5.

–  A LÉNYEG a következő, fiúk – szólalt meg tompán bácsikám, miután kivárta, hogy a grófnő elhallgasson. – Lássuk, mink van! Úgy tűnik, van arra lehetőség, hogy a Másfélék megváltoztassák a hovatartozásukat, Fénypártiból Setét, Setétből Fénypárti váljon. Tisztában vagytok azzal, mekkora csábítás ez? Hiszen ez bármely varázslatnál vagy varázstárgynál erősebb fegyver. Például minek is igyekeznénk megtartani az egyensúlyt mi Viktorija Jevgenyevnával? Remek lenne belőle is Setétet faragni, és megkapnánk az egész Őrséget is ajándékba! Nem igaz?

–  Majd adok én neked! – vágta rá a grófnő valami valószínűtlenül szigorú hangon. – Akkor inkább változtassunk mindenkit Fénypártivá!

–  Pontosan! – csapott le erre bácsikám. – Mi Viktorija Jevgenyevnával nem vagyunk ennyire ostobák, de ha híre megy ennek a Másfélék között, rögtön lesznek olyanok, akik két legyet akarnak majd ütni egy csapásra. Akkor aztán búcsút inthetünk a Megállapodásnak!

–  És üdvözölhetjük a háborút! – tette hozzá a grófnő. – Ha létezik ilyen módszer, akkor egyik oldal sem fogja korlátlanul birtokolni. Az embereknél is ez van: az ágyúkat ugyan Európában találták fel, vagy négyszáz évvel ezelőtt, de nagyon hamar megjelent a törököknél és a tatároknál is.

–  Csak képzeljétek el, milyen viszályok lesznek köztünk, Másfélék között! – folytatta bácsikám. – Mivel ez a módszer, a hovatartozás megváltoztatása ritkaságszámba fog menni, harcolni fognak érte. És nemcsak a Fénypártiak a Setétekkel, hanem egymás közt is. Például, ha rendelkezésemre állna ez a módszer, és tudomást szerezne róla a számodra is jól ismert Harald, kitépné a kezemből rögvest! Talán a kezemmel együtt! De még a magafajta is – kacsintott a grófnőre –, még azok is egymás torkának esnének.

–  És amikor ez a módszer eljut már mindenkihez – jegyezte meg a grófnő –, akkor kezdődnek el az igazán félelmetes mágikus háborúk. Olyanok, amilyenek a Nagy Megállapodás előtt tomboltak. Hiszen a mi Másféle világunk a pusztulás határán állt, nem kellett volna sok ahhoz, hogy elpusztítsuk egymást és az emberiség felét is.

–  Hatalmas megrázkódtatások várnak ránk. – Bácsikám száraz és szigorú hangon folytatta. – És szerencse, hogy elsőként Viktorija Jevgenyevna és én szereztünk erről tudomást. Tudomást szereztünk, megvitattuk, és döntöttünk: túlságosan veszélyes fegyver ez, nem szabad, hogy bárkinek a kezébe jusson, és még csak megtudni sem szabad senkinek, hogy létezik. Azért pedig, hogy...

–  Azért, hogy ezt elérjük – vágott közbe a grófnő –, először alaposan tanulmányozni kell ezt az ügyet. Ki kell deríteni, miféle rejtélyes Remetéről van szó, aki meg tudja változtatni a Másfélék színét. Ha ez varázslat, hányas szintű? Milyen feltételek szükségesek hozzá? Ha ez egy varázstárgy, vajon ez az egy létezik-e, vagy az ilyet könnyedén elő lehet állítani? Ha egy van belőle, és a titkára még nem derült fény, akkor el kell lopni a varázstárgyat a Remetétől, és később Januarij Apollonoviccsal megtaláljuk a módját, hogyan semmisítsük meg. Ha könnyedén előállítható – meg kell tudni a receptet, és utána majd törhetjük a fejünket, hogyan zavarjuk meg az előállítás folyamatát.

–  Ha pedig ez se nem varázstárgy, se nem varázslat – tette hozzá bácsikám némi hallgatás után –, ha a Remete a saját erejéből teszi mindezt, akkor nincs joga létezni. Ahogy a Szentírásban is áll, néha jobb, ha egy ember pusztul el, mint egy egész nemzet.

–  Igen, ez kegyetlenül hangzik – grimaszolt a grófnő. – Nekünk, Fénypártiaknak ennek már a gondolata is rosszabb, mint egy fogfájás. De a legritkább, kizárólagos esetekben, amikor nincs más lehetőség, és milliók életéről van szó....

–  De aligha lesz ez egyszerű – magyarázta bácsikám. – Könnyen megeshet, hogy ez a mi Remeténk csodálatos erejű mágus, és nem akármelyik Hatalmas tud megbirkózni vele.

–  Na, pont ezért van szükség a felderítésre – tudatta velünk a grófnő. – És ti fiatal... hm... Másfélék már bizonyára rájöttetek, hogy ki fog menni.

–  Veszélyes feladat – sóhajtott bácsikám. – És az igazat megvallva, féltelek benneteket. Csakhogy Viktorijának és nekem egyáltalán nem alkalmas ilyen hosszú útra indulni, nélkülünk bármi bekövetkezhet itt.

–  És olyan feladat ez – vette át a szót a grófnő –, amelyre nem lehet csak Setéteket küldeni. De csak Fénypártiakat sem. – A hangján hallatszott, mennyire kellemetlen ezt bevallani. – Túl nagy a felderítőre váró csábítás. Túl vonzónak fog tűnni a lehetőség, hogy megváltoztassa az ellenfelei színét, és áthúzza őket a saját oldalára. Ha kiismeri a titkot, a felderítő akár vissza sem tér ahhoz, aki a feladattal megbízta... Ezért is kell egy közös expedíció, hogy a Fénypárti figyelje a Setétet, a Setét meg a Fénypártit.

–  De az sem engedhető meg, hogy egymás torkának essenek – tette hozzá bácsikám. – Amikor szert tesznek a kifényesítés és elsötétítés titkára, akkor kezdődik az igazi csábítás. Eltenni láb alól a társát, és egyedül rendelkezni mindennel. Csak képzeljétek el, mi lenne, ha például Konsztantyint a mi Jefimkánkkal tennénk párba. Nem, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a tveri Másfélék közül csak ti passzoltok. Egy Setét és egy Fénypárti, akik nem ellenségei egymásnak. Akik hűek a kötelességükhöz. És nem csak a hovatartozásuk, színük iránti kötelességükhöz...

–  Nincs jogunk erőszakkal kényszeríteni! – jelentette ki a grófnő. – Csak önként mehettek! Hatalmas önként vállalt feladat ez! Nem kevésbé aggódom értetek, mint Januarij Apollonovics!

A dolgozószobában egy percig úrrá lett a néma csend. Illetve nem teljesen néma – az ablakba csapott a hóvihar, ketyegtek az órák, ropogtak a nyírfa hasábok a kandallóban, tücsök ciripelt a szekrény mögött. A fejemben pedig annyi gondolat kezdett cikázni, hogy nem hagyták egymást felszínre törni, ezért tompaságon kívül nem éreztem semmit.

–  Érthető ez – szólalt meg Aljoska. – Mi Andrej Galaktyionoviccsal majd óvatosak leszünk. Semmi gond, odagurulunk, felderítjük. De egészen pontosan mit is kell tennünk?

Milyen könnyedén döntött mindkettőnk helyett! Persze nemet mondani nagyon nagy ostobaság lett volna.

–  Na, ez a beszéd. – Bácsikám hanga újra bársonyossá vált. – Tenni pedig a következőket kell. Holnap elindultok Beloozero felé. Szerencsére tél van, szánnal könnyebb közlekedni. Legjobb, ha Kasinon keresztül utaztok, aztán Krasznij Holm, utána Veszjegonsz. Ezután már Belozerszk következik. Belozerszktől a tavat a keleti oldalán kerülitek meg, utána északnak fordultok, Davidovo falu irányába. A mellett a falu mellett kell keresnetek Katyerina anyó otthonát. Érjétek el, hogy fogadjon bizalmába, és tudjátok meg, hogy lehet a Remetéhez eljutni! Felteszem, hogy magatoktól, az öregasszony segítsége nelkül nem fogtok rátalálni. Nem lesz értelme a „Keresés” varázslatnak, de a „Hálónak” sem. Az a sejtésem, hogy a zsákmány nem akkora, hogy beleessen a csapdánkba. És amikor sikerül eljutni a Remetéig, cselekedjetek a körülményeknek megfelelően! Egyet viszont meg kell hogy mondjak: megfenyegetni nem érdemes. Annál okosabban kell eljárni, körültekintőbben. Ej, ha én magam mehetnék... de nem szabad...

–  És mi van, ha minden óvatosság és körültekintés hiábavalónak bizonyul? – vetettem fel. – Akkor mitévők legyünk?

–  Na, akkor – bácsikám hangjában megint felcsendült az acél – alkalmazz valamit! A „Fekete nyíl” varázstárgy hatalmas erővel van feltöltve, de csak egyetlen kilövésre elég. Ha sikerül észrevétlenül felhasználnod, akkor a mi Remeténk szétszóródik a Homályban. Mi persze nem tudjuk, mennyire erős az öreg, de ha egyszerűen csak Legfelső, mint a nagyságos asszony vagy én, akkor működhet. De ez a legvégső eset. A felderítést mindenképp az öregasszonnyal kell kezdeni.

–  Egyébként miért pont az öregasszonnyal? – jutott eszembe a nyilvánvaló gondolat. – Lehet, hogy jobb lenne elmenni Borovszkba, és beszélni a fiatal családdal. Filja és Alja tudják, hol lakik a Remete.

–  És? – dörzsölte meg harci sebhelyét bácsikám. – Mindössze egyszer voltak ott, lehet, hogy nem is jegyezték meg az utat az öregasszonytól a Remete barlangjáig. De nem is ez a legfontosabb. És ha nem hajlandók felfedni a titkot, akkor mihez kezdesz? Mágikus párbajra hívod? Kiveted rá a „Megoldott nyelv” varázslatot? Ahhoz, hogy egy másik Másfélére tudd kivetni, legalább első szintre van szükség! Ezenkívül Borovszk nem a kihalt Davidovo. Arrafelé sok ember él. Szem előtt lennétek.

–  Igen, ez meglehetősen fontos! – A grófnő még fel is kelt a padjáról. – Útközben igyekezzetek minél kevésbé felhívni magatokra a figyelmet! És mágiát is csak akkor alkalmazzatok, ha nagyon fontos! Nem szabad, hogy a novgorodi Másfélék kiszimatolják. Mert akkor kíváncsiskodni fognak, mélyre ásnak, és összerakják a képet. Márpedig ők nemcsak a mágikus tevékenységet tudják kifigyelni, hanem az emberek szóbeszédét is. Rájönnek, hogy valami furcsa párocska utazik az ő földjükön, leellenőrzik – és nem tudtok elrejtőzni.

–  Emiatt már ki is találtunk számotokra egy történetet – vette át a szót bácsikám. – Pontosabban, három történetet is. Az egyszerű emberek számára egyet, a nem egyszerűeknek is, és magától értetődő módon egyet a Másfélék számára is. Az egyszerű történet az, hogy te, Andrej Galaktyionovics, szentem, házasodni tervezel. Hihető, nem igaz? – kacsintott rám. – Csakhogy Tverben nem találtál senki hozzád illőt. Te már mindig a „csintalan uraság” maradsz, az eszelős, akit jóravaló családban nem látnak szívesen. Ráadásul még szegényecske is. Elvégre mivel is rendelkezel? Van egy kis falvad a Szamarai kormányzóságban, legfeljebb negyven lélek, egy aprócska házikó Tverben, egy ezresnél nem nagyobb tőkécske... hát, ez így elég komolytalan. Ha ez nem lenne elég, nyugállományban is vagy, a karriered nem jött össze. A jómódú családok családfői helyében azonnal ajtót mutatnék neked. És most épp vidéken keresgélsz magadnak menyasszonyt. A volt katonatársaid a Szemjonovszkij ezredből segítettek neked, ők súgták meg, hogy van Arhangelszkben egy gyönyörű, eladósorban levő leány. Legyen a neve, mondjuk, Pulherija... a nemesség soraiból való, de szegény, mint a templom egere, ráadásul árva is, az apja, aki hivatalnok volt, már öt éve meghalt lázban... viszont szép és házias. Úgyhogy azért utazol, hogy találkozz vele, és az útra magaddal viszed az egyik szolgádat.

–  És a nem egyszerű embereknek mi a történet? – érdeklődtem.

–  A nem egyszerűeknek – hunyorgott bácsikám – a nősülés ügyet úgy kell elmesélni, mint egy álcát. Elvégre te az vagy, aki vagy, Andrej Galaktyionovics. Vagyis a Titkos Expedíció Tveri Hivatalának munkatársa, és az a feladatod, hogy felderíts egy igen kusza ügyet, amelynek szálai egészen Arhangelszkig vezetnek. Csendben kell intézned, nem tolakodó módon, hogy ne kerülj szem elé. Ki kell kérdezned néhány fontos szemtanút. Hogy miért csendben? Mert ha mi itt, Tverben göngyölítjük fel az ügyet, akkor miénk a dicsőség és a tisztelet. De ha elutazunk Arhangelszkbe, bemutatjuk az iratainkat, bevonjuk a városi hatóságokat, azok lehet, hogy segítenek, de azonnal jelentik is a fővársoban, a Titkos Expedícióban, Sztepan Ivanovics Seskovszkijnak. Akkor viszont neki jut minden babér, mi meg, a tveri mamlaszok, hoppon maradunk. Azt, hogy kinek mennyire részletesen vezeted ezt elő, majd meglátod.

–  És mi a helyzet a Másfélékkel? – érdeklődött Aljoska.

–  A Másféléknek – emelte fel az ujját bácsikám – különösebben hazudni sem kell. Úgyis meglátják a hazugságot az aurában. Nekik olyan történet kell, ami nagyon közel áll az igazsághoz. Nos, ősszel betévedt hozzánk Tverbe egy vad Fénypárti, egy félőrült öreg jobbágy. Beszélt a Fénypártiakkal, beszélt a Setétekkel is, szószátyár volt a javából... Beiktattuk, otthont adtunk neki, aztán időközben kiderült számunkra, hogy van a Fehér-tengertől nem messze, Lovozero közelében egy furcsa hely. Tudniillik, onnan lehetetlen belépni a Homályba. Tanakodtunk itt egy sort, és arra jutottunk, hogy ennek oka van. Valószínűleg azért nem lehet a Homályhoz hozzáférni, mert valami hatalmas ősi varázstárgy van ott elrejtve. Képzeld el, mekkora ereje lehet, ha a Másféléket még az első rétegbe sem engedi be! Hogy mi ez a varázstárgy, ki teremtette, és mikor, milyen céllal – ezt mind nem tudjuk, de nagyon szeretnénk kideríteni. Persze csak akkor, ha ez tényleg így is van. Az öreg nem hazudott, az aurája tiszta volt, de a feje nem tiszta, az is lehet, hogy elhitte, amit kitalált. Tehát ki kell deríteni. De még jobb – valami módon szert tenni a varázstárgyra, behatolva a Homályba. Aztán Tverbe szállítani és itt alaposan kivizsgálni. Persze az Inkvizíciónak leadva, hogy ne kapják meg se a mieink, se a tieitek. Csakhogy megeshet, hogy valami ínyencségre bukkanunk. Olyan ínyencségre, amelyhez kedve támad egy Fénypártinak és Setétnek is egyaránt. Tehát muszáj mindkét Őrség képviselőjét küldeni, hogy ügyeljenek egymásra. Látod, mennyire hasonlít? Ők meg csak hadd rohamozzák meg Lovozerót, hadd ellenőrizzék ott a Homályt. Mi fog kiderülni? Hogy az öreg mégis féleszű volt. És minden elsimítva. Ne feledd, Alekszej, ha mindenképp muszáj Másfélékkel beszélgetni, akkor ne Andrej Galaktyionovics nyelve oldódjon meg először, hanem a tiéd, hihetőbb lesz. Elvégre nem hihetünk egy olyan ifjú állhatatosságában, aki még nem borotválja a szakállát!

–  Egyébként nemsokára már muszáj lesz! – felelte duzzogva Aljoska, és tenyerével végigsimított az arcán.

–  Ne puffogj, az ügy érdekében kell így – bólintott felé békítőleg bácsikám. – A te állhatatosságodban egyáltalán nem kételkedem.

* * *

Most viszont, a meleg és zavaros sötétben mindezt olyan pontossággal idéztem fel, mintha csak egy perccel ezelőtt hangzott volna el. Pedig már egy hete vándoroltunk faluról falura, először keletre, aztán majdnem észak felé. Mindenféle mágia nélkül persze nem ment – néha farkasokat kellett elijeszteni, máskor meg az elromlott szántalpakat megjavítani, utána Planétát meggyógyítani, amikor leesett a patkója, és mi Aljoskával ezt nem vettük észre.

De magyarázkodni nem volt kinek – eldugott helyeken jártunk, emberek alig lakták, Másfélék meg főleg nem. Mindenhol ez a helyzet, a Másfélék inkább a városba vágynak, mégpedig minél nagyobba. Falvakban legfeljebb boszorkákkal lehet találkozni, azok is alacsony szintűek. A vámpírok és alakváltók is inkább a városban találják meg az ínyükre valót. Meg hát biztonságosabb is. A faluban minden egyes holttest nagy zűrzavart kelt, olyan ez, mintha éjjel, vaksötétben egy lámpást himbálnál, és kiabálnád, hogy „Itt vagyok, ragyogok!” A Fénypártiak rögvest lecsapnak rád.

Az itteni ügyeket nagyon furcsának találtam. Ez a vámpír nagyon szemtelen volt. Semmitől sem fél? Nem baj, majd ráijesztünk. Elvégre a tizenhat holttest kissé soknak mondható.

Ej, látott volna most Pjotr Ivanovics! Megvetően leköpött volna, hiszen a saját fajtámat árulom el, Setét ellen tervezek harcolni. Mennyire kellemetlen egy öreg!

Amúgy meg valószínűleg engem is szívesen megkóstolt volna. Csak hát lehet, hogy a torkán akadnék.