10.

JANUARIJ Apollonovics felállt a székből, benyúlt a ruhája belső zsebébe – és onnan egy kis vászonzsákot húzott ki. Kibogozta a zsinórját, és elővett belőle egy ezer aprócska napfénnyel szikrázó tárgyat.

–  Íme, itt van minden bajnak az okozója – mondta bácsikám kedvesen, mintha csak egy kisgyerekhez beszélt volna. – De őt is el lehet pusztítani. Ha azelőtt, hogy felhasználnánk, rátesszük az „Égj nagy fénnyel” varázslatot, vagy bármi ehhez hasonlót. Csak eddig senkinek sem fordult meg a fejében – egy jól működő tárgyat tönkretenni.

Anélkül, hogy ránk nézett volna, felment a domb legtetejére, figyelmesen megnézte, mi zajlik odalent, kinyújtotta a tenyerét, amelyen a kristály hevert úgy, mint egy újszülött az anyja méhében. És minden jel arra utalt, hogy most a világra is fog jönni.

Mindannyian egyszerre ugrottunk fel, felrúgtuk a hivatali székeket, és felé vetettük magunkat – de hiába. Az „Áthatolka” finoman visszalökött minket. Bácsikám csak ekkor vette észre mozdulatainkat, kacsintott egyet, de egyáltalán nem hozzánk intézte a szavait.

–  Szemjonovciak! – A hangja, amelyet minden bizonnyal a „Dörgés” varázslattal erősített meg, úgy hasított a fülekbe, mint egy baltaütés. – Szuhorukov gróf tanácsadójának szavait halljátok. Hallgassátok és jegyezzétek meg: verjétek ki a fejetekből a demokráciával kapcsolatos összes badarságot, felejtsétek el azokat, akik az agyatokba ültették ezeket a gondolatokat, és maradjatok hűek az eskütökhöz! Védjétek az orosz trónt minden támadással szemben! Teljesítsétek a vezetőitek minden utasítását! Álljatok készen arra, hogy életeteket áldozzátok az Orosz Birodalomért! Óvjátok meg uralkodónőnket, Katalin cárnőt minden támadástól, amely a hatalmát vagy az életét veszélyezteti! Menjetek a fővárosi kaszárnyáitokba, és ne merészeljetek bármiféle titkos társaságbna kujtorogni! Sem egymás közt, sem kívülállóknak ne említsétek korábbi tévelygéseiteket! Amiatt pedig, hogy két héttel határidő előtt indultatok útnak egy hamis utasításra alapozva, ne aggódjatok, azt majd elintézik azok, akik titeket megbolygattak! És hogy most hangott hallottatok, azonnal felejtsétek is el! Így legyen!

Bácsikám mindkét kezével összeszorította a kristályt, és könnyedén – nem úgy, mint Kosztya! – félbetörte. Semmi csattanás nem hallatszott, semmiféle ragyogás nem áradt szét, de a lenti mozgolódásból és a domb lábától felhallatszó zavart hangokból ítélve, működött. A bácsikám kezében maradó kristályszilánkok fehér fénnyel felizzottak, és megszűntek létezni.

Ő maga lassan és valahogy szétszórtan leereszkedett a fűbe, leguggolt, fujkálta a megégett ujjait, és meglepetten tanulmányozta őket. Én újfent nekifeszültem az „Áthatolkának”, ám nem ütköztem már falba. Egy pillanat alatt mindannyian bácsikám köré sereglettünk.

–  Nem sok maradt hátra. – Bácsikám láthatóan nehezen suttogott. – De pár percem még van.

–  Miért?! – kiáltottam, megragadva a kezét! – Miért?!

Most erőt sem tudunk tölteni bele, a fájdalmat sem tudjuk róla levenni, amíg itt vagyunk! Semmiben sem különbözünk most az emberektől, nem tudunk segíteni! Elhurcolni őt oda, ahol visszatér a varázserőnk – legalább tíz perc. Az pedig túl sok idő.

–  Andrjusa, ez a legfőbb kérdés. – A szája széle mosolyra húzódott. – Nincs sok időm, hogy elmagyarázzam, de pár szóban összefoglalom: elegem van mindenből. Öreg vagyok, kilencvenedik évemben járok... a testem nem öregszik, de a lelkem sajnos igen. Unalmas egy Másféle öregember élete, főleg ha Setét. Bőségesen kiélveztem az élet kínálta örömöket, és megcsömörlöttem. Szeressem a nőket? De hát az ember-asszonyok megöregszenek és meghalnak, nem marad más, csak a bánat és a lelkemben egy fájó tüske. Tépjem ki mágiával, és kényszerítsem arra, hogy felejtsen? De hát akkor lassan lelkem sem marad. A Másféle-asszony pedig, akit szeretek, nem viszonozza az érzéseimet, és nem is tehetünk semmit, mert közénk áll a színünk. Ő túlontúl Fénypárti, én pedig túlontúl Setét. Nem, nem vagyok olyan öngyilkos, mint azok, akik unalmukban dugják hurokba a fejüket. Valahogy kibírtam volna. De mivel adódott egy ilyen ok... hogy közben egy hatalmas vérontást is elkerülhetünk, és milliók életét is megóvhatjuk... Úgy tűnhet, hogy de hát mi közöm nekem, Setétnek ehhez? És mit számít az a tiszti eskü, amelyet még Nagy Péter idején tettem? Az mind csak agyszülemény, fantazmagória, igaz? Viszont úgy tűnik, nem haltak ki belőlem nyomtalanul. Te magad is láthatod, nincs más mód Oroszország megmentésére. Már harmadik napja küszködtem a dolgozószobámban – nem miattad, hanem a grófnő miatt. Úgy gondoltam, hallgasson végig, hátha felfogja, mit művelt. De felesleges volt. Csak ennyit mondok – Fénypártiak.

–  Januarij! – kiáltott fel a grófnő! – Ha te ezt hamarabb...!

–  Akkor sem lett volna semmi, hidd el nekem! – fintorgott bácsikám. – Egyet viszont ne felejts el: a végrendeletembe bevettelek, minden vagyonomat a zsuravinói iskolára hagyom. Tanítsd a gyerekeket, juttasd őket nemesi sorba, javítsd az erkölcsöt, abból mindenkinek csak haszna származik. Nektek is, nekünk is. Rád viszont, Andrjusa – homályos tekintete rajtam állapodott meg –, nem hagyok semmit. Nem is lenne rá szükséged, nem vagy már kisfiú, eszednél is vagy, második szinted van... és az első sincs már messze. Te magad találd ki, mi legyen életed célja! Jól van, ennyi... eljött az idő. Szólítanak.

A teste megrándult, mintha egy láthatatlan villám csapott volna bele. Némán álltunk körülötte, és néztük, hogy változnak szürke gomolyaggá a lábai, karjai, hogy oldódik fel a forró levegőben a feje, hogy esik össze a mellkasa. Egy perc, és Ivan Szavvics grófból nem maradt más, csak egy kupac ruha, a kitüntetései és a kardja. Nagy zűrzavar lesz ebből – emberi és Másféle körökben egyaránt.

–  Elnyelte őt a Homály – törte meg a csendet a grófnő. – Nem is érhetjük már utol. Ej...

Legyintett a kezével, és lassan lesétált a dombról. Egy másodperccel később Kosztya is a nyomába eredt. Nem szedte össze a kalapját.

Aljoska és én tovább álldogáltunk, és néztük a pitypangokat. Szemünk láttára egyenesedtek ki. Mintha nem is lett volna itt semmiféle test, semmiféle Janyik bácsi. A természetet mi nem érdekeljük. A természet az egyetlen, ami halhatatlan.

–  És most hogyan tovább? – kérdeztem halkan, nem tudni, Aljoskától-e vagy magamtól.

–  Tudod, mit? – ragadta meg a könyökömet, mint akkor, az előző éjszakán. – Menjünk Csernopoljéba! Itt nincs keresnivalónk, itt most úgyis olyan fejetlenség, olyan zűrzavar lesz... Őrségek, hivatalok, civakodás... ott viszont csend van... ott lehet gondolkodni... kitaláljuk, hogy éljünk, hol éljünk, ki miatt éljünk.

Kitaláljuk-e? – akartam ellenkezni, de inkább hallgattam. Mert én magam is megértettem, hogy igen.

Kitaláljuk.