5.

TERMÉSZETESEN nem gyalog vágtunk neki az útnak, és a hintót sem vetette elő bácsikám. Mint kiderült, már rég kialakította városszerte a Kapukat, ahol esély volt rá, hogy megforduljon. Egyébként, Alekszander Kuzmicshoz hasonlóan neki sem tetszett a „portál” szó, holott Péterváron szinte mindenki ezt használta, európai módra. De az öregeknek ismerősebb az, amit már megszoktak: Kapu portál helyett, felszentelés iniciáció helyett, lélekvirág az aura helyett. Mellszélességgel kiállnak az ősi nyelvünk mellett.

Én magam még nem vagyok képes Kapukat nyitni. Ravasz dolog ez, Alekszander Kuzmics annak idején elmagyarázta nekem. Itt nemcsak az erőre van szükség, hanem kifinomult érzék is kell. Olyan, mint hegedűn játszani. Ha a hegedűs ujja egy icipicit elmozdul, tessék, máris ott a hamis hang. A Kapukkal ugyanez a helyzet. Ha egy icipicit tévedsz az erő körkörös áramlásával, akkor jó néhány méterrel arrébb kerül a kijárat. Például egy emésztőgödörben találod magad, vagy a föld alatt, esetleg a levegőben, egy harangtorony magasságában. Nem minden Másféle tud ám repülni.

De most nem volt mitől félni, bácsikám tudása működött, és ő kiemelkedő mester. Úgy vélem, Haraldnál egy cseppet sem gyengébb. Az ő Kapui a mozgás sebességétől függően álltak be. Ha kellett, egy szempillantás alatt, ha meg arra volt szükség, akkor órákon át. De mindegy is, hiszen ez a belső idő, és ugyanabban a másodpercben lépsz be, amelyben kijössz.

Bácsikám kikászálódott az asztal mögül, ujjával egy ovális formát rajzolt a levegőbe, és abban a pillanatban kitárult előtte egy fekete, másfél embernyi nyílás. Hűvös levegő csapott ki belőle, és nyirkos föld szaga áradt. Legalábbis nekem így tűnt. Hiszen mindenki másképp érzékeli és látja a Kaput. Lehet, hogy Janyik bácsi egy apró kavicsokkal felszórt utat látott, amely a Ködös Rét nevű birtokán vezetett keresztül, mindkét oldalán rózsák, mégpedig bal felől sötétvörösek, majdnem feketék, jobbra pedig fehérek, halványsárga árnyalattal.

Így volt ez tizenhét évvel ezelőtt, legalábbis, amikor anyuskám elutazott meglátogatni az öregeit, én meg, nyolcévesen kikönyörögtem, hogy vigyen magával. Bekukkantottunk akkor a a távoli rokonhoz, aki anyámnak másodfokon nagybátyja, ezért ritkán is találkoztak. Erre anyám hirtelen úgy döntött, hogy meglátogatja... mintha csak búcsúzni menne... mintha látta volna előre, mi fog történni. De az is lehet, hogy sokkal egyszerűbb a dolog, hiszen a gyermektelen nagybácsim már a hetvenedik évét taposta, és ilyen idősen az embernek már el kell gondolkodnia a végrendeleten, ami azt jelenti, hogy finoman emlékeztetni kell arra, hogy vannak ám neki közeli rokonai... még ha távoliak is.

Nagyon jól éreztem akkor magam Ködös Réten. Nagybácsikámról kiderült, hogy remek öreg, nem prédikált folyton arról, mit szabad és mit nem szabad egy rendes kisfiúnak. Ezért aztán versenyt futottam a vadászkutyáival, szénaboglyákon ugráltam Pantyuhával, az inassal, és a kertben degeszre ettem magam málnával. És amikor anyuskám szemrehányást tett, hogy nem szabad így viselkedni, bácsikám azonnal vitába szállt vele: „Jaj, hagyd már, Pelageja! Hadd éljen egy kicsit emberhez méltón ez a fiúcska! Lesz még módja másféleképp.” Előre látta a jövőt.

De most nem láttam a sötét és világos rózsákat. Most egy keskeny – egy arsinnál{1} is kisebb – szürke úton haladtunk, jobbra is, balra is nagy sziklák magasodtak, és a fejünk felett összezártak. Nem is gondolkodtam el azon, honnan jutott be fény ebbe a szakadékba. Onnan, ahonnan minden más is: az agyamból.

Bácsikám azt mondta, hogy az átjutást fél órára állította be, ennyi elég, hogy elmondja a feladatom részleteit.

A következők derültek ki. Él Tverben, a Bolsaja Jamszkaja utcában egy nyugalmazott másodőrnagy, egy bizonyos Tyerentyij Lvovics Szkugyelnyikov. Ötvenhat éves, hetvenháromban vonult vissza, addig pedig a tüzérségnél szolgált. Nős, felesége Praszkovja Mihajlovna, lánykori neve Bulkina, aki mindössze két évvel fiatalabb, és férjét vasmarokkal irányítja. Megboldogult szüleitől Tyerentyij két lepusztult kis falucskát örökölt, Szosznovkát és Belij Kljucsot, száz versztányira{2} a várostól. Meg persze egy házikót Tverben, ahol a mai napig laknak a feleségével. Volt két lányuk, de a kanyaró még kiskorukban elvitte őket, így az öregek magányosan élték utolsó éveiket. És szegényen. Ha belevesszük a szolgákat, legfeljebb ötven lelket számláltak, a falvak meg – elnevezés csupán, a jobbágyok már kihaltak, amikor a kormányzóságon végigsöpört a himlő.

Szkugyelnyikovéknak kevés szolgájuk volt. Pavluska kocsis; Trofim, a kertész; a szakácsnő, Nasztaszja; Daska, a cselédlány és az öccse, Aljoska. Utóbbiak szülei, Mitrij és Aljona már három éve haltak rettenetes halált. Télen az úrnő, Praszkovja Mihajlovna elküldte őket Szosznovkába, hogy hozzanak el onnan ilyen-olyan készleteket. Felszerelték a szánt, befogták a lovacskát, és útnak eredtek. De a visszaúton farkasok támadtak rájuk. Ostorral nem boldogultak, még a fegyver sem segített volna. „Magunk közt szólva – magyarázta Janyik bácsikám –, nem is egészen farkasok voltak. Hanem a mi alakváltóink, őrségbeliek, Pjotr Ivanovics és Jefimka. Minden törvényes volt, és jogszerű.”

Na és kiderült, hogy ez az az Aljoska, akit a Nappali Őrjáratba kell csábítanom. A fiú a tizenötödik évében jár, a nővére már a tizennyolcadikat tapossa.

–  Hát mi ebben a nehéz? – döbbentem meg. – Fel kell bőszíteni a fiút... például, valami helyi idióta fogdosni kezdi a nővérét... ahhoz, hogy ráküldjük a lányra, elég egy csepp mágia... vagy még annyi sem. Idiótákból van elég mindenhol. Aljoska majd meg akarja védeni, de nem sikerül, szétverik az orrát. Na, ebben a pillanatban kell behúzni Aljoskát a Homályba... dühösen és megsértve lép majd be, és a mi emberünk lesz, amikor kilép...

–  Ne okozz csalódást, Andrej! – Janyik bácsi hangjában őszinte bosszúság hallatszott. – Ha minden ennyire egyszerű lenne, mi már rég.... De mindez egyáltalán nem egyszerű. Nem felel meg bármilyen harag és sértettség. És az kell, hogy ő maga akarjon bejutni a Homályba, hogy az ő akarata emelje fel a saját árnyékát. Képzeld csak el, megjelensz neki, az összevert orrúnak te, a bodorított szépfiú, és mesélni kezdesz a Másfélékről, a mágiáról... mi lesz annak a vége? Nem elég neked a városi szégyen?

Igen, ez az ütés betalált! Mintha tarkón vágtak volna egy husánggal. Rögtön eszembe jutott minden, amit sikertelenül igyekeztem kiirtani az emlékeimből.

* * *

...Az ablaküveget ugyanolyan lendületesen csapkodja a hóvihar, mint azon a szerencsétlen január másodikai napon. Harald irodájában világos volt – és nem a gyertyáktól, hanem a plafon alatt egy vakító fényű fehér gömb lógott, amely alig nagyobb egy almánál. Egyszerű mágia, de erővel állandóan táplálni kell. A padlón egy fehér medve bőre, a falakon mindenféle koponyák kiakasztva. Az egyik orrszarvútól származik, a másik oroszlántól, van krokodil is (száz évvel ezelőtt Harald a Nappali Őrség vezetője volt Etiópiában), és persze emberi koponyák is, hova lennénk nélkülük! Egyébként néhány közülük nem is emberé, hanem Másféléé. Olyanoké, akik vétkeztek. Igaz, az én tettem nem olyan, hogy Harald falára kikerüljek, viszont ha elönti a düh az agyát, mit tehetek a szánalmas harmadik szintemmel? A leghatalmasabb mágussal szemben? Szétcincál, lelkemet elhinti a Homály mélyén, a fejemet meg a gyűjteménybe teszi.

Természetesen térdre kellett volna hullanom, és kérnem kellett volna, hogy könyörüljön rajtam, mint ahogy ezt Vikentyij meg is tette. De én nem voltam képes kivetkőzni magamból. Az asztalnál álltam, tekintetemet a fehér medvebőrbe fúrtam, de nem kértem irgalmat.

–  Hát mi van, drágaságom, miért tojtál úgy be? – érdeklődött Harald. Egy fekete karosszékben ült (nem húzhatták át mással, mint etiópok bőrével), és vasfából készült pipájából eregette a füstöt. Vékony bajusza úgy mocorgott, mint a csótány, hosszú ujjait összekulcsolta, majd szét (éreztem a belőlük áradó erőt), szeme pedig olyan volt, mint a szög. És a szögnek nem a feje nézett rám, hanem az éles vége.

–  Semmi olyat nem tettem, ami őrségbeliként túllépte volna a hatáskörömet – préseltem ki száraz torkomon. Bárkinek kiszárad a torka, akire így néznek.

–  Játszod az idiótát? – érdeklődött kedvesen Harald. – Ám legyen. Kikaparom az agyad egy részét, bizonyos dolgokat meg meghagyok. Pont elég lesz ahhoz, hogy ne felejts el rágni és nyelni. Mint a másik idiótának.

Tisztában voltam azzal, hogy ezek nem puszta fenyegetések. Harald bármikor képes ezt megtenni. Alekszander Kuzmics még rosszabbul járt.

–  Kegyelmezz, hatalmas Harald! – üvöltött fel a szőnyegen elterülő Vikentyij. – Ezt a bajt mind ő keverte! Hát én is ennyire bűnös vagyok?

–  Te meg, palacsintazabáló, talán még inkább vétkes vagy – fordította felé a fejét Harald, és a parókájának kis fonata megrándult, pont, mint egy mérgeskígyó. – Elhagytad a társadat, aki szinte alig töltött időt a Másfélék között, és elrohantál palacsintázni a kupec özvegyéhez... Ha vele maradtál volna, mindent úgy csináltatok volna, ahogy kell. Hívtátok volna a Fénypártiakat, leadtátok volna nekik ezt az ostoba nőszemélyt, aláírtátok volna a jegyzőkönyvet a törvénytelen beavatkozásról, ami.... legyen akár hatodik szintű, nem érdemes kicsinyeskedni. De a jelenléted nélkül ez a sakálok és hiénák kölyke azt hitte, hogy jogában áll önállóan megoldani az ilyen ügyeket!

Szóval sakálok és hiénák? Érződik az etióp múlt.

–  Vigyázz a szádra, Harald! – Sikerült uralkodni a hangomon, és érthetően beszéltem. – Engem szidhatsz, ahogy akarsz, de a szüleimet hagyd ki ebből!

–  Mennyire felizgattad magad, drága! – nyerített fel Harald. – Rögtön milyen nemes lelkű lettél, szinte rózsavízillat árad belőled. Te Másféle vagy, Andrjusa! Setét Másféle. És csak azzal acsarkodjál, aki gyengébb nálad... legfeljebb egyenrangú. Velem szembeszállni viszont még korai... majd megnézzük úgy ötszáz év múlva... de persze csak akkor, ha megéred. Most viszont kicsit lefagyasztom a nyelvecskédet, hogy az idősebbeket ne szakítsd félbe.

Ebben a pillanatban hideg markolta meg a gégémet – mintha valaki egy jégtömböt tuszkolt volna a torkomba. Lélegezni még tudtam, de hangot kiadni már nem. Még nyögni sem. Hát miféle varázslat ez? Alekszander Kuzmics erről soha nem beszélt.

–  Ami téged illet – benti cipője orrával Harald finoman meglökte Vikentyij fejét –, takarodj a szemem elől! Mától kezdve minden palacsinta, amit megeszel, változzon benned... mivé is? Hát, mondjuk, egy csepp folyékony ólommá... További jó étvágyat! Ami pedig a teltkarcsú özvegyeket illeti... jobban tennéd, ha nem dugdosnál semmit sehova.... mert nem tudod majd kihúzni, és nem segít majd se mágia, se az orvosok. Na ennyi, elég! Hess innen!

És Vikentyijt mintha a szél repítette volna ki a szobából.

–  Te legalább felfogod, mit műveltél? – kérdezte Harald szomorúan, egy lépésre megállva tőlem.

Felfogtam. De ki gondolta volna, hogy a Fénypárti gyógyítónő, Marja Glebovna ennyire ostoba? Egész éjjel kínlódott, aztán alighogy megkondult a reggeli imádságra hívó harang, elrohant a legközelebbi templomba imádkozni. Elmondta, hogy ördögi kísértés áldozata lett, magánkívül volt, és saját maga sem érti, hogyan csinálta, de megmentette egy gyermek életét. Meg hogy eljött hozzá egy sötét és félelmetes ember, aki beszélt neki a varázslók titkos szövetségéről, ahova őt is besorolta, „még be is iktatta”. És, mint elmondta, annyira erősen áll a varázslók háta mögött az Ördög, hogy még a keresztvetés sincs rájuk hatással. És hogy ezekben a dolgokban kér bűnbocsánatot és minél szigorúbb büntetést...

És hát mit tett a vallomását meghallgató Nyikanor atya? Igen, úgy van, jelentést írt a Titkos Expedíciónak, hogy ezen meg ezen a napon Zsurova polgár megvallotta, a fővárosban létrejött a fekete mágiával foglalkozók titkos csoportja, amely nagy valószínűséggel veszélyt jelenthet az uralkodó család tagjára... amiről az egyházi rendelkezések értelmében ő, Nyikanor atya köteles tájékoztatni, akiket kell.

A Titkos Expedíciót egyébként a mi drága Inkvizíciónk tartja szemmel. Nyikanor jelentését természetesen megsemmisítették, de csinos kis botrány kerekedett belőle. Mindenki megkapta a magáét. A Fénypártiak azért, mert nem ismerték fel időben a potenciális Másfélét, mi meg azért, mert hagytuk, hogy a titok nyilvánosságra kerüljön. Nem ez volt az első, sem az utolsó alkalom, amikor ilyesmi kiderült, de minden eset rendkívül kellemetlen.

Természetesen végül úgy jártunk el, ahogy kellett. Nyikanor atyának megtiszítottuk az emlékeit, Marja Glebovnát magukhoz vették a Fénypártiak, és most, úgy tűnik, helyre teszik az eszét. Harald pedig, ennek megfelelően, az enyémet.

–  Tudod, mit fogok tenni veled? – hunyorgott az Őrségünk feje. – Azt hiszem, semmit. Úgy mész ki innen mindjárt, mintha nem lennél megbüntetve. Csak azt ne hidd, hogy megbocsátottam. Nem, kedvesem, a büntetés majd utolér téged... sokáig fogják a mieink felhánytorgatni neked ezt a Marja Glebovnát. Az pedig, hogy megúszod szárazon, és nem kaptál Vikentyijhez hasonló böntetést – ez lesz a legkellemetlenebb. Irigyelni fognak majd... azt hiszik, hogy a kedvencem vagy... mától vidám élet virrad rád az Őrségünkben.

És tökéletesen igaza volt. Úgy lett.