3.

A HOMÁLYBAN nincsenek csillagok. Az ég alacsony és szürke – úgy tűnik, mindjárt eső lesz belőle, de arra ne is számíts: itt mindig száraz idő van, mindig némaság, és mindig unalom uralkodik.

Hogy Zsuravinóba a Homályon keresztül jussak el, bácsikám tanácsolta. „Ha vannak is őrök a távoli őrhelyeken, őket könnyebb az első rétegből észrevenni.” Ezért aztán, ahelyett, hogy ráérősen sétálhattam volna a meleg csillagos éjszakában, beszippantva a jázmin és orgona illatát, kénytelen voltam öt versztán át vonszolni magam a félhomályban. Vonszolni és töprengeni: valóban ennyire egyszerűen fog sikerülni? Valóban igaza van bácsikámnak, és a Fénypártiak tervének ennyire nyilvánvalóan van sebezhető pontja?

Mert egyelőre nagyon így nézett ki. A kastély mellett nem volt őrség. Egy pillanatra kiléptem a valós világba, és körülnéztem. Az ablakokban nem volt fény, a gyerekek aludtak, ki ezzel, ki azzal álmodott... aludtak a felnőtt-emberek, ők valószínűleg valami érdekessel álmodtak... és végül aludtak a felnőtt-Másfélék is, és arról álmodtak, hogy Oroszországban demokrácia van, mindenki megszeretett mindenkit – az uraság a parasztot, a paraszt a katonát, a katona a kupecnét, a kupecné a koldust, a koldus meg a kormányzót... Nem fért a fejembe, hogy lehet az, hogy felnőtt és egészen okos emberek hogy lehetnek ennyire naivak. Jó, lehet, hogy nem emberek, hanem Másfélék... de változtat ez bármin?

„Semmivel sem vagyunk többek az embereknél – idéztem fel bácsikám tavalyi beszédét. – Nekünk van mágiánk, van a Homály, nem betegeskedünk, és nem öregszünk... de minden másban pont olyanok vagyunk, mint ők. Nem vagyunk semmivel sem okosabbak, semmivel sem kifinomultabbak, semmivel sem tehetségesebbek. Igen, akik sokat éltek – tapasztaltabbak, ez igaz. De hát a tapasztalat egy olyan dolog... eltérő módon lehet felhasználni. Tehát ne áltasd magad, nem azért használjuk fel az embereket, mert felsőbbrendűek vagyunk, hanem mert szerencsénk van.”

Igazán lehetne most nekem is szerencsém... Persze igyekeztem megvizsgálni a valószínűségvonalakat, de soha nem volt hozzá igazán tehetségem. Mindaz, amit sikerült megállapítanom: a közelgő egy napban nem fenyeget halál, a többi már túlságosan bizonytalan.

Visszatértem a Homályba, és a legkisebb erőfeszítés nélkül keresztülmentem a birtokot körbevevő másfél szazseny magas kőfalon. Kijöttem, szétnéztem – minden csendes volt. Nem csilingeltek a biztonsági varázslatok fonalai, a madarak hangján kívül nem hallatszott semmi más. Hűvös májusi éjszaka volt, oda nem illő gondolatok támadtak bennem. Például, hogy milyen jó lenne kéz a kézben sétálni most Anyutával. De ő most nagy pocakot növesztett, már a nyolcadik hónapban jár... hamarosan egy Kirpicsnyikovval több lesz a világban. Néha meglátogattam őt a Homályban, két lépésre álltam tőle – ha kinyújtottam volna a kezem, megérinthettem volna! –, de nem tettem. Igaz, a fiatal férjéhez hozzáérhettem volna. Elvégre nem szabad kezet emelni a feleségére! Na, ezt a kezet két órára lebénítottam. Négyes szintű beavatkozás, ilyenből most csak havi három járt nekem. Amikor másnap Jablonszkaja grófnő rápillantott a lélekvirágomra, és epésen megérdeklődte, vajon mire költötte el a Fénypárti Polinszkij a neki kiutalt adag jó részét, lelkiismeretfurdalás nélkül azt füllentettem: „A kutyát gyógyítottam, Uragánt. Felzabált valami vackot, és kínlódott a hasa miatt.” Uragánnal tényleg történt némi kellemetlenség, de Aljoska gyógyította meg – ő viszont igyekezett kerülni a grófnőt. Mérges volt rá, hogy megfosztotta őt Zsuravinótól.

De ideje nekilátni a feladatnak. Úgy tűnik, ez az – egy kisebb fabódé, amely leginkább árnyékszékre hasonlít. Csak az árnyékszéknek ritkán van nehéz, vasveretes ajtaja, amelyet egy hatalmas lakat zár le.

Igen, minden megfelel Aljoska leírásának. A főkaputól száz szazsenyre északra, a ribizlibokrok mellett, és nem szalmával, hanem drága cseréppel fedve. Érdekes, ha egy kívülálló járna erre, gondolná-e, hogy itt rejlik a tveri Fénypártiak kincse?

Behúztam a Homályból egy jókora adag erőt, létrehoztam a „Felderítés” varázslatát – és meggyőződtem afelől, hogy mágiát csak a lakatra tettek, és ez csak az emberektől véd. Még a leggyengébb Másféle is ki tudja nyitni a szokványos Nyitással. De ez érthető, idegenek nemigen járnak erre.

A lakatot nem piszkáltam, egyszerűen csak visszatértem a Homályba, és onnan beléptem a bódé belsejébe. A „Macskaszem” segített körbenézni – igaz, sok látnivaló nem akadt. Egy szazsenyszer egy szazseny méretű üresség, a közepén pedig egy lyuk négyszögletű teteje. Ki kellett nyitni, leereszkedni a lépcsőn.

Meg is tettem.

A föld alatti járat nem volt túl mélyen, legfeljebb két szazsenyre. Ott lent fel lehetett egyenesedni. A padló döngölt föld volt, a falakat téglával rakták ki, a plafont pedig deszkákkal. A járat hossza és kacskaringóssága viszont meglepett. Eleinte számoltam a lépéseimet, de aztán felhagytam vele: úgysem voltak elágazások, sem beugrók, sem ajtók. Csend volt itt, pont, mint a Homályban – sem esőcseppek lassú koppanása, sem egerek motoszkáló zörgése, sem a föld nehéz lélegzése.

Nem lehetett hallani, hogy lélegzik a föld, viszont valami mást igen, és az nagyon is emberinek hangzott. Úgy tűnt nekem, hogy ott elöl valami az édes álmát alussza, és közben buborékokat ereget. Azonnal beléptem a Homályba, hogy jobban megnézhessem. Így is van: a távolban egy apró zöld csillag világít, valakinek az egyelőre kivehetetlen lélekvirága. Visszatértem a valós világba, és megindultam előre, óvatosan, mint a macska.

Félszáz lépés múlva minden jól kivehetővé vált.

A föld alatti járat végén egy magas, plafonig érő ajtó állt, és három széles lépcsőfok vezetett oda. A lépcsőfokokon pedig egy kisfiú aludt, bokáig érő hálóingben. Úgy tűnt, hogy nem volt több hétévesnél. A jobb kezéből kihullott egy aprólékos gonddal kifaragott fakard, világos haja a felső lépcsőfokon terült szét, a lélekvirága pedig élénkzölden ragyogott, egy csipetnyi sárga aggodalommal és vörös sértődéssel. És még valami: egy Másféle virága volt ez. Fénypárti, hetedik szintű, akit – felteszem – nemrég szenteltek fel.

Az lett volna a legésszerűbb, hogy visszatérek a Homályba, és átmegyek a magas ajtón – biztos mögötte már a raktár kezdődik. De lelassítottam, azon töprengve, honnan került ide az alvó gyermek, és rosszul tettem: a gyermek felébredt. Nyilván nem sikerült teljesen hangtalanul lépkednem.

A kisfiú megrázkódott, felpattant, rálépett a hálóingére, és majdnem felbukott – de azért sikerült megőriznie az egyensúlyát, megragadta a kardját, és szigorúan rám meredt.

–  Állj, ki vagy? Mondd meg a neved!

–  Andrej Galaktyionovics – hajoltam meg előtte illően, miközben azt mérlegeltem, le kellene-e guggolnom előtte, vagy ez már a felnőttek leereszkedésének számítana. – És téged hogy hívnak?

–  Gyenyiszka vagyok – tudatta velem szigorúan a gyermek. – Logyejnyikov. Mit keresel itt?

–  És te? – érdeklődtem hasonló hangnemben.

–  Én kérdeztem először!

–  Viszont nekem meg van bajuszom, neked meg nincs. – Hirtelen nem jutott eszembe jobb érv, de ez is megtette.

–  Én vagyok az őr! Őrt állok! – jelentette be Gyenyiszka csípőre tett kézzel. – Ez itt az egyes számú poszt!

–  Nahát! – lepődtem meg hangosan. – És ki állított téged ide?

–  Az én parancsnokom, Anton! – magyarázta a kisfiú büszkén. – Ő már tizenhárom éves, na!

Feltettem neki még néhány kérdést, miközben igyekeztem a méltóságomat is megőrizni, de közvetlennek is maradni. Az őrszem nyilvánvalóan nem ismerte még az őrség szabályait, és szívesen válaszolgatott az idegennek. Kiderült, hogy Gyenyiszka – az egyik legfiatalabb diákja a zsuravinói iskolának, a „különleges” osztaghoz tartozik, ahova a Másféle adottságokkal rendelkező gyerekeket gyűjtötték be, és mindössze egy hete szentelték fel. És még azt is megtudtam, hogy ők, a „különlegesek” egy harci játékot játszanak, az osztag vezetője, Anton pedig (a játék szerint ezredes, Másféle szintje: ötödik), még régen, a délutáni alvás után állította Logyejnyikov közlegényt a posztra, hogy őrizze a Raktárt a Setétek feltételezett beavatkozásaitól.

–  És mikor kellett volna téged leváltani? – tettem fel a legnyilvánvalóbb kérdést.

–  Vacsora előtt! – tudatta velem Gyenyiszka. – Én meg állok itt, álldogálok, vacsora meg csak nincs. Már biztos vagy száz órája itt állok!

Szép kis helyzet. Ezek szerint délután négy körül állították ide a kisfiút, most meg már hajnali négy van.

–  És nem kell kimenned? – érdeklődtem óvatosan.

–  Még bírom – vallotta be a gyermek, és ábrándozva hozzátette: – Jó lenne kitalálni valami varázskát, hogy amikor rám tör a szükség, csak csettintek, és hopp, már nem is kell!

Még hogy „varázska”! Ezek szerint így nevezik a varázslatokat?

–  Létezik ilyen varázska – erősítettem meg. – Mindjárt könnyebb lesz! Csiribí-csiribá!

Nem nagy ügy, sok erő nem kell hozzá. Le kell lassítani a hólyagtól az agyig és visszafelé haladó áramlást. De a listámról még egy negyedik szintű beavatkozás lekerült. Mit hazudok majd a grófnőnek, ha a közeljövőben összefutok vele?

Természetesen az lett volna a leginkább ínyemre való, ha egyáltalán nem látom, de bizonyos helyzeteket nem lehet elkerülni. Január óta köteles voltam kéthetente egyszer megjelenni Zsuravinóban, hogy kifizessem neki a kijelölt úrbért. „Ha már te, a fiatal és erőtől duzzadó Fénypárti nem vagy hajlandó az Őrségben szolgálni, és meggátolni az egykori társaid gaztetteit – közölte velem akkor Viktorija Jevgenyevna –, akkor nem is foglak túlságosan rángatni. Nekem, Andrej Galaktyionovics, nincs szükségem a legyőzöttekre, nekem a megbízhatók kellenek. Meg hát azt sem engedhetjük meg, hogy ne legyen semmi hasznod a Fény ügyének szolgálatában. Ezért kijelölök neked egy munkát: húzd ki a Homályból az erőt, és tölts fel vele egy bizonyos varázstárgyat. Ezután ez az erő majd átáramlik más varázstárgyakba, és feltölti azokat. Mert mit gondoltál, mi lesz? Szerinted mivel vannak a varázstárgyak feltöltve, a mieink és a Setéteké is? Csak nem azt feltételezted, hogy azoknak a mágusoknak az erejével, akik létrehozták őket?”

Ilyen úrbért fizetni egyfelől nem volt túl megterhető – nem nagy ügy, ráteszed a tenyered egy lapos kőre, benyúlsz a Homályba, merítesz az erőből, hagyod, hogy átáramoljon rajtad keresztül egy fehér erezetű, rózsaszín tartályba, kifújod magad, és újra... ezt egy órán keresztül. Másfelől viszont, egy órán keresztül kénytelen voltam hallgatni a velem szemben ülő grófnő intelmeit és győzködését, hogy milyen sokkal tartozunk mi, Másfélék a mi fiatalabb testvéreinknek, az embereknek, ezért aztán szeretnünk kell őket, megóvi minden gonosztól, kiváltképp a Setétek befolyásától. És hogy élnünk nem magunk miatt kell, hanem mások hasznára, és csak ebben az esetben érhetjük el a legmagasabb boldogságot, amit az önimádó Setétek soha nem tapasztalhatnak meg, de mivel a sors, a Remete kezével megváltoztatva a színemet, megadta nekem az esélyt, hogy megismerjem az igazságot... Elég hamar leszoktam arról, hogy vitatkozzam vele, mert megértettem, hogy felesleges. És nem maradt más, mint komoran hallgatni. A Zsuravinóban tett ilyen látogatások után tántorogtam, és a fejem is fájt. Nehéz volt kideríteni, vajon az erő felgyülemlése, vagy a prédikációk okozták. Aljoska egyébként bevallotta, hogy még Fénypártiként ő is leadta a „felesleges mágiáját”, csak Viktorija Jevgenyevna őt nem szégyenítette meg, hanem pont ellenkezőleg: azt ecsetelte, milyen fényes jövő áll előtte, amikor majd rendesen elsajátít minden tudást, és elmegy az Őrségbe szolgálni.

–  A vacsora ideje már rég elmúlt – világosítottam fel Gyenyiszkát. – Éjszaka van! Nyomás az ágyba, öcsém!

–  De nem lehet! – lepődött meg a butaságomtól. – Hiszen őrt állok, és amíg le nem váltanak, itt kell maradnom! Elvégre ez az én hadi kötelességem! Hiszen én a Fény harcosa vagyok! Hát nem érted?!

–  Akkor miért nem váltott le téged a te Antonod, amikor kellett volna?

–  Hát én azt honnan tudjam? – A kisfiú mérges lett. – Lehet, hogy megtámadtak minket a Setétek, és közülünk mindenki épp harcol! Csak én maradtam itt, mint valami idióta!

A szemét elöntötték a könnyek. Mekkora aljadék az az Anton! Vagy megfeledkezett arról, hogy le kell váltani a fiúcskát, vagy, és ez a valószínűbb, próbára akarta tenni a kitartását. Egy ilyen kicsiét! Kár, nagy kár, hogy a zsuravinói iskolában nem használnak vesszőt. A „különleges osztag” parancsnokának szemmel láthatóan javára vált volna.

–  És Antonon kívül még ki válthat le téged a posztról? – pontosítottam.

–  Senki! – sóhajtotta Gyenyiszka. – Hiszen a poszt hadi dolog, és az őrszemet csak a parancsnok válthaja le! Csakis egy tiszt!

Ekkor remek ötletem támadt.

–  Azt mondod, tiszt? Hát én nem vagyok tiszt? Egyébként, az uralkodónő Szemjonovszkij testőrgárdának a hadnagya vagyok! Nem számít, hogy most nem viselek egyenruhát. Csak nézd meg az aurámat! Tanultátok már, hogy kell? Még nem? Sebaj, nem bonyolult. Annyit kell tudni, hogy ha azt állítom, hogy hadnagy vagyok, és közben hazudok, akkor az aurámban málnaszínű hullámok jelennek meg. Mindig így van, amikor az ember valótlanságot állít. Idenézz, most füllentek valamit: egy angol herceg vagyok, a királyi trón örököse. Látod a hullámokat? Ügyes vagy! Most pedig azt mondom, hogy a Szemjonovszkij ezred hadnagya vagyok. Vannak hullámok? Nincsenek! Hát így. Ezért tiszti hatalmamnál fogva leváltalak téged a posztól, és utasítalak, hogy feküdj le aludni!

Sokáig nem kellett győzködnöm Logyejnyikov közlegényt. Hirtelen mozdulattal tisztelgett nekem a fakardjával, és elrohant a folyosón. Kivártam, amíg a léptei elhalnak, odaléptem az ajtóhoz, és meglöktem. Hangtalanul kitárult. Nem volt rajta semmiféle, emberektől védő lakat, sem Másféléktől óvó varázslat.

Vagy nagy valószínűséggel nem érzékeltem ezeket a varázslatokat, hiszen Setétek ellen vetették ki.

„Pont ez a lényeg! – magyarázta nemrégiben bácsikám. – Én a tárolóig nem tudok eljutni. Ha felbukkan ott egy Setét, akkor a grófnő dolgozószobájában csilingelni kezdenek a csengettyűk. Ezt a varázslatot nem lehet becsapni. Ahogy te is tudod, egy nagyon erős mágus meg tudja teremteni azt az illúziót, amely becsaphatja a gyenge Másfélét. Egy Fénypárti is magára húzhatja egy Setét külsejét, meg fordítva is. De így becsapni csak egy élő embert lehet... mármint Másfélét. A mágiát viszont, amely a védő varázstárgyakból áramlik, nem csaphatod be! Bármekkora is az erőd, még ha Legfelső is vagy, akkor sem! Elvégre a védelmet is Legfelsőbbek vetették ki. Ehhez csak a rejtélyes Remete barátunknak van elegendő ereje, de ez is csak azért, mert egy ideig valóban Fénypártivá vált.”

Én pedig, miközben hallgattam, apránként megértettem, minek kellett egy évvel ezelőtt Aljoskát Fénypártivá tenni. Nyilván nem csak azért, hogy a grófnő tárolóját kipucolja, de azért is. „A legfontosabb az – magyarázta –, hogy a Fénypártiak, akik kieszelték az összeesküvést, tényleg elhiggyék, hogy sikerül mindent mágia nélkül végrehajtani, pusztán emberi kézzel. De úgy alakult, hogy hamarabb kellett cselekedniük, mint ahogy tervezték, és ezért azok az emberek, akikre építenek, nem igazán állnak még készen. Ezért aztán, akárhogy is nézzük, az összeesküvők kénytelenek lesznek mágiával megtámogatni őket, amikor eljön a döntő pillanat. Nem tudom, tisztában vannak-e ezzel az összeesküvés fővárosi vezetői, de Jablonszkaja grófnő igen. És erre az esetre van neki egy varázstárgya, amely csodás erővel bír, az a neve, hogy „Fehér víz”. Hosszú ideig készítette ezt a grófnő, hosszú ideig töltötte meg olyan, Őrségen kívüli Másfélék erejével, mint te. És arra lesz jó ez a tárgy, hogy az uralkodónő őrségében szolgáló Fénypártiakat megsemmisítse. Hiszen őt nem csak a testőrség védi, és nem csak Seskovszkij emberei. Létezik egy Másféle őrség is, Fénypártiakból, akik erősek, csak második szintűek, vagy még annál is magasabbak. De a „Fehér víz”, ha a kellő pillanatban alkalmazzák, szétszórja őket a Homályban. Még annyi idejük sem lesz, hogy felfogják – meghaltak.”

„Ez hogy lehetséges? – döbbent meg Aljoska. – Hiszen ez a Megállapodást megszegése!”

„Így igaz – bólintott bácsikám –, csakhogy ismerem Viktoriját: magára vállalja majd a felelősséget az Inkvizíció előtt. De addigra már minden bevégeztetett!”

„Ezek szerint – jegyeztem meg – a Fénypártiak a nagy cél érdekében meggyilkolják a saját társaikat? Más Fénypártiakat?”

„Pontosan – erősítette meg bácsikám. – A Nagy Cél érdekében. A grófnő még magát sem kímélné, hát mit veszíthet? Úgy gondolja, hogy inkább haljon meg néhány Másféle, mint emberek milliói szenvedjenek kegyetlen elnyomás alatt. Ezt neked is meg kell értened, elvégre tiszt vagy... ugyan komoly hadműveletben nem vettél részt, de akkor is kiképeztek... Ha nem most történt volna a törökök elleni háború, hanem öt évvel ezelőtt, akkor most embereknek parancsolnál és küldenéd őket a halálba a győzelem érdekében!”

„De az ellenségre bajonettel támadni egy dolog, és teljesen más, ha a saját embereidre lősz a puskádból!” – vitatkoztam.

„Ilyen is megesik egy háborúban – felelte pislogás nélkül. – Lefekteted a szakaszodat, az ellenség meg, miközben a lövöldözést figyelve azt hiszi, hogy az ő ütegük terítette le a miénket, helytelen következtetésre jut, és átcsoportosítja az erőit úgy, ahogy azt a mi vezetésünk akarná... és a mieink szétverik őket a döntő ütközetben.”

És most az várt rám, hogy megtaláljam és elhozzam innen a „Fehér vizet”. Bácsikám elmagyarázta, hogy néz ki: egy kicsi, nagyjából félliteres, sötétkék üvegből készült palack, piros dugóval bedugva. Hogy fogom megtalálni a nagy halom holmi közt azt, amit keresek? Annál is inkább, hogy a ládák egy része le volt zárva, ráadásul nemcsak az emberektől, hanem a Másféléktől is védő varázslat volt rajtuk. Kénytelen voltam leszedni őket, elpazarolva az értékes erőmet, de ami még fontosabb – az értékes időt. Hiszen reggel, amikor megtalálják Gyenyiszkát az ágyában, Anton parancsnok szigorúan megkérdezi, hogy merte önkényesen elhagyni a posztját, és tudomást szerez a Fénypárti hadnagyról... Tizenhárom év az nem hét – össze fogja rakni, hogy mi a helyzet, és elrohan jelentést tenni Jablonszkajának. És akkor elkezdődik minden.

Egyébként, sokkal korábban elkezdődött, mint ahogy én azt gondoltam. Alighogy feltörtem a soron következő mágikus lakatot, és elővettem egy fehér elefántcsontból készült golyót, amikor mennydörgés hallatszott, jobb és bal oldalon felvillant két villám, amelyek aztán magas fiatalemberekké változtak. A lélekvirágukból ítélve – első szintűek. A fiatalemberek, anélkül, hogy velem a legcsekélyebb összetűzésbe keveredtek volna, ügyesen nekiláttak a dolguknak. Arra sem volt időm, hogy felfogjam, mi történik, és máris beburkolt engem a fehér ragyogás, a bőrömbe aprócska tűk fúródtak, és képtelen voltam megmozdítani a kezemet és a lábamat. Mi több, nem tudtam magamra húzni az árnyékomat sem, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közte és köztem. Korábban csak hallottam ilyesmiről – „Az alázatosság tógája” –, most viszont saját bőrömön kellett ezt megtapasztalnom.

A harmadik villám közvetlenül az arcom mellett hasított a levegőbe, és a sötétségből Jablonszkaja grófnő őméltósága lépett elő. Teljesen nyilvánvalóan épp az ágyból kelt ki, hálóingére egy pongyolát kapott fel sietve.

–  És akkor ezt hogy is kell érteni, Andrej Galaktyionovics? – érdeklődött.

A hangjában nem volt gúny – csupán őszinte meglepődés.