményem szerint, attól jó, hogy fel lehet benne tenni (és megpróbálni megoldani) igen komoly etikai, teljességgel reális, minden időben, kiváltképp napjainkban aktuális kérdéseket.

A legfontosabb ez a kérdés: hogyan viszonyul egymáshoz a két skála. Az egyik a „jó-rossz”, a másik az „altruizmus-egoizmus”. Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez egy és ugyanaz, és emiatt a kérdésnek nincs is létjogosultsága. Az altruizmus – jó, az egoizmus – rossz. De ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy mindez jóval összetettebb. Nem biztos, hogy egy  egoista túlzottan gonosz ember a környezetére nézve, és fordítva, az altruistáról is kiderülhet, hogy egy szörnyeteg, aki maga körül tragédiákat okoz. Hiszen egy altruista egyáltalán nem biztos, hogy azt tekinti jónak, amit a környezete is. Például, sok orosz kommunista, főleg a forradalom utáni időszakban őszintén jót akart a népnek, tiszta szívből a javát kívánták, életüket áldozták a nép boldogságáért. De a nép boldogsága magába foglalta a tulajdon megszűnését, a vallás eltiprását, a véleményformálás megtiltását, amennyiben az eltért az uralkodó ideológiától. Arról már nem is beszélek, hogy a „nép” fogalmába nem tartoztak bele az „elavult osztályok” képviselői – a nemesek, a kupecek, a klérus... Ami pedig az egoizmust illeti, az is képes szörnyű dolgokat létrehozni, képes egyre fokozódó kegyetlenségre (elég a rabszolglakereskedelemre gondolni, amely virágzott a felvilágosult európai országokban a 16-18. században). De közben értékes dolgok is születhetnek belőle – a piacgazdaság, a demokratikus intézmények és egyebek.

Miért? Mert az ember – bármely ember! – összetett, ellentmondásos, egyszerre akar különféle, ugyanakkor ellentmondásos dolgokat. Az ember nem helyezhető el az „altruizmus-egoizmus” pontos sémájában, altruistaként primitív lehet, képtelen arra, hogy megítélje a saját, elméletileg jószándékú cselekedeteinek következményeit. De az is lehet, hogy bár őszintén egoistának tartja magát, egy pillanatban mégis felébred benne az emberszeretet, és a saját haszna ellen cselekszik. Arról már nem is beszélek, hogy a „haszon“ szó fogalma az emberben idővel meg tud változni.

Nos, az Őrség világában a Másfélék Fénypártiakra és Setétekre oszthatók. A Fénypártiakkal asszociálhatók az altruisták, a Setétekkel az egioisták. De kiderül, hogy a jó és rossz közötti határvonal nem a Fénypárti–Setét vonalon húzódik, hanem mindegyikük szívében. Semmirekellőnek tekinthetjük-e a Setét Andrej Polinszkijt? Nyilvánvalóan nem, mert keveredik benne a jó és a rossz. És amikor megváltozott a színe, amikor Fénypártivá vált – jobbá vált-e ettől? Szintén nem a válasz. Ugyanez vonatkozik Aljoskára is, aki az aktuális színétől függetlenül is kivívja az olvasó szimpátiáját. Setétté válva nagyon rosszá változik-e? És hát ott van a nagybácsi, aki megrögzött egoista – ő vajon híján van minden jó érzésnek? És itt nem is az utolsó cselekedetéről van szó, amikor gyakorlatilag mindenkit megmentett a saját élete árán. Hanem az egész addigi élete, a Setét élet – több gonoszság volt-e benne, mint egy hétköznapi ember életében?

A második, amiről írni szerettem volna (a hőseim közötti kapcsolatot felhasználva) – ez a megértés, elfogadás és megbocsátás kérdésköre. Aljoska megtalálja a belső erőt, hogy megbocsásson Andrejnek, aki valóban szörnyű tettet követett el, megölte Aljoska nővérét, Dasát. Andrej, cserébe, megtalálja a belső erőt, hogy megbocsásson a bácsikájának, aki hazugsággal törte derékba a sorsát, tönkretette a tiszti és egyszerűen csak az emberi becsületét. Úgy tűnne, hogy mindkettőjük számára természetesebb megoldás lenne a bosszú, ráadásul minden esetben a bosszú kiválóan beleillett volna mind a Fénypárti, mind a Setét erkölcsbe. De pont az a lényeg, hogy az ember nem pusztán a természet teremtménye, van benne valami isteni, és ezért odafentről kap erőt ahhoz, hogy a természetessel szembefordulva cselekedjen. Tehát természetfeletti módon. Az ellenségben nem az ellenséget látja meg, hanem az embert, olyat, mint ő maga – élő, szenvedő, bűnös. Ily módon a Hajdani Őrség számomra egy keresztényi kinyilatkoztatás, miközben  formális szempontból a vallási téma a periférián marad, nem több, mint a korszak díszlete. Valójában azonban a regényben nem pusztán díszlet – csupán bizonyos témákról egyszerűbb allegóriákban írni.

És végül a harmadik szempont – a politika. A könyv mozgatórugója – a Fénypártiak összeesküvése, akik Oroszországon önkényuralmat akarnak kialakítani és fényes jövőt akarnak építeni. Az összeesküvéssel szembeszállva Januarij bácsi az unokaöccséből Setétet csinál, és minden ezt követő esemény pont az összeesküvés létéből és az ellene folytatott harcból bontakozik ki. Természetes, hogy ez a cselekmény a 18. század végi Oroszországot illetően teljesen fantasztikus, azokban az években a birodalom olyan erős volt, mint soha. De a Másfélék kitalált összeesküvése – csupán egy mód arra, hogy az igazán fontos dolgokról tudjunk beszélni. Nem a kitalált Másfélék számára fontos, hanem számunkra, valódi emberek számára.

Nekünk persze sokkal könnyebb, mint a könyv hőseinek. Rendelkezésünkre áll egy hatalmas történelmi tapasztalat, elvileg kiválóan tudjuk, hogy a földi paradicsom kiépítésének gondolata mindig vérbe fullad. Ha gyakorlatban testet ölt, bármely utópia antiutópiává válik. Ez történt volna a 18. századi Oroszországgal is, ha Jablonszkaja grófnő vágya valóra válik (miért és hogyan – ezt a nagybácsi világosan és érthetően elmagyarázza Andrejnek és Aljoskának).

Keresztényként nyilvánvaló számomra az ok. A földi paradicsom azért nem jöhet létre, mert az emberi természet megsérült Ádám és Éva bűnbeesése miatt, ezért semmiféle társadalmi intézmények nem teszik az embert jobbá, arról nem is szólva, hogy az emberiség történelmében nem a mi gondolataink, hanem az Isteni Gondviselés realizálódik, és teljességgel képtelenség tenni ellene. A legtöbb, amit társadalmi szinten elérhetünk – meggátolni a földi pokol kialakulását. De a földi paradicsom legalább annyira képtelenség, mint az örökmozgó.

Ennek ellenére még napjainkban is sokan gondolják az ellenkezőjét. Őszinte meggyőződésük, hogy lehetséges egy fényes jövő felépítése, és a nemzeti-szocialista és kommunista utópiák helyére más utópiák lépnek – technokrata, globalista, transzhumanista. Az emberek mégis úgy gondolják, hogy a társadalom egy darab agyag, és ha a kívánt formát megadjuk neki, akkor minden jól megy, és mindenki boldog lesz. Az emberek azt hiszik, hogy ha megdöntik a gazemberek hatalmát, akkor beköszönt az a bizonyos fényes jövő, amelyről annyit álmodtak. De valójában, amikor az álmaik megvalósulnak, csupán a gazemberek cserélnek helyet. Csakhogy a szép szavakkal a háttérben ez nem mindig észrevehető.

A könyv erről is szól. Nem kell a társadalmi kísérletezgetés. Igen, a 18. század 80-as éveinek Orosz Birodalma (csakúgy mint bármely ország bármely korszakban) – finoman szólva is nem ideális állam. A hibái szemmel láthatóak. De ha fogjuk, romba döntjük, és a romjain valami mást próbálunk építeni, akkor vagy ugyanazt kapjuk, vagy valami rosszabbat. Nem a politikai szerkezetet kell lecserélni, hanem magunkat, a lelkünket. Bármely rendszer olyan, amilyenek az őt felépítő elemek. A Kalasnyikov alkatrészeiből nem lehet egy csokor rózsát összerakni. De ha az elemek megváltoznak (az emberi lelkek), akkor idővel a rendszer is megváltozik.

Amit kimondok, azzal lehet vitatkozni. Természetesen nem mindenkinek lesz ínyére a véleményem. De én ezt pont így látom – és ezt az álláspontomat próbáltam kifejezni a regényben is. Hogy ez mennyire sikerült meggyőzően, az olvasó dönti el.

És még valami, ahogy nálunk mondják, „hab a tortán”. Magyar nyelven a Hajdani Őrség teljes egészében jelenik meg, itt nem került sor olyan rövidítésre, mint a 2016-ban kiadott orosz nyelvű változatban. A rövidítésre tisztán gazdasági megfontolásból volt szükség (a könyv vaskosabbra sikerült, mint amit a kiadó megengedhetett magának), és véleményem szerint látványosan rontott a szövegen. Néhány cselekményszálat és fejezetet kénytelen voltam kivenni. A magyar olvasó most a könyv teljes verzióját tartja a kezében.

Vitalij Kaplan