16.

NAPNYUGTAKOR ért vissza, amikor már ott tartottam, hogy teszek az egészre, és megkeresem bácsikámat meg Jablonszkaja grófnőt – Aljoska a sípját a táskájában, egyéb holmijával együtt a szálláson hagyta. Persze csak ha a kezemben is működésbe lépett volna a síp.

A fiúra ránézni is rettentes volt. Nem, nem voltak rajta sem sérülések, sem kék foltok, sem égési sebek, még a nadrágja és inge sem volt megszaggatva. És nem is fagyott meg. De a sápadt arca, az arcára száradt könnyek, üres tekintet – mint két kút, amelyből kimerték az összes vizet. Az ajka remegett. Először azt hittem, hogy kiszívta a vérét egy vámpír, de csakhamar elvetettem ezt az ötletet. Ha valakit, hát egy Másfélét biztos, hogy messze elkerül egy vámpír. Vagy talán megint felbukkant az, akit nem tudtunk elkapni?

Aljoska lélkvirága át volt itatva rettegéssel, bánattal és szégyennel – és mindeközben, meglepő módon, hatalmas örömmel. Nem mertem jobban belemerülni. Minden bizonnyal le van védve, hát minek is szégyenüljek meg?

Nem mondott semmit, rádőlt az ágyra, arccal lefelé, és nagyon gyorsan álomba merült. Úgy döntöttem, hogy nem ébresztem fel vacsorához – és fél éjszaka üldögéltem gyertyafénynél, mindenféle gondolatokkal a fejemben. Gondoltam bácsikám álnokságára, Jablonszkaja grófnőre, aki, akárhogy is nézzük, mostantól a felettesemmé vált, még akkor is, ha nem fogok az Őrségében szolgálni. Elvégre a számomra megengedett tevékenységeket, beavatkozásokat immár ő fogja meghatározni. A semmirekellő Mogyeszt Jakovlevicsre, akit muszáj lenne kardélre hányni – most már bácsikámmal ellentétes színűek vagyunk, a tiltása egy cseppet sem izgat... Viktorija Jevgenyevnát meg egyszerűen nem kell tájékoztatni. Elvégre cselekedhetek úgy, mint egy egyszerű nyugállományú hadnagy, és egy időre megfeledkezhetek arról, hogy Másféle vagyok!

Arra is gondoltam, hogy ha ők mindannyian – bácsikám, Alekszander Kuzmics, Harald, a grófnő – tévednek, és van ott, az égbolton túl Isten, akkor vajon nem az Ő tréfája az, hogy tizenöt évvel ezelőtt elvette tőlem a meg nem született öcsémet, aztán most visszaadja nekem úgy, hogy más emberek nevelték, és más vér folyik az ereiben? De mégis az öcsém...

* * *

Aljoska korábban ébredt, mint én, még azelőtt, hogy kivilágosodott volna. Miután én is felkeltem, megláttam, hogy a fiú minden holminkat gondosan összehajtogatta, lehordta a szobából, leellenőrizte a mester munkáját, és már a lenti teremben várakozik, miközben forró krumplilevest falatozik borjúbelsőségekkel. És senkit sem lep meg ez a szabadosság.

Jó, hogy nem! A vendégfogadó zsibongott, mint egy felbolydult méhkas. A hír úgy szakadt az egybegyűltek nyakába, mint egy hatalmas fenyő, amelyet egy legalább annyira hatalmas vihar dönt ki a helyéről.

–  Ízekre!

–  Mennyi vér volt, de mennyi!

–  Hát agyonlőtték, nem hagyták...

–  Azt mondják, teljesen váratlanul!

–  De hát nincsenek örökösök! Csak egy kislánya volt, de már ő is meghalt...

–  Hát a feleségéről megfeledkeztél? Akármilyen is, törvény szerint a felesége.

–  Már a járási rendőr is megérkezett, meg a rendőrfőnök a városból!

–  És mi van a kutyagondozókkal? Hűvösre tették már őket? Hogy nem vették észre?

–  Akárhogy is csűrjük-csavarjuk... Az Úristen vár, aztán lesújt. Az én Grinyám könnyei is a lelkén száradnak!

Aljoska némán megette a krumplilevest, kivárta, hogy én is csillapítsam a reggeli éheségemet, aztán halkan így szólt:

–  Na, induljunk! Útközben majd mindent elmondok.

Elegendő időnk volt. Ötven verszta, hétköznapi lovasjárattal, mindenféle varázstárgy nélkül – ez három óra, ha nem hajtjuk nagyon. Aljoska meg nemhogy nem hajtott, még a gyeplőt is elengedte – a lovaink okosak, anélkül is tudták, merre menjenek. A szánon csilingelt a csengő, de nekem úgy tűnt, mintha temetői harang szólna, ám nem váltott ki különösebb bánatot.

–  Ugye nem felejtetted el, Andrej Galaktyionovics, mit művelt Korszunov herceg a nővéremmel? – kérdezte tompán Aljoska, miután kihajtottunk a faluból az országútra.

–  Nem lehet az ilyet elfelejteni! – feleltem teljesen őszintén, és észrevettem, hogy most először szólt hozzám tegezve.

–  És arra emlékszel, miért nem akartam akkor elvenni az életét? Hiszen nem szabad, hogy ilyen gazemberek éljenek itt a földön! Igazad volt: ha sem az uralkodónő, sem az Úristen nem bünteti meg ezeket, akkor nekünk magunknak kell ezt végrehajtani. Azon az estén egy cseppet sem sajnáltam volna a herceget, ha nem lett volna a kislánya... Őt nagyon megsajnáltam, és megígértem neki, hogy nem bántom az apuskáját, nem fosztom meg őt a szülőjétől. És be is tartottam az ígéretemet, amíg Dasenyka életben volt. De most, hogy az Úristen magához szólította, engem felszabadított a fogadalmam alól. Tegnap reggel, amikor meghallottam, mi történt, a szívem összehúzódott, és megértettem, hogy itt az idő. Mégpedig most, mert utána elkezdődik mindenféle más: Őrségek, tárgyalások, grófok, grófnők... lehet, hogy elszalasztanám az alkalmat. Ne haragudj, hogy nem volt időm mindent elmagyarázni. Nekiiramodtam, és mentem.

–  És miféle szeretet fűtött téged? – Nem mulasztottam el, hogy megkérdezzem.

–  Egyértelmű dolog, a Dasa iránt érzett szeretet – morogta, miközben felém fordult a bakról. – A nővérem iránt... Akit szeretsz, azt megbosszulod.

–  Kezdesz igazi Setétté válni. – A hangomba igyekeztem iróniát csempészni, bár nem voltam vidám. Hiszen, ha a szín irányít, akkor én is számíthatok arra, hogy Kosztyához hasonló igazi Fénypárti válik belőlem? Én is az emberiség megmentéséről fogok ábrándozni? De nem akarok!

–  Mi köze ennek ehhez? – legyintett Aljoska. – Már rég elterveztem, szinte azon a napon, amikor felszenteltek. És amikor tudomást szereztem a Megállapodásról, arról, hogy mit szabad, és mit nem, akkor kitaláltam, mit is kell tennem.

–  És mit tettél? – Komolyan kíváncsi lettem.

–  Mi lenne, Andrej Galaktyionovics, ha inkább képekben mutatnám meg neked? – nevetett fel Aljoska. – Egy héttel az utazásunk előtt Kosztya megtanított nekem egy igen hasznos varázslatot. Az a neve, hogy „Látvarögzítés”. Vagyis azt rögzíted, amit látsz. Nem hallott még erről? Azta! Ezek szerint nekünk, Fénypártiaknak vannak olyan trükkjeink, amelyek maguk előtt ismeretelenek.

–  Nekünk, Fénypártiaknak – fintorodtam el. – Ne feledd, melyik színhez tartozol!

–  Milyen igaz! – szomorodott el. – Mindegy, a varázslat akkor is működik, színtől függetlenül. Rövidre fogva a szót, mindent, amit látsz vagy hallasz, meg lehet őrizni, mégpedig nemcsak az emlékeink közt, hanem a Homály finom ingadozásaiban... aztán átadhatjuk ezt egy másik Másfélének. Kosztya úgy mondta, áttekerhetjük. Gyakoroltuk vele, nagyon szórakoztató volt. Most meg úgy döntöttem, hasznát veszem. Legalább magamnak lesz mit megmutatni, felidézni. Nos, készen áll? Tessék!

A szájából előtörő párafelhő forgószélként pörögni kezdett, felém csapott, és hirtelen én is ott termettem a besejében. Eltűnt minden – a kitaposott ösvény a magas hóbuckákkal a két szélén, a fekete erdő a horizonton, az egyenletesen szuszogó lovak, a szántalpak nyikorgása és a csengő csilingelése. Ehelyett egy hatalmas hófödte mező szélén találtam magm, de ugyanakkor egy rosszul megvilágított, tágas helyiségben. A felvétel a szagokat nem adta át, de könnyedén rá lehetett jönni – az istálló csak istálló marad. Szuszogtak a lovak, a távolból kutyaugatás hallatszott, közvetlenül magam előtt pedig megláttam egy vaskos öntöttvas rácsot, amely majdnem a plafonig ért, de volt benne egy kicsi ajtó. Odakint két markos legény álldogált, egyikük egy hatalmas botra támaszkodott (rögtön felrémlett bennem a Remete botja), a másik egy puskát tartott a kezében, csővel felfelé.

–  Őrök! – hangzott fel Aljoska távoli hangja. – A herceg nem bízza a véletlenre. Őröket állított.

Mogyeszt Jakovlevics a rácson belül volt, egy hatalmas medve társaságában, amelynek a barna szőrében itt-ott ősz szőrszálak jelentek már meg. A herceg, egyszerű ruhát viselve, egy kerek faedényből egyenként vette ki és nyújtotta át a medvének a nyers húsdarabokat. Az állat elégedetten morogva vette el gazdája kezéből a finom falatokat.

–  Ez az – magyarázta Aljoska. – Amelyik Dasát is megölte. Felismertem az aurájából.

–  Te is látod azt, amit én? – lepődtem meg.

–  Magától értetődik. – A hanglejtéséből arra következtettem, hogy mosolyog. – A felvételt egyszerre több nézőnek is meg lehet mutatni, miközben én magam is nézem. Hasznos kis trükk, nem igaz?

–  Hát az utat meg ki fogja figyelni? – morogtam a rend kedvéért. – Már csak az hiányzik, hogy a lovak az árokba hajtsanak, a szán felborul... na, akkor nézhetünk igazán vidám képeket!

–  De hát egyik szememmel ezt, a másikkal meg azt figyelem – ellenkezett a fiú anélkül, hogy egy kicsit is zavarba jött volna. – Meg hát a lovaink nem mennek be akárhova, okosak. Meg hát varázslatot is kivetettem rájuk. Anton Petrovics, a nagyságos asszony kocsisa tanította.

–  És te hol voltál? – váltottam témát. – Mármint, amikor mindez történt, ami a felvételen van. Belopakodtál az istállóba, és kivetetted a „Figyelmetlenség körét”?

–  Ugyan már! – prüszkölt a fiú. – Minek koptassam a lábam hiába! Én távolról dolgozom. „Közelítés” varázslat, meg a „Falakon át”, most meg „Hosszú kéz” lesz.

–  És ő meg mit csinál?– kérdeztem.

–  Hogyhogy mit? A vadállatot dédelgeti. A medve kezes, jól tudja, ki a gazdája, de hogy ne is feledkezzen meg erről, időnként kényeztetni kell finom falatokkal, meg simogatni. A herceg a medvéit szinte mindennap gondozta.

–  És nem félt. A felvételen nem lehet látni a lélekvirágot...

–  Egy kicsit igen – ismerte el Aljoska. – De neki a félelem örömöt okozott, ő olyan... volt... Vérszívó, de nem gyáva. Vonzotta őt a veszély, látszik az auráján. Nézze, mi fog most történni!

Eleinte nem értettem, mire kell figyelni. Igen, látom, a herceg. Igen, az ott meg egy medve. Nyers borjúhúst faló medve... elégedett medve... morgó medve... valami még sincs az ínyére.

Érthető. Egy zsíros, sötétszürke légy pörög a pofája előtt, áthatóan zümmög, és nem elég, hogy pörög – támad is. Hol a jobb szemébe repül bele, hol a balba, hol meg az orra hegyére ül le. Mintha nem lenne más dolga, mint kellemetlenkedni és bosszantani az állatot.

A herceg vagy nem látta a legyet, vagy nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Ölelgette a medve nyakát, sugdosott valamit a fülébe... de a medvének jobb dolga is volt ennél. Felmordult, megrántotta a fejét, de ez nem segített. A légynek nem volt szándékában abbahagyni.

A medve hangosabban felbődült, legyintett a mancsával – de legalább annyira felesleges volt, mint a besütő nap fényét elzavarni. A légy szüntelenül a medve figyelmét követelte. És végre elérte, amit akart: az állat felbőszült. Megpróbálta fogával elkapni a szemtelen legyet, de nem sikerült. Megpróbáltam karmos mancsaival péppé zúzni, de ez sem vezetett sehova.

Mogyeszt Jakovlevics végre megértette, hogy valami nem stimmel az állattal, és kedvesen beszélni kezdett hozzá:

–  Hagyd csak, Misanya, ne is hederíts rá... Én már csak tudom, hogy nyüzsög körülöttünk a rengeteg senkiházi...

És ezek voltak az utolsó szavai. Úgy tűnik, valami bekattant a felbőszült medve agyában, és úgy vélte, hogy a kedves gazda és az idegesítő légy egy és ugyanaz. Egy hirtelen ütés – és a herceg feje megreccsen, összenyomódik, mint a földre leeső dinnye. Ömlik a vér – sötét, sűrű. A szagától megvaduló medve karmaival marcangolja a megnyomorított testet, kiabálnak az őrök, bökdösik a medvét a rácson keresztül a botjaikkal... aztán tompán eldördül egy lövés.

–  Figyelj, vidd innen, jó? – kértem. – Mindent értek enélkül is, nem akarom végignézni ezt a vérfürdőt.

–  Kezdesz igazi Fénypártivá válni – nevetett fel szomorúan a fiú, és az istálló azon nyomban eltűnt a szemem elől, helyette Aljoskát pillantottam meg a bakon, a lovak ide-oda lengő sörényét, a mellettünk elfutó hóbuckákat...

–  Ez most hogy jön ide? – fintorogtam. – Sosem szerettem. Kénytelen voltam néha végignézni, de nem saját akaratomból...

–  Akkor megértetted, mit tettem? – nevetett fel Aljoska. – Nem mágiával öltem meg a herceget, az ilyet tiltja a Megállapodás. Még a medvét sem mágiával bosszantottam fel, mert ha vizsgálatra kerülne sor... mármint Másféle vizsgálatra, akkor a medvén észrevehették volna a beavatkozás jeleit. Még a halott medvén is... De ha fogunk egy legyet... egy hétköznapi legyet a trágyadombról, amelyből rengeteg van az istállókban... és a segítségével felbosszantjuk a vadállatot... kinek jutna eszébe megkeresni azt a legyet? És még ha tudomást is szerez róla valaki... én akkor sem igazán vagyok hibás. Mágiát csak a megengedett mértékben használtam, tiltott varázslatot nem alkalmaztam, nem állt szándékomban embert ölni. Ha mégis lenne valami, akkor meg, Andrej Galaktyionovics, én még szinte gyerek vagyok... nehéz gyerekkor jutott nekem, játékaim szinte nem is voltak. Így aztán megtanultam azzal szórakoztatni magam, amihoz hozzájutok. Ha macska, hát macska, ha kecske, akkor kecske, ha meg legyecske, akkor legyecske. És hát kitalálhattam-e a gyermeki eszemmel, hogy hova vezet az én kis játékom? Megvesszőzni mindenképp érdemes engem, hogy máskor ne kapjak kedvet, de a Megállapodást akkor sem szegtem meg, nem igaz?

–  De hát merre kóboroltál tegnap késő éjjel? – Igyekeztem visszafojtani az egyszerre feltörő nevetést és rémületet. – A te kis felvételed nem vett többet igénybe tíz percnél.

–  És mit gondolsz, meddig vártam arra a pillanatra, amikor a herceg elindult a mackóit etetni? – felelte Aljoska szenvtelenül. – Csak nem ültethetem a fejébe a gondolatot, mert az már beavatkozásnak számít... Nem, mindennek magától kellett történnie.

–  Hát... – mondtam hosszan elnyújtva. – Testvér, veszélyes egy fickó vagy te, úgy látom!

–  De mennyire! – ismerte el. – Na mi az, Fénypárti, jelented az új Őrségednek?

–  Mit? – lepődtem meg. – Hogy átfagytam útközben, és álmot láttam Korszunov hercegről? De hiszen az álmoknak nem szabad hinni. És még valami... ezt a felvételt nem lehetne... nem is tudom... esetleg a Homályban szétszórni... vagy porrá zúzni? Biztos, ami biztos.

–  Nos, ha biztos, ami biztos, akkor igen – egyezett bele Aljoska. – De a legyet azt jól kitaláltam, nem?

Beszélgethetnékje volt. Ez nem is meglepő – főleg, ha felidézzük, milyen volt tegnap este. Az élénkségbe és vidámságba menekül a remület elől: elvégre, akárhogy is nézzük, gyilkolt. Lehet, hogy egy gazfickót, egy aljas semmirekellőt, egy gyilkost... de egy élőt élettelenné tett. Én is egész testemben reszkettem, miután Arhipot és a Borostást eltettem láb alól. De én felnőtt vagyok, öt évet lehúztam az ezrednél, láttam különbet is... ez meg itt egy tizenöt és fél éves fiúcska. És egész életében ezzel együtt kell élnie.

Nem válaszoltam. Csak nézelődtem jobbra meg balra – hogy váltják le a hóbuckák egymást, hogy beborították a napot a szürkéskék felhők, amelyek készen állnak, hogy újabb hóeséssé változzanak át, hogy feketéllik a távolban egy fenyőerdő csúcsa – mintha egyetlen sor állna egy teljesen tiszta papírlapon. Fekete a fehéren. Egyik szín a másikon, de együtt – értelmet nyernek. Csak arra kéne rájönni, milyen értelmet.

Rájövök-e vajon?