6.

AZ IDŐJÁRÁS jelentősen javult egy nap leforgása alatt. A hóvihar lecsendesedett, az ég kiderült, a szúrós csillagok meglepetten kacsingattak egymásra, mondván, miért nincs ennek a kettőnek nyugta? Mi hajtja őket az éjszakába? Az már biztos, hogy nem a templom harangja, amely valahol a távolból szól.

Egyébként holnap lesz karácsony. Az ünnep, amelyet annyira vártam életem első tíz éve során... és utána is. Legbelül egy csodára számítottam, amely persze nem következett be, hacsak nem vesszük annak a semmivel sem magyarázható örömöt. Nem azért, mert véget ért a böjt, és várnak ránk a pirogok, szánkózás és egyéb élvezetek. Mindez fontos volt ugyan, de nem ez volt a legfontosabb. Volt valami más ok is... valami hatalmas, világméretű győzelem érzete, amelyhez nekem is közöm van. Sokáig tartott. Még emlékszem!

Azonban évről évre ez az érzés egyre halványabbá vált – nyolcvanhat decemberében pedig el sem jött. Addigra nekem, a felszentelt Másfélének Krisztusról már mindent elmagyaráztak.

„Nincs is min gondolkodni! – Alekszander Kuzmics majdnem tele torokból kiabált, és közben nagyokat toppantott bagariabőr csizmájával. – Egyszeűen csak Fénypárti Másféle! Nos, igen, hatalmas erejű, be nem sorolható, és minden valószínűség szerint vad! Önállóan jutott be a Homályba! Amúgy akkoriban még sötét idők jártak, nem volt sem Megállapodás, sem Őrségek, sem Inkvizíció. Kiderült a fiúról, hogy jóságos, embereket gyógyított, öt kenyérrel jóllakatta a tömeget, feltámasztotta a holtakat. Azt meg, hogy Isten fia, meg Messiás, meg hasonlókat, már az emberek találták ki. Persze lehet, hogy mondott ilyesmit, lehet, hogy a lehetőségek miatt elment az esze... eltelt már kis híján tizennyolc évszázad azóta, ki tudja, mit lehet elhinni. És hát amikor komolyra fordultak a dolgok, az ottani Fénypártiak feladták őt. Túlságosan súlyos következmények lettek volna. A zsidók cárrá akarták választani, a rómaiaknak meg nem hiányzott a zendülés – odaküldtek volna két-három légiót, és Jeruzsálemnek hűlt helye sem maradt volna! Ezért aztán mágikus erővel ruházták fel Jézust, és kiadták a rómaiaknak, hogy feszítsék keresztre! Hát hogy lehetett volna másképp? Nem lehetett jobb belátásra bírni Pedig sokan megpróbálták!”

Alekszander Kuzmics, amikor a vallásról beszélt, mindig nagyon idegessé vált, hadonászott a karjával, és fröcsögött a nyála. Mintha nem is Beklemisev gróf kocsisa lett volna, hanem maga Kajafás főpap.

Nem vitatkoztam vele – végül is ő a tanár, jobban tudja. Különben is, mit hozhattam volna fel ellene? Az ő szavaiból egy akkurátus kép állt össze, mint egy geometriapélda megoldásához mellékelt rajz. Csak hát az örömöt sajnáltam. Mintha valaki ellopott volna tőlem valamit.

Később kiderült, hogy nem mindent loptak el. Nyolcvanhét húsvétjára az öröm visszatért – igaz, ez nem ugyanaz az öröm volt, hanem valami megkurtított, riadt... mint egy koldusasszony, akit a könyörületes emberek beengedtek az istállóba melegedni. De utána visszatért. Tisztában voltam azzal, hogy mitől: az emberi természet mélyen gyökerezik bennem, nem válok igazi Másfélévé még egy jó ideig, sokáig fognak még megzavarni az agyam fantazmagóriái.

Természetesen senkivel sem osztottam meg a gondolataimat. Alekszander Kuzmics már nem volt mellettem azon a bizonyos húsvéton. Vikentyij előtt meg csak nem tárom ki a lelkem... Haraldról már nem is beszélve. Ami a bácsikámat illeti, vele erről biztosan lehetett volna beszélni, de tartottam tőle.

Igen, persze, ő az én vérem. És jótevőm. Máig ott tengődnék Szentpéterváron, tűrném az őrségbeliek rafinált gúnyolódásait, ha nem kutatott volna fel a lakásomon. Az ágyam mellett lépett ki a Homályból. Ott hánykolódtam, vártam, hogy álom jöjjön a szememre – de hiába. Mulatságos felidézni, de nem is ismertem fel azonnal. Hiszen akkor, Ködös Réten már álcázva láttam őt, egy hetvenéves öreget, itt viszont valódi alakjában jött el – mint ahogy most is kinéz Ivan Szavvics. Azt az alakot viselte, ahogy a távoli negyvenes éveiben kinézett, amikor elment a felszentelésre.

„Minek neked a főváros, Andrjusa! – győzködött engem türelmesen, miközben teával és ribizlilikőrrel itatott. – Ezek itt nem hagynak téged élni, és mindezt miért? Egy apró hibáért, amely bárkivel megeshet. Magunk közt szólva, Harald egy igazi gazember, és alatta szolgálni nem árulkodik nagy önbecsülésről. Gyere át az én irányításom alá Tverbe! A város kellemes, élhető. A szolgálat is érdekesebb lesz, mint itt. Én csak hasznot húzok belőle: lesz kivel sakkozni. Ha pedig komolyra fordítom a szót – kell nekem egy hűséges segítő... és látom benned az erőt. Nem fogod megbánni! Az áthelyezést majd én elintézem, Haralddal többet beszélned sem kell.”

Így lett. De a jótevő bácsikám előtt sem akartam felfedni a rejtett gondolataimat. Mi lesz, ha kinevet? Nem haragudnék, nem is sértene – de attól még fájna.

...A távoli harang egyre csak zúgott. Kíváncsi vagyok, sokan jöttek-e el a karácsonyi éjjeli misére. Most, amikor a sötétben hemzsegnek a vámpírok. Csak nem egyedül végzi a szertartást az itteni pap, Mihail atya? Leszámítva az oltárszolgát, a sekrestyést és az énekeseket. Minden bizonnyal szomorú, és rosszul is esik neki. De meglehet, hogy nem. Lehet, hogy a világban megjelenő újszülött Krisztus felett érzett öröme nagyobb, mint a szívében lakozó keserűség. Ha így van, akkor boldog ember. Boldog, mert semmiféle Alekszander Kuzmics nem nyitotta fel a szemét az élet unalmas igazságára.

–  Karácsony... – engedtem ki ajkaim közül egy párasugarat. – Te hogy látod, Aljoska, ki volt Krisztus? Közétek, Fénypártiak közé való?

A fiú megállt, és kérdőn nézett rám. Meglepetése érthető: komoly ügyben vagyunk itt, vámpírt akaruk fogni, még az is lehet, hogy Hatalmasat, és még nem lehet tudni, hogy sül el az egész, erre a Setéten úrrá lett a vallás.

–  Honnan jött ez most, Andrej Galaktyionovics? – kérdezte rekedten, vagy a hideg miatt, vagy mert az utóbbi időben mutálni kezdett.

–  Á, csak úgy – legyintettem arra, amerről a fagyos sötéten keresztül a harangokat hallottam. – Eszembe jutott.

–  Nos, ha kíváncsi a véleményemre – felelte kis várakozás után –, számomra Ő az egyetlen igaz Isten. Se nem Fénypárti, se nem Setét, egyik sem. Én is hallottam már azt a mesét, hogy Ő Másféle volt, csak hát ez badarság.

–  Miért jutottál erre a véleményre? – Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Ha valakitől, hát tőle nem vártam volna ilyen határozottságot.

–  Hát, csak azért, mert Ő tényleg feltámadt, és megjelent az apostoloknak. Különben nem járkáltak volna, és nem hirdetik, ha ezért fejvesztés is járhat. Nem, ha már elszánták magukat erre, akkor az azt jelenti, hogy meggyőződtek az igazságról. Tehát olyat tudtak meg, ami miatt az ember keze általi halál sem félelmetes.

–  És ha nem is halt meg a kereszten? – Felütötte bennem a fejét a makacsság. – Lehet, hogy csak eljátszotta a halálát? Mint bácsikám, Januarij Apollonovics. Aztán megjelent az apostolok előtt, meg mindenki másnak... ők meg, az egyszerű lelkek azt hitték, hogy ez azért van, mert ő Isten... Lehetséges ez?

–  Azt akarja mondani, hogy Ő Másféle, aki a mai napig életben van, csak rejtőzködik mindenki elől? – Aljoska mosolya a holdfényben elég furcsának tűnt. – És csak néhány arra érdemes előtt jelenik meg? Több mint tizenhét évszázada átver mindenkit? Akkor ezek szerint Ő becstelen... mert ha Ő nem Isten, akkor nincs megváltás sem, tehát mindenki a Pokolra jut? Ez eléggé ostoba elképzelés.

–  Ez csak egy feltételezés – vetettem ellen. Számtalan érvet felvonultathattam volna Aljoska szavaival szemben, de nem akarózott vitába szállni.

–  Én viszont már régóta töprengek ezen – vallotta be a fiú némi hallgatás után. – Azóta, hogy a maguk kegyelméből Másfélévé váltam. A mieink, Fénypártiak kinevetnek engem. Viktorija Jevgenyevna nagyságos asszony is úgy véli, hogy Ő Másféle volt. Csakhogy nem Fénypárti, hanem ellenkezőleg, Setét. Mert azt akarta, hogy mindenki engedelmeskedjen a hatalomnak. És Kosztya is a nagyságos asszony véleményét ismételgeti. Szerintem meg csak félnek attól, hogy Ő valóban létezik.

–  És te magad nem félsz ettől? – hunyorogtam. – Hiszen, ha a papok nem hazudnak, akkor előttünk, Másfélék előtt zárva van a Mennyország kapuja... hiszen csak az emberek számára létezik. Mi viszont nem vagyunk emberek. Valamikor azok voltunk, ez igaz, de annak már vége... Olyan ez, mint egy pillangó, amely egy hernyóból kelt ki. Butaság továbbra is hernyónak tekinteni.

–  Meglehet, hogy így van – szomorodott el Aljoska –, csakhogy ettől még nem fogok hinni abban, ami kellemesebb, ahelyett, hogy a valóságban higgyek. Lehet, hogy Ő talál majd nekünk is helyet odafent. Hiszen azt mondta, emlékezzen vissza: Atyám házának sok lakója van.

–  Érdekes – sóhajtottam –, egymás mellett élsz egy emberrel... mármint Másfélével, és egyáltalán nem is ismered. Micsoda magasröptű gondolatokon töröd a fejed!

–  Nem csak magasröptűn. Lássunk neki végre a feladatunknak! – Aljoska hangja száraz lett. – A vallási témát később is megbeszélhetjük, most viszont elvileg vámpírra vadászunk. Tegyük ki a „Hálót”!

Bólintottam. Valóban ideje nekilátni. Nem mintha ez a módszer nagy sikerrel kecsegtetett volna – ha itt most Hatalmas császkál, a hálónak semmi értelme –, de ha már vadászni készültünk, akkor vadásszunk.

Körbejártuk a falut, besétáltunk a mezőre – itt derékig állt a hó, ha nem magasabban, de most, a „Figyelmetlenség körében” semmi sem zavart abban, hogy felrepüljünk egy szazseny magasra, és a hold fényétől szikrázó síkság felett lebegjünk.

A „Háló” olyan varázslat, amelyhez nem annyira erőre, mint aprólékos gondra van szükség. Először a környező tér felét átfogó sugarakat kell kibocsátani, kihúzni őket minél messzebb, aztán egyenletes közönként egyesítő csomókat kialakítani, majd összekötözni őket vízszintes sugarakkal, megtölteni mágikus erővel, a csomókba a célszemély képét küldeni, és figyelni, hogy ne szóródjon szét... csomókból rengeteg van, mindent észben kell tartani, és minél távolabb kerülünk, annál jobban elferdülnek a sugarak, az erő pedig egyre jobban szeretne szétszóróni, elfolyni vissza a Homályba, és feszülten kell figyelni, hogy ez ne következzen be.

Ha nem vagy hozzászokva, a fejed beleszédülhet. És miért lennék hozzászokva, ha egyszer sem volt alkalmam arra, hogy kipróbáljam? Amikor Alekszander Kuzmics tanított, egész jól ment, de az már több mint egy éve volt.

A hátam mögött Aljoska ugyanezzel foglalkozott. Érdekes, vajon hányszor gyakorolt vele Kosztya, és vajon a Fénypártiak hálója eltér-e a miénktől? Ketten együtt szinte az egész teret lefedtünk – vagy öt verszta távolságban, horizonttól horizontig.

Nem maradt más hátra, mint várni. A vámpír akárhonnan felbukkanhatott. Akár most, akár reggeltájt. De az is előfordulhat, hogy nem jön elő. Vagy megjelenhetett volna akár több is egyszerre – megesik, hogy a vad vérszívók néha falkába verődnek. Akárhogy is, ahogy megjelenik a lény az általunk behatárolt térben – akár a valós világban, akár a Homály első rétegében –, azonnal felvillannak a háló adott négyzetében a fények, és a többi már a mi dolgunk.

Ha emberek lennénk – már rég kocogna a fogunk, semmiféle bunda nem mentene meg minket. Az égbolt feltűnő zöldes árnyalatából ítélve kegyetlen hideg volt. És jó, hogy a melegedésre szinte alig kell erőt pazarolni... különben egy éjszaka alatt végünk lenne.

Most már nem lehetett beszélgetni, minden erőnk a háló fenntartására ment el. A hálóm lassanként egyenletessé vált, a sugarakon ugyanannyi erő kezdett el áramlani, a sugarak pedig már nem kuszálódtak össze, mint a keresztbe tett párbajtőrök. Ez most már tényleg egy hálóra hasonlított – ilyeneket láttam a muzsikoknál nálunk, Csernopoljéban. Lehet ott halászni, bár nem hasonlíthatuk össze a Kis-Kinyelt a Szamara folyóval... a Volgáról meg ne is beszéljünk! De nem csak kárászok és bodorkák vagy balinok élnek ott, vannak csukák és harcsák is. Egyszer egy hatalmasat fogtak ki a szemem láttára – úgy vergődött ott, bajszát mozgatva, a homokon, hogy elsírtam magam. A félelemtől és a szánalomtól egyszerre. Akkor voltam, ha jól emlékszem, ötéves.

Úgy tűnt, hogy egy pillanatra elbóbiskoltam, de sikerült közben is megtartanom a hálót. A fényes villanásra és csengettyű hangjára ébredtem. Ilyesmi van a mi szánunkban is felakasztva.

–  Igen! – kiáltott fel Aljoska lelkesen Mintha egy csukát akasztott volna meg! – Elkaptunk, vámpír! Véged van! Menjünk, Andrej Galaktyionovics! De inkább a Homályon keresztül!

Kiderült, hogy nem is kellett messzire menni – fél versztánál nem többet. A Homályban még egyszerűbb is volt – itt nem volt hó, száraz dudva sem, csak az egyenletes síkság, köves talaj, egyetlen bucka, egyetlen gödör nélkül. Három perc alatt odaértünk, még a „Gyorsjáróra” sem volt szükség.

A vámpír egyedül volt. És kiderült, hogy nő, ráadásul fiatal. Szemmel láthatóan nem vett minket észre. Lehet, hogy, mivel az emberek között maradt, nem volt képes belepillantani a környező Homályba. De az is lehet, hogy a legkisebb gondja voltunk mi, mert csak egyetlen dolog marcangolta az eszét: az éhség. A vámpír nyomasztó, mindent elsöprő éhsége. Ezt mind ki lehetett olvasni a lélekvirágából... illetve itt most helyesebb azt mondani, hogy az aurájából, hiszen ezeknek az itt bolyongó lényeknek nincsen lelkük. Egy kis fekete felhő gomolygott a feje felett, benne farkasbogyóhoz és vércseppekhez hasonló vörös gyöngyök szikráztak. „Minél több ilyen gyöngy van – idéztem fel Alekszander Kuzmicsot –, annál éhesebb a vámpír. És minél éhesebb, annál ostobább.”

–  Szép – súgta alig hallhatóan Aljoska.

A lány tényleg igazi szépség volt, és a rongyos ruhája ezt nem rejtette el. Első ránézésre tizenhat lehetett, alakja sudár, a dereka alatt érő hajfonatait könnyű kis kendő fedte. Hatalmas szürke szeme és kissé duzzadt ajka volt. Távolról emlékeztetett Katyenyka Szamarcova kisasszonyra, akivel Jablonszkaja grófnő húsvéti bálján táncoltam. Csak hát Katyenyka nem ilyen rettenetes rongyos ruhákat viselt... amelyben egy hétköznapi lány ilyen időben már jégcsappá fagyott volna. És Katyenyka feje felett nem lebegett semmiféle fekete rémség.

–  Nos, elkapjuk? – javasoltam ugyanolyan halkan.

–  Nem – vágott közbe Aljoska –, még korai. Akkor kell elkapni, amikor megmutatja gonosz szándékát. Addig megfigyeljük. Így helyes, minket így tanítottak!

Nos, ő Fénypárti, jobban tudja. Ha egyedül lennék – egyszerűen csak kihívnám párbajra a vámpírlányt, és elintézném. Már most jól lehetett látni, hogy nem Hatalmas ő, nem változik denevérré, a Homály harmadik rétegébe nem ugrik be. Szokványos, hétköznapi vad – iktatójegynek nyoma sincs.

A vámpírlány ez idő alatt háztól házig bandukolt a sötét, kihalt utcán. Néha odalépett egy kapuhoz, megdermedt, aztán bánatosan legyintett a kezével, és folytatta útját. Látszott, hogy nehezen talál ínyére való falatot.

Aljoska és én öt lépéssel mögötte suhantunk a Homályban, és minél tovább tartott ez, annál ostobábbnak tartottam magam. Minek nekem ez a vadászat? A remény, hogy elkapjuk a titokzatos tveri vámpírt, már rég szertefoszlott. Akkor mi értelme az időt pocsékolni? Inkább jól kialudtuk volna magunkat – elvégre holnap hajnalban indulunk tovább. Aljoskát még meg lehet érteni, ő Fénypárti, sajnálja az embereket, a lényt meg pont ellenkezőleg. De én meg Setét vagyok! És ő, az a szerencsétlen, szintén Setét. Hovatartozás alapján a húgom!

A lány végre választott. Első ránézésre a kunyhó semmiben sem különbözött a többitől. Csálé kerítés, a hó majd az ablakig ér, keskeny, letisztított ösvény vezet a tornáctól a kapuig.

Ezen a kapun kezdett a vámpírlány kopogni – nem teljes erőből, sőt kissé félénken, de eközben állhatatosan. Tényleg azt hiszi, hogy a rettegő falubeliek ajtót nyitnak a kopogásra?

Ami viszont érdekes: egyetlen kutya sem kezdett ugatni. Egyébként, illetve pont nem is érdekes – a vámpírok annyira jól értenek a kutyák megnyugtatásához, mint a vérük kiszívásához. És mindezt anélkül teszik, hogy akár egy pillanatig is elgondolkoznának rajta. Az embereknek viszont pont nem ártana elgondolkodni, érdemes-e kinyitni a vendégnek az ajtót, akire a kutyák egyáltalán nem jeleznek.

„Kopogtassatok, és megnyittatik tinéktek”, jutott eszembe hirtelen, amit Tyimofej atya hirdetett az Evangéliumból Csernopoljéban, a mi Uszpenszkij-templomunkban. Hát tényleg meg fog nyílni?

Megnyílt. A kunyhóban motoszkálás kezdődött, léptek hallatszottak, résnyire nyílt az ajtó, és a küszöbön egy korosodó asszony jelent meg egy kutyafuttában a hálóingére dobott télikabátban. A lélekvirága a körülményeket tükrözte – sárga aggodalom, málnaszínű idegesség, világoskék kíváncsiság és lila rettegés. De mindez csak tompán, mert a legerősebbnek az a vágy bizonyult, hogy visszatérjen az ágyába, és végignézze a félbeszakított álmát.

–  Mi kell? – kérdezte rekedten.

–  Boldog karácsonyt, jó emberek! – A vámpírlány hangja annyira puhán és kérlelőn hangzott, hogy engem is majdnem elbűvölt. – Engedjen be éjszakára egy utazót! Idekint dermesztő hideg van! És félek is – tette hozzá hüppögve.

–  Nekünk sincs mit ennünk, és helyünk sincs elég! – tudatta vele az asszony, odalépve a kapuhoz, de nem sietve eltolni a reteszt.

–  De hát én nem élelmet kérek! – könyörgött a vámpírlány. – A házba sem akarok bemenni! Elég a pitvar vagy a kamra reggelig, aztán megyek tovább! Könyörüljön meg rajtam, jóasszony! Átfagytam! Ki tudja, mi történik velem éjszaka! Hiszen Veszjegonszkban azt is hallottam, hogy errefelé rémségek történnek!

–  Akkor minek jöttél ide? – kérdezte ellenségesen az asszony.

Kár volt. Minél többet beszélsz egy vámpírral, annál egyszerűbben tud elcsábítani.

–  Elzavartak a vendégfogadóból, olyan hárpia ott a tulajdonosnő! – A vámpírlány hangjába könnyek vegyültek. – Mentem hát Bezseck felé, mondják, ott csodatévő ikon van a Nyikolszkij-templomban, szeretném megérinteni, megkérem a Mennyei Cárnőt, hogy szabadítson meg minden gondomtól, szenvedésemtől... Árva vagyok én, apácskám anyácskámmal tavaly fulladtak vízbe, kegyetlen bácsikám, Ivan Fokics meg beköltözött a házunkba, engem meg elkergetett onnan... azóta kell kóborolnom, csak a jólelkű embereknek hála vagyok még életben.

Ügyesen csinálja – súgta nekem oda Aljoska, immár a Csendes Kapcsolaton keresztül. – Vajon egyedül találta ki ezt a mesét?

Könnyen meglehet – erősítettem meg. – Életében lehet, hogy végtelenül ostoba volt, de ahogy vámpírrá vált, több esze is lett. Ez már nem emberi ész, hanem Másféle. Erről a tanárom mesélt. Ősi dolog ez a vámpír ész. Valójában nem is ész, hanem egyszerűen ha nincs elég eszük valamihez, megsúgják nekik, mit tegyenek.

De ki az, aki megsúgja? – hümmögött hitetlenkedve Aljoska. – Talán a Sátán?

A tanárom azt feltételezte, hogy amikor egy vámpírt elpusztítanak, valami mégis marad belőle a Homályban – magyaráztam – Valami kis felhő, vagy mi, besűrűsödött gondolatok maradványai. És aztán valahol ott mélyen ezek a kis felhők egy nagy felhővé állnak össze, és minden vámpír megérzi... kialakul valami kapcsolatuk vele. Nos, onnan kapják a súgást.

Valahogy furcsa ez az egész – jegyezte meg a társam. – A nagyságos asszony azt bizonygatta nekem, hogy a vámpírok nem képesek mások hibáiból tanulni, csak a sajátjukból. És a legtöbbjük már az első év során elpusztul, mert az éhség elveszi a maradék eszüket, és karóba húzzák magukat. És hogy a mieink nyugalomra helyezik őket, ahogy azt illik. Maga meg itt a mélységről, felhőről, alvadásról beszél.

Nem én, hanem a tanárom, Alekszander Kuzmics – vontam meg a vállam. – Kíváncsi természet volt, néha el is ragadta magával a hév. Ez is lett a veszte.

–  És mi a neved? – érdeklődött közben az asszony.

–  Darja, néném! – felelte a vámpírlány panaszosan.

Észrevettem, hogy megfeszült Aljoska arca, milyen merev lett a háta. Itt, a Homályban nem különbözött igazi önmagától, talán csak egy kicsit idősebbnek tűnt. Ha világosabb lett volna, biztos jól látszottak volna a szeplői is.

–  Nem merlek én beengedni – gondolkodott el az asszony. – Mi van, ha te magad vagy a gonosz szellem?

Nahát, rájött! És vajon mit fog ezután tenni?

–  Jaj, néném, az isten szerelmére, dehogy! – A vámpírlány nagy lendülettel keresztet vetett, és térdre hullott. – Szánj meg engem! Ha éjjel megölnek a vámpírok, a te bűnöd lesz, életed végéig nem fogsz tudni elszámolni vele!

Ez hatott. Az asszony sóhajtozott még egy darabig, és eltolta a tömör tölgyfa reteszt.

–  Jól van hát, gyere be! Leterítek neked egy subát a pitvarban! Az éjjel tényleg olyan... az újszülött Jézus meglátta a napvilágot, nem szabad ilyen éjszakán senkit sem bajban hagyni.

Kivéve a vámpírokat, tettem volna hozzá, de természetesen hallgattam.

Dasa vámpírlánynak nem kellett kétszer mondani. Készségesen beosont a résnyire nyitott kapun, és a háziasszony nyomába eredt. A küszöbön még egy kis seprűvel a lábbelijéről is letakarította a havat.

Aljoskával a Homályból figyeltük a lányt. A háziasszony magára hagyta a vendégét, eltűnt a házban, és hamarosan egy lámpással tért vissza.

–  Nesze, ide lefekhetsz! – dobott a padlóra valami ósdi rongyot, ami nem túlzottan hasonlított a beígért subára. Bereteszelte a bejárati ajtót, és rögtön el is tűnt a szobában. Ott is kattant a zár. Sajnos ez nem sokat segít majd rajta – ha már azt mondta, „gyere be”, ha bevezette a házba, a belső zárak már nem fogják megállítani a vérszívót.

A vámpírlány egyelőre nem csinált semmit. Engedelmesen lefeküdt a felkínált „subára”, és mintha el is aludt volna. Legalábbis egy ember biztos ezt hitte volna.

Várjunk? – kérdeztem. – Vagy már itt az idő?

Várjunk! – erősítette meg Aljoska. – Amíg emberi módon viselkedik, nincs jogunk elfogni.

Nagyon unalmas itt – sóhajtottam. – És ki tudja, mennyi ideig kell még itt kuksolnunk.

Ha nincs más, Kosztyával négyzeteset szoktunk játszani – tudatta velem Aljoska. – Nagyon érdekes játék. Akarja, hogy megtanítsam rá? Képzeljen el egy négyzetet, amelyet négy függőleges és négy vízszintes vonallal oszt fel. Most pedig képzelje el, hogy az egyik kis négyzetben áll, de hogy melyikben, nem tudja. Viszont meg kell találnia a kiutat. Mi lesz az első lépése? Egy négyzetet lehet lépni jobbra, balra, fel és le. Átlósan nem szabad.