1.

HÁT MIVEL tölti az estéjét egy igazi nemes, miután majd fél napig a kertjében növő gazzal vívott csatát? Pontosan, lefekszik a kanapéra, és könyvet olvas a lemenő nap sugarainál. Azt a bizonyosat, amelyet Kosztya javasolt neki, a Falusi tükör címűt, Bolotovtól. A birtokos, aki nem véletlenül a Pravgyin{9} nevet viseli, elbeszélget a sötét, faragatlan jobbágyaival, és a felvilágosodás útjára tereli őket, lerántja a leplet az olyan ostoba babonákról, mint a manók, erdei szellemek, boszorkák, vámpírok. A jobbágyokat átjárja a megvilágosodás.

–  Micsoda megzabolázhatatlan fantáziája van az embernek! – panaszkodott később Aljoskának. – Olvasott egy sor francia filozófust, és egy csapásra badarságnak ítélt mindent, amit az emberek évszázadokon át hittek. Mennyire kell hinni ahhoz a felvilágosodásban, hogy az élet igazságán átgázoljunk?

–  Lehet, hogy maguk közül való, Fénypárti, és lehet, hogy azt feltételezi, hogy az embereknek nem kell tudniuk az alsóbbrendű Másfélékről – felelte Aljoska. A padlón ült, és kis lécekből eszkábált valamit. Egy méhkashoz szükséges alkalmatosságot – minden más mellett még méhészettel is elkezdett foglalkozni.

Az ő gazdálkodási rohama eddig is csillapíthatalan volt, de tavasztól kezdve már ijesztővé vált. „És miből fogunk megélni? – szajkózta, amikor értetlenkedésemnek hangot adtam. – Ivan Szavvics bármikor kirakhat az Expedícióból, és akkor viszlát juttatások. Minek fizessen egy volt Setétnek? Csernopoljéból meg csak tél felé hozzák meg az úrbért... és te magad mondtad, hogy ez nem is úrbér, hanem egy vicc. Dolgozni nem akarsz elmenni, egyébhez sem lenne kedved, Andrej Galaktyionovics, inkább a hasadat napoztatod, és heverészel. Én, tegyük fel, be tudok állni a parasztok közé, akik a Gorszkajában ácsmunkákat végeznek, de hát mire elég az a pénz? Főleg, ha úgy élünk, ahogy mi, a fővárosból rendelünk könyveket, húst habzsolunk... a vendéglőben malváziát rendelünk... Hát ezért kell megteremteni, amit lehet.”

A szavaimat, miszerint mi, Másfélék aligha maradunk éhen, figyelmen kívül hagyta. „Na, és mennyi mágiánk van? Mindkettőnknek szánalmas, koldusoknak való adagot utaltak ki a nagyságosék. Elvégre maga nem ment el Viktorija Jevgenyevna Őrségébe, túl finnyás volt ahhoz. Hát meg is kurtította a megengedett adagot, nem kényezteti el. Pont úgy, mint ahogy nekem a maga bácsikája. Mondta: tanulj meg nélkülözni!”

Így is volt. Azután, hogy januárban visszatértünk Tverbe, minden felfordult fenekestül... nem annyira volt rémes, mint ahogy azt a hazafele úton elképzeltem – sem a gróf, sem a grófnő nem vádolt minket semmivel, a kalandjainkról szóló beszámolót figyelemmel hallgatták, a Remete üzenetét alaposan tanulmányozták, betűnként értelmezve, és utána elkezdődtek a kellemetlenségek. Utána – amikor nem voltunk hajlandóak beállni szolgálni az Őrségekbe: Aljoska a Nappaliba, én meg az Éjszakaiba. Először elvették tőlünk a belozerszki expedícióhoz kiadott varázstárgyakat – mondván, a kincstári tulajdont le kell adni. Ezek után Aljoskára sújtottak le – Viktorija Jevgenyevna közölte vele, hogy nem tanulhat tovább a zsuravinói iskolában: személy szerint ő nem lenne ellene, de a Fénypártiak nagy része nem fogja megérteni, miért lehet jelen egy Setét az ő közegükben. Jó, nem vétkes ő abban, hogy színt váltott, de túl kockázatos Fénypárti mellett Setétet tartani. Neki, Aljosának kockázatos – megeshet, hogy a fiatal lobbanékonyak közül valaki felháborodik valami apróság miatt, és kihívja párbajra...

A legrosszabbul Kosztyával kapcsolatban sült el a dolog – a fiú majd szétszakadt Aljoska és a grófnő között. Utasították, hogy többet nem foglalkozhat a tanítványával – ki látott már olyat, hogy egy Fénypárti okítson mágiára egy Setétet? Hát abba is hagyta. Egyre ritkábban nézett be hozzánk, azzal mentette ki magát, hogy rengeteg a munkája Zsuravinóban. És felesleges volt a lélekvirágát megnézni – elég volt az arca és a hangja, hogy lássuk, mennyire szégyelli magát, mennyire kellemetlen ez neki, mennyire zavarban van, azt sem tudja, hogyan viselkedjen velünk. Mi most már egy színhez tartozunk, de akkor is úgy nézett rám, mint egy Setétre, a zsuravinói ügyeket a jelenlétemben nem is hozta fel. Aljoskátót, nekem legalább is úgy tűnt, tartott egy kicsit – mint egy vidám macskakölyöktől, amely hirtelen hatalmas hiúzzá nőtt. Mi van, ha a vérszomj a felszínre tör?

A következő az volt, hogy a nagyságosok összeültek, és megvizsgálták a nekünk kiszabott mágikus bavatkozások mértékét, mégpedig nemcsak az emberekre vonatkozóan, hanem összességében. „Nem az a baj, Andrjusa – magyarázta bácsikám a sebhelyét dörzsölgetve –, hogy egyikőtök sincs már az Őrségeknél. Más a fontos: most először találkozunk ezzel a jelenséggel, a szín megváltoztatásával. Mi történik most veletek? Mi fejlődik apránként bennetek? Mi lesz a vége? Ezért kell óvatosnak lennünk, kevesebbet kellene használnotok a Homály erejéből. Vedd úgy, hogy egy orvos csökkenti a betegének a táplálékát... az ő érdekében. És nem örökre, hanem átmenetileg... amint meggyőződünk arról, hogy nem kell tartanunk semmi váratlantól, akkor visszakapjátok.”

Hát ezért gyomláltam engedelmesen az ágyásokat, holott mágiával öt perc alatt el tudtam volna intézni. De mi van, ha megfigyelnek minket? Hátha olyan kifinomult megfigyelő varázslatot vetettek ki mindkettőnkre, hogy nem is vesszük észre?

Attól viszont, hogy bácsikám kitesz engem az Expedícióból, és elesem a szinekúrától, Aljoska feleslegesen tartott. „Még mit nem! – jelentette be januárban bácsikám, amikor egyenesen rákérdeztem. – Eddig is az iroda nyilvántartásában szerepeltél, és ez továbbra sem változik: majd futár viszi ki házhoz a juttatásaidat. Elvégre nem a saját zsebemből fizetlek, hanem az uralkodóéból. Csak egyet kérek: ne gyere be az Irodába, ha nem nagyon muszáj! Mert, ki tudja... az emberek itt az Őrségben nagyon fecsegősek... nem kéne, hogy megrágalmazzanak a fővárosban Haraldnál, hogy befogadtunk egy Fénypártit. Mert akkor az egész történetre fény derül, és hát kell neked az, hogy Harald érdeklődni kezdjen?”

–  Ha még egyszer meghallom a szádból, hogy „ti, Fénypártiak”, letépem a füled, és bepácolom fokhagymával! – fenyegettem meg. – Senki sem kérte a színváltást, és a te volt társaid nem lettek az én mostani társaim. Csakúgy, mint az enyémek neked.

–  Először termeszteni kéne fokhagymát – jegyezte meg Aljoska. – Majd szeptemberben aztán pácolhatsz. Ami meg az íródat, Bolotovot illeti, nem vicceltem. Könnyen meglehet, hogy Fénypárti. Olyan igazi, mint a mi Kosztyánk. A jobbágyok jólétéről papol, és azt hiszi, hogy minél kevesebbet tudnak a jobbágyok a vámpírokról meg az alakváltókról, annál könnyebb lesz a lelkük. Hiszen a sok tudás sok bánattal jár, ahogy az Írás is mondja.

–  Egyébként ez így igaz – hangzott fel a semmiből egy ismerős bariton. Egy pillanattal később az üresség sötétkéken felragyogott, aztán villámlott egyet, halk csattanás hallatszott, és a szoba közepén megjelent bácsikám. Egy lila atlaszból készült köntöst és széttaposott cipőt viselt... tehát a Kaput a saját házából nyitotta meg. Az Irodában ilyen megjelenést nem engedett volna meg magának, ott kizárólag a rangjának megfelelő egyenruhában járt.

–  Adjon Isten! – mondta Aljoska teljesen udvariatlanul. – Óvatosabban már, majdnem letaposta a deszkáimat.

–  Mi szél hozta erre, Januarij Apollonovics? – hajoltam meg az etikettnek megfelelően. A bácsikámnak, magától értetődő módon, kissé megrándult a szemöldöke. Kellemetlenül érintette ez a hozzáállás, de volt annyi esze, hogy nem adott ennek hangot. Minden elhangzott már egymás közt, nem is egyszer. Amikor beszámoltam a grófnak és a grófnőnek arról, hogy mi történt a Ragyogásban, el kellett mondanon ezt is, milyen módon ütötte ki a „reteszemet” a Remete, milyen fájdalommal döfte át a lelkemet. Bácsikám válasza olyannak bizonyult, amilyenre számítottam. Kiderült, hogy minden kizárólag az én érdekemben történt, egy új, Másféle életbe beleszületni pedig nem megy fájdalom nélkül – főleg, ha Setétté válsz. „Csak nem tehettelek Fénypártivá, gondold végig! Nem lettél volna tőle boldogabb. Most Fénypárti vagy, ez most jó neked? De képzeld el, ha ez lett volna az elejétől fogva! Elfelejtetted volna önmagadat, a saját akaratodat, és maradéktalanul átadtad volna magad a Fény kétes ügyének, az embereket szolgáltad volna, akik a nyomodba sem érnek! Na, szenvedtél négy hónapig, és? Annál édesebb a jutalom!”

Én viszont nem tudtam elfogadni ezeket a magyarázatokat – alig egy év alatt túlságosan jól sikerült kiismernem a bácsikámat, és tisztában voltam azzal, hogy hazudik. Pontosabban, nem mond el mindent. Szüksége volt rám Setétként, valami oknál fogva nagy szüksége volt rám, és egyáltalán nem az én boldogságom izgatta, hanem a sajátja... vagy nem a boldogság, hanem valami nem kevésbé fontos.

Az elhidegülésemet nyugodtan fogadta, magától értetődőnek tekintette, és nem is próbált többé hízelegni. Elvégre minek – egy levágott cafat vagyok már, egy Fénypárti. Viszont Aljoskát megpróbálta bevonni, beszélgetett vele arról, hogy mennyire megéri Setétté válni, lerántotta a leplet a Fénypárti mendemondákról, amelyek róla és az Őrségéről szóltak, és minden létező módszerrel próbálta rábeszélni, hogy lépjen be. A fiú azonban az új vezetőséggel nemhogy tiszteletlenül, hanem őszinte szemtelenséggel tárgyalt, minden javaslatot jó messzire elküldött, oda, ahova magát Ivan Szavvicsot is. Nem értettem ennek a viselkedésnek az okát. Részemről még rendben lenne, nekem van miért neheztelnem az öregre, de Aljoskával nem tett semmi rosszat... Pontosabban, a fiúnak fogalma sincs arról a rosszról, amit elkövetett ellene, mert ha tudná az igazat Dasáról, akkor valószínűleg én is az ellenségek közé tartoznék. „A tűzzel játszol – figyelmeztettem a fiút. – Januarij Apollonovics nem azok közül való, akiket büntetlenül megsérthetsz. Most még mindent elnéz neked, mert igyekszik hasznot húzni belőled, de megjegyez mindent, és egyszer majd benyújtja a számlát!”

–  Beszélnem kell – felelte nyugodt hangon bácsikám –, mégpedig mindkettőtökkel. Csak nem zavarjátok el az öreget?

–  Jól van, na! – legyintettem. – Üljön le az asztalhoz! Aljoska, csinálsz egy teát?

–  Lehet valami mást is. – A fiú elégedetlenkedve szakadt el a még nem összerakott méhkastól. – A pincében maradt még a tavalyi egresborból.

Az idő mégiscsak gyógyít. Télen még nemhogy bort nem kínált volna a Nappali Őrjárat fejének, hanem egy bögre vizet sem.

–  Jó lenne – sóhajtott fel bácsikám –, de veszélyes. Ha Sztyepanida kiszimatolja, elkezdődik a kérdezősködés: „Hol is iszogattál, drága barátom?” Szigorú asszony.

Bólintottam, együttérzésemről biztosítva. Igen, szeszélyes az élet, különféle helyzetek elé állít. Másféle, Legfelső mágus, a tveri Setétek feje – és egy hétköznapi emberi asszony, a házvezetőnő Sztyepanida tartja papucsként. Hát tényleg ennyire szereti azt a nőt? Létezik, hogy bácsikám ismeri ezeket az érzéseket? Úgy tűnt, hogy igen. Ráadásul, míg régebben, rozzant Januarij Apollonovicsként csak sóhajtozni tudott Sztyepanida bájairól, most, Szuhorukij gróffá alakulása után meg is kapta a hozzáférést a dús idomú testhez. Érdekes, vajon mennyi mágiát kellett naponta elhasználnia ahhoz, hogy a házvezetőnő ne vegyen észre semmit, ne jöjjön rá semmire? És miért nem akar a legegyszűbb beavatkozás segítségével megszabadulni a borgőztől? Tényleg nem akar neki hazudni? És mi lesz majd tizenöt év múlva, amikor az asszony érett korból öregkorba lép? Továbbra is kelleni fog a grófnak?

Félelemetes volt még elképzelni is, mi történik azzal a Másfélével – lényegtelen, milyen színű –, aki tudomást szerez bácsikám életének ezen részleteiről, és elfecsegné másoknak is. Ha nem a Homályban szórja szét, akkor is biztos, hogy mesteri módon megkeseríti az életét. Nem kevésbé, mint Harald. Utóbbi néha éhes farkasra emlékeztetett engem, aki bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy az áldozata oldalába marjon. Bácsikám inkább egy jóllakott, jóindulatú leopárdra hasonlított... de naiv az, aki összekeveri őt egy házimacskával.

Bácsikám nem sietett beszélgetésbe elegyedni, várta, mikor kezd forrni a szamovár. És csak az első csésze után tért rá a tárgyra.

–  Nos, gyerekek, először is ezt tesszük... – Anélkül, hogy felállt volna az asztaltól, felemelte a kezét, és egy széles félkört rajzolt le vele. – A „Megsemmisítés szférája”. Ez azért kell, hogy ha vannak is rajtatok figyelő varázslatok, ezeket időben kioltjuk. Mert a beszélgetésünk nagyon titkos lesz. És az is lehet, hogy most megleplek titeket, de higgyétek el: bajban vagyok. És nincs senki rajtatok kívül, akihez segítségért fordulhatnék.

–  Azt kéri, hogy higgyünk magának? – hunyorogtam. – Mindazok után, ami történt? Mintha nem ismerném magát: egyet mond, másra gondol, de harmadikféleképp cselekszik.

–  És valami teljesen más sül ki belőle – tette hozzá a fiú. – Tudja, régen azt mondogatta nekem a nagyanyám, hogy „hiszek én mindenféle szerzetnek, de tőled tartok ám”. Megint az Őrségbe akar berángatni? Ne is álmodjon róla!

–  Hogy érdemes-e hinni nekem, ezt majd később eldöntitek – jelentette ki bácsikám. – Most viszont egyszerűen csak hallgassatok végig! És kezdésnek hadd olvassam el nektek ezt!