16.

A FIÚ a kertben bíbelődött, amikor estefelé visszatértem a szolgálatból – mint általában, gyalog. A szomszédok már régóta összesúgtak mögöttem: és tényleg csintalan az uraság. Nem szégyelli a lábát fárasztani, a kezét bepiszkolni. Látszik, hogy öntörvényű. Jelenteni kéne az Expedíciónak, de sok értelme nincs: ő maga is ott szolgál, és azt beszélik, hogy a vezetőség kegyeit élvezi. Jobb vele nem ujjat húzni.

Az Uragan nevű kutyakölyök (a gyereknek határozottan van fantáziája – honnan szedhette ezt a francia szót?) megmoccant a kutyaólban, lagymatagon vakantott egyet – felismerte a gazdáját. Pontosabban, a második gazdáját, a másodrangút. Számára a legfontosabb, érthető módon, Aljoska volt.

Meglöktem a nyitott kaput, felmentem a tornácra. Segítség nélkül húztam le a csizmámat – ha látták volna a szomszédok, lett volna min csámcsogni! Megtöröltem a homlokomat – van egy ilyen szokásom, amikor ideges vagyok.

Most értem el a legnehezebb részhez. Nem azért, mert sok mágikus energiára lesz szükség – egyáltalán nem kell. Nem is azért, mert rengeteg időt vesz igénybe, ahogy ez a múlt hónapban is történt – nem, most úgy tűnik, hogy egy fél óra alatt elintézem. De kellő hangulatban kerülni, az előzőnél jóval nehezebb feladat. Ha a fiú bármit megsejt, minden kisiklik. És erre van esély – elvégre a Másfélék adottságai nem tűntek el sehova, csak bácsikám elrejtette az idegen szemek elől.

„Valójában minden nagyon egyszerű – mondta néhány órával ezelőtt bácsikám. – Csak két részre kell osztani a gondolatokat. Az első: mit érez és gondol Polinszkij hadnagy. A második: mit érez és gondol Polinszkij Setét Másféle. Nálad ez általában összekeveredik, pedig a fejedben szét kell választani ezeket egy fallal. A fal egyik oldalára az egyik, a másikra a másik. Sokáig nem fog ez neked menni, de egy beszélgetésre elég lesz. Értem én, hogy mágiával könnyebb lenne, de jobb anélkül. A mágiát idő előtt megérezheti.”

Nos, magamra húztam Polinszkij hadnagy szerepét – abból, a Másfélévé válás előtti életből. Elképzeltem, hogy viselkednék, ha ezt megtudom. Üldögéltem egy kicsit, mélyet sóhajtottam, és elindultam Aljoskáért.

–  Mi a baj, uraság, elfáradt? – kérdezte a fiú, aki a hangomat meghallva felegyenesedett. Nyakig földes volt – nemcsak a keze és meztelen lába, de még az arca is. Hiába hajtogattam neki: vegyél csizmát, azért vettem... nem, ő megszokta, hogy a lábbelit óvni kell... – Várjon, mindjárt hozok vizet mosakodáshoz, és felmelegítem a scsít. Felszolgáljam a tegnapi csirkét is? Vagy adjam oda Uragannak?

–  Idehallgass, Aljoska! – mondtam egyenletes, érzelmektől mentes hangon. – Gyere csak be a házba, beszélnünk kell.

Valamit megérezhetett, mert a lélekvirágában az aggódás sárga színe élénkebbé vált. És amíg a kertből befelé tartottunk, egyre csak élénkült a színe.

–  Történt valami? – kérdezte csendesen, és megállt előttem.

–  Ülj le! – biccentettem a hokedli felé. – Igen, történt. Rettentes dolog, öcsém... Nem szerettem volna beszélni róla, a helyemben senki sem szeretett volna, de nincs mit tenni... Azt sem tudom, hogyan mondjam el. A lényeg, hogy a nővéred, Dása már nem él. Tegnap este meghalt... illetve meggyilkolták.

Aljoska kővé dermedt. Arca elsápadt, arccsontja megfeszült, zavarodottan pislogott. De díjaztam a kitartását – nem ájult el, és kiabálni sem kezdett. Legalábbis egyelőre. Az ilyen rettenetes hírek lassan marják be magukat a lélekbe, nem vagdossa fel éles pengével, hanem nehéz, kérlelhetetlen kőként nyomja szét. Első pillanatban úgy tűnik, el lehet viselni... de akkor is beléd hasít a felismerés, hogy ez megtörtént, és nincs visszaút. Nekem nehezebb volt a dolgom... ő csak hallja, de a saját szemével nem látta... meg én négy évvel fiatalabb is voltam nála. Hogy bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel? Megértettem, hogy ha felkiáltok, magam is meghalok... de akkor pont ezt is szerettem volna. Vagy lehet, hogy nem abban a pillanatban, hanem kicsit később?

–  Hogy... hogy történt ez? – kérdezte rekedt hangon. Aztán széles mozdulattal keresztet vetett.

–  Mindenben a herceg a hibás, az a rohadék... – Az áradó gyerekkori emlékek most jól jöttek: a hangom kellően tele volt bánattal és dühvel. – Mindjárt elmondok mindent sorban. A lényeg, hogy ma reggel egy bizonyos Kuzja, Mogyeszt herceg egyik szolgája érkezett futva az Irodába. Azt mondta, hogy sürgős jelentenivalója van, és csak Ivan Szavvics gróffal hajlandó beszélni. A gróf azon nyomban kijött hozzá, és vagy negyedórán át beszélgettek, ami után Ivan Szavvics odahívatott engem, aztán Kuzja nekem is elmondta, mi történt. Rövidre fogva, attól a naptól kezdve, hogy Dasa megérkezett Sztarij Logba, Mogyeszt herceg igyekezett elcsábítani a lányt. Eleinte szép szóval, ajándékokkal, mindenféle csecsebecsékkel, gyűrűvel... de Dasa nem hagyta magát. Erre a herceg dühbe gurult, fenyegetőzni kezdett. Majdnem mindennap megvesszőzték a lányt... Hiszen a herceg nem erővel akarta megszerezni, hanem arról ábrándozott, hogy magától megy oda hozzá, vetkőzik le előtte... Csakhogy emberére talált. Dasa egyre csak azt hajtogatta, hogy „nagy bűn ez, és ezért, uraság, Isten színe előtt felelnem kell, mint ahogy magának is”.

–  Igen, ő ilyen... – mondta tompa hangon Aljoska. – Amikor télen Tyerentyij Lvovics méltóztatott megtapogatni, akkor úgy ellökte magától, hogy az uraság még a tükrös szekrényt is összetörte. Ezért az asszonyom először megvesszőzte Dasát, de amikor megtudta, miért történt, ami történt, homlokon csókolta, és adott neki egy húszkopekest. Viszont Tyerentyij Lvovicsra cudar idő köszöntött....

–  Ez itt meg nem is Tyerentyij Lvovics – jegyeztem meg. – Ez itt Mogyeszt herceg, a legvadabb ragadozó. És rá nem köszönt cudar idő, mert a feleségével, Antonyina Nyikolajevnával kegyetlenül bánik... pontosabban régóta már csak papíron a felesége, amúgy meg csak megtűrik a háznál. Van egy lányuk, aki úgy ötéves lehet, de a herceg közömbös iránta. Viszont megint megnősült, elvett egy polgári származású, bizonyos Ligyija Karpovna Guzkinát... anélkül, hogy az előző házasságát felbontotta volna, megjegyzem.

–  De akkor hogy adták őket össze? – füttyentett Aljoska.

–  Nagyon egyszerűen – nevettem fel röviden. – Ott, Sztarij Logban, a házi templomban, a kupolába belevertek egy kampót, arra a kampóra egy hurkot kötöttek, és azt a hurkot a helyi papnak, Gennagyij atyának a nyakába tették. Azt mondták neki: ha nem adod őket össze, felhúzunk, és a hulládat soha senki nem fogja megtalálni. Az atyának viszont, ezt ne feledd, tizenegy gyereke van... Hát így történt. Aztán persze panaszt tett a püspöknél, de addigra a herceg már elhalmozta ajándékokkal a püspököt... lényegében Gennagyijt elhallgattatták. Most pedig, úgy tűnik, a herceg ráunt Ligyija Karpovnára is, és szenvedélyes szerelmet remélt Dasától. Nem csupán ölelkezést, meg ilyesmit, hanem mindent elsöprő, tiszta szerelmet. Dasa viszont nem állt kötélnek. A csecsebecsék nem hatották meg, a verés sem. A hercegben meg egyre nőtt az indulat.

Szándékosan beszéltem most lassabban, nyugodtan, elmeséltem minden részletet. Nagyon nem akartam a lényegre térni. Nagyon nyomasztott az az érzés, amit máshogy nem nevezhetsz, csak szégyen. Ráadásul rögtön kétféle szégyen. Az első az emberi: mit műveltem? Hogy lehet ehhez közöm? Nekem, a nemesembernek? Hogy süllyedhetek ennyire mélyre?! A második pedig: a Másfélék szégyene. Milyen Másféle vagyok én, ha ilyen ostobaságok kínoznak? Hogy nem voltam képes másfél év alatt leszokni ezekről a naiv emberi érzelmekről? Ezek szerint gyenge vagyok, elvégre ezeknek az ábrándoknak még mindig hatalma van felettem? Nem vagyok a magam ura? Szégyen!

„Nem tetszel nekem, Andrjusa – mondta ma bácsikám nyugtalanul. – Csak nem sajnálod, ami történt? De hát te magad tervelted ki az egészet, és minden jobban is alakult, mint feltételeztük. Látszik, hogy tombol még benned az emberi eredet. Ez olyan, öcsém, mint az újbor. Elvben már véget ért az erjedés, kiöntötték hordókba, és fogyasztják is... de ez mégsem igazán bor még, még nincs kész... Ugyanez a helyzet itt is. Nem akkor válsz igazán Másfélévé, amikor először belépsz a Homályba, még csak nem is akkor, amikor megtanulod használni az erőt, elsajátítod a mindenféle varázslatokat. Nem, Andrjusa. Csak akkor válsz igazi Setétté, ha az összes emberi fantazmagóriától megszabadulsz. Elvégre ember voltál. De most már Másféle vagy.

„Én nem akartam Dasa halálát! – ellenkeztem idegesen. – Reméltem, hogy egyszerűen csak megbecsteleníti a lányt... nem lett volna ennyi elég? Talán akkor nem lett volna elég erős a düh?”

„De minden sokkal jobban sikerült – mondta szárazon bácsikám. – Most már a fiúnak nem lesz mit tennie. A szüzességtől sok szolgálólány előbb vagy utóbb megválik... ezzel megbékélt volna. Meg hát te is jobban kiszámíthattad volna. Mit gondoltál, hogy a herceg megvesszőzi a kelletlen lányt, aztán kiveri a fejéből? Mintha nem feküdtél volna gerendák alatt te magad is! Most akkor mit tegyünk, tördeljük a kezünket, és hullajtsunk könnyet? Ne feledd, mi célból történt mindez, és folytasd!”

„Ezek szerint maga, Januarij Apollonovics, az elejétől fogva tudta, mi fog történni a lánnyal? Nekem meg egy szót sem szólt?”

„Nem tudtam. – Bácsikám szemében nyugalom tükröződött. – De feltételeztem. Ránéztem a valószínűségvonalakra... bár egy hónapra előre nemigen lehet látni a jövőt... túl ködös ilyen távolságban. De minden mágia nélkül is látni lehetett, ismerve a herceg eszelős természetét. Neked meg azért nem szóltam, hogy ne vonjam el a figyelmedet. Na elég! Menj, tedd a dolgod! A Csendes Kapcsolatot nem fogjuk most tartani, nincs most szükséged a tanácsaimra.”

–  És ő... ölte meg? – suttogta alig hallhatóan Aljoska. Arca még mindig sápadt volt, de tekintetéből eltűnt a zavarodottság. Szeme olyan volt, mint egy kiszáradt kút. És jobb volt nem tudni, mi rejtőzött a fenekén.

–  Egy föld alatti tömlöcben tartotta három napig – folytattam ugyanolyan egyenletes, nyugodt hangon. – Aztán magához hívta, és megint megkérdezte, készen áll-e behódolni neki és a szeretőjévé válni. Szabadságot ígért, pénzt. De a lány megint kikosarazta. Akkor a herceg feldühödött, arca elsötétült, és azt mondta: „Ezek szerint nem akarod a szerelmemet? Akkor majd ő lesz a te szerelmed!” És kilépett az ajtón, bezárta maga után. Dasa bent maradt a tömlöcben. Ekkor kinyílt egy eddig nem látható, tapétával leragasztott, falhoz hasonló ajtó. A fal mögött egy kis szoba volt, egy szazseny széles, kettő mély. A szobában egy medve várta, mikor jön el az ő ideje. Bizonyára hallottad, hogy Mogyeszt herceg mennyire kedveli a medvéket, egy egész csapatot tart, különböző célokra. Ravaszul volt kialakítva minden, egy kart kellett lenyomni a folyosón, a váza mögötti beugróban. Mondom, nagy mókamester ez a herceg. Száz szónak is egy a vége, a medve megfojtotta a te Dásádat. Nyilván éhes volt, vagy felcukkolták előtte. Nem szenvedett sokat, hamar kilehelte a lelkét. Hát így áll a helyzet... testvér.

Az „testvér” szónál megakadtam – belém hasított a gondolat, amely nemegyszer felmerült már az elmúlt hónapban. De most nem volt itt az ideje az érzelgősségnek. Ahogy Alekszander Kuzmics mondta, addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

–  Mindezt Kuzja mesélte el – folytattam, szünetet tartva. – Elmagyarázta, hogy elfogyott a türelme, gyötörni kezdte a lelkiismeret, nézni a herceg csínytevéseit és egy szót sem szólni. És itt most a herceg túllépett egy határt. A törvény nem engedi meg a jobbágyok meggyilkolását. Ezért aztán hajnalban Kuzja felnyergelte a lovat, és elviharzott a városba. Okos ember, nem a rendőrségre ment, nem a kormányzói hivatalba, hanem hozzánk. Mert tisztában volt azzal, hogy amazokat a herceg már lefizette, megvette kilóra. De hogy a Titkos Expedíciót is, arról nem hallott.

–  És most akkor mi lesz? – kérdezte Aljoska, szinte nem is mozgatva fehér ajkát.

–  A fene se tudja – legyintettem bosszúsan. – Ivan Szavvics gróf azonnal adott nekem kincstári lovakat, és elküldött Sztarij Logba, derítsem ki, igazat mondott-e Kujza. Ráadásul mindezt titokban, Kuzja híradását nem említve. Őt most egyelőre bezártuk a tömlöcbe, ott biztonságban lesz. Én meg ellátogattam a herceghez. Elvben minden okom megvolt rá... hiszen a herceg a mai napig nem fogadta el a párbajra hívásomat, de nem is utasított el. Ki kellene deríteni, szándékozik-e igazi nemesemberként eleget tenni a kérésemnek, vagy egy utolsó gazember. Csakhogy nem sikerült találkoznom a herceggel, nem óhajtott kifáradni hozzám. Beszéltem a szolgákkal, kikérdeztem őket. Alátámasztottak mindent, amit Kuzja mondott.

De ravasz ember ám a herceg. Kiderült, hogy azon az éjjelen rendőrt hívatott, mondván, nagy baj történt egy szolgálólánnyal... elküldték az ólakhoz szólni Akimkának, a gondozónak, hogy hívatja az uraság, erre női kíváncsiságtól hajtva bekukkantott oda, ahol a medvéket tartották. Ott meg hanyagságból nyitva felejtették az ajtót... szóval az életével fizetett a kíváncsiságáért. Elvileg a gondozók a hibásak, az uraság el is rendelte, hogy a rendőr vesszőzze meg őket, ahogy kell. Egy szó mint száz, nem bűntény történt, hanem szerencsétlen eset. És a gondozók is ezt vallották. A rendőr feljegyezte ezt a magyarázatot, majd elhajtott. Némi borókapálinkával és egy sült kacsával, a hercegi nagylelkűség jeleként.

–  És maguk? – kérdezte szigorúan, már-már ellentmondást nem tűrő hangon Aljoska. – Maguk, az Expedíció? Maguk megbüntetik ezt a gyilkost?

–  Ó, Aljoska-Aljoska! – Odaléptem hozzá, és átöleltem a vállát. – Szívesen biztatnálak, de inkább őszintén megmondom: nem tudom. Ivan Szavvics gróf telve van dühvel és elszántsággal, hogy megbüntesse ezt a szörnyeteget, de ugyanakkor azt mondja: majd Isten eldönti. Mogyeszt grófnak rengeteg kapcsolata van a fővárosban, az uralkodónő kegyeit is élvezi, még maga Sztyepan Ivanovics Seskovszkij, a Titkos Expedíció feje is a barátja. A gróf természetesen megteszi a feljelentést, de hogy lesz-e belőle ügy, azt majd Péterváron fogják eldönteni. Itt, Tverben nincsenek olyan jogaink, hogy a herceget mi maguk vonjuk felelősségre. Ezért is kell Isten igazságosságára hagyatkoznunk.

Hát ennyi. Nem szabad elébe szaladni semminek, nem szabad siettetni. Aminek meg kell érnie a fiúban, az hadd érjen felesleges kapkodás nélkül.

–  Mikor lesz a temetés? – kérdezte a fiú színtelen hangon.

–  Holnap lesz a harmadik nap, holnap kell hogy eltemessék Sztarij Logban, a falu temetőjében.

–  Elmehetek?

–  Együtt megyünk – jelentettem ki. – Nem kell negyven versztát gyalogolnod. Esetleg még a herceggel is tudok találkozni. Mostanra már jelentősen megnőtt a számla, amit benyújtanék neki.

Ezt teljesen őszintén mondtam, nem volt szükség semmiféle alakoskodásra. Persze kár, hogy nem emelhetek kezet őméltóságára. „Nem célszerű – magyarázta bácsikám. – Most még nem célszerű.”

Csak tudnám, bácsikámnak milyen céljai vannak!