Prológus

A TITKOS babiloni anyaggal átitatott fáklyák nyugodtan égtek – sem sercegés, sem füst, sem bűz. A lila láng a templombelsőhöz hasonló plafon felé nyújtózott, de nem volt képes teljesen megszüntetni a sötétséget, és hogy odafent miféle írások álltak, nem igazán lehetett kivenni.

Az egybegyűlteknek sem volt igazán érkezésük az ismeretlen ábécé kacskaringós, pókokhoz hasonlatos betűihez. Mindenki tudta, hogy elérte a számára megszabott bölcsesség határát, de létezik még az a bölcsesség is, amelyhez nincs hozzáférés. A Legfelső Testvérek jobban tudják, kinek mi a jó.

Valahol a falakon túl, az acél zsalugátereken túl már szétfröcskölt a meleg éjszaka, a kinyílt zelnicemeggy ontotta illatát, rejtőzködő fülemüle trillázott – de itt a teremben a tavasznál fontosabb esemény zajlott. Sorsok dőltek el itt, és maga az univerzum is lélegzet-visszafojtva várta az ítéletet.

Az egybegyűltek most még inkább átérezték ennek az éjszakának a jelentőségét. Már rég véget vetettek a semmitmondó beszélgetéseknek – hogy milyen korán érkezett idén a tavasz, miről ír Varsóból Szemjon Iljics nénikéje, hogyan lehetne felgyorsítani a kormányzósági bíróságon az örökléssel kapcsolatos ügyintézést, milyen főzettel keni Gleb Afanaszjevics a sajgó térdét. Nem foglalkoztak már sem a borral, sem a dohánnyal, nem kacarásztak Johann Karlovics illetlen történetein, és nem ítélkeztek a magát betegnek valló Nyikolaj Gavrilovics felett sem. Hiszen eljött az ideje az igazán fontos dolgoknak.

Az idő egy hangos dörgéssel jött el, ami viszont senkit sem lepett meg. Nem nagy ügy, hogy az udvaron derült, csillagos éjszaka van. A dörgés nem az alvó lakóknak szól. A dörgés számukra, felszenteltek számára jel.

–  Eljött az idő, testvéreim – kezdte ráérősen az emelvényre fellépő moszkvai vendég. – Közeledik a győzelmünk pillanata, de nem lesz könnyű dolgunk. Mi a régi fővárosban készen állunk, hogy elkezdjük, és ugyanez mondható el pétervári testvéreinkről. Viszont nélkületek, a ti támogatásotok nélkül semmi sem sikerülhet. Ti is tudjátok, a korábbi körülmények nem kedveztek nektek, mivel nem mindenki volt elkötelezett. Volt, aki félt, aki kételkedett a sikerben, aki szóban hithű volt, ám tetteivel gátolta a sikert. Ám a Gondviselésnek hála már négy hónapja eltávolítottuk a közösségetekből, és már nincs, ami útjába állna annak, amit már annyi éve várunk. Már nem szabad lelassítani. Ha nem sikerül ebben az évben – akkor nem sikerül soha, júliusig mindent el kell intézni, hiszen utána Európában túl sok minden megváltozik... és ellenségeink levonják a következtetéseket. Egyelőre mit sem sejtenek, egyelőre az ősi egyiptomi mágia segítségével sikerült titkoban tartani a készülődésünket... de semmiféle mágia nem segít majd, ha a hatalom kiszimatolja a füstöt. Nem akarlak emlékeztetni rá, testvéreim, milyen sokat kockáztat mindegyikünk... de azt se feledjétek, hogy mi mindannyian túl messze mentünk már, meghátrálni már nem lehet. Előttünk a győzelem, egy új, boldog élet, a hátunk mögött – ostor és vesztőhely. Ezért kell tudnom, készen álltok-e? A két főváros erői vajon támaszkodhatnak-e rátok? Véghez visztek-e mindent, amit kitűztünk?

–  De mit kell tennünk? – hallatszott a hátsó sorból egy öreges hang, és az egybegyűltek elégedetlenül fordították a fejüket az ősz hajú postamester, Vaszilij Grigorjevics felé. Hát illik-e félbeszakítani egy ilyen magas pozícióban levő testvért? Eljön az ideje – és mindenki megkapja, ami neki jár.

–  Nektek – a moszkvai vendég hangjába több szigorúság vegyült –, mindannyiótoknak készen kell állni arra, hogy elfoglaljátok azt a pozíciót, amelyet a győzelmünk után előkészítettek nektek. Mindenki kapni fog ma egy csomagot, amelyben titkos előírások vannak, felnyitja, elovassa, elégeti – és haladéktalanul nekilát a megfelelő előkészületeknek. Ugyanakkor vannak magától értetődő feladatok is. Például, magának, Barmicin úr, szigorúan ellenőriznie kell mind a bejövő, úgy a kimenő levelezést is... mindent, ami akár egy kicsit is gyanús, át kell adnia Jegor Fomicsnak. Magának pedig, Jegor Fomics, a mai naptól kezdve egy hónapon át figyelnie kell a fővárosi futárok mozgását, amennyiben az ön kormányzóságában vannak. A feltartóztatásukra nem kell intézkedéseket foganatosítani, de az általuk szállított iratokat a lehetőségek szerint tanulmányozzák! Csak nehogy túlzásba vigyék! Hangsúlyozom: lehetőségek szerint! Hogy ne váltson ki gyanakvást. Ami Wehenmacher urat illeti, amint megkapja a különleges utasításomat, hirdessen az egész tüzérségi ezrednél hadiállapotot! Csak semmi kimenő a városba! Az indokokat majd maga találja ki! Nem kell hosszú időre, legfeljebb néhány napig. A legfontosabb – május huszonötödikével kezdve egészen június ötödikéig önöknek, uraim, be kell zárniuk a várost. Hogy senki ne utazzon se Moszkvába, se Pétervárra! Valami karanténfélét kell kialakítani... És ez vonatkozik minden rendre. A kijelöl időszakokban senki sem hagyhatja el a kormányzóságot! Ha a rendőrség ereje nem bizonyul elegendőnek, akkor vessék be a hadsereget!

–  És Arharov úr hogy fog tudomást szerezni a mi önkényeskedésünkről? – hallatszott egy félénk hang.

–  Arharov úr, hacsak nem írunk neki, nem szerez erről tudomást – magyarázta a moszkvai vendég szenvtelenül –, mivel a fővárosi palotájában tartózkodik. Csak nem küldjük utána galambpostával a jelentést... Amúgy meg, a galambokat illetően, Jegor Fomics, nem lenne baj körültekintően eljárni. De a lényeg az, hogy ha minden sikerül, akkor Nyikolaj Petrovicstól már nem kell tartaniuk, bilincsbe lesz verve. Ha az ügy kudarcba fullad, maguk kerülnek mind bilincsbe, és a fentebb említett önkényeskedés a legkisebb bűnük lesz csupán. Mindenki megértette, amit mondtam?

–  De hát... – a rendőrfőnök hangja megbicsaklott az idegességtől – de hát mitévők legyünk a Titkos Expedícióval és Szuhorukov gróffal? Tényleg nem fogja észrevenni a városban és a környékén zajló eseményeket?

–  Emiatt ne aggódjon! – legyintett a moszkvai vendég. – Van ki lenyugtassa Ivan Szavvicsot, nem a maga gondja. Nos, van még kérdés? – És alaposan kiélvezve a csendet, még hozzátette: – Nos, a célokat meghatároztuk, a feladatokat kiosztottuk. Munkára, testvérek! És a három világ bölcsessége legyen velünk!

A mennydörgés tompa moraja megerősítette szavait. A fáklyák lángja felcsapott a magasba, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy meleg tengeri hullám csapott volna be – miközben a résztvevők nagy része még sosem járt a tengernél.

A távoli sarokban ülő, sűrű fátylat viselő idős hölgy pedig összeszorította az ajkát. Őt, természetesen, senki sem látta, ő viszont látott mindenkit. És azt is látta, hogy olyan könnyedén és egyszerűen, ahogy a moszkvai gondolja, nem fognak összejönni a dolgok. Nos, az ilyen esetekre voltak a tarsolyában bizonyos eszközök.