1.

FENTRŐL esett valami – vagy korai eső, vagy késői hó... mindenesetre a március komoran ért véget. Meg amúgy az egész kép, ha emberi szemmel nézzük, meglehetősen bánatosra sikeredett. A kiásott gödörtől három lépésre tömeg gyülekezett, a koporsót már felállították: pácolt tölgy, aranyozott fogantyúk, elegáns faragás. Mennyi szépség – és mindez kinek? A gilisztáknak! Száz év sem kell hozzá, hogy a nyirkosság diadalt arasson a fa felett.

A tömeg nyilvánvalóan gyászolt, néhányan, az arcuk színéből ítélve, teljesen őszintén. Főleg a nagybácsi házvezetőnője kínlódott nagyon, egészen belesárgult. Ha megengedték volna neki, hát nekiállt volna jajveszékelve zokogni, ahogy a falvakban bevett szokás. De természetesen ezt senki nem engedte: úgy tűnt, okos emberek a fülébe súgták, hogy egy állami személy temetése komoly dolog, asszonyok jajveszékelését nem tűri. Nem egy cipészt temetünk, nem is a lakatosbódé eladóját, sőt még csak másodrangú kereskedőt sem. Mondhatjuk, hogy ő itt egy állami halott, mindennek illően és nemesen kell történnie.

Nemes lelkű tömegből volt bőven. Igaz, Nyikolaj Petrovics kormányzó nem tette tiszteletét, de maga helyett egy hatalmas koszorút küldött, amelyet széles gyászszalag font körbe, rajta a felirat: „az állam hűséges szolgájának”. Viszont a város feje, Pugovkin itt volt, és a nemesség vezető alakja, Konyajev is, meg a négyosztályos iskola igazgatója, Poluektov... a kisebb halakról már nem is beszélve. És hát a hölgyek, magától értetődő módon. Hát kihagyhatnak-e rendes hölgyek egy ilyen eseményt? Hiszen utána egy hónapig azt fogják boncolgatni, ki mit viselt, kire ki hogy nézett, meg hogy Georgij atya, a főesperes hogyan búcsúztatta a halottat... Érthető, hiszen Tver városában unalmas az élet. Tver, a közmondás szerint, Moszkva kapuja (Péterváré meg még inkább), csak hát a kapuban nem időzik sokáig az ember, ki erre, ki arra dobbant onnan.

Georgij atya kitett magáért. Legnagyobb gyertyák, legjobb hangú diakónusok... és a szertartást is méltón vezette le. A búcsúztatás után az egybegyűltekhez intézett beszédet, megemlítette az elhunyt érdemeit, kifejezte reményét, hogy hozzá méltó égi lakhely várja őt odafent a Mennyben...

Érthető, hogy Georgij atya kitett magáért! Hát mennyit áldozott Januarij Apollonovics a templomra! Ráadásul példaértékű hívő volt, megbízhatóan böjtölt, az istentisztelet menetét úgy tudta, mint az egyszer egyet. Georgij atya szomorú szavait hallgatva sokan – főleg hölgyek – még könnyet is hullajtottak.

Nekem viszont komoly erőfeszítésembe került elrejteni a mosolyomat.

Janyik bácsi viszont nem fogta vissza magát. Nem hahotázott teli torokból – ez egyáltalán nem is volt rá jellemző, de gúnyosan heherészett, és eközben finoman remegett az orcája. És hát miért is szégyenkezett volna – amúgy sem veszi észre senki, akinek nem kell.

...Egy hideg és utálatos esőcsepp pont orron pöckölt. Mennyire elegem volt már ebből a márciusi sötétségből, ezekből az eget elfedő felhőkből, a csizmámat borító állandó sárból! Tyimoska majd persze kipucolja, de nem ez a lényeg! Jöhetne már az igazi tavasz! Füvekkel! Pitypanggal! Igen, én azok közül való vagyok, akiknek ilyen fura vágyaik vannak. Ha megtudnák ezt a mieink, a városiak, egészen biztos, hogy gúnyt űznének belőlem.

Időközben a szertartás gőzerővel folyt. A temetés szervezője, a sápadt mérges gombára hasonlító Ivan Szaveljics lehetőséget adott a jelentkezőknek, hogy szóljanak – a rangjuk szerinti sorrendben. Jelentkezők pedig akadtak szép számmal. Mi több, néhányan tiszta szívből beszéltek. Azt hihettük volna, bácsikám állása olyan, hogy némelyek inkább távol tartanák magukat tőle... erre kiderül, hogy tisztelik, és meggyászolják. És közben persze azon töprengenek, hogy kit fognak Pétervárról ideküldeni a megboldogult Sztrikin tanácsos helyére. Meg lehet őket érteni – hiszen nem mindegy, ki lesz hamarosan a Titkos Expedíció itteni irodájának a vezetője. Olyan a mi irodánk itt, hogy a jó szándékú közösség szeretne minél távolabb kerülni tőle... közben pedig az iroda egész közel van hozzájuk, az agyukban lakik... ezért aztán azok, akiknek több az esze, tartják a szájukat.

Szomorúan néztem a koporsóra. A lakkozott fedél alatt, a sötétkék bársonyon feküdt egy magas, szikár öreg. Gúnyolódó, szürke szeme zárva, két keze keresztbe téve nyugodott a mellkasán. A megboldogult becsületes ember volt.

Na mi van, unokaöcsém, kimerültél? – suttogta a bal fülembe Janyik bácsi. Nem fordultam meg, a Homályban amúgy is látszik minden. Úgysem a szemeddel nézel... pontosabban, nem a testi szemeddel. Apropó, sokáig tartott, amíg megtanultam úgy nézni a Homályba, hogy ne süllyedjek el benne. Első tanítóm, Alekszandr Kuzmics megszenvedett velem, az értetlennel.

Mit tegyek, bácsikám, mit tegyek? Hiszen nem szabad megszegni a illemet! –válaszoltam én anélkül, hogy kinyitottam volna a számat. Ki nem mondott szavaim anélkül is belefolytak a fülébe. A Csendes Kötelék varázslata az egyik legegyszerűbb, ugyanakkor a legfontosabb is.

Semmiképp sem szabad! – bólintott Janyik bácsi. Itt, a Homály első rétegében szinte semmit sem változott valódi önmagához képest. Nem az a szikár öregember volt, aminek mások látták... és végképp nem az a holttest, amely a koporsóban feküdt helyette. Egy erős, sovány férfi, aki alig múlt negyven, sötét hajában itt-ott ősz szálak jelentek meg, vékony ajka meggörbül a megszokott mosolyban, bal orcáján egy fehér sebhely cikcakkja látszik – réges-régen egy szablya sebesítette meg, még Erzsébet cárnő korában. Egy percig tartana eltüntetni, apró mágia kellene hozzá, ám bácsikám úgy véli, jól áll neki ez a sebhely.

Ilyennek csak mi, Másfélék látjuk Janyik bácsikát. Az emberek miatt muszáj álarcot ölteni, ráadásul időről időre meg is kell újítani azt. Elvégre nem nézhet ki egy nyolcvanéves negyvennek! Csak mindenféle szóbeszéd tárgya lenne.

Semmiképp sem szabad! – ismételte meg Janyik bácsi, kedvenc, fekete bársonnyal borított karosszékében ülve. Átcipelte valahogy a Homályba... vagy megteremtett ott valami hasonlót. – Ne feledd, több száz szempár figyel téged. Javarészt irigyek. Meghiszem azt, te vagy az egyetlen örökös! Biztos azt számolgatják, mennyit kapsz a végrendelet alapján, és mihez kezdesz majd azzal az őrült mennyiségű tőkével. Na, itt majd kapnak lehetőséget arra, hogy a nyelvüket köszörüljék. Remélem, nem felejtetted el, hogy kell a kártyát a kezedben tartani!

Hogy is lehetne ezt elfelejteni? Már vagy másfél éve látni sem bírom a kártyákat. Illetve ébren igyekszem nem meglátni őket, de az álmaim felett, mint kiderült, nincs hatalmam. Csak a felszentelés napján gondoltam azt, hogy a mágusok mindenre képesek. „Az emberek felett igen, szinte mindenre – rombolta le akkori álmaimat Alekszandr Kuzmics –, de saját magad felett... a sebeket begyógyítani, például, gyerekjáték, de az álmaink felett nincs hatalmunk. ”

Bácsikám, mikor tervezed, hogy újra felbukkansz az emberek között? – érdeklődtem, holott enélkül is tisztában voltam azzal, hogy egy hét múlva érkezik majd Tverbe az iroda új vezetője. Pétervárról az a Sztyepan Ivanovics Seskovszkij nevezte őt ki, akitől egész Oroszország retteg.

Gróf Szuhorukov Ivan Szavvics, ahogy ezzel te magad is tökéletesen tisztában vagy, méltóztatik eljönni Tverbe Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére – görbült el a nagybácsi vékony szája. – Így aztán van egy heted, hogy kirúgj a hámból... ésszerű kereteken belül, persze. Mégiscsak gyászolsz, nem illik tivornyázni.

És nem sajnálsz megválni a névtől, amelyet a keresztségben kaptál? – Nem álltam meg, hogy megkérdezzem.

Ami az embereké, az csak az embereké, öcsém... – hümmögött bácsikám. – Meglátod, úgy húsz év múlva te is kénytelen leszel ezt végigcsinálni. Az én helyzetem még jobb is, negyvenévesen estem át a felszentelésen, negyvenévesnek meg sokáig kinézhet az ember, ez valóban az élet közepe. Neked viszont, a húszévesnek még érned kell... tíz év múlva az emberek felfigyelnek arra, milyen fiatalos ez a negyvenes éveinek közepén járó tiszt... tizenöt év múlva gondolkodóba esnek, húsz év múlva meg rosszindulatú pletykák ütik fel a fejüket. Muszáj lesz a személyiségedet megváltoztatni, de hát ezt sem lehet a végtelenségig. Ahogy a Szentírásban áll: „Az ember életkora hetven esztendő, ha erőben van, nyolcvan. ” Ezért aztán időről időre muszáj meghalni. Olyan ez, mint a fürdőbe járás, csak ritkább.

Semmi újat nem mondott, ezeket már mind megbeszéltük töviről hegyire. De az életkor életkor marad, még egy Másfélénél is – bácsikám (akinek ugyan én csak a harmadunokaöccse vagyok) mindig is szeretett beszélni, és megesett, hogy ismételte magát.

Vagy színlelt... Tőle kitelik.