7.

KONGTAK a harangok, örömteli csengéssel töltötték meg a száraz, régóta várt napsütéssel átitatott levegőt. Húsvét ünnepének hete volt, a Fényes hét. Fényes... mi közöm nekem hozzá? Igen, Alekszander Kuzmics nem keveset bajlódott, míg elmagyarázta nekem, a kis taknyosnak: a Fény is, a Sötét is a világegyetem ősi erői csupán, nincs közük sem Istenhez, sem Ördöghöz. „Azt gondolni, hogy mi, Setétek az Ördögöt szolgáljuk – jelentette ki, vörös szőrrel benőtt ujját felmutatva –, ugyanolyan, mintha a zöldet a savanyúval kevernénk. Mindkettő lehet egy és ugyanazon tárgy jellemzője. Például az uborkáé. Andrej, te már Másféle vagy, az emberi gondolkodáshoz már nincs közöd. Számodra nem létezik Isten, és nem létezik Ördög sem. Legalábbis a Másfélék létezése alatt, és mi pont annyi ideje létezünk, mint az emberiség – senki sem látott a mieink közül Ördögöt, de Istent sem. Az emberek csak hadd higgyenek, nekik ez még javukra is válik, ez megteremt valamiféle rendet. De mi más téma vagyunk. Másféle.”

Akkor legyen így. Lehet, hogy nincs semmi sem a felhők mögött, sem a föld alatt. De akkor mitől van ez a szívmelengető érzés? Pont, mint gyerekkoromban, Csernopoljéban. Egyébként a Homály első rétegében már jó néhány napja összezsugorodott és elhervadt a kék moha. Elmúlnak majd a szent napok, visszatér minden a régi kerékvágásba, és a moha is feléled. Hiszen régebben is így volt.

A bálba tartva töprengtem ezeken. Elmondhatjuk, hogy a hintóban, bár a tegnap megvásárolt szekér úgy hasonlított egy hintóra, mint egy muzsik vastag kabátja egy generális egyenruhájára. Amúgy meg, mi a gond? Az a dolgom, hogy idegesítsem a társadalmat? Hát tessék. Viszont a szekér tartós, könnyű, Tyimoskával ketten minden erőfeszítés nékül ki tudjuk rángatni a pocsolyákból. Néha egy csipetnyi mágiával – de csak úgy, hogy senki se gyanakodjon.

Ej, mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna Tyimoska nélkül! Józanul még kevésbé elviselhető, mint amikor felönt a garatra. Ül fent a bakon, bárányhústól és hagymától, meg még ki tudja, mitől bűzlik. Monoton hangon, vontatottan énekel: „Ha kimegyek a mezőre”, vagy ami még rosszabb, elkezd okoskodni mindenféléről, ami a szeme elé kerül. Ettől az okoskodástól még a legyek is elpusztulnak. Még a Homályon keresztül is megvizsgáltam, nincs-e itt valami Másféle. Nem, hétköznapi ember, hétköznapi fajankó. De sehogy nem tudom rávenni magam, hogy megkorbácsoljam... bár az összes valószínűségvonal szerint az jön ki, hogy úgysem lesz semmi értelme. Jobb lenne elküldeni a faluba, és helyettesíteni valakivel.

De elég kemény dió ez. Már hetek óta töröm a fejem azon, hogyan hajtsam végre bácsikám megbízását – de semmi használható nem jut eszembe. Az, hogy mit tegyek, hogy én kaparintsam meg Aljoskát, többé-kevésbé érthető, és még csak nem is annyira bonyolult. Hogy miként kössem magamhoz, ez sem bonyolult. Tanulmányoztam őt a Homályból, rájöttem pár dologra. Kár, hogy a gondolataiba nem lehet belemászni és a lélekvirágából sem lehet őket kiolvasni. Ez bácsikám lezáró varázslata, illetve annak mellékhatása. Egyikünk sem fogja meglátni a fiúban a Másfélék adottságait, de senki nem lesz képes arra sem, hogy a jelen pillanatban uralkodó hangulatán kívül bármit ki tudjon húzni a lélekvirágából. Egyébként meg olyan ez, mint Achilles sarka! Ha véletlenül egy Fénypárti szeretné elolvasni Aljoska gondolatait, és nem sikerül neki, akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy valami nem stimmel. Igaz, nem tudtam rájönni arra, miért is akarna egy Fénypárti belemászni ennek a hétköznapi szolgáló legénykének a gondolataiba.

Igen, megvenni nem nehéz. Magamhoz édesgetni sem. De hogyan tovább? Mi olyat kell vele, a fel nem szentelt Fénypártival tenni, hogy a Homályba eszement rémületben lépjen be, vagy dühben, vagy állati vágyban, vagy hozzám hasonlóan, elkeseredésben? Mit kell vele művelni úgy, hogy közben ne veszítsem el a bizalmát?

Létezett egy logikai feladat a farkasról, a kecskéről és a káposztáról – ilyen feladványt adott nekünk a számtan- és logikatanár, Nyil Iljics a Katonai Iskolában. Voltunk vagy tizenkét-tizenhárom évesek... és egyikünk sem tudta megoldani, hiába ígért Iljics jó jegyet érte.

Ez a bál! Nagyobb örömmel mentem volna őrségbe, még valami alakváltó Pjotr Ivanovics társaságában is... az ő esetében legalább egyértelmű, mihez tartsam magam. A bál meg... emlékszem még a seregben, állsz, mint egy fajankó, fogalmad sincs, mihez kezdj magaddal. Kit illik a hölgyek közül felkérni, kit meg nem, mert még sértésnek veszik. Mindenféle anyuskák és néninék tekintetének kereszttüzében lenni, akik mindenkiről tudják, ki az összes rokonának örököse, ki jó parti, kiben csörgedezik kék vér, amely a Rurik- vagy legalább a Nariskin-dinasztiához vezethető vissza... és ki az, aki hétköznapi nemes, mindenféle titulus nélkül, és csupán egy kis falucska van a birtokában, az is a Szimbiri kormányzóságban, negyvenvalahány lélekkel, tőkéje nem több kilencszáz rubelnél – nyolc évig utalták nekem a nyugdíjat tragikus körülmények közt elhunyt apuskám után. Odamész ezzel a teherrel a nyakadon egy ifjú szépséghez, róla meg kiderül, hogy Patyomkin herceg másodunokahúga. Hát nem szégyen? Senkit nem kérni fel, hanem egyenesen oda menni, ahol kártyáznak? De hát kik azok, akik kártyáznak? Mind korosodó férfiak, családfők. A Katonai Iskolát nemrég elvégző tejfölösszájúnak, mint én, nincs helye a társaságukban. Marad a feszengés.

Egyébként itt a leosztás kicsit más. Bácsikám nem tanácsolta, hanem egyenesen utasított arra, hogy megjelenjek a bálon, amelyet Jablonszkaja grófnő rendezett a szent napok tiszteletére a városi házában.

–  Ideje bekerülnöd a társaságba – magyarázta, miközben madeirát szürcsölt egy magas falú pohárból. – Megnézed a többieket, a többiek meg téged. Tudod, ki mondta, hogy „az ellenséget szemtől szemben kell ismerni”? Nem tudod? Én sem, de jól mondta. Annál is inkább, mert közvetlenül már nem harcolunk senkivel, egyre nagyobb szerepet kap a diplomácia meg a felderítés... A lényeg, hogy bemutatlak a grófnénak. Csak ne játszd a hülyét, és ne gorombáskodj! A grófnő bizonyos dolgokban rémesen ostoba, valamiben meg végtelenül ravasz, mint a róka a kínai mesékben... na meg a mi meséinkben is.

Ami azt illeti, nekem sem volt ellenemre megnézni a Nagy Anyát, ahogy a grófnőt a Tveri Éjszakai Őrségben egymást közt nevezték. Viktorija Jevgenyevna Jablonszkaja grófnő, a hatvannégy éves özvegy... legalábbis az emberek így tudják. A leghatalmasabb varázslónő, aki nem besorolható egyik osztályba sem. Már húsz éve áll a Tveri Éjszakai Őrség élén, leváltva ezen a poszton a számunkra ismeretlen oknál fogva Kis-Oroszországba átköltöző nagy mágust, Foma Nyikitics Bulitnyikovot. Azt mondják, hogy eléggé sajátos nőszemély.

Na meg, más Fénypártiak is ott lesznek körülötte. Közülünk viszont csak a bácsikám meg én. A többieket nem lenne ildomos ilyen magas rangú társaságba beengedni. Mit lehet tenni, így alakultak az elmúlt évek – szinte minden őrjáratosunk vagy kispolgár, vagy kupec. Vannak persze az Egyház képviselői is, de nekik még annyi keresnivalójuk sincs egy bálon.

Bácsikám elmondása alapján a grófnő húsvéti bálja sokéves hagyomány errefelé. Tver Másféléi, Fénypártiak és Setétek egyaránt azon a napon fegyverszünetet kötnek... ugyan már régóta nem állunk harcban egymással, csak van egyféle ravasz nyüzsgés, amelyet bácsikám „nagy játszmának” nevez. Neki meg lehet bocsátani, nagy hódolója a sakknak. Gyanítom, azért csábított ide engem a fővárosból, hogy legyen méltó partnere.

Holott el kell ismerni, hogy sokkal jobban játszik nálam.

Miközben ezeken járt az eszem, észre sem vettem, hogy odaértem a rendeltetési helyemre. A grófnő itáliai stílusban épült háza előtt hívógatón fénylettek a különféle színű lampionok, amelyeket a rácsos kerítésre akasztottak – mindezt úgy, hogy még nem is ment le a nap. Egyszóval – Fénypártiak.

Megparancsoltam Tyimoskának, hogy üljön nyugton, és ne hagyja ott a lovakat, aztán elhagytam a szekeret, és beléptem a kitárt kapun. Mielőtt felsétáltam volna a márványlépcsőn a díszbejáratig, ránéztem a házra a Homályon keresztül.

Eltűntek az oszlopok, eltűnt a falakról és a tetőről a stukkó. A márvány téglává változott, az öntöttvas kerítés valami meglepően magas és meglepően szúrós vadrózsa fallá. Amely teljes erőből virágzott – mindezt április közepén!

Egyébként nem sokáig nézegettem a ház homálybéli határait. Felmentem a lépcsőn, meghúztam a csengő zsinórját, a hangra kijövő szolgának bemutatkoztam, és azonnal be is vezettek a nagyterembe.

Úgy tűnt, hogy mindenkinél később érkeztem, mert a terem egy zsibongó méhkasra emlékeztetett. Itt volt mindenki! A nemességen kívül feltűnt néhány gazdagabb kupec (bácsikám, rögtön azután, hogy megérkeztem Tverbe, felvilágosított arról, kik a leginkább tiszteletre méltó városlakók). Látszott, hogy a grófnő is szerette átlépni a korlátokat. Ki hallott már olyat, hogy a kupeceket (és az ő kipirosított, felcicomázott feleségeiket és lányaikat) beengedjék a nemesi közösségbe! Ilyesmire korábban még csak gondolni sem tudtam! Egyébként érdekesen alakul; az emberekkel őméltósága kivételt tett, velünk, Setétekkel pedig nem. Úgy tűnik, nagyon nem kedvel minket.

–  Mindig elkésel! – sziszegte könyökömet hátulról megfogva a ki tudja, honnan előbukkanó bácsikám. – Menjünk, bemutatlak a grófnőnek. És ne feledd, hogy kell vele viselkedni! A többiekkel kapcsolatban mérlegelj a szerint a hírnév szerint, amelyet kitaláltunk neked!

És szinte erőszakkal kezdett vonszolni a legkülönfélébb korú díszes dámák tömegén keresztül, át a hófehér selyemleplek mögül áradó hegedűmuzsikán, a pipákból felszálló acélszürke füstgomolyagon – a dohány szippantása már ezen a provinciális helyen is kiment a divatból.

A grófnő a terem másik végén, egy angolosan elrendezett kandalló melletti széken ült. Magas volt, és sovány, frizuráját – melybe nem kevés ősz hajszál vegyült – rafináltan bodorítva viselte. Hosszú, vékony ujjak... szürke, állhatatos szemek. Türkizkék ruháján megcsillantak a beleszőtt ezüst szálak. Viktorija Jevgenyevna nem fogadta el az abroncsos szoknyákat. És nem egy szobakutyus gömbölyödött össze a lábánál, hanem egy hiúz – nem túl termetes, ám annál idegesebb.

–  Grófnő, engedje meg, hogy bemutassam önnek a mi új... nos... alkalmazottunkat – hadarta bácsikám a kellő meghajlás után. – Andrej Galaktyionovics Polinszkij, nemes, a gárda szolgálaton kívüli hadnagya, a fővárosban volt elfoglaltsága, idén márciustól pedig állami szolgálatba állt a mi tveri Irodánkban... Rendkívül tisztelettudó fiatalember... Remélem, ön is megkedveli.

–  Kimerítettél, Januarij... úgy értem, világos, Ivan Szavvics – jelentette ki gúnyosan a grófnő, miközben fürkészve méregetett engem. – Hiszen kivetetted a „Figyelmetlenség körét”, minek ez a sok kétértelmű badarság? Nos, üdvözöllek, Andrej Galaktyionovics! – nyújtotta felém a kezét a grófnő, de amikor lehajoltam, hogy megcsókoljam, hirtelen elrántotta, és két ujjával az orromra koppintott. – Hagyjuk ezeket az emberi ostobaságokat! Micsoda buta szokás ez az egész rituális kézcsók! Megalázza a női méltóságot, kihangsúlyozza törékenységünket, mi több, azt, hogy nem vagyunk teljes értékűek! Na mi van, Setét? – Tarkóm jellegzetes nyilallásaiból arra következtettem, hogy most a Homályon keresztül vizsgál engem. – Harmadik szint, és a második sincs már túl messze. Úgy hallottam, hogy a fővárosban botrányba keveredtél. Megsajnáltál egy vad Fénypárti nőt? Ej-ej, pedig Setét vagy! És nem tudtad elsimítani az ügyet a vezetőséggel, elszaladtál hát a bácsikád védőszárnyai alá... Ne meredezzenek a tűszirmaid, szokjál hozzá! Ha már velünk kell élned, a mi szokásainkhoz kell igazodnod. Nemegyszer fogunk még összeveszni és kibékülni... Rendben, megnéztelek magamnak, most már mehetsz. Táncolj a lányokkal, igyál egy kis pezsgőt! Mi meg Ivan Szavviccsal elcsevegünk a kis öregkori dolgainkról.

Lényegében kipenderített onnan.

Érdekes, gondoltam, miközben ujjam csettintésével hívtam oda a tálcát körbehordó szolgát, milyen lehet azoknak a Fénypártiaknak a dolga, akik a grófnőt szolgálják? Őket ugyanígy zavarba hozza?

Mivel nem volt jobb dolgom, felkértem táncolni egy kedves lánykát. Szamarceva Jekatyerina Matvejevna, tizennyolc éves, az adóhivatalban dolgozó Matvej Antonovics tisztviselő lánya. Minden vágya, hogy férjhez mehessen, sok gyereket szeretne, odavan a málnalekvárért, és retteg az egerektől. Mindezt lélekvirágának legfelső szintjeiből olvastam ki. Vajon elszédítsem a fejét? Egyúttal a léhűtő szerepét is meggyőzően játszhatnám. De a lányból hiányzott... valami. Vagy az elevenég, vagy az ész... Emiatt aztán letáncolva vele egy kört gálánsan meghajoltam előtte, és csatlakoztam a férfiak egy csoportjához, akik épp Bacchus oltárán áldoztak. A grófnő javára írható, hogy a borokat csak dicsérni lehet. Nem vagyok egy kifinomult szakértő, de a seregben eltöltött öt év sokat számít! Volt kitől tanulni.

Természetesen a Homályon keresztül is nézelődtem. Nem volt itt túl sok Másféle, a Setétek közül pedig csak bácsikám és én jelentünk meg. Fénypártiak voltak vagy heten, a grófnővel együtt. Eszembe jutott, hogyan magyarázta Alekszander Kuzmics: a Másfélék ritkán találkoznak, tízezer közönséges emberre mindössze egy Másféle jut. És ha azt nézzük, hogy Tver nem egy nagyváros, elmondhatjuk, hogy elég sokan gyűltünk itt össze. Ha pedig beleszámoljuk azokat a Setéteket is, akiket az alacsony származásuk miatt nem hívtak meg...

Nem volt kedvem többet táncolni, ismerősre ebben a nemes társaságban nem tettem szert, a bor kicsit a fejembe szállt, és ezért abba kellett hagyni az ivást. Nem mintha tartottam volna attól, hogy leiszom magam... a Másféléket nem fenyegeti a másnap. De ha ilyen állapotban lát meg engem a grófnő? Gondolhatnánk, vajon mi bajom lehet belőle? Elvégre ő Fénypárti, gúzsba kötik az erkölcsök, egész élete úgy áll össze, mint egy mozaik – félelemdarabkákból; megszegni ezt, nem betartani azt. Én meg Setét vagyok, és az szabadságot jelent, jogomban áll azt tenni, amit akarok, és csak azok felé kell elszámolnom, aki erősebb. A grófnő elvileg erősebb... magasabb... ugyanakkor idegen. Ideje fittyet hányni a véleményére! De valahogy mégsem sikerült. Belül valami nem engedte.

Hogy múljon ez az érzés, elmentem a kártyaasztalokhoz. Természetesen nem terveztem játszani, de jó volt ott sürgölődni, a játékba belekukkantani, meghallgatni az embereket... egy kis erőt magamba szívni. Itt már nem szégyenkeztem a grófnő előtt; nem másét veszem el, csak azt szedem fel a földről, ami leesett. Az emberek kártyáznak, idegeskednek, aggódnak, megsértődnek, irigykednek, felháborodnak... érzelmeik viharos áradatként ömlenek bele a Homályba, hogy ott fokozatosan feloldódjanak, mint egy csepp tinta egy lavór vízben. Feloldódnak, és olyan erővé változnak át, amelyet mi, Másfélék kihúzunk onnan. De ezt megtehetjük közvetlenül is, a Nagy Megállapodás csak azt tiltja, hogy az erőt törvénytelenül elhasználjuk, de azt, hogy összegyűjtsük – nem. „Van itt azonban, Andrjusa öcsém, egy kis akadály – idéztem fel Alekszander Kuzmics legelső óráit. – Nem szabad az emberkéket olyan körülmények közé juttatni, hogy az érzelmeket kikényszerítsék. Más szóval, ha te kínzod vagy elcsábítod őket emiatt, az már a tizenkettedik paragrafus megszegése. De ha ezt ők maguktól teszik... te meg egyszerűen csak odacsapódtál, az megfelel a Nagy Megállapodás szabályainak.”

Játszottak itt whistet és biliárdot is, de nem nagyban, mint Wehenmacher ezredesnél, hanem csak kicsiben. Ezek szerint tiszteletben tartották az uralkodónő rendeletét. Egyébként enélkül is akadtak érzelmek bőven. Az emberi természet, mi mást mondhatnék? Ha öt rubelt veszít, ugyanúgy búslakodik, mintha ötszázat. Vagy szinte úgy. Mindenesetre van miből csemegézni.

Járkáltam kicsit keresztül-kasul, megnéztem a játékosokat, aztán úgy tettem, mintha elfáradtam volna, leültem egy igen szerencsésen elhelyezett, zöld bársonnyal bevont díványra – és figyelni kezdtem a legközelebbi asztalnál zajló játék menetét. Az, hogy csak tarkókat és hátakat láttam, cseppet sem zavart. Egy csipetnyi mágia, és máris látod a kártyákat. Ráadásul senki sem vethette a szememre ezt a csipetet, hiszen én csak nézelődtem, nem varázsolok, mondjuk, bubit a dámából. Nem befolyásolom az embereket. Ülök, nem piszkálok senkit, csendesen gyűjtögetem az érzelmeiket, amelyeket oly bőkezűen szórnak szét a térben.

Nem sokkal ezután egy idősebb férfi vonta magára a figyelmemet, aki már huszonöt rubelt veszített. Bánkódnia kellett volna – de ő csak nem. Vidámság, szenvedély, illetlen szavak – fröcsögött belőle, egészen olyan volt, mint Peterhofban a szökőkút... de mindeközben látványosan élvezte az egészet. Ízléstelen fickó volt, ez a lényeg.

Merő kíváncsiságból rápillantottam a Homályon keresztül a lélekvirágára – és sokáig ültem tátott szájjal. A férfiról kiderült, hogy Másféle, ráadásul Setét, de még nem szentelték fel. Ragyogását tekintve – negyedik szint.

Azonnal értesíteni kellene bácsikámat. Jól jönne nekünk egy mágus az Éjszakai Őrségben. De újra feltámadt bennem az ellenkezés, és nem úgy cselekedtem, ahogy kellett volna, hanem ahogy kedvem tartotta. Szóval, elterültem a díványon, és figyelmesen tanulmányoztam a férfit, hol a Homályon keresztül, hol szokványos szemmel.

Ötven év körülinek nézett ki. Magas, vaskos testalkatú, parókája félrecsúszott, látszott a saját őszes-vörös haja. Arca piros volt – vagy a túláradó érzelmek, vagy az elfogyasztott pezsgő miatt. Szeme kicsi, szürke, pillantása meg valahogy Haraldra emlékeztetett akkor, amikor Marja Glebovna miatt szidott. Karja hosszú, minden bizonnyal erős is, ujjai vaskosak, mint a hordós savanyú uborka... Drága és divatos ruhát viselt, azonban fehér pantallóján vörösbortól származó folt éktelenkedett... de úgy tűnt, mintha vér lenne.

Lássuk csak, ki az, aki ennyire érdekes! Külső megjelenése nem mondott nekem semmit, bár bácsikám gondolatban átküldte nekem a városi arisztokrácia összes képviselőjének a portréját. Ezek szerint vidékről érkezett ide. Viszont, ha meghívást kapott a grófnőhöz a bálba, akkor nem egy véletlenül erre tévedő madárka. Nagy a valószínűsége, hogy egy földbirtokos a Tveri kormányzóságból, aki gyakran látogat ide a birtokáról.

Közben a titokzatos ismeretlen megérezte magán a pillantásomat, és hirtelen felém fordult.

–  Há! Ez meg miféle szerzet? – kiáltott fel, és megpaskolta a combját. – Miért nem ismerem?

Felálltam a díványról, és kissé meghajoltam.

–  Andrej Galaktyionovics Polinszkij hadnagy, szolgálatára. – Nem láttam értelmét hozzátenni, hogy most épp a Titkos Expedícióban szolgálok. – Önben kit tisztelhetek?

–  Hát nem ismersz engem? – lepődött meg a férfi. – De hát itt mindenki ismer, mindent én tartok itt kézben!

És hogy megmutassa, hogyan, marokba szorította a jobb kezét, és hangosan rácsapott a ballal.

–  Úgy tűnik nekem, hogy őexcellenciája Nyikolaj Petrovics Arharov úr másképp néz ki – nevettem fel gunyorosan. – És ugyanez vonatkozik a város fejére, Szkvaronszkij grófra. Önnel viszont, már megbocsásson, eddig nem volt szerencsém találkozni. Csupán egy hónapja tartózkodom Tverben – tettem hozzá békítőleg.

–  Ha már így áll a dolog, most az egyszer megbocsátok – tört ki hahotázva a vesztes játékos. – Mogyeszt Jakovlevics Korszunov herceg, helyi földbirtokos. Tisztséget nem töltök be, minek az nekem, anélkül is mindenki tart tőlem! Te meg, hadnagy, ide szaporán, az asztalhoz! Kártyázzunk, hadd ismerjelek meg közelebbről!

Ez a hercegecske tényleg kellemetlenségre áhítozik? Vagy egyszerűen ostoba? Vagy ez is, az is? Akárhogy is, ideje ezt a szemtelen fickót kicsit megrövidíteni.

Sok mindent megtehetnék vele vele úgy, hogy közben nem lépek ki a megengedett keretek közül. Elvégre nem csótánnyá akarom változtatni! Valami apróságra lenne szükség, egy hetedik fokozatú beavatkozásra, hogy az emberekben fel se merüljön, valami nem stimmel. Például kiüríteni a beleit... vagy, még jobb, mászkáljon négykézláb, röfögve... jól bepezsgőzött, senki nem lepődne meg rajta. Vagy lehetne Perzselő Bűnbánatot küldeni rá – könnyek közt ismerje el bűneit mindenki előtt... egy ilyen disznónak biztos van bőven. Igaz, ez már nem hetedik, de nem is hatodik, hanem harmadik fokozat lenne.

De nem tettem semmit. Nem azért, mert fukarkodtam a mágiával – a szintemhez járó éves beavatkozásoknak csupán egytizedét használtam eddig el. Egyszerűen csak úgy állt a helyzet, hogy Korszunov herceg nem volt teljesen ember... és most még nem is kell erről tudnia. Ha a mieink eddig nem fedezték fel, ez előbb vagy utóbb megtörténik, összeszedik, mesélnek neki a Másfélékről, segítenek neki felemelni a saját árnyékát, és fejest ugrani a Homályba... és már igazi Setétként kijönni onnan. Még az is lehet, hogy Janyik bácsi felveszi őt az Őrségbe, elkél némi segítség, a Fénypártiak túlsúlyban vannak... Minek szégyenítsem meg? Minek szerezzek magamnak ellenséget? Ráadásul úgy tűnik, erős ellenséget. Ha a rejtett ereje negyedik szintre sorolható, hova fog ez fejlődni az évek során? Tegyük fel, én sem maradok a harmadik szinten örökké, de nyilvánvaló, hogy ki előzi majd meg a másikat. Nem kell ide az ostobaság. Cselekedjünk emberségesen!

–  Hálás vagyok, méltóságos uram, ezért a nagylelkű ajánlatért – nevettem fel –, de nem nagyon akarózik. Tudja, nem szeretek kártyázni. És mondjuk ki nyíltan, nem Istennek tetsző cselekedet ez.

A herceg dülledt szemmel bámult rám, és most úgy nézett ki, mint egy hatalmas varangy. Az, hogy elutasítottam az invitálását, nemcsak megsértette, de a végletekig meg is döbbentette. A vörös arcon csak egyetlen gondolat volt olvasható: Ilyen nem létezik!

A füléhez azonnal odahajolt egy alacsony, kopaszkás, középkorú uracska, és nekilátott suttogva hadarni valamit.

–  Hát erről van szó – dörögte a herceg, és közben bosszúsan lökdöste el magától a kopaszt, akire többé már nem volt szüksége. – Erről fúj a szél, hadnagy! Egy gazdag nagybácsi örököse, aki a gatyáját is eljátszotta! Még hogy nem szeret kártyázni! Nézzenek rá! – A herceg felém nyújtotta vaskos ujját, amelyen egy köves aranygyűrűt viselt. – Csak berezelt! Retteg attól, hogy az utolsó garasát is elveszíti. És ő egy nemesember? Milyen idők járnak, kérem? Hogy egy orosz nemes féljen a kártyától? Hogy reszketve féltse az utolsó petákját, mint valami fösvény? És ilyenek fogják megvédeni Oroszhont? Nyugalmazott hadnagy, mi? Szolgálaton kívül? Korát tekintve egy taknyos, nem tűnik nyomoréknak sem, és már nem szolgál? Nyilván a gyávasága miatt zavarták el a seregből.

–  Szántszándékkal sérteget engem, herceg? – kérdeztem a lehető leghűvösebb hangon. Nehéz dolog ez: fagyosnak tűnjön a hangom, miközben odabent láva fortyog. Nehéz, de nem lehetetlen. Az elmúlt másfél év alatt sok mindent meg kellett tanulnom.

–  „Sérteget”, hogy oda ne szaladjak! – hahotázott tele torokból Mogyeszt Jakovlevics. – Hát kinek képzeled te magad? Megsérteni csak velem egyenrangú embert lehet! De te hozzám képest egy senkiházi vagy! Egy tetű! Ilyeneknek a disznóólban a helye!

Ezek után már nem vonulhattam vissza.

–  Hát akkor, herceg – mosolyodtam el –, a következő lehetőségeket tudom felajánlani. Persze csak ha valóban herceg, nem pedig valami útszéli mocsok. Várom a segédeit... vagy a bocsánatkérését. A címemet majd tudatják önnel... különféle csúszómászók.

Jól kezdem a tveri karrieremet! Néhány óra elteltével... vagy jó, legyen inkább nap, megölöm ezt az előkelő hájtömeget... és hogyan tovább? A párbajt szigorúan tiltják. Ha egyszerű ember lennék, könnyedén Szibéria is lehetne a vége. Bár sokkal valószínűbb, hogy inkább néhány hónapot kapnék az erődben. Ilyesmi persze nem történik meg a Másfélékkel, bácsikám majd közbenjár, az egyiknek az agyára megy, a másikat megfenyegeti, és végül elsimítják az ügyet. Elvégre nem azért rángatott ide, hogy elveszítsen egy értékes alkalmazottat?

Értékes? És mi értékeset tettem eddig hozzá? Azt sem tudom, hogy kezdjek neki a számomra kijelölt feladatnak... Bácsikám kisegít, de nagy valószínűséggel a véremet is kiszívja majd. És hogy Harald mit tenne hasonló helyzetben, inkább nem is gondolok bele.

Egyébként a fővárosi Nappali Őrség felette áll a vidékinek, és szigorúan véve Harald bizonyos tekintetben Janyik bácsi felett áll. És ha ez a történet a fülébe jut... márpedig ez elkerülhetetlen...

–  Menjünk, Andrej Galaktyionovics, aranyom, menjünk! – Valaki puhán átkarolta a derekamat, és elkezdett vonszolni. – Felöntöttél a garatra, barátom... kell egy kis friss levegő, gyere, szellőzz ki egy kicsit...

Elég volt bácsikámra gondolni, meg is jelent!