17.

A NAP egy hatalmas vörös almára emlékeztetett, amelybe alulról beleharaptak a fenyők fekete árnyai. Fölötte pedig a naplemente festette sokszínűre az eget. Újra arra gondoltam, hogy egy lélekvirághoz hasonló: aggodalom, düh, rejtett bánat, félelem és remény. Ráadásul az átmeneteket nézve ez nem is egy Másféle lélekvirág, hanem nagyon is emberi.

–  Nos, uraság, eljött az idő? – emlékeztetett Aljoska. Még mindig nem tudtam leszoktatni erről a megszólításról, pedig hamarosan muszáj lesz. Sután sülhet el.

–  Várj még egy kicsit, hadd sötétedjen be! – hűtöttem le az igyekezetét. – A sötét a mi időnk. A herceg birtokára innen nem több mint egy óra az út, a naplementétől viszont még sokáig világos lesz. A nyár még nem kezdődött el.

–  Holnap lesz pünkösd – sóhajtott elgondolkodva Aljoska. – Egy ilyen eset után viszont Isten házába sem lehet betérni... rettenetes...

–  Megijedtél? – A hangom vidáman csengett, de vegyült bele egy csipet harag is. – Vagy talán megszántad azt a gazembert? Nem kényszerítelek semmire, ha nem akarsz, ne gyere! Maradj a lovak mellett, nyugodtabbak lesznek úgy ők is. Hátha lesz valami...

–  Nem, nagyságos uram – jelentette ki határozottan Aljoska. – Aminek lennie kell, az lesz. Együtt megyünk. És a gazembert én magam... ne avatkozzon bele, jó?

Vajon egy hónappal ezelőtt el lehetett-e képzelni, hogy tud a gazdájával ilyen stílusban beszélni? Lelkem mélyén még meg is örültem, hogy a nevelésem ilyen hasznos gyümölcsöt hozott. Nehéz feladat jutott nekem, de megbirkóztam vele! Mármint majdnem. Éjjel majd igazán lehet örülni, pezsgővel... a lényeg, hogy reggel előtt úgysem lehet pezsgőt szerezni, még ha Hatalmas mágus is vagy.

–  Rendben, Aljoska, ahogy megbeszéltük – egyeztem bele. – Biztos vagy benne, hogy nem remeg meg a kezed? Hiszen lőni csak egy hónappal ezelőtt tanultál meg. Még nincs gyakorlatod.

–  Semmi gond, nagyságos uram, megoldom. Elvégre nem egy érmét kell száz lépésről eltalálni, itt minden közel van.

–  És ha elvéted? – érdeklődtem álnok módon.

–  Arra az esetre itt van ez. – Aljoska megsimogatta a nyelét annak a kisfejszének, amelyet a hóna alatt tartott egy hurokba akasztva. Egy pillanat alatt ki lehetett onnan kapni – nem hiába gyakorolt egy hétig. A tőrt, amelyet én ajánlottam fel neki, elutasította, mondván, a fejsze inkább neki való. Igaz, kicsit kételkedtem – a csirke fejét lecsapni egy dolog, egy emberrel elbánni viszont teljesen más, de hangosan nem mondtam neki semmit. Meg különben is, mit számít? Bármi legyen nála, fejsze, párbajtőr, török jatagán – a végeredmény ugyanaz lesz.

–  Akkor hadd emlékeztesselek még egyszer, hogyan csináljuk...

–  Már százszor megbeszéltük – fintorgott Aljoska.

–  És most százegyedszer is! – tettem hozzá keményen. – Figyelj rám, én katonaember vagyok, és tapasztalatból tudom, hogy nem lesz abból baj, ha átismételjük. Nos, ahogy kijövünk az erdőből, szétválunk, és a herceg házába két helyen megyünk be. Te a pincén keresztül, onnan a konyhába, aztán meg, ahogy a papíron lerajzoltuk. Én az egyik vendégszoba ablakán az első emeleten, azok most üresen állnak. A kulcsok nálad vannak?

–  Mit gondol a nagyságos úr, teljesen hülye vagyok? – Aljoska rácsapott a sűrű szövetből készült fekete nadrágja zsebére. – Honnan szerezte?

A kulcscsomón, amelyet odaadtam neki, három, ravaszul megtekert kampó lógott. Aljoska azt gondolta, hogy ezek tolvajkulcsok – és jól is van, hogy ezt gondolta. Valójában ez egy varázstárgy volt, a „Szezám” – egyszerű, de ritkán előforduló, mivel különösebben nincs is rá szükség. Egy Másféle jól boldogul nélküle is, kinyit bármilyen emberi zárat a hétköznapi „Kinyitás” varázslattal... és csak akkor folyamodtak a megcsavart dróthoz, amikor emberi segítő volt a dologban, így akartak meggyőzőnek hatni. Aztán feltöltötték a Homályból vett erővel.

–  Elfelejtetted talán, hol szolgálok? – mosolyodtam el. – A Titkos Expedíció attól titkos, hogy tudja, hogyan másszon be oda, ahol amúgy falakba ütközne.

Aljoskának meg pláne nem kellett tudnia, hogy a harmadik drót, a legvékonyabb egyáltalán nem zárak kinyitását szolgálta. Egy egyszerű varázstárgy volt, ugyanúgy működött, mint a „Figyelmetlenség köre”.

–  És mi lesz akkor, ha Mogyeszt Jakovlevics nem egyedül van a szobájában? – kezdett hirtelen aggodalmaskodni Aljoska. – Hogy nem gondoltunk arra, hogy a Ligyija Karpovnájával... hálhat együtt, lényegében.

–  Te voltál az, aki nem gondolt erre – emeltem fel a mutatóujjamat. – Ligyija Karpovnát már második napja kínozza a hasfájás, óránként futkos az illemhelyiségre. Úgy tűnik, ételmérgezést kapott. Nem képes most a házastársi kötelességeit teljesíteni. Az ágyasoktól sem kell tartani... három napja beszéltem Ogurcov doktorral, akinek a szolgálatait a herceg is igénybe veszi. Behívattuk őt Szuhorukov gróffal az Irodába, beszéltünk vele... mint tudod, kikérdezni ebben az ügyben nem szabad, de feljegyzések nélkül beszélgetni csak szabad, nem?

–  És mi köze ehhez a doktornak? – bámult rám Aljoska értetlenül. Gyerek még, nem kapiskálja ezeket a dolgokat.

De azt, hogy az Irodánk nem tud mit kezdeni a herceggel, nem kellett neki elmagyarázni, ezt rögtön megértette. „Látod, hogy alakult – keserítettem el, amikor kellett. – A válasz a fővárosból érkezett Ivan Szavvics hívására, Korszunov herceg ügyében. A legmagasabb szintről, ennél magasabbról már nem is lehetne. Elrendelték, hogy őfelsége becsületes alattvalója ellen ne áskálódjunk, különben vádaskodásaink a saját ostobaságunkról tanúskodik, nekünk viszont a saját dolgunkkal kell foglalkozni, leleplezni a felsőbb hatalommal szembeni rágalmakat és szidalmakat. Ettől tartottam is, Aljoska. A hercegnek befolyásos pártfogói vannak... és ha Ivan Szavvics makacskodik, akkor könnyen elveszítheti az állását is... és jó, ha a fejét nem.”

A befolyásos pártfogókat megértette, a lefizetett helyi hatalmat is. Megbizonyosodott afelől, hogy hiába várna igazságot a törvénytől, a herceget az orosz törvény nem képes megszorítani.

Ezek után körültekintően, nem sietve, itt egy elejtett szóval, ott egy elejtett utalással rávezettem a fiút, hogy ha már nincs igazság a földön, ha Isten sem siet megbüntetni a gazembert, akkor neki magának kell bíráskodnia a herceg felett. Meséltem Aljoskának a heceg más gaztetteiről is, néhány dolgot kissé ki is színeztem, de enélkül is annyi minden volt már bácsikám feljegyzéseiben, hogy naponta kellett volna levágni a fejét... úgy ötszáz éven keresztül.

És a Dasa halálát követő kilencedik napon, amikor elmentünk a Mindenszentek templomába, részt vettünk a gyászszertartáson, Aljoska végre ezt mondta: „A saját kezemmel végezném ki ezt a gyilkost... az sem érdekel, ha utána megkorbácsolnak, kényszermunkára küldenek, vagy fellógatnak! Nem szabad, hogy az ilyenek itt éljenek a földön!” A szívem abban a pillanatban elolvadt a gyönyörűségtől, mint egy vajdarabka a felforrósított serpenyőn. „Nos – mondtam akkor –, nekem is úgy tűnik. Annál is inkább, mert nem állt ki ellenem, kimutatta, hogy egy utolsó semmirekellő, és ezért jogom van eltörölni őt a föld színéről.”

Még vitatkoztunk is, kinek áll inkább jogában őt eltörölni, és végül abban maradtunk, hogy Aljoskának. Elvégre nem az én nővéremet vetette medvék elé. Ettől függetlenül együtt fogjuk megtenni, és a dolog előkészítését magamra vállalom. „Ne is gondolj a kényszermunkára, vagy a fellógatásra! – borzoltam fel vörös haját. – Mindent körültekintően fogunk csinálni, a nyomozók nem találnak majd nyomot. És ne feledd: nem kevés összecsapásban vettem már részt, van tapasztalatom, meg az Expedíció is megtanított egy s másra.”

Ami a „nem kevés összecsapást” illeti, kissé túloztam, de így meggyőzőbben hangzott.

Attól a naptól kezdve elkezdtünk készülni. Állandóan Sztarij Logba járkáltam (pontosabban Aljoska így tudta), ő pedig szinte mindennap eltűnt a közeli erdőben, hogy gyakorolja a lövészetet. Bőkezűen elláttam lőszerrel, puskaporral, gyutaccsal... és persze kivetettem rá védő varázslatot. Nem túlzottan erőset, hanem olyat, ami egyéb Másfélék számára láthatatlan, amíg meg nem támadják a fiút.

–  A doktor meg – nevettem fel gúnyosan – épp most számolt be Mogyeszt Jakovlevics betegségéről. Valami mirigye gyulladt be, elvégre nem kisfiú már, majdnem ötvenéves... Rövidre fogva a szót, ideiglenesen nem képes semmire az ágyban. Szóval emiatt ne aggódj, egyedül lesz. Egyes-egyedül.

Igaz, itt egy kicsit füllentettem.

* * *

Végre eljött az a pillanat, hogy szétváljunk. Leellenőriztem Aljoska fegyverében a töltényt, ráparancsoltam, hogy ugráljon egy kicsit – semmi sem zörög, minden rögzítve –, és keresztet vetettem rá. Elvégre nekem nem nehéz, a fiú viszont még hisz az fantazmagóriákban... majd később bácsikám helyrerakja az agyát, a bölcs oktató szerepére aztán tényleg alkalmatlan vagyok.

–  Na, indulj! És higgy magadban, minden sikerülni fog. – Az útravaló jó tanács, meglátásom szerint, indokolatlanul virgoncan hangzott el, de most ennek már nem volt jelentősége. – Én is hamarosan megyek, csak másik úton.

Amikor Aljoska fekete alakja eltűnt a fenyők közt, lelassítottam pár pillanatra, aztán, mint gyerekkoromban az öreg fűzfáról a folyóba, úgy ugrottam be a Homályba. Eltűntek a hangok, kifakultak a színek, még kék moha sem volt: hiszen az erdő kihalt táj. De az itteni szürkeségben határozottan halad előre egy vörös kis pont – Aljoska lélekvirága fénylett ott, a fiú sietett, hogy találkozzon a herceggel, lelkében izzik az igazságérzetből fakadó düh. Nem a legjobb megoldás, a sérelem vagy irigység megbízhatóbb lenne, de most a düh is megfelel nekünk. Csak szét ne szóródjon útközben!

Nos, ideje volt nekem is elindulni és elfoglalni a saját pozíciómat. Nem eredtem Aljoska nyomába, Sztarij Logig az én segítségem nélkül is eljut: a jó emberek most alszanak a kunyhóikban, a rosszak meg egyszerűen nem veszik észre. Ezért vettem elő egy aprócska nyírfakéregből készült bocskort, és összenyomtam... Ez a varázstárgy azért is jó, mert a Homály első rétegében is működik.

A birtokra mindössze öt percig tartott nekem az út. Először a falusi kunyhók kezdtek feketéllni a sötétszürke égbolttal a háttérben, azután megjelent a be nem vetett, párolgó szántás, majd egy kis dombon felbukkant a park, amelynek közepén egy hatalmas, európai kastélyokra emlékeztető fehér ház állt. A Homályban egyébként minden szürke színű, az árnyalatok változnak csupán.

Ezek után minden egyszerű volt. Végigmentem az éjjelre bezárt ajtókon, elhaladtam az őrök mellett – három hatalmas termetű férfi, furkósbottal felszerelkezve. A herceg gondoskodik a biztonságáról... eléggé ésszerű módon, ha figyelembe vesszük az iránta táplált érzéseket. A férfiak feladata az volt, hogy megállás nélkül őrködjenek a ház körül, de most egy széles gerendán ültek, és ráérősen beszélgettek.

A házban kénytelen voltam egy kicsit több időt tölteni, hogy le tudjam tapogatni a lakók lélekvirágait, és gondolatban feltérképezzem, ki hol tartózkodik épp. Nem nehéz feladat ez, de eléggé unalmas. Unalmas, ám szükséges. Egyetlen felesleges személy sem bukkanhat fel a herceg hálószobája mellett, egyetlen szolgálólány egy halom ruhával a kezében, egyetlen inas sem, aki meggyújtja (vagy épp eloltja) a gyertyákat, senki olyan, akinek épp nem jön álom a szemére. Ezeket nekem most finoman hárítanom kell. Elég egy kicsit megérinteni az ember agyát, és máris nem emlékszik, hova ment, és miért. Ha itt lennének a Fénypártiak – egészen biztos, hogy benyújtották volna a számlát a nem szankcionált hetedik szintű beavatkozás használata miatt... de szerencsére nincsenek itt.

Felmentem a márványlépcsőn a második emeletre, és egyenesen a nagyrabecsült Mogyeszt Jakovlevics hálószobája felé vettem az irányt. Tudnak élni az emberek! A háló ugyan nem hatalmas – két szazsenyszer három, de az álmennyezetet angyalkák feje díszítette, a falakon francia tapéta pompázott, mintha aranycérnával hímezték volna, a padlón pedig medvebőrökből varrt szőnyeg hevert... a herceg határozottan kedveli ezeket a teremtményeket. Drága faanyagból készült dolgozó, az ablak majdnem akkora, mint az egész fal, a bal oldalon hideg fegyverek gyűjteménye, a jobbon pedig lőfegyverek. Mi minden nem volt itt! Fokosok, különféle buzogányok, és egy ősrégi kard, ilyeneket Alekszander Nyevszkij idejében használtak, egy egyenes pengéjű szablya és egy cirádás magyar alabárd. A másik oldalon pedig egy mordály, az előző évszázadból származó francia számszeríj és egy török pisztoly... Még egypár értékes percet is elpazaroltam, hogy megnézegessem ezt a csodát.

Apropó, ugyanezen a lőfegyveres falon volt egy egyszerű, tapétával leragasztott kis ajtó is, amely mögött Dasát várta a medve. Kellemetlenül nyilallt belém a gondolat, lehet, hogy pont azon a helyen állok, ahol a medve marcangolta a szerencsétlen leányt. A medvebőrökön nem volt vér... bár nagy valószínűséggel már lecserélték őket. Ami azt illeti, nem is igazán volt vér – a medve a mancsával zúzta szét a lány fejét. Mondhatjuk, hogy tiszta munkát végzett. Saját szemmel persze nem láttam, és minderről csak másnap reggel szereztem tudomást a jó szándékú Kuzjától, aki egyike az itteni inasoknak.

Igen, minden bizonnyal jól kitakarítottak itt, minden nyomot eltüntettek, amit meg nem lehetett eltakarítani, azt lecserélték. A titkos medvekamrában is tisztaság van, az állat jelenlétének nyoma sincs, egy szőrszál nem sok, annyit sem látni... és a falakat is lekenték ürömfőzettel, hogy a szagot se lehessen érezni. Úgy tűnik, a herceg aggódni kezdett, és a nyomozás eshetőségét nem zárhatta ki teljesen. Lehet, hogy nem is annyira befolyásosak a fővárosi pártfogói, ahogy azt bácsikám mondja?

Leereszkedtem a puha, vendégmarasztalóan besüppedő hercegi fekhelyre. Soha nem volt még lehetőségem arra, hogy ilyen pazar matracon henteregjek... odahaza Csernopoljéban minden sokkal egyszerűbb volt, az Iskolában meg... nem akarózott felidézni az ottani rideg hálótermeket, a híg scsít és a mindennapos sorakozókat. Az eszemmel felfogtam az ilyen nevelés hasznát, de a szívem – az a bizonyos, Másfélévé válás előtti emberi szívem – azért Csernopolje felé húzott. Nem a felé a lepusztult kis falu felé, amilyenné napjaikra vált, és ahonnan évente szolgáltatták be a szánalmas úrbért, hanem amilyen volt a hetvennégyes év véres tele előtt.

Az ujjaimat „Láng” jellé formáltam, és meggyújtottam az ezüst gyertyatartóban álló gyertyákat. Jó árnyék alakult ki, kényelmes. Nekem, mondjuk, mindegy, a saját árnyékomat én akár félhomályban is felemelem, de a fiú most először fogja ezt csinálni.

Érdekes, vajon mit vált ki belőle, ha meglátja, hogy a herceg nincs a hálószobájában? Remélem, nem megkönnyebbülést! Meg nem is örömöt, hogy a vérontás elhalasztódik. „Az is előfordulhat – figyelmezetett még tegnap bácsikám –, ismerem a természetét az ilyeneknek, mint a mi Aljoskánk. Elragadhatja őket a düh, és akkor félelmetessé válnak... de a hevesség nem tart sokáig. Olyan ez, mint egy meggyújtott papírlap – a láng gyorsan fellobban, élénken világít... és ugyanilyen gyorsan ki is alszik, ha nem teszel alá vékony nyírfa forgácsot. Ezért aztán, ha észreveszel ilyet az aurájában, azonnal cselekedj! Magad is tudod, mit kell tenned.”

Amúgy meg hol van a fiú? Az órám azt mutatta, hogy már több mint egy óra eltelt azóta, hogy szétváltak útjaink az erdőben... tehát hamarosan fel kell bukkannia.

„Nem lehetne inkább azt a Mogyeszt Jakovlevicset? – kérdeztem még régen, a kezdeti ötletet boncolgatva, bácsikámtól. – Hadd ontsa ki Aljoska az ő vérét! Akkor a lelkének állapota is kiváló lesz... mármint a mi céljainkhoz. A herceg meg ártalmas jószág, akit még maga, Januarij Apollonovics sem szánna meg.”

„Eszedbe ne jusson ilyesmi! – kiáltott fel Janyik bácsi. – Nem célszerű! A hercegért természetesen senki nem ejtene könnyet, de nekünk ő most még élve kell. Sok függ tőle, öcsém, sok apró szál fut össze az ő személyében, de ezt idő előtt nem kell tudnod.”

Ezért kellett ma a herceget eltávolítani Sztarij Logból. Sokáig törtem a fejem, hogy tegyem ezt meg úgy, hogy váratlanul utazzon el, a híre ne jusson még el Tverbe. Semmi használható nem jutott eszembe, úgyhogy megosztottam a nehézségeimet bácsikámmal. „Nincs is ennél egyszerűbb – nevetett fel. – Tudod mit, ne is foglalkozz ezzel, majd én elintézem. Azon a napon, amikor elindultok Aljoskával igazságot szolgáltatni, estefelé megérkezik őméltóságához egy ember lóháton, és átad neki egy üzenetet. Erre őméltósága minden felesleges feltűnés nélkül azon nyomban megparancsolja, hogy nyergeljék fel a lovát, és éjnek évadján ellovagol Torzsok városkába. Mert abban az üzenetben az fog állni, hogy az Ősi Fény Páholyának hatalmas és titkos gyülekezete úgy határozott, hogy soron kívül előlépteti Korszunov herceget a páholynak nyújtott nagylelkű szolgálataiért. És emiatt a hercegnek haladéktalanul meg kell jelennie a számára is ismert helyen a felszentelés lebonyolításához.

–  Mert ő micsoda, szabadkőműves? – füttyentettem.

–  Hát persze! – nevetett fel bácsikám. – Ki nem az? A kormányzó szabadkőműves, a helyi nemesség választott képviselője szabadkőműves, mellesleg én magam is az vagyok. Úgy tűnik, te vagy az egyetlen, aki még nem az, bár egyelőre nincs is rá szükséged. Ez most a divat, érted? A páholyon keresztül olyan karriert lehet építeni, amilyenről egy hétköznapi tisztviselő álmodni sem mer! Az Egyház persze keményen kritizálja, de a művelt emberek közül ez most kit izgat? Főleg azután, hogy uralkodónő-anyuskánk elvette a papoktól a földeket, és a saját emberei közt osztotta szét. Mi, Másfélék pedig hasznot húzunk a szabadkőművességből. De ne feledd, hogy a Fénypártiak is! Bizonyos páholyokat mi irányítunk, másokat meg ők. És olyan is megesik, hogy keresztezzük egymás útjait.

Így is történt, az üzenetet hozó küldött megmentette a herceg életét. Én egyébként megfogadtam, hogy kivárom, mikor nem lesz már bácsikámnak szüksége Mogeszt Jakovlevics hercegre, és akkor majd...

És Aljoska is megérkezett! Amikor a Homályon keresztül megnéztem, a távolban, a mágikus látás határán alig kivehetően, de megpillantottam a vörös kis pontot. Mintha egy vércsepp kúszna felém. Most a becsléseim szerint már a birtok határán járt. A varázstárgy segítségével majd kinyitja a pince ajtaját, onnan bejut a konyhába – ott már nem lesz senki, hiszen már háromnegyed tíz van. Itt a birtokon korán kelnek és korán is fekszenek az emberek. A szolgálók persze még nem alszanak a szállásukon – van, aki imádkozik, mások kártyáznak vagy kockáznak, és van, aki egyszerűen csak fecserészik. De a konyha most üres. A konyhából pedig, ahogy azt a papírra is lerajzoltam, irány a folyosó, onnan a lépcsőn fel a bal szárnyba, végig a szobák előtt vezető folyosón, megint le az első emeletre, aztán a másik folyosón, amely párhuzamos a főfolyosóval, el a felfelé vezető fekete lépcsőn, ott aztán el a társalkodónők szobája előtt, a díszfolyosóra, onnan meg ide...

Bonyolult útvonal, tekervényes... szándékosan rajzoltam így, hogy nehéznek tűnjön neki, hogy veszélyesnek érezze, hogy a bánattal és a dühvel keveredve kialakuljon a szükséges elegy.

Kikapcsoltam a mágikus látást, és csak a hétköznapit hagytam meg. Most már nincs mit figyelni azon, hogyan jut el a fiú az elszenderedő házhoz – eljut, nem fog eltévedni.

Már csak a legkellemetlenebb volt hátra – a várakozás. Felfedeztem, hogy nem bírok tovább a puha hercegi matracon ücsörögni, testem mozgást követelt. Forrt, bugyogott bennem az erő. Nem a mágikus, hanem a hétköznapi, emberi. Szerettem volna csinálni valamit: elfutni valahova, valakit megütni, valamit eldobni. Fel-alá sétálva a hálóban az órámat figyeltem – a mutatók mintha megdermedtek volna, pedig belül hallatszott a ketyegés.

Miért izgulok ennyire? Hiszen, ha jobban megnézzük, ez is csak egy munka... az én munkám a Tveri Őrségben. Igen, az első komoly feladat, az első bonyolult ügy... igen, nagy szégyen lenne elrontani... de vajon most dől el, hogy élhetek-e még, vagy szét kell oszlanom a Homályban? Vajon most is ugyanaz történik velem, mint hetvennégy januárjában? Vagy legalább az, ami tavalyelőtt novemberben, amikor a pisztoly fekete csövébe bámultam, és nem bírtam elszánni magam?

Közben libabőrös voltam, az ujjaimat mintha ezer meg ezer apró tű szurkálta volna. Egyszerű lett volna megnyugodnom a „Zavartalanság” varázslattal, de szégyelltem volna, csakúgy mint kártyázás közben csalni. Egy igazi játékban persze, nem pedig a bácsikám utasítását teljesítve.

Aljoska váratlanul bukkant fel a küszöbön. Úgy tűnik, annyira belemerültem a felkavart lelkem bugyraiba, hogy majdnem elszalasztottam a fiút.

Valami határozottan nem stimmelt vele, de hirtelen nem tudtam megállapítani, micsoda. Kócos a haja? Előfordul. Nehezen veszi a levegőt? Érthető. Jobb kezében a pisztoly csővel lefelé néz? Nem lesz így sokáig... bár az ő helyében én csővel felfelé tartanám.

A szemét viszont nem láttam – csak három gyertya égett, a sötétséget épp csak megtörte a fényük. Arra meg, hogy a Homályon keresztül vessek rá egy pillantást, és vizsgáljam meg a lélekvirágát, nem volt időm.

–  Már itt van, nagyságos uram? – mondta rekedten. – És ez hol van... a herceg?

–  Megszökött a rohadék! – Számítottam erre a kérdésre, rögtön válaszoltam is. – De utol tudjuk érni! Aljoska, hallgass figyelmesen, most ez nagyon fontos! Ne vágj közbe, nincs most itt az ideje! És ne lepődj meg semmin, később majd megérted! Nézz a lábad alá, gyorsan! Látod az árnyékodat?

–  Aha – felelte értetlenül a fiú. – Miért?

–  Figyelmesen nézd! Úgy kell! Na! Aztán hirtelen rántsd magad felé! Emeld fel! Gyerünk!

És a fiú, megdöbbenve a nyomástól, amit rá gyakoroltam, felemelte. Én is az enyémet – aztán átöleltem a fiú vállát, és berántottam magammal a Homályba.

A sötétség azonnal szertefoszlott, helyére sűrű szürkeség lépett, a három gyertya pedig elvesztette a színét, és már nem világított meg semmit. A lábunk alatt kék moha mocorgott – majdnem térdig ért, a falakon lógó fegyverek valami gigászi, özönvíz előtti lények fogaivá változtak, a plafonról pedig patkány módjára pislogtak az angyalkák.

És mindennek a közepén ott állt a megzavarodott Aljoska, tekergette a fejét, amely felett ott lángolt a lelkének virága, amely megszabadult már bácsikám álcázó varázslatától, forrón és élénken lobogott, mint nyáron a déli égbolt.

Egy Fénypárti Másféle lélekvirága volt ez.