18.

A KATONAI Iskolában, különösen az első években gyakran kénytelen voltam verekedni – korombeliekkel is, és idősebb kadétokkal is. Akkor fedeztem fel magamban azt az értékes tulajdonságot, amelyet Makszim bácsi csak úgy hívott, hogy a csapás elviselésének képessége. Lendületből megütöttek, elárasztott a fájdalom, a szememet majdnem elöntötte a könny, de én a markoba szorítom ezt a fájdalmat, legbelül kihűl minden, a fejem pedig óramű pontossággal kezd működni. A fájdalom valójában nem tűnik el, vissza is fog térni, mégpedig kétszeres erővel, követeli majd a jussát, a könnyem is kicsordul – de mindez csak később, most viszont legjobb képességem szerint kell kihasználni ezt az előnyt.

Most is elöntött a rémület, csalódottság jelent meg a szememben – de falat építettem magam és az érzéseim közé. Először a dolog, aztán jöhet minden más.

–  Mi ez? Hol vagyok? – sóhajtotta zavarodottan Aljoska.

–  Menjünk! Gyorsan! Majd mindent elmagyarázok, de most minél hamarabb el kell menni innen!

Erősen tartottam a könyökét, és kivettem a zsebemből a nyírfakéreg bocskort, kissé összenyomtam – és előttünk megnyílt egy egyenes út. Ez a varázstárgy azért is hasznos, mert nemcsak rád, hanem arra is hat, akihez hozzáérsz. Talán egy egész ezredet is át lehet így vinni, csak az a lényeg, hogy erősen kapaszkodjanak egymásba.

A visszaút érezhetően több időt vett igénybe, a sebesség minden bizonnyal függ az össztömegtől. Egész úton egy szót sem szóltunk. Aljoska forgatta a fejét, bár különösebb látnivaló nemigen volt. A Homályban a hercegi birtok helyén egy fatönkökkel borított pusztaság volt, a mező, amelyet kettészelt az út, ugyanúgy mező maradt, de beborította a sűrű köd, amelyet csak napfelkelte előtt egy órával láthat az ember. A falu helyett erdő állt – komor, vénséges, aljnövényzetnek szinte nyoma sem volt. A fenyőerdő helyén pedig, ahol a lovakat hagytuk, egy kiszáradt mocsárt láttunk. És sehol egy szín – csak a szürke véget nem érő árnyalatai. És hangok sem voltak... csak a vér dobol az ember fülében.

Végül kiléptünk egy rétre, ahol Ugoljok és Planéta vártak minket.

–  Kilépünk a Homályból! – adtam ki az utasítást. Ez még egyszerűbb is, mint belépni. Csak engedd el az árnyékodat! Így ni!

Elsőre sikerült neki, bár félt, hogy bent ragad. A Homályba gondolkodás nélkül lépett be, az érzelmek hevében, de azóta már volt ideje kicsit magához térni. Megijedhetett volna, sokkot is kaphatott volna... minden ember másképp viseli a felszentelés pillanatát. Pontosabban már nem ember, hanem Másféle.

A hétköznapi világ madárcsicsergéssal, álmukban horkoló lovakkal, fenyőgyanta illatával és csillagfénnyel tört ránk. Itt még lélegezni is jóval könnyebb volt.

–  Na, most már beszélhetünk – sóhajtottam, és egyre jobban éreztem a kudarc keserű ízét. – Csak ígérd meg, hogy nyugodtan végighallgatsz, nem fogod a fejedet a fenyőfába csapkodni, nem fogsz elájulni sem! Mert az is előfordul.

–  Hát akkor mondja, nagyságos uram! – bólintott Aljoska. – Azok után, hogy hallottam, mi történt Dasával, nekem már nincs félnivalóm.

–  Rakjunk tüzet! – javasoltam. – Nincs kitől tartanunk. Szedd össze a száraz gallyakat!

Egy perccel később kinyújtottam a kezemet a kis rakás felé, kereszteztem az ujjaimat „Láng” formába, és rögtön vörösen felizzott a tábortűz. Mennyivel tovább tartott volna csiholni!

–  Nos, Aljoska – kezdtem neki, és kényelmesebben elhelyezkedtem a lópokrócon. – Vannak az emberek. Meg vannak a nem emberek. Ők is értelmes, élő lények, csak mások. Másfélék. Én is Másféle vagyok. És most már te is.

Sokáig meséltem – a tűz is leégett, a sötétség is szertefoszlott egy kicsit, mert a fenyőfák törzse közötti résen át megjelent az épp csak felkelő hold sarlója.

Hatalmas örömömre Aljoska nem szakított félbe, nem kiabált, hogy a Másfélék lényegében ördögök, nem hányta a keresztet... lényegében sokkal okosabban viselkedett, mint az emlékezetes Marja Glebovna.

–  Azta... – mondta vontatottan, amikor végre elhallgattam. – Ezek szerint a nagyságos úr Másfélét csinált belőlem?

–  Nos, ezek szerint – nevettem fel kurtán. – Ugyanakkor te ezelőtt is Másféle voltál, csak nem tudtál róla, nem tudtad az árnyékodat felemelni, a Homályban még nem jártál. Leggyakrabban ez a helyzet. Szinte senki nem válik Másfélévé csemecsőkorában. Én például még csak másfél éve vagyok Másféle, előtte még csak nem is gyanítottam. Ha hétköznapi ember lennél, Aljoska, az árnyékodat nem tudnád felemelni, és a Homályba sem tudnál belépni. Úgyhogy ne gondold, hogy valami nem stimmel! Te Másféle vagy.

–  Nos, ha úgy méltóztatik gondolni, akkor legyen! – jegyezte meg komoran.

–  Nem örülsz? – húztam össze a szemem.

–  Hát minek örüljek? – vonta meg a vállát. – Ha nem vagyok ember, akkor nem fogok bekerülni a Mennyországba, anyuskával és apuskával sem fogok találkozni, meg hát Daskával sem.

Na, elkezdődött! Kicsit nem figyelek oda, hát elszalad a papokhoz gyónni... bár én magam sem voltam semmi, Alekszander Kuzmicsnak sokáig tartott, míg helyre tett.

–  Erről senki sem tud semmit – ellenkeztem –, a Mennyországról és a Pokolról senkinek sincs tudomása. Hogy hova kerülnek a Másfélék haláluk után, ez idáig hatalmas titok. Még senki sem tért vissza, nem mesélte el. Viszont jó sokáig fogsz élni... ameddig csak akarsz.

„Meg amennyi sikerül”, hagyta el majdnem a számat.

–  De minek? – kérdezte komoran.

–  Mit minek? – értetlenkedtem.

–  Egy Másfélének minek élni? – pontosított Aljoska. – Hogy az emberek minek élnek, mindenki számára világos: hogy elfogadják Isten döntéseit, parancsolatait betartsák, lelküket felkészítsék az örök lakhelyen töltött életre...

–  Ezt a templomban mondták neked? – kérdeztem unottan.

–  Igen! Mitrofan atya mindent elmagyarázott nekem, amikor nagy bánatom volt... azután, hogy anyuskát és apuskát széttépték a farkasok. Sokáig beszélgetett velem, és ajándékba adott egy kis képet is, az Iveri Madonnáét. Azóta is itt hordom a nyakamban. Most akkor le kell vennem, igaz?

–  Viseld egészséggel! – nevettem fel keserűen. – Higgy, ahogy eddig is tetted, senki sem tiltja!

„És majd valaki már elmagyarázza neked a fantazmagóriákat – tettem hozzá gondolatban. – Bácsikám kiválóan boldogulna ezzel... de ez már a Fénypártiak gondja.”

–  Nagyságos uram, nem válaszolta meg a kérdésemet! – figyelmeztetett. – Minek élnek a Másfélék? Mi végett?

–  Hogyhogy mi végett? – Tényleg nem értettem, mire akar kilyukadni. – Csak hogy éljenek. És ha mód van rá, akkor jól éljenek. Nem kell félni a haláltól, a betegségektől, az emberi gonoszságtól...

–  Nem – legyintett a kezével –, nem a kérdésemre válaszol. Az, hogy nem halsz meg, és beteg sem leszel, az jó, de mi végett? Ha az ember halad valamerre, tudja, milyen irányban teszi, hogy mi várja ott a végén. A Másfélék meg, ezek szerint, csak úgy sétálgatnak az életben, céltalanul? Mint a csavargók?

–  Micsoda filozófus vagy te, öcsém! – Átöleltem a vállát. – Hallottad már ezt a szót?

–  Hallottam – erősített meg a jókedv legkisebb jele nélkül Aljoska. – Voltak ilyen szentek, Mitrofan atya mesélte. Szent Jusztinusz, Szent Cirill...

Felhorkantottam. Rettenetesen suta helyzet volt ez. Itt ülünk a legénykével a sötét erdőben éjszaka, én teljességgel kudarcot vallottam a feladatomban, a fiú épp most vált Fénypárti Másfélévé (lélekvirágának fényéből ítélve legalább második szintű), előtte meg le akarta lőni Korszunov herceget... és hogy most mi lesz, senki sem tudja.. erre mivel foglalkozunk? Filozofálunk, az élet értelméről vitázunk... a fiú meg, szemmel láthatóan, még mindig nem fogta fel, hogy mi ketten már más oldalon állunk, én Setét, ő meg Fénypárti... és mi lesz, ha megtudja, milyen módon igyekeztünk belőle Setétet faragni?

A rémület, amelyet egy darabig halogattam, most visszatért hozzám. Valamit sürgősen tenni kell. Lépjek kapcsolatba bácsikámmal, bevallani mindent és tanácsot kérni? De a ravasz vén róka nyilván enélkül is figyel minket... aligha mulasztotta el az alkalmat, hogy nyomkövető varázslatot rakjon rám, amelyet a szánalmas harmadik szintemmel észre sem veszek.

–  Mit tervezel tenni Mogyeszt herceggel? – kérdeztem, hogy valahogy megtörjem a hosszúra nyúlt hallgatást. – Valami hivatalos ügy miatt Torzsokba utazott, de holnap már visszatér a birtokára.

–  Hadd térjen vissza – legyintett Aljoska. – Nem ölöm meg. Itt a pisztoly, fogja, meg a fejszét is, nem kellenek már nekem. Meg az álkulcsokat is...

–  Értem, tehát az új életedbe, a Másfélébe butaság lenne átrángatni az emberi bosszút? – Valószínűleg nem kellett volna ugratnom, de mit számít? Úgyis elveszett már minden.

–  Már előtte sem – nevetett fel kurtán. – A herceg hálószobájába nem azért mentem, hogy megöljem, hanem hogy egy pillantást vessek rá, az embertelenre. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy én magam sem vagyok ember.

–  Hadd kérdezzem meg – érdeklődtem –, hirtelen mi ez a változás? Sztarij Logba úgy mentél, hogy lángolt benned az elszántság. Láttam.

–  Nos, igen, amikor mentem, még lángolt – erősített meg Aljoska. – És amikor a házba beléptem, még akkor is. Egyébre sem tudtam gondolni, mint hogy miképp zúzom szanaszét a fejét. Aztán amikor a fenti folyosón haladtam, ott, ahol a társalkodónők laknak, meghallottam, hogy sír egy gyerek. Vékony hangon, panaszosan. Megnéztem – az ajtó nem volt bezárva, onnan jött a hang. Gondoltam, benézek, hátha valami baj történt. Kitártam az ajtót, egy aprócska szoba volt ez, nem láttam benne mást, csak egy asztalkát és egy gyerekágyat. Az asztalon álló gyertya már majdnem leégett, az ágyon pedig egy lányka üldögélt hálóingben, és halkan sírdogált... arcocskáján legördültek a könnycseppek, amelyekben visszatükröződött a gyertya lángja.

–  Hát öcsém, nem filozófus vagy te, hanem festő! – Úgy tűnt, kezdem kapiskálni, mi történt.

–  Na, erről nincs tudomásom, életemben nem volt a kezemben ecset, de ceruza sem – jegyezte meg Aljoska. – Egyszerűen csak megsajnáltam, szenvedett, és nem volt senki, aki megvigasztalja. Se az anyja, se a dadus... Megkérdeztem, hogy hívják. Ő meg azt felelte: „Dasa”. Ahogy meghallottam, mintha a villám csapott volna belém. Kérdeztem tőle, hogy van az édesanyja. Azt felelte, beteg lett, és a napokban kórházba vitték. És ki az apád, kérdeztem. De közben rájöttem, hogy jobbágyok gyereke ez. Lehet, hogy az apja a herceg földmérője, vagy agronómus... de biztosan nem intéző, ahhoz túl szegényes ez a szobácska. A lányka meg így felel: „Apám Mogyeszt Jakovlevics herceg.” A „Jakovlevicset” alig bírta kimondani, de hát érthető, alig ötéves, ahogy ezt megtudtam. Érti, nagyságos uram? Maga mesélte, hogy az első feleségét, Antonyina Nyikolajevnát semmibe veszi, már az is kész szerencse, hogy nem zavarja el a háztól, és nem sajnál tőle egy darab kenyeret. És kislánya, Dasenyka sem kell neki. Pedig a lányka imádja! És mennyire fáj neki, hogy apuskája rá sem néz! Én, nagyságos uram, megkérdeztem tőle, miért sírdogál. „Talán szürke farkast láttál álmodban? Hát akkor elzavarjuk vissza az erdőbe! Pisztolyom is van, ha kell, itt van ni!” És tudja, mit felelt? Sajnálja apuskáját, mert megyek, és megölöm! Lehet, hogy megtagadja a lányát, nem is akar róla tudni, de a lányka számára mégis drága! És honnan szerzett rólam tudomást? Szemmel láthatóan egy angyal fedte fel előtte, elvégre tiszta még a lelke...

Aha, tiszta... Jó, hogy a sötétben Aljoska nem látta, hol rejtőzöm. Mekkora idióta vagyok! Meddig tartott volna leellenőriznem minden Sztarij Logban lakó lélekvirágát? Ritkaságszámba megy ez az eset: a nem felszentelt Másféle lánya megörökölte az adottságait! Hogy Setét-e vagy Fénypárti – a Homály majd eldönti, de a kellő pillanatban az adottságok megmutatták magukat!

–  És erre te? – igyekeztem egyenletesen beszélni, és sikerült is: a hangom szinte meg sem remegett.

–  A szánalomtól összeszorult a szívem – vallotta be Aljoska –, ezért aztán megígértem neki, hogy nem teszek kárt az apuskájában, csak egyenesen belenézek a szemébe, és hazamegyek. Megsimogattam a haját, keresztet vetettem rá, bezártam az ajtót, és elindultam a herceg hálója felé. Arra gondoltam, hogy ha maga még nincs ott, akkor megvárom, ha pedig megelőzött, akkor megmondom, hogy meggondoltam magam, és nem akarom megölni... hadd büntesse meg ezt a gazembert az Isten!

–  De Isten nem igazán igyekszik – jegyeztem meg. – Amúgy, az isteni dolgokat inkább valaki mással beszéld meg... Most valami mást kell eldönteni: mitévők legyünk ezután?

Azonban nem volt időnk dönteni.

Először azt hittem, hogy a felhők fölé emelkedő hold sarlója lobbant fel és robbant szét. Egy pillanattal később azonban megértettem, hogy a holdnak ehhez semmi köze – egyszerűen csak néhány szazseny távolságra a sötét levegő szikrázni és fényleni kezdett, egyre világosabbá vált, úgy tűnt, hogy a sötétségből egy hatalmas, két szazseny széles sárga tök nőtt ki Ez a tök egy halk reccsenéssel szétpukkant, és megjelent előttünk egy pazar hintó, három fehér lovat fogtak elé. A bakon, érdekes módon, nem ült kocsis. A lovak szemlátomást tudták, mit kell tenniük. Viszont a hámon vakítóan élénk fényű lámpások égtek, mint a farkasok sárga szemei. Ilyen fénnyel semmilyen olaj sem ég. A tisztáson olyan világosság lett, hogy akár kisbetűvel írt könyvet is könnyedén el lehetett volna olvasni.

A szövevényes címerrel díszített ajtók időközben kitárultak, és egy fehér ruhás, magas termetű valaki ugrott ki a földre – pont, mint egy menyasszony fátyolban. Teljesen nem ide illő módon eszembe jutott az az álom, amelyben Aljoska a medvéket szelídítette.

–  Szép estét önnek, Viktorija Jevgenyevna! – Igyekeztem nem fogcsikorgatva kimondani ezeket a szavakat, miközben udvariasan meghajoltam. A grófnő azonban nem méltatott válaszra. Odalépett hozzánk, felrántotta hófehér ruháját, és könnyedén leült a lópokrócra, Aljoska jobbjára. A fiú értetlenül forgatta a fejét, hol felém, hol a grófnő felé fordult, de senkinek sem tett fel kérdéseket.

–  Nos, kisfiú – mondta a grófnő bársonyos hangon –, Másfélévé váltál. Fénypárti Másfélévé. Annyira örülök, hogy felfedeztünk téged! Tudod, a dolgozószobámban van egy gömb, földgömbféle... ah, persze, azt a szót még nem ismered... a lényeg, hogy ezen a földgömbön csillagok égnek, különféle színben, és minden egyes csillag egy Másfélét jelez... sajnos nem az egész bolygón, csak itt, a Tveri kormányzóságban. És két órával ezelőtt felobbant a gömbömön egy újabb csillag, de még milyen! Abban a pillanatban léptél ki a Homályból, átalakulva... Fénypárti Másfélévé. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy ez a kétbalkezes – és ezzel felém biccentett – minek akart téged felszentelni... de a lényeg, hogy egy lettél közülünk! Jut eszembe, mi is a neved?

Kissé megkönnyebbültem. Egyfelől azért, mert ha a Fénypártiak vezetője a Kapun keresztül jelent meg, akkor nem ücsörgött a Homály mélyebb rétegeiben, és nem hallgatta ki a beszélgetésünket. Másfelől pedig a nevet természetesen leolvasta a lélekvirágról, de ha megkérdezi, akkor az különleges udvariasságra vall. És ha tudná az igazságot, ráadásul az ő lobbanékony természetével, azonnal leleplezett volna! Ezek szerint az utóbbi napokban, hetekben a Fénypártiak nem figyeltek engem. Lehet, hogy eljutott hozzájuk a hír, miszerint Polinszkij Setét mágus megvett Szkugyelnyikovától egy inast, de különösebben senkit sem érdekelt ez. Mindenki vesz valamit. Ki lovat, ki búzát, más meg jobbágyot. Hétköznapi dolog.

–  Alekszejnek kereszteltek, nagyságos asszonyom! – Aljoska végre felfogta, hogy egy nemes hölggyel van dolga. Talpra ugrott, és mélyen meghajolt.

–  Hagyd már ezeket a szolgai manírokat! – kiáltott fel a grófnő. – Most már szabad ember vagy... azaz, természetesen nem ember.... de szabad! A Másfélék nem lehetnek rabszolgák, nem tulajdonai senkinek! És ne szólíts engem nagyságos asszonyomnak! Ha tudnád, mennyire gyűlölöm ezt a megszólítást! Viktorija Jevgenyevna vagyok. A családnevem Jablonszkaja. Grófnő – tette hozzá halkabban –, így alakult.

–  Ahogy kívánja, nagyságos asszony, csakhogy valami képtelenségről beszél – ellenkezett higgadtan Aljoska, miközben úgy állt a grófnő előtt, mint közlegény a generális előtt. – Jobbágy vagyok, Andrej Galaktyionovics Polinszkij uraság jobbágya, és ő rendelkezik velem.

–  Te kicsi fiú! Alekszej! – húzta fel a szemöldökét a grófnő. – Mi az, nem fogtad fel? Másfélévé váltál, és ezzel kiléptél az emberi törvények keretei közül! Szabad lettél, és megnézném én azt, aki arra merne kényszeríteni téged, hogy továbbra is engedelmeskedj előző gazdádnak!

A felém vetett pillantással akár lyukat is lehetett volna égetni a gránitba. Ez amúgy nem túl bonyolult varázslat, csak túl sok erőt emészt fel. Ugyanakkor inkább az a kérdés, hogy ha a grófnő el akarna hamvasztani – lesz-e elég időm arra, hogy magam köré vonjam a „Mágus pajzsát”? És mennyi ideig tart ki ellene ez a pajzs?

De a legfőbb kérdés az, hogy minek harcolni? A grófnőnek tökéletesen igaza van – abban a pillanatban, amikor Aljoska elmerült a Homályban, én elvesztettem a szolgálómat. Úgy vélem, ki kell állítanom a kancelláriában egy felszabadító levelet... illetve ez már nem az én feladatom. Majd a grófnő elintéz minden papírmunkát. Még akár nemesi rangot is kijárhat neki, mint múltkor Kosztyának.

El tudom képzelni, mit mond majd nekem holnap reggel bácsikám... sejti a szívem, hogy azzal, aki ekkorát hibázik, nem kevésbé szigorúan jár el, mint maga Harald. Nem jött össze nekem a szolgálat sem a fővárosi, sem a Tveri Őrségben. Lehet, hogy fel kellene hagynom vele? Ha már nyugalmazott, akkor legyen minden téren az. Visszamegyek Csernopoljéba, kivetem a muzsikokra az úrbért... ültetek rengeteg egrest... vadászni járok... vörösbort iszogatok majd büszke magányomban... a pehelypaplanok közt hempergőzöm a cselédlányokkal... húsz év múlva kénytelen leszek öregíteni a megjelenésemen... ötven év múlva meg kell halnom, Janyik bácsihoz hasonlóan, és újjászületni egy másik helyen más név alatt. Aztán újabb félszáz év... majd újabb félszáz... Hogy is magyaráztam az imént Aljoskának? Csak élni. Céltalanul. Nagy körökben sétálni az életen át, mert egyenesen nincs hova menni. A Fénypártiaknak persze könnyebb a dolguk – ők legalább abban bíznak, hogy az emberi fajt boldoggá teszik, innen merítik létezésük értelmét... de mi, Setétek már bölcsebbek vagyunk. Mi már megszabadultunk a fantazmagóriáktól... hiszen mindegyikünkre örök unalom vár.

–  Aljosa, Jablonszkaja grófnőnek igaza van – mondtam komoran. – Valóban nincs már feletted hatalmam, szabad vagy... Másféle.

–  A kiadásaidat, hadnagy, természetesen megtérítem. – Viktorija Jevgenyevna végre méltóztatott hozzám intézni a szavait. – Mennyit fizettél a fiúért? Vagy húsz rubelt? Holnap megkapod a pénzt, vehetsz magadnak egy másik rabszolgát.

A hangja epésen szólt. Vajon mi okból gyűlölt meg engem ennyire? Mit vétettem neki? Lehet, hogy mégis tud arról, mit műveltem Szkugyeknyikovékkal és Dasával? De ha ez így van, mindjárt Aljoska előtt is lerántja rólam a leplet.

–  Nézd meg jól, Alekszej – fordult a grófnő a fiúhoz –, milyen aurája van Andrej Galaktyionovicsnak... tudod, az a fény a feje körül. Látod, mennyire sötét? Most minden bizonnyal szenved, hogy elveszítette ingó vagyonát. Ők, Setétek mind ilyenek! Önimádók, kapzsik, feslettek, kegyetlenek és kéjsóvárak! El tudom képzelni, miképp űzött gúnyt belőled! Hogy hajszolt a munkában, hogy éheztetett, hogy vert! Biztosra veszem, hogy kalodába is zárt! De ezeknek most vége! Mától fogva senki sem fog zsarnokoskodni feletted! Eljössz hozzám Zsuravinóba, az én iskolámban fogsz tanulni... emberi tudományokat és a Másfélék művészetét egyaránt! Jó dolgod lesz nálam! Rengeteg barátra teszel majd szert, ártatlan gyermeki szórakozás vár rád, amelyektől eleddig meg voltál fosztva... legalább nyáron laptát{6} játszhatsz, télen pedig korcsolyázhatsz! Tudod egyáltalán, mi az a korcsolya? De ami a legfontosabb, beállva közénk, velünk együtt, vállvetve, jobbá teszed a világot!

A szavai megnyugtattak. Ezek szerint nem nyomoztak utánam. Ezek szerint csak akkor figyeltek fel Aljoskára, amikor kilépett a Homályból. Akkor viszont gyorsan cselekedtek... Kíváncsi vagyok, van-e bácsikámnak is ilyen Másféle földgömbje. Vagy ehhez hasonló.

Ekkor Aljoska, aki eleddig egyenesen kihúzva magát állt a grófnő előtt, elfordult, és leggugolt.

–  Világosan beszél, nagyságos asszonyom – mondta rekedten a fiú –, csakhogy engem nem kérdezett meg. Ha már, mint kiderült, saját akaratom van, miért is venném félvállról? Lám, Andrej Galaktyionovics a megkérdezésem nélkül rángatott át emberből Másfélévé. De abban a pillanatban még a gazdámnak számított, és joga volt azt tenni velem, amit csak akart. Akár elnáspángolni, akár elkártyázni, akár a Homályba levinni magával. Maga pedig, nagyságos asszony, akkor ügetett ide, amikor én már elvileg szabad voltam, nem igaz? És rögtön rázendített – menjünk vállvetve korcsolyázni, majd az én iskolámban tanulsz... Mi van, ha én meg nem akarok? Vagy erővel fog elvinni?

Na, ilyen kioktatásra aztán nem számított a grófnő! Néhány másodpercig csak némán tátogott, és azt sem tudta, mit feleljen. Az igazat megvallva, én magam is meghökkentem.

–  Hát akkor mire vágynál, kisfiú? – kérdezte végül.

–  Egyszerű dolog ez – nevetett fel kurtán. – Maradok a gazdámnál, Andrej Galaktyionovicsnál. Jó sorom van nála, ott van az otthonom. Maga meg, nagyságos asszony, olyan rágalmakat eszelt ki, mintha gazdám kínozna engem. Bárcsak minden uraság ilyen lenne, mint ő!

–  De hát ő Setét! – háborodott fel a grófnő. – Te meg Fénypárti! Hogy tudsz majd vele élni?

–  Ahogy eddig éltem, úgy élek eztán is. És mi baj azzal, hogy ő Setét? Legalább jószívű ember. Az meg, hogy milyen színű, nem számít semmit. A fehér ló cseppet sem jobb a feketénél.

Ember! Jószívű! Két szóban rögtön két hiba.

És újra levert hideg veríték: mi van akkor, ha valaha rájön az igazságra? Semmi kétség: ki fog hívni mágikus párbajra. Ha most kerülne erre sor, legyőzhetném, a tapasztalatomnak, tudásomnak hála... de egy év múlva, vagy még talán annyi sem kell, már sokkal erősebb lesz. Úgy szétszór engem a Homályban, hogy csak na!

–  De hát Andrej Galaktyionovics már nem veszi hasznodat! – nevetett fel Viktorija Jevgenyevna. – Számára egy fedél alatt élni egy Fénypártival olyan, mint egy kutya-macska barátság!

–  Néha a macska is jól megvan a kutyával – felelte Aljoska szigorúan. – És mi az, hogy nem veszi hasznomat? És ki fogja a padlót sikálni? Hát az ebédet megfőzni? Meg hát ott van még a kert is! Elvetettem a hagymát, fokhagymát, sárgarépát, kaprot, uborkát!

–  Hadnagy, legalább maga beszéljen már a lelkére! – A grófnő hangja acélosan csengett. – Zavarja el magától! Most nyomban!

Nem szeretem, ha ilyen hangnemben beszélnek velem. Az ilyet még Haraldtól sem tűrtem el – igaz, meg is fizettem érte! –, egy Fénypártinak meg főleg nem hagyom, hogy utasítgasson.

–  Én nem zavarlak el magamtól, Aljoska – törtek elő a szavak akaratom ellenére. – Igaza van Viktorija Jevgenyevnának, nem tarthatlak tovább emberi törvények szerint. De ha nálam akarsz élni, hát tedd azt! Ketten jobban megleszünk.

Érdekes, milyen átokkal sújt mindjárt le rám a grófnő. Az alatt az örökkévalóság alatt, amíg fürkészőn nézett rám, végigvettem a lehetőségeket. „Thor villáma”, „Háromélű penge”, Három fejsze”, „Havas csók”, „Megosztó”... olyan átkok ezek, amelyeknek csak egy első szintű mágus tud ellenállni.

–  De hát hogy fog mágiát tanulni? – kérdezte a grófnő váratlanul békés hangon. – Hiszen maga is tudja, hogy az a Másféle, aki nem ura az erejének, rengeteg bajt hozhat ránk és az emberekre is. Azt akarja mondani, hogy maguk, Setétek fogják mindenre megtanítani? Ez kategorikusan lehetetlen!

–  A tanulás nincs ellenemre – hívta fel magára a figyelmet Aljoska. – Hallottam, hogy a maga Zsuravinója csak öt versztára van a várostól. Az nem is távolság. És ha már így alakult, hogy én Fénypárti lettem, járni fogok oda iskolába. De lakni Andrej Galaktyionovicsnál fogok, és ez az utolsó szavam!

Hallgattam, mert nem találtam szavakat, a fejemben pedig köd gomolygott. Vajon jót hoz ez a fordulat, vagy bajt? Mit fog erre mondani bácsikám?

–  Későre jár – sóhajtott fel a grófnő. – Most úgysem jutunk dűlőre. Halasszuk ezt holnapra... tiszteletemet teszem Januarij Apollonovicsnál, ő, magától eltérően, hadnagy, legalább józanul gondolkodik...

–  De ki az a Januarij Apollonovics? – érdeklődött Aljoska.

–  Ivan Szavvics gróf az – magyaráztam. – Később mindent elmondok.

Eközben a grófnő intett a kezével – újra világítani kezdett a sötét éjszakai levegőben a sárga tök. Megnyílt a Kapu.

–  Hazavigyem magát és Alekszejt? – fordult felém a grófnő.

–  Majd hazajutunk, nagyságos asszony – döntött mindkettőnk helyett Aljoska. – Mi sem gyalog jöttünk.

A grófnő széttárta a karját, beszállt a hintóba – és a tök egy szempillantás alatt szertefoszlott a sötétben.

Összerezzentem, amikor a fejem felett rikácsolni kezdett egy madár – teljesen emberi módon. Vagy hívott valamerre a vékony kis hangja, vagy figyelmeztetni akart. A hold sarlója már szinte elérte a zenitet, sárga fényében pedig minden zavarosnak és furcsának látszott.

Vajon el tudok-e majd igazodni?