12.

...AZÓTA bujkál bennem ez a félelem – fejeztem be. Alig maradt már erőm – sem mágikus, sem hétköznapi. A tűzből megint a hidegbe zuhantam, a gégém fázott, mint akkor Harald dolgozószobájában, és most csak a Csendes Kapcsolaton keresztül tudtam beszélni. – Tudom, Aljoska, hogy mindez ostobán hangzik, de ez az igazság. Félek én a jobbágyoktól. Az eszemmel megértem, hogy semmi nem fenyeget többé, de az érzelmeimen nem tudok úrrá lenni. Például amikor Tyimoska tisztította a mundéromat, vagy felszolgálta a scsít – odabent összeszorult mindenem, jéggé dermedt. Nem adom jelét, nem vagyok már gyerek, tudok magamon uralkodni, de ha dönthetnék, örömmel meglennék én inas nélkül. Nem túl nagy kihívás ellátni magamat, a szívem viszont békésebb lenne. De nem szabad, mert nem illik egy ilyen nemesembernek, híre kel, aztán meg ki tudja, még azzal is megvádolhatnak, hogy elment az eszem. Ezért, mivel az Intézet után a Szemjonovszkij testőrgárdához irányítottak, kénytelen voltam Csernopoljéból szolgálót hívni. Nem, Aljoska, nem haragudtam én a jobbágyokra, még kisfiúként sem, az Intézetben, pedig akkor még frissek voltak az emlékek. De szerettem volna minél távolabb kerülni tőlük. Tudod, az embereknek fura félelemei vannak. Van, aki a sötéttől tart, mások a pókoktól... vagy volt egy osztálytársam, Pavluska Szinyeuszov, az meg a patkányoktól rettegett... emlékszem, hogy ugrattuk, beraktunk az ágyába egy döglött patkányt... Ezért attól az évtől fogva egyszer sem mentem el Csernopoljéba. De veled, Aljoska, másképp alakult a dolog. Eleinte ugyanaz a félelem... aztán valahogy magától elmúlt, szertefoszlott.

De hát miután Másfélévé vált, miért nem szabadult meg a félelmétől mágia segítségével? – lepődött meg a fiú. – Elvégre semmiség. Akarja, hogy most kihúzzam magából?

Most már minek? – Szusszantam egyet, és elutasítottam a javaslatát. – Most már mindegy... nem látok már semmit, zuhanok... oda.... Hogy miért nem tettem meg korábban? Valami meggátolt. Úgy tűnt nekem, hogy ha megszabadulok ettől a félelemtől, akkor már semmi sem marad a régi Andrjuska Polinszkijből. Lesz egy Setét, aki ezt a nevet viseli, az ő külsejében jelenik meg... de én már nem leszek többé. Nagyon zavarosan magyarázok, igaz? Hát, így sikerült.

Elhallgattam, mert éreztem, ahogy a láthatatlan jég szétfeszíti a bordáimat. A süncsapat már eljött onnan, de a helyére valami még rosszabb érkezett. Most úgy tűnt nekem, hogy egy péppé zúzott alma vagyok, amelyet egy durva posztóba csavartak, és kinyomják belőle a levet. Még bele tudtam kapaszkodni ebbe a világba... igaz, nem láttam és nem hallottam belőle semmit, és az egyetlen dolog, ami még összekötött vele, az Aljoska meleg tenyere volt a homlokomon, de közben onnan lentről hívtak, felém nyúltak, és már-már el is értek a szőrös mancsok... vagy csúszós, dudoros csápok. És néha, amikor már engedelmeskedni akartam a hívásuknak, az agyamba belehasított a borzalom: Nem, nem, csak oda ne!

Úgy tűnt nekem, hogy egy agyagos szakadék szélén lógok, lehorzsolt ujjaimmal kapaszkodom a helyükről már kiforduló kövekbe, lent pedig zúg és bugyborékol a mohó víz.

Már nem hallottam, mit mond Aljoska – a Csendes Kapcsolat valahogy észrevétlenül elvékonyodott és megszakadt. Lehet, hogy sírt, lehet, hogy a boszorkát átkozta... vagy engem – azért, mert elhagyom őt. Csak találgatni tudtam, de látni vagy hallani már nem.

És amikor egy örökkévalóság elteltével felcsendült egy hang, nem is értettem meg azonnal, mivel észlelem – a Csendes Kapcsolaton keresztül vagy a hétköznapi hallásommal.

–  Gyerünk, gyerünk! Mi folyik itt, suhancok? Ki rontja itt a levegőt az erdőmben?

A hang mély volt, sűrű – és teljesen ismeretlen. Érezhető volt benne a cseppet sem rejtett gunyorosság. Tehát ez nem a Csendes Kapcsolat! Akkor meg mi? A halál előtti őrület?

Ha őrület is volt, nagy jelentőséggel bírt. Aljoska tenyere helyett a homlokomon egy másikat éreztem meg – egy széles, nehéz tenyeret. És a hideg hirtelen összezsugorodott, és belehúzódott a tenyérbe. Továbbra sem láttam semmit, de sokkal könnyebben lélegeztem, és a bordáim már nem recsegtek tovább.

–  Furcsa egy kis kaland ez – nevetett fel a hang tulajdonosa. – Mi van, legény, mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura? Felfogtad, ki vagyok? Hallottad a mesét a Fagy-hadvezérről? Én magam vagyok az. Körbejárom a birtokomat. Őrségben... tudod... délben. Jól van, lesz még időnk beszélgetni. Fogd, fiam a lovakat, és kövess engem!

És abban a pillanatban megéreztem, hogy valaki felemel, mint egy apró gyermeket, és rögtön több a levegőm, arcomat valakinek a füsttel átitatott subájának szálai csiklandozzák. A suba sűrű meleget áraszt. Pont ezt éreztem tizenöt évvel ezelőtt, amikor Afonya vitt engem az erdőbe, ahol már türelmetlenül prüszkölt a szekér elé fogott lovacska... és ugyanilyen sötét volt, de akkor nem azért, mert megvakultam – egyszerűen csak Afonya kivárta az éjszakát, hogy senki ne lássa őt meg, ahogy a kiskorú nagyságos úrral a kezében bóklászik a hófödte réten. De most nem fagytak meg a könnyek az arcomon. És most megengedhettem magamnak, hogy elengedjem a szakadék szélét, mert megéreztem, hogy a lábam alatt egy keskeny lépcsőfok jelent meg, mi több, el is kezdett felfelé emelni, mint egy mesebeli grádics.

És ebbe a sötétségbe, amely körülölelt engem, már nem féltem volna belesüllyedni.

* * *

A sötétben világosság volt. Táncoló vörös felvillanások, a láng pattogása, sűrű füstgomolyagok. Az első, amire gondoltam – a lelkem mégiscsak kiesett a testemből, és azonnal, minden megpróbáltatást elhagyva a Pokolra jutott, ahol mindjárt kezelésbe veszik a különlegesen képzett ördögök. Aztán az jutott eszembe, hogy a fenyőépítményben vagyok, ahol elégetnek engem, a fekete mágiával foglalkozó varázslót, aztán elküldenek a mélybe, azokhoz a bizonyos képzett ördögökhöz. De a forró fenyőtákolmányban ritkán hallható a víz csobogása.

És még annyira sem jellemzőek ezek az illatok: kvász, tölgy- és nyírfalevelek, üröm. Forró gőz sziszegett, elviselhetetlenül égette a bőrt, a ruhám eltűnt valahova, én pedig megörültem az égető érzésnek: ha képes vagyok ezt megkülönböztetni, akkor az igazi fájdalom – a belekben, bordámban, fejemben – kezd alábbhagyni.

Megrándultam, tapogatózni kezdtem magam körül – apránként kezdett visszatérni az érzékelésem –, és kitapogattam egy nedves fadarabot. A soron következő vörös felvillanás az agyam érzékelését is visszaadta.

Nem a Pokol ez, nem is a máglya – csupán egy fürdő. És nyilvánvalóan nem az, amelyről a bácsikám viccelt. „Egyik Másféle sem él örökké – okított egyszer sakkozás közben –, a legöregebbek, akikről én tudok, legfeljebb másfél ezer évesek... az emberiség viszont jóval idősebb... ha csak az egyházi tanításokat vesszük, több mint hétezer éves, ha viszont a francia tudósok véleményére hallgatunk, akkor van az egymillió is.

Elvégre a Másfélék is a hús-vér emberek testéből származnak, akkor hol vannak a legősibbek? Hova tűnünk, amikor eljár felettünk az idő? Mi történik a lélekkel, amely bezuhan a Homály mélységes rétegeibe, ahova még a Leghatalmasabbaknak sincs belépés? Tudod, Andrjusa, van egy álmom... mintha már vége lenne... mintha már ott lennék. Ott viszont egy régi fürdő van csupán, amelyet már rég nem fűtöttek fel. Poros, minden sarokban pókháló lóg, a lócák rozogák... én meg ülök az egyik ülőkén, medvebőr bundában, rókakucsmában... fülledt a levegő, de az ablakot nem lehet kinyitni, ahogy az ajtót sem – mert nincs se az egyik, se a másik. És tudom: örökké itt fogok ülni. Nem lesznek kínok, sem pokolbéli üstök, még csak egy belső agyszülemény sem fog kínozni. Csak unalmas lesz.”

Itt legalább nem volt unalmas – talán a kínzó fájdalom miatt, vagy a kínzó gondolatok miatt: Hova kerültem? Mi ez a fürdő? És ki itt a főnök?

Ablakok nem voltak, fényt csak a kályhában táncoló lángok adtak, de azt is csak a válaszfal legfelső résén keresztül. A „Macskaszem” varázslatot alkalmazni egyszerűen nem volt erőm, ezért be kellett érnem kevesebbel. Csak azt láttam, hogy a fürdő nem nagy, úgy másfél szazseny széles, és kettő hosszú. És ennek a térnek ő majdnem a felét kitöltötte. Ő, aki a tűzre dobálta a fadarabokat (akkor mindig kicsit világosabb lett), aki az izzó kövekre kvászt löttyintett a csuporból, és időnként felbukkant a lilás gőzfelhőben, aki a hatalmas, utcai seprű méretű vesszőköteggel csapkodott meg.

És valamiért újra eszembe jutott az Afonyja nevű fickó, holott semmi hasonlóság nem volt: az soványka volt, és apró... igaz, akkor nekem, a tizenegy évesnek nagynak és erősnek tűnt. Igaz, nem is nevezhetjük gyengének – elvégre vagy három versztán keresztül cipelt engem ölben egy hatalmas, vastag, báránybőr kabátba bugyolálva.

„Micsoda baj történt, uraság... – mondogatta időről időre, és vaskos ajka alig mozdult. – Micsoda gyilkosság ez! Az emberek teljesen elvetették a sulykot, nem félnek már Istentől!”

Akkor eszembe jutott, hogy pont ezeket a szavakat mondta neki, a részegesnek az én apuskám, Galaktyion Andrejevics, időről időre elzavarva őt az istállóba, hogy elmélkedjen: „Te, Afonyja, teljesen elvetetted a sulykot, nem félsz már Istentől! Sír miattad a feleséged, sírnak a gyerekeid is! A közösség szégyenkezik miattad, Tyimofej atya is, én is... de hát mi haszna a szavaknak!”

Akkor rettenetesen megijedtem, amikor Afonyja rám bukkant a régi pincében, ahonnan a szellőző résen keresztül néztem végig, mi zajlott az udvaron. És hát elég bátorság, vagy talán elég gyávaság volt bennem ahhoz, hogy itt maradjak, amikor minden elkezdődött – felharsant a tömeg hangja a kapun túl, égett szag terjengett, és anyuskám megragadta a kezemet, hogy átvonszoljon ide a szolgák kiürült szobáján, a konyhán keresztül, ahol egy hatalmas fazékban rotyogott a scsí, és a vörös Murlika cicus dorombolt... ezek voltak az én igazi, háborítatlan életem utolsó darabkái.

Akkor kellett volna megmakacsolnom magam, és ordítani: „Nem megyek sehova! Ahova ti mentek apuskámmal, oda megyek én is!” De akkor mintha lefagytam volna, engedelmesen elvonszoltam magam a pincébe, és némán hallgattam, amikor keresztet vetett rám, és megcsókolta a homlokomat... „Igyekezz életben maradni!” – ezek voltak az utolsó szavai, utána lezárult a hátam mögött a retesz, és meghallottam a szapora lépteit. Visszament a házba, igyekezett még azelőtt visszaérni, hogy a döngő ütések alatt kinyílt volna a kapu, és a részeg, vérszomjas tömeg bezúdult az udvarra. Utána már megértettem: anyám tudta, hogy a gyilkosoknak őt és apámat a hálóban kell megtalálniuk – hadd fordítsanak ott mindent a feje tetejére, miközben az úrfit keresik. Csak rá ne jöjjenek, hol is kell keresni valójában!

Sok évvel később az egyik szolgálólány, Tatyjana elmesélte, hogy apám a lázadókat kivont karddal fogadta, és sikerült is megölnie kettőjüket – ez a többieket akkora dühre sarkallta, hogy rólam meg is feledkeztek, minden gondolatuk akörül forgott, hogy a bárói párral leszámoljanak.

Hogy ez hogy ment végbe, részletesen láttam – láttam egészen addig, amíg rosszul nem lettem, és el nem veszítettem az eszméletemet.

A gyilkosok nem bajlódtak azzal, hogy bitófát eszkábáljanak – csak kikötöttek néhány kötelet a második emeleti erkélyre. Nekem úgy tűnt, hogy ezek a gazemberek ezren vannak... és csak később tudtam meg, hogy alig százan lehettek. Javarészt jöttmentek, Jemelka rablóhordájának tagjai, de akadtak közöttük a mi csernopolszki parasztjainkból is páran, sőt még néhány asszony is. Rázták a vasvillákat és kaszákat, káromkodtak bele a fagyos levegőbe, és olyan borszagot árasztottak, hogy még a pincében is éreztem. Anyuskám jól döntött, hogy a régi pincében bújtatott el, ahol már nem voltak készletek, mert mindent áthordtak az új, tágasabb helyiségbe. Ott aztán duhajkodtak a lázadók, nem kevés söröshordót találtak, mindenféle párlattal és főzettel teli üvegeket (apuskám nagy kedvelője volt ezeknek, és maga felügyelte a készítést), és még néhány hordó bort is boldogan csapra vertek.

A gyilkosságot nem azonnal követték el. Először kitalálták, hogy ítélkezni fognak a szüleim felett. Felállították őket egy arsin magas fatuskókra, nyakukba hurkot raktak, és a különösen sértett szolgák elkezdték hangosan a fejükre olvasni a vádjaikat. Volt itt minden – Fjokla, a szobalány visított, hogy Jegorhoz adták férjhez, nem pedig Misanyához, ahogy azt szerette volna; Zahar, a falusi elöljáró arra panaszkodott, hogy kíméletlenül beszedték az adókat még az éhínségtől sújtott évben is; Jermolaj, a kocsis pedig felidézte, hogy az úrnő megvesszőztette azért, mert a fűtő Vaszilij feleségével, Klavkával ölelkezett. Afonyja is előlépett, emlékeztetett arra, hogy szinte minden hónapban ellátták a baját az istállóban. A lényeg, hogy nem is annyira a bor mámorította meg a tömeget, mint a hatalom érzése.

Igaz, az öregasszony Grigorjevna is hallatta a hangját, hogy az úrnőt meg kéne szánni, hiszen várandós, és hát a meg nem született gyermek aztán semmiben sem vétkes, de a kövér szakácsnő, Lukerja befogta az öregasszony száját: „Majd megnő, és ő is a parasztok vérét fogja szívni! Mindannyiukat, ezeket a zsarnokokat el kell intézni! Az egész nemességet! Andrjuska úrfit is el kell kapni! A kis nyavalyás nemrég a főztömet gúnyolta!”

Felnyögtem – vagy a fájdalomtól, vagy a dühtől –, és kizuhantam a hetvennégyes évből a most beköszöntő nyolcvankilencesbe. A kályhában melegen pattogott a tűz, a falakon hatalmas árnyak tekeregtek, a fejem zúgott, a gőzfelhő majdnem a plafonig ért, és felhangzottak a tompa, rekedtes basszus által kimondott furcsa szavak:

–  Elégetek szavammal

Tarisznyát és bilincset!

Megint fellobbant a láng, tetőtől talpig megperzselt a bőrömet égető forróság, amely mélyre hatolt, egészen a szívemig. És ekkor jött valami igazán furcsa:

–  Előtör két oldalról

Fehér huszár s fekete futó!

Egy loccsantás a kvászból az izzó kőre, alulról megvilágított lila párafelhő – és újra szavak, nehezek, mint a hatalmas szögek, amelyeket bevernek... hova is? Hát csak nem a koporsó fedelébe, ahol mosolyog... ki is? A bácsikám helyén fekvő holttest? Az észrevehetetlen legfelső vámpír, aki tavaly tavasszal mindkét tveri Őrséget felkavarta? Vagy az, aki miatt kiötöltük ezt a mi titkos... szerfelett titkos expedíciónkat?

–  Megvédik a veszélyes trónt

Fehér huszár s fekete futó!

A bordámba fájdalom hasított – nem olyan, amelytől akarva-akaratlan felkiáltasz, hanem egy kicsit gyengébb. Úgy tűnt, hogy valami ki akar törni a felszínre. És vajon ki? A lélek? Vagy a kegyetlen sünök társasága, akik a kínzásomat elkezdték?

–  Nem látják a temetést

Fehér huszár s fekete futó!

És megint rám tört a gyengeség – mint a vatta, súlyos, mint egy nehéz takaró. A hangok kifakultak, a színek elcsendesedtek, mintha becsúsztam volna a Homályba, bár nem csúsztam sehova, hanem a létezés rétegében tartottam magam. A fülem zakatolt – nem a szavaktól, hanem a ritmustól:

–  Aljasságnak útjába áll

Fekete futó s fehér huszár!

Mi lehet ez? Hogy ez nem pusztán szöveg, azt rögtön megértettem. Varázslat? Átok? Valószínűleg az sem. Nem éreztem a Homály ilyenkor megszokott remegését – de valami más történt körülöttem, valami ragadt, épült, létrejött – ezeknek az ostoba szavaknak a ritmusa valami sajátos erővel bírt, amely zengő és éles volt... mint a kard? Vagy egy keskeny pengéjű rablótőr? Vagy kétélű pallos, amely szétválasztja a lelket a testtől, a testet az agytól?

Ez a gondolat annyira ijesztőnek bizonyult, hogy jobbnak láttam visszatérni a hetvennégyes évbe, abba a fekete január tizenegyedikébe, a hideg pincébe, ahova mindenféle téli öltözék nélkül kerültem be, egy szál ingben és pantallóban... és ha nem lett volna a durva gyékényszőnyeg, amely ott hevert a sarokban, akkor már azelőtt jéggé fagytam volna, hogy a rémülettől elveszítem az eszméletemet.

És még az is jobb lett volna, ha minden rögtön azután történik, hogy a rablók vezére, egy szikár, fekete szakállas öreg fellendítette a karját – és a parasztok kirúgták a lábuk alól a fatuskókat... de nem, még sokáig néztem, ahogy rángatóznak a hurokkal a nyakukban, himbálóznak, körülöttük pedig ujjong a tömeg, levegőbe repülnek a sapkák, lövöldöznek a levegőbe.

Ott álltam, elfehéredő ujjaimmal szorítottam a korhadt deszkát, és nem éreztem a kinti hideget – mert egy másik, sokkal kegyetlenebb hideg született meg bennem. Volt egy pillanat, amikor már majdnem elkezdtem ordítani, hogy felhívjam magamra a figyelmet – akasszanak fel engem is, csak apuskámmal és anyuskámmal együtt. És csak azért nem tettem meg ezt az ostobaságot, mert anyuskám szavai zakatoltak benne: „Igyekezz életben maradni!”

Még egy perc, és a vágy, hogy ott legyek velük, erősebb lett volna, de hirtelen rám borult a kegyes sötétség. Nem tudom, elájultam vagy elaludtam – ami biztos, hogy nem láttam álmot. És a retesz hangjától tértem magamhoz.

A pincébe, az alacsony ajtófélfa alatt meghajolva, Afonyja lépett be. Borszag, trágya, és nekem úgy tűnt, hogy vér szaga áradt belőle.

–  Hát itt van, úrfi! – A hangja váratlanul halk és puha volt.

Először rémület hasított belém, de amint eszembe jutottak a hurokban vergődő testek, a rémület dühvé változott, és felkaptam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat – egy kisebb követ, amelyet a gomba savanyításakor nehezéknek használtak.

–  Ne féljen, úrfi – mondta halkan Afonyja –, nem vagyok gazember, azért jöttem, hogy megmentsem magát.

–  Te... – fújtam ki a levegőt, és a fejem fölé emeltem a követ – de hiszen te is... beszéltél!

–  Kénytelen voltam, úrfi – sóhajtott Afonyja. – Megparancsolták. Hogy mondhattam volna nemet? Akkor azt hitték volna, hogy az uraságékkal egy követ fújok, és engem is eltettek volna láb alól. De Isten előtt elismerem a vétkemet, és vezekelni is fogok... amint küldenek egy másik papot.

–  Mi történt Tyimofej atyával? – kérdeztem valamiért.

Afonyja kételkedve rám nézett, de azért válaszolt:

–  Még reggel elégették az atyát. A templommal együtt. Elátkozta a gyilkosokat. Erre... Mindegy, úrfi, mennünk kell. Nem maradhat itt tovább. Egyelőre elviszem magamhoz az udvarra, az akolba... oda nem megy be senki, ott várjon szürkületig, aztán elviszem magát Kazanyba, a nagynénjéhez, Iriada Vlaszovnához... Ismerem az utat, tavaly jártam arra a vásárban. Na, menjünk...

Bebugyolált engem a gyékényszőnyegbe, ölbe vett – könnyedén, mint egy macskakölyköt, és óvatosan kivitt a pincéből. Jó, hogy a szőnyeg elfedett engem teljesen – mert különben megláttam volna a két lógó testet, és ki tudja, képes lettem volna-e visszafojtani a kitörni készülő kiáltást?

Az akolban Afonyjánál sötét volt, és meleg, és ott már lehetett sírni – a tehénen és három kecskén kívül senki sem hallott meg. Afonyja családja, csakúgy mint más falusiak, sokkal érdekesebb dologgal voltak elfoglalva, mint a trágya kihordása vagy a jószág etetése – épp az uraság házát fosztogatták, aztán felgyújtották, ily módon lángoló temetést rendezve apuskámnak és anyuskámnak.

De mindezt csak jóval később tudtam meg, már Kazanyban, apuskám nővérének, Iriada Vlaszovnának a nem túl vendégszerető otthonában.

Lesújtanak a nyomorúságra,

Fekete futó s fehér huszár!

És megint visszatértem a jelenbe, a fülledt, párás félhomályba, az átható kvászgőzbe, a füvekkel átitatott levegőbe.

–  Na, úgy vélem, elég! – hallatszott ugyanaz a mély hang, és én megéreztem, hogy szakítanak el az erős kezek a fekhelyemtől, hogy emelnek magasba, én pedig repülök, áthatolok a tetőn, a különféle színű csillagokon... és oda repülök, ahova közülünk senkinek nincs bejárása.