4.

EZ ALKALOMMAL a gyertyatartóban hétköznapi gyertyák égtek, nem mágikusak. Háttal ültettek nekik, és ezért csak egy szazsenyre láttam mindent magam körül. Itt áll előttem Jablonszkaja grófnő, akinek azóta sem volt ideje valami illendőbbet magára ölteni, a szemében sárga fények tükröződtek. A lábánál egy ideges hiúz üldögél, karmait a szőnyegbe mélyeszti, ferdén sandít rám, próbálja eldönteni: vendég-e, vagy már zsákmány.

A két fiatal mágus a két oldalamon áll dermedten, mintha csak attól tartanának, hogy elillanok a Homályba, vagy megütöm a ház gazdasszonyát valami erőteljes varázslattal. Teljességgel felesleges elővigyázatosság – a mágiámat legalább olyan sikerrel gátolták meg, mint fél évvel ezelőtt a Remete tette. A testem megbilincselve, az árnyékom lezárva, a Homály most messzebb van tőlem, mint a hold, és mindenem, amim megmaradt, a gondolataim csupán. Hogy mit szabad mondanom, és mit nem. És a gondolat, hogy amit nem szabad mondani – úgyis elmondom majd a varázslat hatására.

–  Talán elmagyaráznád, Andrej Galaktyionovics Fénypárti mágus? – javasolta a grófnő, megtörve a hosszúra nyúlt csöndet.

–  Hát mit kell itt magyarázni? Minden világos, mint a nap! – szólalt meg a grófnő mellett álló Másféle. Még a lélekvirágát sem tudtam megnézni, de könnyedén felismertem. Grigorijnak hívják, első szintű mágus, és a Fénypártiak vezetőnőjét helyettesíti mindig, amikor el kell utaznia Moszkvába vagy Pétervárra. Úgy negyvenéves lehet, bácsikám mesélte valamikor, nem sokkal a pugacsovi lázadás után szentelték fel. A Setéteket gyűlöli, és az igazat megvallva, minden oka megvan rá: az anyját, egy városi kispolgárt a szomszédasszony megrendelésére egy boszorkány, Angelina Proskina gyilkolt meg – és mindezt a neki megengedett mágikus beavatkozások keretein belül. Ez még a férfi felszentelése előtt történt, úgyhogy az anyjával mindez törvényesen történhetett meg. Nem lehet belekötni – ám a lélek bosszúért kiált.

–  Mi világos magának, Grigorij Vlaszjevics? – érdeklődött szárazon a grófnő.

–  A Fény ügyének elárulása – magyarázta készségesen Grigorij. – Mi más céllal döntött úgy Polinszkij úr, hogy kifosztja a varázstárgy-tárolónkat? Meg vagyok győződve, hogy a párfogója, a hírhedt Januarij Apollonovics utasítására tette ezt, akihez fűződő rokoni viszonya, mint látható, erősebb számára, mint a színe.

–  Ez igaz, Andrej? – kérdezte Jablonszkaja. – Ne feledje, hazudni felesleges. Először is, már csak azért sem teheti, mert Fénypárti. A száj kimondhat hazugságot, de az aurája megmutatja. Másodszor pedig, csak maradt még valami a lelkiismeretéből.

–  Maradt – hallatszott a távoli sarokból, ahol, szinte kivehetetlenül, Kosztya ült. – Andrej Galaktyionoviccsal volt már dolgom, és becsületére hadd mondjam el, hogy nem áll tőle távol a jó szándék. Ezért aztán, Grigorij Vlaszjevics, nem kellene azonnal ilyesmit kijelenteni, anélkül, hogy meghallgatná a letartóztatott magyarázatát!

–  Továbbra is hallgatni szándékozik, Andrej? – A gyertya tükörképe megremegett a grófnő szemében, és úgy tűnt nekem, hogy a kihallgatás lebonyolítása korántsem okoz számára örömöt. Meglehet, hogy ugyanannyira, mint nekem alávetni magam.

Tényleg nem volt értelme hallgatni. Bácsikámmal megvitattuk annak a lehetőségét is, hogy elkapnak a rendőrök. „Nem túl nagy a valószínűsége – erősködött –, az őrző varázslataikat, ha jól tudom, kizárólag Setétekre állították be, ugyanakkor bármi megeshet. Elkaphatnak akkor is, amikor megközelíted a tárolót, és akkor is, amikor jössz onnan. A tárolóba is bemehet az egyikük... elvégre az éjszaka közepén hirtelen szükség lehet valamelyik varázstárgyra. Ezért aztán, ha kikérdeznek, muszáj valamit mondanod. Végtére is előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. Rám kenhetsz mindent, még akár azt is elmondhatod, hogy tudomásod van az összeesküvésről. Egy dolgot nem szabad elmondani: hogy melyik varázstárgyért jöttél. Kavard a dolgot, térj ki a válasz elől, légy egyenes, ne hazudj, akkor megúszod! Ne feledd, ők Fénypártiak, és megvetik az igazság feltárásának azon módszereit, amelyek hasonló helyzetben ésszerűnek tűnnének. Nem fenyeget téged sem kínpad, sem ostor.... igyekezz minél tovább kitartani, én meg majd kihúzlak a csávából.”

–  Mit szeretne hallani, Viktorija Jevgenyevna? – Alig ismertem rá a saját hangomra, annyira rekedt volt. – Nem fogok hazudni, nem állítom, hogy a tárolóba pusztán az új felfedezése, vagy a kaland iránti csillapíthatatlan vágyból jutottam be. Igen, Januarij Apollonovics kért meg erre.

–  És hallgatott rá? – kérdezte keserűen Kosztya. – Maga, aki Fénypártivá vált, szót fogadott egy Setétnek? Ennyire tart tőle? Még mindig van maga felett hatalma? Mivel tartja magát a markában, Andrej Galaktyionovics? Miféle láncra verve? Nyíljon meg előttünk, lehet, hogy elég a mi erőnk ahhoz, hogy ezt a láncot elszakítsuk!

–  A Homály szerelmére, Kosztya, miféle hatalomról, meg miféle láncról beszélsz? – fintorogtam. – Mindent szabad akaratomból teszek. A bácsikám csak elmondott nekem egyet s mást. Tudod, megsajnálni a boldogtalan elnyomott népet, ez természetesen csodás dolog, de nem árt kicsit a fejünket is használni. Ha megtörténik az, amit maguk kitaláltak, ha megdöntik az orosz trónt, és köztársaság lép a helyére, mi lesz akkor? Hát tényleg komolyan azt hiszik, hogy beköszönt az általános, mindenkire kiterjedő jólét? Kosztya, rettenetes vérontás fog kezdődni! Fel nem fogható, elképzelhetetlen vérontás. Jemelka Pugacsov gaztettei ahhoz képest olyanok, mint egy erdei patakocska a Volgához képest. Nem akarom ezt a vérontást! Fura egy kérés egy Fénypárti szájából, nem igaz?

–  Ezek szerint a bácsikája sem akarja? – avatkozott bele a szigorú Grigorij. – Úgy gondolnám, hogy neki, a zsarnoknak pont ez lenne a legnagyobb élvezet.

–  Okosabb ő, mint egyesek – vágtam vissza. – Lehet, hogy az embereket különösebben nem is sajnálja, de nem származna haszna a szenvedésükből. Viszont kellemetlensége annál inkább. Nyugodt életre vágyik.

–  És ezért döntött úgy, hogy ártani fog nekünk? – pontosított a grófnő.

–  Attól függ, honnan nézzük – feleltem. – Még az is lehet, hogy a helyes szó nem az ártani, hanem a megmenteni. Csak képzelje, nagyságos asszonyom, hogy igaza van Januarij Apollonovicsnak, hogy belenéz a dolgok mélyére. Letaszítják maguk a szabadkőművesek keze által az uralkodónőt a trónról, a nép fele örvendeni fog, a másik meg nem. Zűrzavaros időknek nézünk elébe, gyilkosságok, pogromok, fosztogatások jönnek... éhínség, dögvész... És hogy fogja magát érezni eközben maga, a Fénypárti? Miközben tisztában lesz azzal, hogy ez mind a maga műve? Nem hagyja majd békén a lelkiismerete!

–  Becsaptak téged, Andrej Galaktyionovics! – jelentette ki szigorúan a grófnő. – Januarij Apollonovics egészen mást akar elérni, miközben téged ezekkel a kilátásokkal riogat. Nem azért tart az ügyünktől, mert fél a vértől, hanem azért, mert ha elérjük a célunkat, akkor a boldog új világban nem lesz helye a Setéteknek. Túl kevés szenvedés fog beáramlani a Homályba, hogy az elegendő erőt adjon mindenkinek. Emiatt belső viszályok fognak kitörni köztük, amelyben a legerősebb fog diadalmaskodni. Bácsikád, bár Legfelső mágus, messze nem a legöregebb, és nem is a legtapasztaltabb. Attól fél, hogy nem kerülhet majd a tűz közelébe. Neked meg előadta ezt a mesét, mert tudta, hogy jólelkű vagy. Értsd meg, Andrej – a hangja kedvessé vált, mint egy türelmes nagymamáé, aki a nyűgös unokáját akarja meggyőzni –, nem lesz itt vérontás. Nem gondold, hogy ostobák vagyunk. Körültekintően járunk el, mérlegeltük mindenkinek az érdekeit.

–  A maga legnagyobb hibája pedig – szúrta közbe a láthatatlan Kosztya –, hogy túlzottan alábecsüli az emberi természetet. Setétként még megbocsátható volt ez, maguknak ezt tanították. De most, hogy Fénypártivá vált, másképp kell a világra tekinteni! Amikor eltűnnek az okok, amelyek gonoszságra sarkallják az embereket, akkor majd kivirágzik a lelkükben az ott megbúvó jótevő! És ezt majd saját szemével is meglátja! Elég hozzá csak néhány év...

–  Térjünk mégiscsak a lényegre! – vágott közbe Grigorij. – Pontosan milyen feladattal bízta meg magát az egykori bácsikája?

–  Miért egykori? – lepődtem meg.

–  Azért, mert most, hogy Fénypárti, meg kellene szakítani minden köteléket, amely az előző életéhez fűzi. Legyen az barátság, vagy rokonság, minden, ami visszahúzza a sötétbe. Aki nem mond le mindenről a Fény érdekében, nem méltó a Fényhez.

–  Grigorij, ne ragadtassa el magát! – állította le Jablonszkaja. – Andrej, és mégis, mit keresett a tárolóban?

–  Feltehetek én is egy kérdést? – mondtam, és a hallgatást beleegyezésnek véve így folytattam: – Mi az, amin rajtakaptak engem? Hiszen a védő varázslatok csak a Setétekre vonatkoznak...

–  Micsoda ostobaság! – tárta szét a karját a grófnő. – Minden egyes nagyerejű varázstárgyra védő varázslat van téve, és teljesen másképp működik. A varázstárgy leolvassa annak az auráját, aki a kezébe veszi, és ha ez az aura ismeretlen számára, riasztást ad le. Hogy ez ne következzen be, hogy a varázstárgy elismerjen téged, és behódoljon, előzőleg rád kell hangolni. Ha tudom, hogy valaki fel fogja használni ezt vagy azt a varázstárgyat, akkor ezt a hangolást magam intézem. Különben a vészcsengő megkondul, akárki is legyen az a Fénypárti mágus. Sőt, még egy Setét is használhatja a varázstárgyat, ha ráhangolom. Például, amikor ti Alekszejjel elindultatok az Expedícióba, az ő összes varázstárgyát rád is hangoltam... hogy ha baj van, te is tudd őket használni.

Nahát! Olyan érzés volt, mintha egy vödör hideg vizet húztak volna a fejemre! Ezek szerint bácsikám semmit sem tudott! Elévült, talán még hibás híreket használt fel! És az egész tervünk a kezdettől fogva bukásra volt ítélve!

–  Andrej – szólalt meg a grófnő ugyanazon a nagymamás hangon. – Mint jó szándékú embernek... illetve Másfélének, neked ez után a Januarij Apollonoviccsal folytatott beszélgetés után azonnal meg kellett volna jelenned előttem, és minden félreértést, kétséget tisztázni. Ehelyett te bedőltél neki, és bemocskoltad magad egy rablással. Mit kellett volna elemelned a tárolóból? Melyik varázstárgyat? És milyen célból?

–  Bácsikám azt gyanítja – adtam meg magam a grófnő nyomásának –, hogy maguk attól tartanak, nem elegendő az emberi erő ahhoz, hogy megvalósítsák a tervet. És emiatt mágiával akarja megerősíteni. Nagyon erős mágiával, amely képes legyőzni az egész katalini őrséget... remélem, érti, melyik őrségről van szó. Van magának egy varázstárgya, amely már régóta telítődik erővel, sokan fáradoztak ezen... köztük én is. Nos, ezt a tárgyat kellett volna eltulajdonítanom.

–  Miféle varázstárgy ez? – kérdezte Grigorij.

Eljött a pillanat. Hazudni felesleges, megérzik. Elmondani, hogy a „Fehér víz”, egyet jelent azzal, hogy bácsikám helyzetén rontok. Kategorikusan nem szabad! Mármint persze, ha továbbra is bácsikámnak hiszek. És ha Viktorija Jevgenyevnának van igaza, és bácsikám tervei messze állnak az elhangzottaktól? Akkor viszont a grófnőnek kell hinnem másban is? Abban, hogy ez az eszement kaland, az önkényuralom leváltása demokráciára olajozottan fog menni, és nem okoz semmiféle vérontást? Igen, bácsikám nagyon ravasz, igen, sok tényt elhallgat előlem, de hát láttam én az ő lélekvirágát, láttam, hogy őszintén hisz a közelgő katasztrófában. Ezenkívül, nekem is van eszem. Hogy is hihetném el, hogy nem köszönt be zűrzavar? Ilyesmire csak az képes, aki nem látta saját szemével, hogyan rúgják ki a lábak alól a fatönköt, és hogyan himbálja a jeges szél a hurokra felkötött két élettelen testet. Nem, a népben hinni – ez Kosztya dolga, akit a többéves nélkülözés sem tanított meg semmire.

Nem kezdtem el mindenfélét kitalálni, ahogy bácsikám is tanácsolta. Egyszerűen csak hallgattam – és úgy tűnt, hogy ez a hosszú hallgatás felforrósította a levegőt a dolgozószobában. Ha visszakaptam volna a képességemet, hogy lássam a lélekvirágokat, egészen biztos, hogy a szemem előtt skarlátvörös düh, narancs sértődöttség és lila gyűlölet jelent volna meg.

–  Tehát nem vagy hajlandó beszélni. – A grófnő hangja elveszítette az iménti puhaságát. – A hallgatásodból azt a következtetést vonom le, hogy nem tudtunk téged meggyőzni, a vén gonosztevőhöz maradsz hűséges, és ez azt jelenti, hogy az ügyünket nagy veszély fenyegeti. Hiszen nagyon jól tudod, hogy melyik varázstárgyért küldtek, és ha hallgatsz, ez azt jelenti, szigorúan megtiltották neked, hogy ezt felfedd. Nekünk viszont ezt kell mihamarbb megtudnunk. És meg is fogjuk tudni. Ha nem akartad szép szóval, hát legyen erővel. Emlékezz az Írásra: inkább egy ember pusztuljon el, mint az egész nép. Ha a mérleg egyik serpenyőjében te vagy, a másikban pedig többmilliónyi emberélet, te is tudod, melyik a fontosabb. És ne áltasd magad: ez a beszélgetésünk csupán előjáték, az igazi kihallgatás csak ezután következik. Kezdetnek olyan eszközöket fogunk használni, amelyekhez a Titkos Expedícióban is gyakran fordultok. Ne hidd, hogy könnyen fogod bírni – gyenge egy Másféle mágia nélkül.

–  Viktorija Jevgenyevna! – kiáltott fel Kosztya a távoli sarokból. – Ez tényleg maga? Nem ereszkedhetünk le erre a szintre!

–  Konsztantyin, rendkívüli körülmények között csak rendkívüli intézkedések érvényesek – sóhajtott mélyen a grófnő. – Nőj fel, fiú! Ilyen az élet. És jegyezd meg: a testi beavatkozás irgalmas eljárás Andrej Galaktyionovics esetében. Mert bár elárulta a Fény ügyét, lenne lehetősége bűnbánatra. Az időnk viszont fogytán van, és ha az izzó vas nem hoz eredményt, kénytelenek leszünk alkalmazni a „Hármas igazságmondót”. Mindent el fog mondani, az utolsó szóig... Viszont a következmények igen siralmasak szoktak lenni, ezért nem is használjuk, ha nem muszáj... Az ész tönkremegy, a memória tönkremegy, a személyiség helyett pedig csak egy lélegző test marad. Nem tudom, ki mit gondol, de véleményem szerint ez rosszabb, mint a Homályban szétszóródni. Nehéz erről beszélnem, de kénytelen vagyok.

Megint rám szegezte a tekintetét – és úgy tűnt, hogy vékony tűk ugrottak ki belőlük, átdöfték a koponyámat, és befészkelték magukat az agyamba. Azonnal rám tört a félelem – szürkén és nyomasztóan, alig hagyott megmoccanni.

–  Üldögélj most egy kicsit a lakat alatt, gondolkozz el! – utasított a grófnő. – Ha arra jutsz, hogy önszántadból bevallasz mindent, akkor nem történik veled semmi rettenetes. Elfelejtjük az eddigieket, és élheted az életedet, ahogy eddig. De ha ellenszegülsz, magadra vess! Megtettem érted mindent, amit csak tudtam. Vezessétek el!

Az oldalamon álló ifjúk megragadták a könyökömet. Nem adták jelét felesleges kegyetlenségnek, de szánalomnak sem. Érthető, milyen szánalmat ébreszthet egy áruló?

* * *

A pincében nem volt semmi rendhagyó – nem valószínű, hogy foglyok őrzésére használták. Egészen biztos, hogy savanyú káposztát tároltak itt, a hordók szagát semmivel sem lehetett összetéveszteni. Ha lehetőségem lett volna mozogni, biztosan kideríteném. De senkinek sem jutott eszébe leszedni rólam „Az alázatosság tógáját”.

Mit tehet egy Másféle, akit megfosztottak az erejétől, megbilincseltek, aki hamarosan meg fog ismerkedni az izzó vassal, ostorral, köröm alá szúrt tűkkel... érdekes, vajon meddig megy el a Fénypártiak fantáziája? És vajon ki fogja mindezt végrehajtani? A válasz világos: a természetük nem engedi meg ezt, tehát emberi kezeket fognak alkalmazni. Utána pedig az embernek kitisztítják az emlékezetét, hogy ne mardossa később a lelkiismerete. Meg persze hogy ne járjon el a szája. Még az is világos volt, kit fognak bevonnni ebbe – a zsuravinói iskola egykori tanítványait, a Másfélék emberi segítőit, mint például a nemes lelkű Szasa Olagyjevet.

Hát akkor mitévő legyek? Kínozzam magam azzal, mi vár rám? Nyugtassam magam azzal, emberi erő nem elég ahhoz, hogy kibírjam ezt a beavatkozást? De hát nem is vagyok ember. Akkor is Másféle vagyok, hiába fosztottak most meg a képességeimtől... és ezért nem is szabad feladni. Ha feladod – több ezer test fog a hurkokban himbálózni. Tehát minden még rosszabb lesz. A kínzást majd csak kibírom valahogy... aligha tartanak sokáig, a grófnő maga mondta, hogy kevés az idejük. A kínzásokat kibírom, de a „Hármas igazságmondót” nem, nem fogok tudni gondolkodni, megszűnök létezni. Ki gondolta volna, hogy ilyen végem lesz? Nem Mennyország, nem is Pokol, amelyekben a felszentelésig hittem. De nem is szétszóródni a Homály mélyén – hanem így, nem tudni többé magamról, csorgatni a nyálamat, és belerondítani a nadrágomba! Pont, mint Szalticsiha az Ivanovszkij női kolostor tömlöcében.

De akkor is – több ezer hurok, nem lehet tőlük menekülni.

Aztán elaludtam. Valójában mi más maradt nekem? Előző éjszaka szinte semmit nem aludtam, mert csak forgolódtam, és bácsikám vallomásán töprengtem, ezt az éjszakát nem kevésbé eseménytelenül töltöttem... ám a természet megköveteli, ami jár neki.

A fejem elnehezedett, mindent elborított a komor szürkeség – pont, mint a Homályban, de ez nem a Homály volt, hanem az őszi erdő csupán, amikor lehull minden lomb, és a léptünk alatt ruganyosan besüpped a talaj. Gomba, tűlevelek és füst illata szállt – látszott, hogy nem messze tüzet raktak. Úgy húsz lépéssel odébb előjöttem a tisztásra, ahol tényleg egy kisebb tábortűz ropogott.

–  Ülj le, és egyél, amíg ki nem hűl! – nyújtott felém anyuskám egy tálat, amely színültig volt krumplilevessel. – Olyan vézna vagy!

–  Mi van, testvér, félsz? – kérdezte Aljoska, és átnyújtott nekem egy szeletet a felvágott kenyérből. – Ne rezelj be, elvégre te vagy az én bátyám, mindannyiukkal végzel majd!

Nem vörös volt a haja, hanem szőke, mint az enyém, és a szeme is ugyanolyan szürke – egy pici zöld sem volt benne. Ám a hangjának csengése cseppet sem változott meg, a lábánál pedig, összegömbölyödve szundikált Uragan. Nem úgy nézett ki, mint amilyen most – ez az ereje teljében levő, farkas méretű eb szemmel láthatóan elérte az érett felnőttkort.

–  Ljosa – fordult felé anyuska –, ne tanítsd a bátyádat olyanra, amit nem illik! Először is, Andrjusa, igyekezz életben maradni! Ez a legeslegfontosabb.

–  És jó lenne, ha a becsületeden sem esne csorba – mondta apuskám. A többiekhez hasonlóan ő is parasztruhát viselt, kissé rongyos volt, a bal csizmájának orrán nagy lyuk tátongott, ám az övén egy kard lógott, mint azelőtt. – Hétköznapi vagy, vagy Másféle, mindegy, Andrjusa. Bal vagy jobb... milyen a színed, hova tartozol, mindegy, üres dolog csupán. Ám a nemeslelkűség felülemelkedik mindenen. Hallod-e, Andrej!

–  Hallja, Andrej Galaktyionovics! – Valaki oldalba bökött, és eltűnt minden. A félhomályban úszó erdő, a gombák, a tábortűz, apuskám, anyuskám, a meg nem született Aljoska kisöcsém, az átváltozott Uragan – elolvadtak a fejemben, és csak a sötét pince maradt, meg a gyertya lángja. A fényéből ítélve nagyon is mágikus gyertya volt.

–  Minek ébresztettél fel? – kérdeztem komoran Kosztyától. – Olyan szépet álmodtam! Most tönkretetted!

–  El kell mennie innen, Andrej Galaktyionovics – felelte a fiú nem kevésbé komoran. – Várjon egy kicsit, mindjárt.

Egy szempillantásra kővé dermedt, mintha csak valami távolit és fenyegetőt fürkészne, aztán hangosan felsóhajtott. És azonnal leolvadt rólam „Az alázatosság tógája”, az árnyékom pedig újra engedelmeskedett nekem.

–  Mindjárt kinyitok egy portált, közvetlenül a háza mellett – mondta Kosztya. – Csak ne üldögéljen ott sokáig, valahova rejtőzzön el, mert keresni fogják.

–  Fénypárti, eszednél vagy? – kérdeztem szomorúan. – Vagy ez valami tréfa? És igazából a kihallgatásra viszel?

–  Nem vagyok rá képes. – A hangja szokatlanul éles volt. – Nem tudok megbékélni ezzel a szégyennel.

–  Esetleg elmagyaráznád? – Tényleg érdekelni kezdett a dolog. – Komolyan meg akarod szervezni a szökésemet? Miért? Milyen hasznod van belőle?

–  Azért a lelke mélyén Setét maradt – nevetett fel keserűen Kosztya. – Csak a hasznot keresi mindenben. Egyszerűen csak szégyellem, hogy mi, Fénypártiak képesek lennénk hóhérokká változni. Aljas dolog ez, a Fény ügyéhez nem méltó! És az a legrosszabb, hogy Viktorija Jevgenyevna... Gondolja, hogy csak magát mentem meg ezzel? Nem, elsősorban őt, az ő becsületét! Csak képzelje el, mit fog érezni azután, hogy magát... Egy Fénypárti sem képes ilyen szégyennel tovább létezni... ő pedig a Legfényesebb minden Fénypárti közül! Kivetkőzik önmagából!

Annyira felizgatta magát, hogy a hangja majdnem sírásba fulladt.

–  És mi lesz az érdekes ügyekkel? – Nem állhattam meg. – Elvégre értékes tények forrása vagyok, nem igaz?

–  Nem tudom – sóhajtotta Kosztya. – Látom a maga auráján, hogy a Fénypártiaknak nem akar rosszat, és nem tervez keresztbe tenni az Őrségünknek sem. A maga értékes tényei nélkül is boldogulunk, és győzedelmeskedni fogunk. Úgysem volt elég ideje ahhoz, hogy bármit is ellopjon! Mindenünk megvan, és a maga idejében minden megtörténik!

–  És magadra gondoltál-e? Hiszen ezt nem fogják neked elnézni! Egy Fénypárti segített egy árulónak megszökni! Mondhatom, boldog lesz őméltósága!

–  Igen, meg fognak büntetni – értett egyet a fiú. – De én, mint Fénypárti, és mint nemesember, cselekedhetek-e másképp? Mindegy, nincs időnk csevegni. Menjen!

Hirtelen mozdulattal maga elé emelte a karját, megcsavarta a sötétséget – az kinyílt, alávetve magát a rózsaszín ragyogásnak. Megnyílt benne egy kerek, két arsin átmérőjű lyuk, és én, nem pazarolva az időt búcsúzkodásra, beléptem rajta.

Kosztya kapujában bent frissen kaszált fű illata szállt, amelyet először eláztat egy nyári zápor, majd megszárítja a napfény. Érdekes dolgokat művel az agyam! Látszik, hogy nem aludtam ki magam.