13.

A VISKÓT elárasztotta a napfény – sűrű, fehér, hűvös, és az első gondolatom a tej volt. Aztán felébredt a többi is – aggódó, bosszús, meglepett. Elárasztott az emlékezés – hogy haldokoltam az erdőben, a fenyőfa törzsének dőlve, hogy lobbantak fel a lilás színű lángok a fürdőben, és hogyan utaztam a csillagok között.

–  Hát felébredt, Andrej Galaktyionovics! – Valaki óvatosan megérintette a vállam. – Hát él?

–  Mi mást tehetnék, Aljoska? – nevettem fel. – Igyekszem életben maradni az utasítások szerint.

A kemencepadkán találtam magam, felettem magasan vaskos gerendák sárgállottak – akárki is építette ezt a kunyhót, nem bajlódott azzal, hogy szokványos plafont készítsen, viszont az ablakok szokatlanul nagyok voltak, és kiderült, hogy be is vannak üvegezve, a falakon állatbőrök lógtak, és ugyanilyen bőr – bármennyire is mulatságos, pont medvebőr! – szolgált takaróként is. A kályhától, amely nem a szoba közepén állt, mint a parasztházakban, hanem a sarokban, száraz meleg érződött.

Aljoska a padka mellett guggolt, nyugodtnak és elégedettnek tűnt, csak a lélekvirágában égett élénkebben a málnaszínű kíváncsiság.

–  Nem fáj semmije? – kérdezte tárgyilagosan.

–  Meséld el, mi történt! – utasítottam, ledobtam magamról a bőrt, és felültem.

Jobb lett volna ezt nem tenni – kiderült, hogy a medvebőr a mezítelenségemet fedte el.

Aljoska egyébként egy kicsit sem jött zavarba, csak elmagyarázta:

–  Minden holmija épp szárad, reggel, amikor megvirradt, kimostam. Éjjel nem esett kézre, elvégre a forráshoz kellett menni, az meg száz szazsenyre van innen. Jó itt a forrás, nem fagy be... De hát sötétben nem lehet...

–  És a „Macskaszemet” miért nem használtad? – lepődtem meg. – Vagy nem maradt egyáltalán erőd?

–  Erőm még maradt – horgasztotta le a fejét Aljoska –, csakhogy most sok hasznát nem veszem. Mindkettőnknél elzárta az öreg. Most majdnem olyanok vagyunk, mint az emberek. Csak próbálja meg felemelni az árnyékát!

Újra bebugyoláltam magam a medvebőrbe, aztán pillantásommal elkaptam az árnyékomat, és magam felé húztam... pontosabban, megpróbáltam magam felé húzni. Ugyanekkora sikerrel emeltem volna fel a tölgyfa tuskót – az árnyék kissé megmozdult, és a helyén maradt, a széles, tisztára sikált padlódeszkán.

–  Mindent sorjában! – sóhajtottam. – Miféle öreg, hol vagyunk egyáltalán, és egyébként hányadika van ma?

–  Az öreg! Az az az apó, akit kerestünk – húzódott széles mosolyra Aljoska szája. – A nevét nem mondja meg, de hát hogy szólíthatnánk? Csak nem hívhatjuk Remetének! Ezrt hívom őt úgy, ahogy Kátya anyó is. Az ő kunyhójában vagyunk, az erdő legmélyén. Ma január másodika van. Tegnap, amikor a keresésére indult, január elseje volt.

–  És hogy kerültünk ide? – kérdeztem bután.

–  Nagyon egyszerűen. Az apó messziről megérezte, hogy maga kínok közt haldoklik, eljött, meggyógyította, és elhozta ide. Azaz nem egészen ide, nem a kunyhóba, hanem rögtön a fürdőbe. Kiderült, hogy már fel van fűtve. Engem oda nem engedett be, megparancsolta, hogy üljek itt. Hogy ott mit művelt Andrej Galaktyionoviccsal, arról fogalmam nincs. Sokáig tartott mindez – délben bukkant ránk, és már lement a nap, amikor kihozta a fürdőből. Uram mélyen aludt, ő meg azt mondta, hogy kihajtotta magából a nyavalyát, és hogy reggelre majd kicsattant az egészségtől. Azt nem mertem megkérdezni, hogy hova csattan.

–  Úgy vélem, mindegy – vallottam be. – Semmim sem fáj, és a gyengeség is elmúlt. Csahogy vajon mit művelt velünk? És mivégett?

–  Viktorija Jevgenyevna azt mondta nekem – mondta Aljoska eltűnődve –, hogy egy nagyon erős mágus egy időre képes megbénítani egy gyengébb mágus erejét. Hogy lehet, hogy nem hallott még erről?

–  Hallottam – értettem egyet, felidézve, ahogy a bácsikám, a Korszunov herceggel tervezett párbaj előtt tiltást tett bármiféle mágikus tevékenységemre, aminek köszönhetően védtelen maradtam a hercegi állattal szemben. – De arról még nem, hogy a Homályba bejutást is le lehet tiltani.

–  Nos, ezek szerint lehet – felelte Aljoska némi hallgatás után. – Az apó azt mondta, hogy így kell. Hogy eszünkbe se jusson valami ostobaságot csinálni.

–  Ezek szerint foglyok vagyunk? – füttyentettem. – Az ő fogságában? És még elmenni sem fogunk tudni?

–  A lovaink a fészerben vannak, megitatva, megetetve. És a holmink is ott van. Hamarosan a maga ruhái is megszáradnak. Csak hát arra gondolok, hogy ha most fogjuk magunkat, és elindulunk, minden út ide fog visszavezetni. Emlékezzen vissza, hogy volt tegnap, Kátya anyó trükkjeivel! Pedig akkor nem is bénította meg az erőnket senki. Most viszont pláne, amikor a lehetőségeink szerint emberek vagyunk csupán, az aurán kívül nem látunk mást. És ez itt nem az anyó, hanem az apó. Nekem úgy tűnik, hogy az öregasszony az öreggel összehasonlítva olyan, mint egy egér a tigris mellett.

Látszik, hogy a természettudományok terén jól kiokosították Zsuravinóban.

–  És hol van ez a tigris? – érdeklődtem komoran.

–  Hajnalban elment valahova – vonta meg a vállát Aljoska. – Azt az utasítást adta, hogy üljünk itt csendben, és várjuk. Hát, ülök és várok.

–  Még csak meg sem etetett?

–  Nem, mondom, amint a napocska felkelt az erdő felett, azonnal útra kelt. – Aljoska felállt a guggolásból, és leült a durván összerakott asztal melletti hosszú padra.

–  Micsoda kígyó! – bukott ki belőlem. – Amúgy meg milyen? Setét vagy Fénypárti?

–  Ej, Andrej Galaktyionovics, nem olyan egyszerű ezt kiderítnei! Majd amikor visszatér, maga is megérti, miért...

–  Kérdezett tőled bármit is? – tértem át a lényegre. – Kik vagyunk, minek jöttünk ide, miről beszéltünk az öregasszonnyal?

–  Egy szóval sem említette ezeket! – döbbentett meg Aljoska a válaszával. – Amikor kihozta magát a fürdőből, lefektette, subával betakarta, és azt mondta, aludjak. Ma meg hajnalban felkeltünk, és csak annyit mondott, merre van a forrás... mintha tudta volna, hogy mosni akarok. Utána meg elment, ki tudja, hova.

–  De miért akartál mosni? – érdeklődtem elégedetlenül.

–  Azért, mert a tiszta ruhája Davidovóban maradt, a szánkónkban. Amit meg tegnap viselt... látta volna, mi lett vele! Ömlött a vére, a ruháját átitatta, aztán meg rászáradt. Tegnap kellett volna, nekem, bolondnak, mágiával kitisztítanom, de nem figyeltem... ott lábatlankodtam az előtérben, vártam, mi lesz a gyógyítás vége. Aztán meg az apó már lebénította mindkettőnk erejét – úgyhogy kénytelen voltam emberi módon, kézzel.

Magam elé képzeltem ezt a festői képet – Aljoska üldögél a sötét előtérben egy alacsony padon (valamiért alacsonynak és nemrég összeeszkábáltnak, gyantaillatúnak képzeltem), elfehéredő ujjakkal kapaszkodik bele a szélébe, és nem veszi le a tekintetét a résnyire nyitott ajtóról, ahonnan csupán a víz csobogása és a gőz sziszegése hallatszik... és azok a fura kántálások a futóról és a huszárról... már ha tényleg volt ilyen, és nem csak képzelődtem, vagy álmodtam. Csak ül, feszült, sápadt arccal... ilyen volt, amikor meséltem neki Dasa haláláról. Pedig hát eltelt jó néhány óra déltől napnyugtáig! Vajon min gondolkodhatott? A nővére emlékét idézte fel? Vagy a szülei jutottak eszébe? Vagy azon töprengett, amit tegnap elmondtam neki, nem sokkal a Remete érkezése előtt? A régi pincéről, a lábak alól kirúgott fatuskókról, a kőről, amellyel majdnem agyonütöttem a megmentő Afonyját? Mitől félt vajon? Hogy megint egyedül marad ezen a világon? De hát most már ott van neki Jablonszkaja grófnő, és egy halom Fénypárti barát... ésszerűen mérlegelve, minek is kell neki Polinszkij hadnagy?

–  Idehallgass, nézd meg, hogy áll a ruhám! – mondtam. – Talán megszáradt már? Mert ez a... ahogy te mondod, apó bármelyik percben itt lehet... én meg itt ádámkosztümben... Illetlen dolog ez.

–  Mintha tegnap a fürdőben mundért viselt volna – morogta Aljoska, de lemászott a padról, és elindult a kályha felé. Mint kiderült, a távolabbi végén száradt a ruhám. – Még nyirkos egy kicsit, de ha nem zavarja...

Már hogy zavart volna! Amikor az ezreddel napokig meneteltünk, néha csuromvizesen kellett mennünk. Örömmel öltöztem fel, és újra embernek éreztem magam. Pontosabban, Másfélének... illetve, dehogy vagyunk most Aljoskával Másfélék...

De hát milyen az emberi természet... alig teljesült az egyik kívánság, amikor eluralkodott rajtam a következő.

–  Ahogy kimegy az istállóból, jobbra van egy ösvény – olvasott az arcomról Aljoska. – Ott majd meglátja.

Alig értem vissza, amikor felütötte a fejét a harmadik kívánságom is. Elvégre már egy napja nem ettem egy falatot sem.

–  Van itt valami falnivaló? – érdeklődtem Aljoskánál. – Nem kutattad át a remete pincéjét?

–  Nocsak, nocsak – hallottam a hátam mögül a gunyoros, mély hangot. – Idegen házban mi az első teendő? Kutakodni a házigazda javaiban, igaz? Meglátogatni a pincét, bekukkantani az ikontartó mögé, a ládákban turkálni, hátha találunk valami érdekeset...

Aljoskával majdnem felugrottunk a helyünkről ijedtünkben. Hirtelen megfordultunk, és szürke, hunyorgó szemek pillantásával találtuk magunkat szemben. Magasról mustráltak minket.

Öregember... Apó... Remete. Ezért gondoltam, még Tverben, hogy ez egy sovány, görnyedt apóka, aki alig két arsin magas, arca meg, mint a sült alma. Lehet, hogy felidéztem a gyerekkori emlékeimből Feklusa, a dadusom meséit, amelyek varázslókról, boszorkákról, jósnőkről, Isten vándorairól szóltak? A valóság egészen másnak bizonyult.

Egy szazseny magas volt, és testalkata, ha nem is kövér, de telt. Hosszú, ősz haja a farkasbunda gallérjára hullott, a fagytól kissé vörös, széles arcán, amelyet szakáll keretezett, nem volt egyetlen ránc sem, hatalmas tenyereit egymásra téve fogta a tölgyből készült járóbotja fejét. Ettől függetlenül mégis hihetetlenül öregnek tűnt.

De ami a legfurcsább, a leghihetetlenebb – a lélekvirága. Egyetlen színt, egyetlen szirmot sem tudtam kivenni, de szürkének sem mondtam volna. Fellobbant és kialudt, szikrák lőttek ki belőle, mint egy tábortűz az éjszaka közepén, ettől a szem is megfájdult. Nem volt ilyen lélekvirága sem a Fénypártiaknak, sem a Setéteknek... de közben nagyon ismerős vonások voltak benne.

–  Jó napot! – hajoltam meg tisztelettudóan, és visszatértem a hétköznapi nézéshez. – Szép kis időnk van, nem? Fagy és napsütés, varázslatos ez a nap, igaz?

–  Úgy látom, fiam, már magadhoz tértél – dörmögte a Remete. – Helyes. Na, akkor most harapunk valamit, és megbeszéljük az élet nagy dolgait.

Ráérősen levetkőzött, lehúzta a csizmáját, mezítláb maradt. Szótlanul elment a kályháig, csörömpölt egy sort, és rögtön megfordult:

–  Na, gyerek, segíts! Fogd, és teríts meg!

Aljoska odaugrott, és nekilátott a munkának. Az asztalon hamarosan megjelent egy hatalmas cseréptál gőzölgő, pirospozsgás palacsintával, egy kis csupor tejföl, egy másik tele mézzel, három nagy kancsó, benne forró, illatos szbityeny{8}.

–  Na, egészségünkre! – mondta a Remete.

–  Honnan szerezted ezt, apó? – Aljoska nem mulasztotta el megkérdezni, miközben egy palacsintáért nyúlt. – Hiszen megnéztem, a kunyhóban nem is volt konyha.

–  Igaz, nem volt – értett egyet az öreg. – Messziről húztam ide, egészen Szentpétervárról. Emlékszel, Andrjusa, az ottani szövetségesedre, Vikentyijre? Hát az ő kedvesétől, Jevsztolija Kablukovától, a kupecnétől szereztem. Így sokkal könnyebb volt.

–  Idehúzta? Mármint hogy? – érdeklődtem.

–  Hogy mi az a „Kapu”, azt már tudod – magyarázta a Remete okító hangnemben –, de ezt nem csak arra használhatjuk, hogy eljussunk egyik helyről a másikra. Ezt a varázslatot kicsit meg lehet változtatni, hogy ne innen oda, hanem onnan ide... ami kell, azt idehúzod. Gondolsz egy szóra, adsz hozzá a Homály erejéből, és kinyílik egy kis lyuk. Dugd oda be a kezed, és húzd ki, amire szükséged van! Ne mondd, hogy erről nem meséltek a tanáraid!

Aljoskát viszont más foglalkoztatta.

–  Nagyapó, hogy lehet, hogy az imént megszégyenítettél minket, mintha feltúrtuk volna a pincédet.. pedig nem is tettünk ilyet, te magad meg a kupecnétől... szerezted be? Vagy igaz a latin mondás Jupiterről meg a kisökörről?

Ezt most minek kellett? Azt sem tudjuk, vendégek vagyunk-e itt, vagy foglyok, a mágikus erőnk be van zárva egy idegen ráccsal, és tényleg mi rántjuk le a leplet a gazda viselkedéséről? Okosabb lenne alázatosnak tettetni magunkat, beszéltetni az öreget, és megtudni tőle, hogy és minek keveredtünk el hozzá.

–  Pimaszkodsz az idősebbel? – nevetett fel a Remete, miután figyelmesen megrágta a palacsintát. – Andrej Galaktyionovics, kár, hogy szombatonként nem szoktad megvesszőzni, Szkugyelnyikova asszony tanácsát meg kellene szívlelni. Ami pedig a kérdésedet illeti, Aljoska, nem ingyen vettem el az ennivalót. Odatettem az asztalra három réz tízest, felteszem, ez még több is, mint ami járna.

–  És honnan szerezted a pénzt, nagyapó? – hunyorítottam. – Csak nem az erdőben nő, a fenyőfákon? A falubeliek aligha fizetnek érmékkel, honnan is lenne nekik? Vagy talán kincseid vannak a ládákban?

–  Nos, a falubeliek egy dolog – kuncogott az öreg –, de van itt nem messze egy falu, Davidovo. És a falu bírájának udvarán áll egy szán, a szánon pedig egy láda... a ládában meg, bőrzsákocskában, pénz rejlik. Ráadásul külön vannak a bankjegyek, külön az ezüst rubelek, külön meg az apró. Hát onnan van, a ti bőrzsákocskátokból. Nos, kölyök, betaláltam?

–  Ne haragudjon rá! – váltottam inkább magázásra az öreggel. – A fiúnak fel van vágva a nyelve, igaz, ami igaz. Ilyen a neveltetése... és ha már feljött, Praszkovja Mihajlovna másodőrnagyné neve, meggyőződésem, hogy Jablonszkaja grófnőt is ismeri. És hát a grófnő helyesli az ilyet...

–  Nos – bólintott a Remete. – Vicceltünk egyet, és jól van. De most térjünk a tárgyra! Mi szél hozott benneteket, egy Fénypártit és egy Setétet? Mit kerestek ezen az eldugott helyen? De ne raboljuk egymás idejét, hagyjuk a meséket – az Onyega-tó partjáról, ahol nem lehet a Homályba belépni, mert ott van elrejtve valami elképesztő varázstárgy. Okos fiúknak tűntök, közben meg ilyen badarságot találtatok ki. Egy nagyon gyenge Másféle talán bevenné ezt, főleg, ha nem túl okos. De ha olyannal álltok szóba, aki nálatok erősebb, nem érdemes hazudni. Az erős ezt messziről észreveszi, de nem biztos, hogy ezt az orrotokra köti. Mint például a drága Katyerina Matvejevna, akinél tegnap vendégeskedtetek.

–  De minek mérgezett meg? – csattant fel Aljoska. – Ártottunk talán neki? Amilyen gonosz boszorka volt, olyan is maradt!

–  Kölyök, az anyót feleslegesen ne rágalmazd! – mondta nyugodtan a Remete. – Igaz, hogy megitatta méreggel a gazdádat, de nem haragból, hanem szerelemből. Hallottál már olyanról, hogy a szerelem elveszi az eszedet? Nos, itt is erről van szó.

–  Szerelemből? – nézett kétkedőn Aljoska. – És ki iránt táplál ilyen őrült érzelmeket?

–  Irántam – tárta szét a karját a Remete. – Belém szeretett, tudjátok, még a nyáron. Százhét éves az öregasszony, és ez az első szerelem az életében! Megesik... Ami meg titeket illet, megérezte Katyerina Matvejevna, hogy nem jó szándékkal akartok meglátogatni engem. És hát úgy állt össze a fejében, hogy azért küldtek benneteket, hogy az életemre törjetek, szétszórjatok a Homályban, mivel nem vagyok sem Fénypárti, sem Setét, hanem egy kiszámíthatatlan valaki. A kiszámíthatatlanságot meg senki sem szereti, sem az emberek, sem a Másfélék... Megijedt, félteni kezdett, hogy meg tudok-e birkózni mindkettőtökkel, mert nagy erőt látott bennetek. A szintetek egy dolog csupán, nem ez a fontos... Igazad van, Alekszej, boszorka ő, és ezért nemcsak a Homályból meríti az erejét, hanem a földből is... és nemcsak az erőt, hanem a tudást is. És hát ez van, amikor az erő és a tudás gyenge ésszel párosul, vagy érzelmektől homályos elmével. Láttátok tegnap ti magatok is. Úgy döntött az anyó, hogy meggyengít benneteket, és megitatta az idősebbet egy olyan főzettel, amely a Homály három rétegében hat. Erővel felesleges gyógyítnai, a megmérgezett Másfélében mintha egy lyuk keletkezne, ahol minden erő kifolyik, a sajátja is, másé is. Arra gondolt az öregasszony, hogy az idősebb meghal, a fiatalabb meg akkor már nem fog a feladattal foglalkozni, visszatér hozzá a kunyhóba, bosszúvágytól forrva, és összecsaptok. Ha pedig ennek során ő alulmarad, akkor is meggyengít téged, Aljoska, és akkor már biztos, hogy nem bírsz el velem. Még csak eszébe sem jutott, hogy ha itt idegen Másfélék jelennek meg, én azt azonnal megtudom. Igen, ostoba, elismerem. Az én erőmet ő fel nem foghatja, nem is láthatja, ezért azt hiszi, hogy egyszerűen csak Legfelső vagyok, mint a ti tveri nagyságosaitok.

–  És te, nagyapó, nem egyszerűen? – ébredt fel Aljoskában a kíváncsiság.

–  Nem egyszerűen – bólintott amaz. – Szerinted mióta élek ezen a világon?

–  Hát, úgy háromszáz éve – tippelt a fiú. – Vagy esetleg ötszáz...

–  Na-na – simogatta meg a szakállát a Remete. – És te, Andrej Galaktyionovics, mennyinek nézel?

–  Ezer? – vetettem fel eltűnődve.

–  Jaj, gyermekeim! – felelte bánatosan az öreg. – Én amúgy Asszurbanipál uralkodóval is találkoztam. Micsoda? Hogy nem hallottatok róla? Most persze nem róla van szó, hanem Katyerina Matvejevnáról. Ő már megbánta a gaztetteit. Egyszer egy reggelen elmentem hozzá, és elmagyaráztam, mi merre. És tudd, Andrej, a benned lappangó nyavalyádról igazat mondott, és a méreg, amelyet adott neked, tényleg azt a nyavalyát gyógyítja... csakhogy fel kellett volna hígítani százszorosára. De így, hogy ezt túlélted, nincs az a belső rothadás, amely téged valaha is megtámad.

–  Idehallgasson – kezdtem neki –, mi egyáltalán nem akartunk kárt tenni magában! Nem tudom, mit láthatott Kátya anyó, de a fejünkben sem fordult meg, hogy megöljük magát!

–  Na, megdicsértelek én benneteket – morogta a Remete –, mondván, hogy okos fiúk ezek, most meg látom, hogy hiába. Hiszen figyelmeztettelek: ne hazudj nekem. Kinek is mondta a bácsikája az Írásból idézve, hogy inkább egy ember haljon meg a népért? Kinek adta a „Fekete nyilat” egy rézgolyó formájában? „Csak nyomd össze erősen a tenyeredben – mondta bácsikám hangján –, gondolatban húzd meg a vonalat magad és az ellenfeled között! És az agyadban mondd ki a szót, mégpedig ezt: ne legyél!”

–  Maga mindent lát? – torzult el az arcom, mintha a számban nem mézes palacsinta lett volna, hanem egy csípősen égető paprika. – A lélekvirágból olvas, vagy hogy?

–  Úgy – válaszolt a Remete. – Minden, ami történt, lenyomatot hagy a Homályban, amely mindent megőriz, mintha csak egy könyvbe írták volna. És ha szert teszel a megfelelő jártasságra, megtanulhatod olvasni ezt a könyvet... és nemcsak véletlenszerűen, hanem a kívánt helyen. Ezeket a dolgokat kevesen ismerik, és Januarij Apollonovics és Viktorija Jevgenyevna biztosan nincsenek közöttük. – Hallgatott egy kicsit, ránézett az üres edényre – a semmirekellő Aljoskának sikerült kiürítenie az érdekfeszítő beszélgetés alatt.

Mi is hallgattunk. Sűrű, nyirkos csend töltötte meg a kunyhót. Mit is felelhettem volna az öregnek? Különben is, hogy kell beszélni azzal, aki képes betekinteni a múltba, és megtudni rólad mindent – még azt is, miféle utasításokat adott neked a bácsikád, mit mondtál te egy novemberi éjszakán az ágyban a túlkoros Kulebjakina leányzónak, és hova küldött téged egy évvel ezelőtt Vikentyij, amikor kiléptél Harald dolgozószobájából? Érdekes, a Remete vajon képes a gondolatainkat is elolvasni? Vagy van legalább valami, amit el lehet rejteni előle? Elvégre nem ő az Atyaúristen... meg jóval idősebb is Jézus Krisztusnál. Homályosan emlékeztem, hogy az asszír uralkodó, Asszurbanipál mintha még az Ószövetség idején élt volna.

–  Hát miért néztek rám úgy, mint egerek a macskára? – törte meg a sűrű csendet a Remete. – Tudom, miért jöttetek el hozzám: hogy megtudjátok, hogyan cserélem ki a Másfélék színét, milyen ravasz varázslat vagy varázstárgy használatával. Tudom azt is, mit kell tennetek velem az utasítás szerint, ha ezt a titkot nem tudjátok belőlem kiszedni. De ha már ilyen kitartóak vagytok, hát kapjátok meg a magatokét! De aligha lesz benne sok örömötök. Ki akartatok engem kérdezni? Kérdezzetek! Csak ne itt, hanem egy jobb helyen! És külön-külön fogok veletek beszélni. Készen álltok, gyerekek? Nos, akkor indulás!

És alig mondta ki ezt, amikor a kunyhón keresztülsöpört egy hóvihar. Az ablakkeretek maguktól szétmállottak, a vihar kisöpörte a házból a hidegbe az üresen maradt tálkákat és csuprokat, aztán meg pont az ellenkezője történt, megcsapott a meleg, a Remete erős ujjai megragadták a bal csuklómat, és lerántottak a mélybe. Még volt annyi időm, hogy meglássam, hogy repül bele az arcomba az árnyékom – nehezen, mint egy bazalttömb, és akkor megértettem, hogy belesüllyedek, zuhanok a mélybe... Pontosabban az égbe.