14.

MILYEN gyorsan megváltozott minden körülöttem! A kék, szinte felhőtlen égbolton felbukkant a melegsárga nap, amely azokra az első pitypangokra és martilapura hasonlított, amelyek mindenfele kibújtak a földből... abból a sárból, amely még idegesítő módon a csizmára ragadt. A fű is jól megnőtt – még nem érte el a teljes magasságot, de hamarosan annak is eljön az ideje. A fák is zöldessárga lepelbe burkolóztak... a madarak meg tele torokból örültek a közelgő nyárnak.

Én is örültem – a számomra kijelölt feladat jobban nem is alakulhatott volna. A ragyás, ráncos Mihej Gavrilovics, akiről mindenki csak úgy beszélt, mint veszélyes, gyanús és kiszámíthatatlan emberről, könnyedén benyelte a csalit. Elég volt hozzá annyi, hogy Muravedov úr megmakacsolja magát tíz rubel miatt, amit a hasznos információért kért. Ha volt is bármiféle kétség Gavrilovicsban, ekkora kapzsisággal szembesülve rögtön megnyugodott. „Megbízható ügylet ez – magyaráztam neki, miközben a pocsék sört ittam. – Az uradnak is a kedvében jársz, a zsebedbe is elteszel tizenöt rubelt. Ne légy zsugori, lehet, hogy szükséged lesz még rám.”

Tegnapelőtt el is intézett mindent, én meg a Homályban állva figyeltem. A ravasz róka hatvanötben egyezett meg, ezzel nem csupán tizenöt, hanem huszonöt rubelt vágott zsebre. És ezzel el is volt minden rendezve – az öregasszony leseperte arcáról a könnycseppet, keresztet vetett a lányra, felültették a szekérre, és elindultak vele, ahova kell.

Már csak a legfontosabb volt hátra, de itt viszont alaposan tartanom kellett magamat a szerepemhez – nem az öregasszony miatt, hanem hogy a láthatatlan megfigyelők se fogjanak gyanút. Feltéve, ha lesznek. „Mindig a legrosszabbat kell feltételezni – okított engem bácsikám. – Hiszen nem kezeskedhetsz azért, hogy a Homály harmadik rétegében nem leskelődik utánad valaki. A grófnő is olyan... váratlan tud lenni. Nekünk viszont túl kell járnunk az eszén!”

–  Andrej Galaktyionovics Polinszkij nemes – mutatkoztam be, amikor a kopogásomra ajtót nyitó Pavluska kocsis bevezetett a nappaliba, ahova azon nyomban lesietett a felső szobákból az úrnő is. – A gárda nyugalmazott hadnagya. Jelenleg az uralkodónő szolgálatában állok a Titkos Expedícióban. A következő miatt kerestem fel önt, Praszkovja Mihajlovna...

Elterültem a felkínált székben, és tartottam egy hosszú szünetet. Szórakoztató volt nézni, ahogy a nő elsápad. A Szkugyelnyikovékra lesújtó minden más csapás mellé még pont a Titkos Expedíció hiányzott!

–  A következő ügyben – folytattam, zavartalanul nézve az öregasszonyt. – Azt hallottam, hogy nehéz helyzetbe került, és emiatt eladja a szolgálóit. Később a hirdetőfalon is láttam. Nos, szeretném megvásárolni magától ezt a fiút... azt a... hogy is hívják... Aljoska Kotovot. Inasra van szükségem. Az előzőt kénytelen voltam hazaküldeni falura, csúnyán rákapott az ivásra. Akármennyit vesszőztem, semmi értelme nem volt. Erre látom a hirdetést... mintha Fortuna ajándéka lett volna. Egy fiatal fiú, jól nevelt, minden házimunkában jártas... egyszóval pont az, amire szükségem van. Kész vagyok adni érte tíz rubelt! És nem papírpénzben, hanem valódi ezüst rubelekben!

–  Te jó ég! – tárta szét a karját Praszkovja Mihajlovna. – Hát biztos, hogy ez a megfelelő ár érte?

–  Hát nem? – színleltem meglepetést. – A fővárosi újságokban közzétesznek hirdetéseket szolgálók eladásáról, ott még ennél is kevesebbet kérnek egy ilyesféle legénykéért. Felteszem, még tizenöt sincs.

–  Szíveskedjen elfogyasztani velünk, amit Isten küldött! – Praszkovja Mihajlovna agya gyakorlatiasan működött. – Étkezés közben majd az árat is megbeszéljük.

–  Szívesen – egyeztem bele. – Az ezredben az a mondás járta: „Ha a harcos jóllakott, az ország is erősebb.”

Az asszony máris hívta Nasztaszját, és hamarosan egy fehér terítős asztalnál ültünk, előttem egy tál állt, tele feldarabolt sonkával, egy tányér marinált rókagomba, sózott keserűgomba, kis tálka ujjnyi hosszú savanyú uborka, egy tál halas pirog... és természetesen a jégről behozott üvegkancsó. Ebben a házban, mint kiderült, erdei berkenyén érleltek ágyas vodkát számomra ismeretlen füvek hozzáadásával. A nagymama tudománya nem veszett kárba.

Méltányoltam mindent, amire két héttel ezelőtt a gróf tisztviselője, Muravedov úr nemet mondott. Elvégre mi, hadnagyok nem holmi unalmas, pápaszemes aktakukacok, katonák vagyunk, nem vetjük meg az élet örömeit.

–  És miért nem tűnik tíz rubel megfelelő árnak? – érdeklődtem, miután csillapítottam az éhségemet.

–  Hát micsoda ár ez? – ellenkezett az asszony. – Az imént adtam el egy szolgálólányt, Aljoska nővérét, és kerek száz rubelt kaptam érte!

Mondjuk, nem százat, hanem csak hatvanötöt... csak papíron volt az száz, ebben Mihej Gavriloviccsal, a herceg intézőjével már előzőleg megegyeztek... az ár tizenötről indult, és kétórányi hosszadalmas vita után állt meg végül a hatvaötön. De ilyen tájékozottságnak, természetesen, nem adhattam jelét.

–  Ezek szerint a lány – nevettem el magam – minden bizonnyal sugárzóan szép? Ezért lett ennyi az ára. Ha valaki hajlandó ennyit kiadni egy lányért, bizonyára nem azért teszi, hogy majd padlót seperjen és kacsát tömjön. Ez itt viszont egy legényke, mindenféle apró házimunkára és szolgálatra alkalmas. Nem kell különösebb erő hozzá, nem kell zsákokat cipelni, a réten kaszát lengetni, gerendákat emelgetni... Tehát az ára is alacsonyabb kell hogy legyen, mint egy felnőtt férfié.

–  De hát csak most legényke – emelte fel figyelmeztetőleg az ujját az asszony – , de két-három év múlva megnő, megemberesedik, úgy erőre kap, hogy csak na!

–  Igen ám, de én most veszem meg magától, nem három év múlva – mosolyodtam el. – Hiszen sürgősen el kell adnia, igaz?

–  Sajnos így van – harapdálta a szája szélét az asszony –, viszont siralmas helyzetben vagyok, és a tízese egy cseppet sem segít rajtam.

Vagy fél órán át taglalta, mennyire nyomorult körülmények közé került. Hallgattam, midenféle együttérzést fejeztem ki, Pavel Ivanovics, a semmirekellő Rozmiszlov gróf és a gazfickó-tisztviselő, Muravedov fejére Isten büntetését kértem.

–  Mivel őszintén együttérzek magával, hajlandó vagyok még öt rubellel kiegészíteni az összeget – engedtem. – Csak gondoljon bele, tizenöt rubel ezüstpénzben!

Persze a tizenöt rubel nem felelt meg, így folytattuk az alkut. Az ár először felment egészen húszig, aztán huszonötig kúszott, de az öregasszony még azt is kevesellte.

Amíg vitatkoztunk, Nasztaszja, a szakácsnő leszedte az asztalt, behozta a forró szamovárt, és kipakolt különféle lekvárokkal teli edénykéket. A vörös áfonyából készült különösen ízlett. Be kell majd vásárolnom belőle Praszkovja Mihajlovnánál. Csakúgy, mint a savanyú uborkából. Úgy látszik, bácsikám világosan tudta, mit ajánl!

–  Akkor legyen ez az utolsó ajánlatom: harminc! – mondtam, miután kiittam a második csésze forró, zamatos, mentateát. – Kiforgat engem a vagyonomból, de egy rendes asszony iránt érzett tiszteletem miatt még ezt is hajlandó vagyok elviselni! – Harminc rubel! Ezüstben!

A kellemetlen öregasszony azonban kérte, hogy tegyek hozzá még ötöt, amibe bele is egyeztem. Tovább alkudozni már nem volt értelme, úgyis mindenki meggyőződhetett róla: Polinszkij hadnagy nem azok közül való, akik számolatlanul kiteszik az asztalra az első elhangzó összeget. Mindenki, azaz Nasztaszja szakácsnő, aki ott sürgölődött körülöttünk, odaadó figyelemmel követte a beszélgetésünket. Tehát holnap az egész utca tisztában lesz az alkudozásunk részleteivel.

Végül egymás tenyerébe csaptunk, Praszkovja Mihajlovna, széthordott cipőjével hangosan klaffogva, elment írószerszámért, és egy címeres papírlapon megírtuk az adásvételit.

–  Nasztaszja! – adta ki az utasítást az úrnő. – Hívd ide Aljoskát!

Néhány perc múlva a nappaliban felbukkant a fiú. Mélyen meghajolt, amikor az úrnőt egy ismeretelen úrral látta meg. Ugyanolyan öltözetet viselt, mint a múltkor is, amikor először láttam: lenvászon ing, lenvászon, kicsit kurta nadrág, és persze mezítláb volt. Meg kell majd újítani a ruhatárát...

–  Itt van, Aljoska – fordult hozzá az asszony –, az új gazdád, Andrej Galaktyionovics Polinszkij hadnagy. Sajnálom, hogy meg kell válnom tőled, de a körülmények erre kényszerítenek. Fogadj neki szót mindenben, ne hozz szégyent rám és Tyerentyij Lvovicsra! Rendesen végezz el minden munkát, lustaság nélkül, légy tisztelettudó, becsületes, a szádra vigyázz! Ne felejts el imádkozni Istenhez megboldogult szüleidért és testvéredért, Darjáért is!

És szélesen keresztet vetett a kissé elsápadt Aljoskára. Megnéztem a lélekvirágát – lila félelem, sárga aggodalom, vörös kíváncsiság, barna bánat... talán a testvére miatt. Többet nem tudhattam meg bácsikám álcázó varázslata miatt.

–  Andrej Galaktyionovics, maga meg bánjon vele jól! – fordult hozzám búcsúzóul az asszony. – Értelmes fiúcska, szolgálatkész, tudja, hol a helye. De szigorúan kell tartani, szórakozást nem engedni, szombatonként pedig megvesszőzni, hogy észhez térjen...

–  Köszönöm a tanácsot, Praszkovja Mihajlovna – hajoltam meg kissé. – Meglátjuk. És mi a helyzet a ruhákkal és a lábbelivel, ráadásként? Feltételezem, hogy most már úgysem veszi hasznát, számomra viszont felesleges kiadás lenne...

–  Mi az, hogy nem veszem hasznát? – kezdett nyugtalankodni Szkugyelnyikova asszony. – A ruhák tiszták, jó minőségűek, a bazárban el tudom adni, valamicskét az is hoz a konyhára...

És kezdetét vette egy újabb alkudozás. Végül hatvan kopejkában állapodtunk meg. Az úrnő nagylelkűen ingyen odaadta a daróczsákot, amelybe Aljoska bepakolta a holmiját.

–  Nos, induljunk! – érintettem meg újonnan szerzett ingó vagyonom vállát. – Minden jót magának, Praszkovja Mihajlovna! Holnap még találkozunk, hitelesíteni kell az adásvételit. Remélem, sikerül mihamarabb kilábalnia a kellemetlen helyzetéből.

Kilábal. Nem vagyunk mi vadállatok, bácsikám és én nem kopasztjuk meg teljesen. A birtokokat már eladta, a lovakat is... ráadásképp három rubinköves aranygyűrűt is... és már erre a házra is van vevő. És marad elég pénze egy kisebb házra... Muravedov úr már ki is nézett egyet. Lehet, hogy Nasztaszját nem is kell eladni, Trofimtól és Pavluskától eltérően.

–  Tudsz így csinálni? – Ujjaim csettintésével olyan hangot képeztem, mint a puskalövés, amikor Andrjusával kiléptünk Szkugylenyikovéktól az utcára.

–  Mindjárt megpróbálom, uram – lepődött meg Aljoska. Igaz, nem sikerült neki túl jól.

–  Semmi gond, majd megtanítalak rá. És fütyülni tudsz-e?

–  Aha! – bólintott. – Ki ne tudna?

–  Na, majd meglátjuk, ki tud jobban – mosolyodtam el. – Csak ne itt, minek ok nélkül riogatni a népet? Még azt hiszik, hogy mi vagyunk a fülemüle-rablók.{4}

Lélekvirágában látványosan kisebb lett a sárga aggodalom, ám a vörös kíváncsiság elérte a legélénkebb szintet. Tehát kialakult köztünk a szükséges fonál.. amelyből majd óvatosan és körültekintő módon meg kell szőni azt, amire bácsikámnak szüksége van. De vajon nekem szükségem van-e rá?

* * *

–  Itt lakom – mutattam meg a fiúnak a házat. – Zirjanova kereskedőnétől vettem nem egészen egy hónappal ezelőtt. Teljesen megfelelő otthon, bár a kályhákat valószínűleg javítani kell, szökik a meleg. Viszont a tető rendben van, a gerendák nem korhadtak, a lenti koronafa is rendben van. Csak le kell festeni. Menjünk, megmutatom a lovakat. Ugoljok az egyik, a másikat meg Planétának hívják. A lovakhoz értesz?

–  Ki ne értene? – vonta meg a vállát Aljoska. – Apám is tanította, Pavel bácsi is. És miféle név az, hogy Planéta?

–  Szoktad-e éjszaka a csillagokat nézni? – borzoltam fel a vörös haját. – Azok, amelyek a legfényesebbek, és villognak, színjátszósak, na, azok a planéták.

–  Fjokla mama, emlékszem, állandóan a planidájáról beszélt – jegyezte meg Aljoska. – Csak nem a csillagra gondolt.

–  Helyes – bólintottam. – Planida ugyanaz, mint Fortuna. Vagyis sors, ha oroszul mondjuk. Menjünk, nézzük meg, hogyan boldogulsz a lovakkal!

Aztán megmutattam neki a fürdőt, a fáskamrát, a kertet, az öt almafát és ribizli- meg egresbokrokat – épp megjelentek rajta az első gyámoltalan levelecskék.

–  Munka, magad is látod, akad bőven, több, mint az előző gazdáidnál. Egyébként szerintem győzni fogod. Itt van amúgy harminc kopek, menj el a bazárba, és vegyél néhány font marhahúst... és figyelj, ne azt, amelyik öt kopejkába kerül, hanem amelyik hétbe, amelyik frissebb. Meg még búzát, hajdinakorpát... és Csurszinov péktől kenyeret, vagy háromfontnyit. Ha marad, tartsd meg mézeskalácsra! Nekem meg ideje szolgálatba menni, napnyugtakor itt vagyok.

–  És hol szolgál az uraság? – érdeklődött Aljoska. – Nasztaszja néni azt súgta nekem, hogy nyugalmazott...

–  Nyugalmazott vagyok, ami a hadsereget illeti – magyaráztam türelmesen. – De van még más, különleges szolgálat is. Hallottál-e a Titkos Expedícióról?

–  Hát hogyne hallottam volna! – nevetett fel kurtán Aljoska. – Télen Trofim bácsi ment el oda, Tyerentyij Lvovics uraságra panaszt tenni. Csak azok ott utánajártak, és nem lett belőle semmi.

Nesze neked! Bácsikám meg volt győződve arról, hogy a panasztételről senki nem szerzett tudomást, meg hát Trofimnak is megparancsolta, hogy tartsa a száját. Erre kiderül, hogy a szolgák mindenről tudnak!

–  Tyerentyij Lvovicsról nem hallottam semmit, akkoriban még a fővárosban éltem – magyaráztam el annyira, amennyire feltétlenül szükséges volt. – Ide, Tverbe csak márciusban költöztem, amikor bácsikám, Januarij Apollonovics jobblétre szenderült, és megörököltem a vagyonát.

–  Á! – Aljoska a homlokára csapott. – Hát akkor maga az a csintalan uraság, aki elvert mindent, amit a bácsikájától örökölt? És aki kihívta párbajra Mogyeszt Jakovlevicset?

–  Na mi az – érdeklődtem szomorúan –, már az egész város tudja?

–  Az egész – erősítette meg Aljoska.

–  És te honnan hallottál a hercegről?

–  Hát neki adták el a nővéremet, Daskát! – Aljoska láthatóan elszomorodott, lélekvirágának lila szirmai élénkebbé váltak. – Jött az intéző, és sokáig alkudozott az úrnővel. Kár, hogy engem nem vett meg...

–  Gondolod, hogy Korszunov hercegnél jobb sorod lenne? – vontam össze a szemöldököm.

–  Aligha – felelte. – A herceg vad ember, és ezt mindenki tudja. Viszont a nővérem mellett lennénk... szemmel tartanám, mindenesetre...

–  Minden rendben lesz vele – próbáltam minél meggyőzőbbnek tűnni. – Találkoztok majd, elvégre nem a világ végére vitték... Na jó, ideje mennem. A szekeret nem kell befogni, gyalog megyek, nincs messze.

–  És a párbaj? – kérdezte a hátam mögött Aljoska, aki nem bírta leküzdeni a kíváncsiságát.

–  Nem került rá sor – fintorogtam. – Legalábbis eddig. A herceg, olybá tűnik, berezelt.

* * *

Bácsikám nem volt boldog. Némán, kérdések nélkül hallgatta végig az Aljoska megszerzéséről szóló beszámolómat, csengetett, és teát kért.

–  Ügyes vagy, Andrjusa – mondta egy hosszúra nyúlt szünetet követően. – Egyelőre jól haladsz. „Csintalan uraság”, mi? Találó. Nagyon helyesen választottuk ki neked a hírnevet. A lényeg, hogy továbbra is ebben a szellemben csináld. Minálunk meg kellemetlen eset történt.

–  Micsoda? – érdeklődtem. – A vámpír kapcsán?

–  Igen – bólintott bácsikám. – Frol meghalt, múlt éjjel. Elégett... és vele együtt két ivócimborája is. A városon kívül iszogattak, a Volga mellett. Van ott egy ilyen kunyhó, ahol a csónakosok mindenféle felszerelést tárolnak... evezőt, lapátot, a javításhoz szükséges deszkákat. Hát, az éjszaka közepén mindez meggyulladt. Pedig még kályha sincs bent amúgy. Úgy tűnik, a padlón raktak tüzet, szerettek volna megmelegedni. Csak a zsarátnok maradt, még a hamut is szétfújta a szél. Érted, Andrjusa, mit jelent ez ránk nézve?

Meglepetten néztem rá. Rendben, Frol meghalt, elégett. Amúgy sem tudtunk volna semmi információt kihúzni belőle. A vámpír teljesen kitörölte az emlékeit arról az éjszakáról.

–  Nem érted – sóhajtott fel bácsikám. – Nincs semmi, amit a Fénypártiak vagy az Inkvizíció elé le tudnánk tenni, ha kiszimatolják a vad vámpírt. Majd elmondom nekik, hogy Frol nem jegyzett meg semmit, és hol a bizonyíték? Csak a szavaim. Eddig legalább Frolt fel tudtuk volna mutatni, íme az áldozat, kérdezzék ki, alkalmazzák a ravasz kis inkvizítoros trükkjeiket. De most? Még az is rendben lett volna, ha halálra issza magát. A tetemet, mint tudod, szintén ki lehet hallgatni, sok Másféle ismeri a nekromantika tudományát. De a hamut nem lehet kikérdezni. És úgy alakult, hogy nincs semmink a becsületes gondnokon kívül. Csakhogy neki meg semmi haszna, a vámpír auráját nem lehet róla levenni. Frolról még talán sikerült volna.

–  De hát nem sikerült! – jegyeztem meg.

–  Nekem nem sikerült – vetette ellen bácsikám –, de a grófnőnek sikerült volna. Az inkvizítoroknak meg pláne... ha a Legfelsőket küldik ki nyomozásra.

–  És most mitévők legyünk? – Bugyuta kérdés volt. Ha bácsikámnak van bármi terve, azt aligha osztja meg velem.

Csakhogy most nem hibáztam el. Megosztotta.

–  Úgy gondolom, öcsém, hogy lóugrásban kell haladni. Elmondok Jablonszkaja grófnőnek mindent, amit a vámpírról tudok. Érted, mi a lényeg? Elébe kerülni az eseményeknek! Ha a vámpír megjelenik, a mi Őrségünktől nem várhatnak el semmit. Kapják el most már maguk, mi megtettük, ami tőlünk telt. Azzal sem vádolhatnak minket, hogy rejtegettük ezt a gazembert. Ráadásul a mi bejegyzett vámpírjainkat sem vádolhatják meg semmivel. Mert ha a mieink közül való lenne, felfednénk-e ezt a dolgot a Fénypártiak előtt?

–  És ha a vámpír már eltűnt Tverből, és nem lesz több harapás? Nem ütjük meg a bokánkat?

–  Nem – nevetett fel bácsikám. – Az még jobb. Mert akkor az a helyzet alakul ki, hogy kimutattuk irántuk érzett tiszteletünket. Ha a mi Őrségünk ugyanolyan erős lenne, mint az övék, egy ilyen lépést Péterváron szégyenként könyvelnének el. Harald tombolna. De te magad is tudod, hogy mi most gyengébbek vagyunk, és emiatt a Fénypártiak felé minden módon ki kell mutatnunk a jóindulatot, és akkor ez nem szégyen lesz, hanem bölcs ravaszság. Miközben a ruhaujjban elrejtjük a káró ászt – a te Aljoskádat. Egy év alatt eljuttatom az első szintig! Érted már, miért nem szerezhet tudomást róla a grófnő idő előtt?

Bólintottam. Nagyon szerettem volna témát váltani, kérdezni a tömlöcben ücsörgő Pavel Buerakov sekrestyésről, viszont akkor beszélnem kellett volna Anyutáról is. De minek? Hogy bácsikám nevetség tárgyává tegyen? Majd inkább valami más úton, Pjotr Ivanovicson keresztül...

* * *

Napnyugtakor értem vissza, és reméltem, hogy végre ki tudom aludni magam. Szerencsém volt – éjszakai őrségbe, a soron következő eredménytelen vámpírüldözésre bácsikám nem osztott be. „Neked most – magyarázta – fontosabb dolgod van.”

A „fontosabb dolog” a házban volt, buzgón sikálta a padlót egy durva ronggyal. A „dolog”, finoman szólva sem nézett ki jól. Bal szeme alatt egy hatalmas monokli éktelenkedett, könyökén az ing szétszakadt, haja zilált, ajka felpuffadt.

–  És ezt hogy kell értenem? – érdeklődtem fentről lenézve a fiúra.

–  Az én hibám, uram – felelte anélkül, hogy felnézett volna.

–  De mi történt?

–  Kicsit összeverekedtem a helyi fiúkkal – vallotta be. – Jöttem a bazárból, hoztam vásárfiát, erre csapatostul nekem rontottak, és elkezdtek csúfolni.

–  És mit mondtak? – kezdett érdekelni a dolog.

–  Vörös – keserűség csengett a hangjában. – Vörös-vörös-szeplős, bármi ő, csak nem hős...{5} Hát, az egyiket, a legpofátlanabbat orrba vágtam. Erre ők rám támadtak... és elszabadult a pokol... én még csak hagyján... de a vásárfiát mind széttaposták... kidobott pénz...

–  Hányan voltak? – pontosítottam. – Egy csapat... attól függ, honnan nézzük... viszonyítás kérdése.

–  Vagy hatan... ha a kicsit, a barna képűt is beleszámítom, akkor heten. De nem mindenki bunyózott, csak négyen... Nos, uraság, hibás vagyok, nem vigyáztam a holmijára. Kapok verést?

–  Menjünk csak a hátsó udvarra! – mondtam szigorú hangon, megragadtam Aljoska könyökét, és vonszolni kezdtem magam után. Engedelmesen követett, lehorgasztott fejjel. Az aurája sárgás-lila volt, pont, mint az útszéli csormolya. Nyugtalanság és félelem. Érthető! Első napja van az uraságnál, és rögtön ilyen történik! – Nézd, hogyan állok! – mondtam szárazon. – Látod, a lábamat egy kissé behajlítottam... ezt azért, hogy könnyebben el tudjak ugrani. Állj te is így! A kezedet meg tartsd így! A könyököd a bordád mellett legyen! A kezedet szorítsd ökölbe! Most pedig ereszd lejjebb az öklödet, hogy egy szintben legyen a kezeddel, hogy az ízületet ki ne üssék a helyéről! És üss a jobbal! Egyenes ütés, a könyököd a bordádhoz ér, mozgás közben az öklöd megfordul. Ismételd meg! Nem, ne így, hanem így! Aha, már jobb!

Igyekeztem megmaradni a „csintalan uraság” szerepében, és furamód még tetszett is.

–  Akkor nem ver meg? – nézett rám meglepetten.

–  Verni nem, de hajtani igen. De még mennyire! – feleltem. – Meg kell tanulnod rendesen verekedni. Hogy akár négyen, akár hatan támadnak rád, úgy üsd szét őket, hogy egy foguk ne maradjon a helyén. Aljoska, nekem nem egy egyszerű inas kell, hanem harcias! Hiszen te is érted, hogy a munkám veszélyes is, nehéz is... Bármi megtörténhet. Kell hogy legyen velem valaki, akivel vállvetve harcolhatok... Mit bámulsz? Meg kell tanulnod karddal és tőrrel harcolni, pisztollyal lőni. Holnap elmegyünk a városba, valami csendesebb helyet keresünk, ahol tudunk lövöldözni. Meg azt is kipróbáljuk, ki tud hangosabban fütyülni.