11.

A SZÁNT Davidovóban hagytuk, a falu bírójánál. „Lóháton, kedvesek, csakis lóháton! – utasított Kátya anyó. – Hiszen ez erdő, ezt meg kell érteni! Nincsenek itt utak, az ösvényeket is csak a vadállatok taposták ki. De mivel Másfélék vagytok, nem fogtok eltévedni... azt is elmagyarázom, hogy lehet eljutni a Nagyapóhoz. Magyarázat nélkül nehéz felkutatni.” Hozzá is lóháton mentünk, ami majdnem aláásta a történetünket: ha az uraság annyira betegeskedik, hogy az öregasszonyra van szüksége, hogy lehet az, hogy meg tud ülni a nyeregben?

Mekkora szerencsénk volt tegnap! Felkészültem egy hosszú és nehéz beszélgetésre, tele utalásokkal és célzásokkal. Az „Őszinte szemek” varázstárgy – egy apró, köröm méretű kristályteknős – nem hagyta volna, hogy az öregasszony észrevegye a hazugságomat. Köszönet bácsikámnak, aki ellátott ezzel a tárggyal. Viszont csak mágiával nem lehet a hazugságot leplezni – ha Kátya anyó okos, akkor észreveszi, hogy nincs a szavaim közt összefüggés. És elgondolkodik. Ami Aljoskát illeti, neki nem volt ilyen tárgya, és ezért lakat alatt kellett tartani a száját, ahogy megbeszéltük, és csak legegyszerűbb kérdésekre válaszolni. De lesz-e elegendő ereje, hogy a boszorkány elől elzárja az agyát, ha az megpróbál behatolni? És ha el is zárja – mire fog az öregasszony gondolni, ha nekimegy az erős védőfalnak?

De minden aggodalmunk elszállt, mint az utolsó falevelek a novemberi széllel. Kátya anyó – aprócska, vékonyka, egérre hasonlító nénike – végtelenül kedves öreganyónak bizonyult. Lelkének fénylő virága szívélyességtől sugárzott, nem volt benne semmi sárga, lila vagy ibolyaszínű. Csak egy kicsi bézsszínű merengés fedte le időnként a zöld jó szándékot és a kék méltóságot.

A verandán fogadott minket – nem kellett Aljoskának kopogtatni a kunyhó ajtaján. Jóval előtte kijött, magára dobva a rövidszőrű róka subácskáját.

–  Nos, melyikőtök a beteg? – hunyorgott a boszorka, végigmérve minket a lemenő nap sugaraiban. Egy pillanatra úgy tűnt nekem, hogy a havon egy vérvörös patak csorgott végig, de ez csak fényjáték volt. – De hisz itt nincs is beteg – csettintett a nyelvével. – Nos, Másféle uraim, vendéget nem várakoztatunk a küszöbön, fáradjanak hát beljebb! A lovak miatt ne aggódjanak, a farkasok ezt a helyet messze elkerülik. Mi járatban errefelé?

Bent a kunyhó egyáltalán nem emlékeztetett egy boszorka otthonára – nem olyan volt, mint ahogy az emberek elképzelik. Sehol semmi relikvia, se egy fekete macska, még szárított gyógynövények sem lógtak csomókban a falakról. Szűkös hely volt, de nagyon takaros és tiszta – fonott szőnyegek, az asztalon vászonterítő, csakúgy mint a két hosszú lócán (az egyik, szemlátomást, az anyóka fekhelyéül szolgált). Az ablakok – az itteni vidékhez képest meglepő módon – be voltak üvegezve, nem volt itt sem csillámapala, sem homályos bikahólyag. Jól felfűtött kályha, alaposan felmosott padló, széna, fenyőgyanta és köleskása illata.

–  Hibáztam ám – tudatta velünk Kátya anyó, miután Aljoskával bemutatkoztunk, én meg óvatosan elővezettem neki a kicsit feljavított legendát a titokzatos helyről, ahol nem lehet belépni a Homályba. – Első pillantásra butaságot mondtam.

–  Mire vonatkozóan? – kezdtem el nyugtalankodni. Létezik az, hogy az öregasszony gyanút fogott?

–  Arra, hogy nincs is itt beteg. Most megnéztem kicsit jobban, kedves ember... pontosabban, kedves Másféle. Befészkelt a testedbe a nyavalya, jó mélyre, azért nem érzed. Ülj csak kicsit nyugodtan!

Az öregasszony fürgén megkerült, megállt a hátam mögött, és vékony, madárlábhoz hasonló kezét a vállamra tette.

–  Igen, így van. A belekben rejtőzik, még nagyon aprócska, satnya... de idővel megnő. Te meg azt hitted, hogy ha már jártál a Homályban, és Másfélévé váltál, akkor örök egészség vár rád? Azt hitted, elkerül majd minden hideglelés? Rosszul hiszed. Nekünk, Másféléknek emberi a testünk, és ha nem figyelsz rá oda, akkor emberi módon fog viselkedni. Hát nem mondta neked senki, hogy háromévente illik elmenni egy mágus-gyógyítóhoz? Természetesen saját erődből is gyógyíthatod magad, de ahhoz először meg kell érezni, hogy valami nincs rendjén, de ezt meg komolyan tanulni kell. Van erre megfelelő részleg – egyes Másfélék harcban jártasak, mások a sorsvonalakat tudják kiolvasni, a harmadikak meg látják, ami el van rejtve.

A hangja halkan zúgott, mint egy kis erdei patak, behálózta az agyat, és elűzte belőle az aggodalmat és a feszültséget.

–  És rólam mit mondasz el, anyóka? – hívta fel magára a figyelmet Aljoska.

–  Olyan egészséges vagy, mint a makk – biztatta őt Kátya anyó. – Meg bivalyerős. Ritkán látni ennyire egészséges testet. Viszont a lelkedben sebet érzek... elrejtőzött az a seb, be is forrt már, de a mélyén ugyanúgy gyulladt és gennyedzik. Elfojtaszt te valamit, nem engeded ki, elnyomod magadban, attól nem tud begyógyulni. Persze ez a te dolgod, meg hát nem is értek én az ilyesfajta lelki sebek gyógyításához... ezzel csak Nagyapó tudna megbirkózni. Ami viszont téged illet – fordult hozzám –, a te lelkedben is van egy fekély, és feltételezem, hogy miatta alakult ki a testi nyavalyád is. Nem jó nyavalya ez, el fognak rothadni a beleid, ehhez az emberi orvosok nem értenek. Adj hálát Istennek, hogy betértetek hozzám! Na, ezt figyeld!

Az öregasszony, többet egy szót sem szólva, eltűnt az istállóban, sokáig matatott ott, aztán visszatért egy kis sötét üvegcsével.

–  Most megvacsorázunk, éjjelre meg ezt megiszod. Reggelre nyoma sem lesz a beleidben a betegségnek. Csak azt ne feledd, hogy ha a lelki bajodat meg nem gyógyítod, az újra rothadást hoz a testedre. Ha nem a belekben, akkor a csontokban, vagy az agyadban, vagy akár a véredben...

A feltálalt vacsora szegényes volt, ám laktató – kása sózott marhahússal, halas pirog, savanyított gomba. És az öregasszony ámulva nézte, hogy faljuk fel az ételt. Hihetetlen volt, hogy alig fél évvel ezelőtt ez a kedves anyóka rontást küldött, megmérgezte a jószágot, magzatokat ölt meg az anyjuk méhében, aszályt és vihart idézett elő.

Az anyóka a lovacskáinkat, Ugoljokot és Planétát is kényelmesen elhelyezte. Ugyan a fészerben nem állt kályha, de mindenképp melegebb volt ott, mint az udvaron, és a lovak sem árválkodtak egyedül – kiderült, hogy az öregasszonynak vannak jószágai, két kecske és egy üsző. Széna meg akadt bőven, a lovak nem maradtak éhen.

Vacsora után a beszélgetés folytatódott – Kátya anyó kíváncsinak bizonyult, szerette volna tudni, hogy lehet Fénypárti és Setét egy párban. Kénytelenek voltunk elmagyarázni neki a menet közben módosított legendát, amely egy jó nagy adag igazságon alapult. Az én szavaim alapján az derült ki, hogy Aljoska szolga Fénypárti Másféle adottságokkal bírt, ezért fedezte őt fel a Tveri Éjszakai Őrség, lebonyolították a felszentelést, aztán kivásárolták őt a nagyságos asszonytól, most pedig a Fénypárti iskolában tanul. És pont akkor jelölték ki nekem párnak, amikor felmerült a vezetőink, grófi őméltóságaik fejében az ötlet, hogy közös expedíciót szervezzünk az Onyega-tó partjára, ahol feltételezhetően el van rejtve a hatalmas erejű varázstárgy a Homály mélyén. Aljoska feladata az, hogy felügyeljen engem, nekem meg az, hogy őt felügyeljem. A hosszú út során összebarátkoztunk, megesik az ilyen. Macska a kutyával, uraság a jobbággyal, Fénypárti a Setéttel...

Hozzá, Kátya anyóhoz meg nemcsak egyszerűen betévedtünk – hanem útközben hallottuk az egyik novgorodi Fénypártitól, hogy Belozerszk környékén megjelent egy Másféle-apó, akit Remetének hívnak, és senki sem tudja, hogy valóban létezik-e, vagy ez az egész csak mese... a hovatartozásáról sem lehet tudni semmit. De úgy ítéltük meg, hogy nem bűn, ha betérünk ehhez a Remetéhez, és megvitatjuk vele az ügyünket. Minden bizonnyal nagyon öreg Másféle ő, életében sok mindent látott, lehet, hogy meg tudja mondani, hogyan kell alámerülni a Homályba ott, ahol ez lehetetlennek tűnik. És vajon miféle varázstárgy lehet az, amelyet ilyen módon rejtettek el. És vajon ki lehetett az, aki elrejtette... Úgy határoztunk, hogy a Remetét Kátya anyón keresztül próbáljuk megtalálni, mert az a bizonyos Fénypárti véletlenül megemlítette, hogy Kátya anyó Davidovo közelében éldegél. Igaz, valami oknál fogva úgy gondolta, hogy az anyó Setét boszorkány, de ezek szerint alaptalan híreszteléseknek hitt.

–  Tényleg Setét voltam – ismerte be Kátya anyó némi hallgatás után. – Hát ezt nem mesélték nektek Davidovóban?

–  Jaj, dehogy! – legyintett Aljoska. – Nem volt időnk alaposan kikérdezni senkit, mert azt füllentettük, hogy Andrej Galaktyionovicsot rémes hasfájás kínozza, és minél hamarabb segítségre van szüksége. Hát el is irányítottak hozzád, anyóka. Gyorsan kifogtuk a lovakat, felnyergeltük őket, és már jöttünk is.

–  Viszont én tényleg Setét voltam. – Hangjában mintha csalódás érződött volna. – És ha nincs az Apóka... Ő változtatott olyanná, amilyen most vagyok, helyre tette az eszemet. Ő ilyen, képes erre...

–  De hát kicsoda ő? – döbbentem meg teljesen őszintén. – Honnan keveredett ide?

–  Erről nem tudok – sóhajtott Kátya anyó. – Keveset mesél magáról. Ahogy mondja, hordott ő már selymet, bocskort, nemesi köntöst, pátriárka fejfedőjét, volt szakadár, és volt fogoly... Tavaly nyáron érkezett ide, beköltözött a sűrű erdő mélyére, saját kezével épített házat, gazdálkodni kezdett. Volt egy kis ügyünk, összeszólalkoztunk, de már kibékültünk.

–  De legalább azt mondd már meg, hogy Fénypárti-e vagy Setét? – Aljoska nem bírta ki.

–  Még ezt sem lehet pontosan tudni, drága – fordult hozzá az anyóka. – Elvben ez is, az is, de közben egyik sem. Ha ránézel a lélekvirágára, rögtön megérted, miről beszélek.

–  És milyen erejű? – Nem mulasztottam el megkérdezni.

–  Ugyan, ki mérte volna meg az erejét? – lepődött meg őszintén az egykori boszorkány. – Nem is tudom, hogy magyarázzam el neked. Csak nálunk, egyszerű Másféléknél vannak szintek... te harmadik vagy, a fiúcskád meg második. Az Apóka viszont nem az egyszerűek közül való.

Így aztán nem is tudtunk meg tőle semmit a fentieken kívül. Hamarosan elálmosodtunk, Kátya anyó megágyazott nekünk a lócákon, ő maga meg a kemencén hajtotta álomra a fejét. Azelőtt pedig, hogy leoltotta volna a lámpát, belém diktálta a sötét üvegcse tartalmát.

Az ízéről kiderült, hogy nem is annyira rossz. Olyasmi, mint a vörösberkenye-főzet, csak hozzákevert néhány, számomra ismeretlen füvet is. Egy pillanatra minden összerándult odabent, de rögtön el is engedett.

–  Muszáj! – jelentette be az anyó, és elrejtette az üres üvegcsét egy ládába. – Egészségesebb leszel. Na, aludjunk, vagy mi!

És azonnal sötét lett.

Milyen hirtelen változik az időjárás ezeken a tájakon! Egy órával ezelőtt még a reggeli napsugarak örvendeztették meg a szemünket, a sötétkék ég felé egy magas füstoszlop emelkedett – Kátya anyó felfűtötte a kályhát, arcunkat csipkedte a nem túl erős fagy, és abból, ahogy a lovaink tartották magukat, biztosan ki lehetett jelenteni: a közeljövőben nem látható semmiféle baj. Erre tessék: hirtelen, áruló módon felüvöltött az alacsonyan hömpölygő szél, lelökte a fenyőkről a havat – pont ránk Aljoskával! –, az egybefüggő felhők beburkolták a napot, és olyan sötét lett, mintha bezuhantunk volna a Homályba.

–  Igazat mondtak – fordultam a mögöttem utazó Aljoskához –, amikor azt állították, hogy északon ilyen a természet. Minden meg tud változni egy szempillantás alatt. Az előbb még sütött a nap, most meg nesze neked, itt egy hóvihar!

–  Nagyon úgy fest, hogy így is marad – értett egyet Aljoska. – Nemsokára maga alá temet mindent a hóvihar. Az a szerencse, hogy az erdőben vagyunk, a fák megvédenek, de csak képzelje el, milyen lehet kint a mezőn! Főleg az egyszerű embereknek, nem a Másféléknek. Hányan vesztették már így az életüket!

Szerettem volna valami epés megjegyzést tenni a Fénypártiakra oly jellemző emberszeretetre – amely ugyanakkor nem akadályozza meg őket abban, hogy a Másféleséggel együtt járó minden előnyt élvezzenek –, de torkomon akadt a szó. Ott bent, a torkomban valami rossz zajlott. Mintha egy sünt nyeltem volna le – és az sün, kimeresztve minden tüskéjét, egyre lejjebb ereszkedett volna a nyelőcsövemen, egyenesen a gyomromba. Az eleinte teljesen elviselhető fájdalom másodpercről másodpercre erősödött.

És hirtelen megértettem, hogy a szemem előtt egyáltalán nem egy keskeny erdei ösvény van, amelynek két oldalát magas fenyők szegélyezik, hanem egy homályos szürke folt, mintha a körülöttem levő világot egy bikahólyaggal bevont kis ablakon keresztül szemlélném. A fülem megtelt váratlan hangokkal. Nehéz puffanásokat hallottam – vagy egy kovács kalapácsa, vagy egy óriás fejszéje, és a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam eldönteni, kívülről jön-e a hang, vagy odabent hallom a fejemben. Vékony hangon visított valami láthatatlan madár – de miféle madarak vannak a téli erdőben? Csak nem harkály? Zörgés és kaparászás hallatszott, mintha patkány motoszkált volna a sarokban a kályha mögött... de megint csak, honnan kerülne ide?

Az alattomos sün pedig egyre mélyebbre ereszkedett – és a tüskéken kívül már a körmeit és a fogait is bevetette. Összeszorítottam a fogaimat, megráztam a fejemet, próbáltam elűzni a rám szakadó bágyadtságot. Mi történik velem? Minek szenvedek úgy, mint egy ember? Egész lényemmel a Homályba kell nyúlni, kihúzni onnan az erőt, a „Gyógyítás” egyszerű varázsigéjével el lehet űzni ezt a rosszkor felbukkanó nyavalyát!

Kinyújtóztam, és az erő engedelmesen válaszolt a hívásomra, áramlani kezdett belém... és mellettem el. A legegyszerűbb varázslat úgy tűnt el, mint víz a homokban, pontosabban az Ugoljok patája alatti hóban. Rendben, próbáljunk ki valami erősebbet – „Gyors orvos”. Nem folyamodtam hozzá túl gyakran, ráadásul érezhetően több erő is szükséges hozzá, viszont a segítségével meg lehetett tenni azt, ami az emberi orvosok szemében a természet törvényei megszegésének tűnhet. Egy pillanat alatt elállítja a vérzést, összehúzza a mély sebeket, lábra állít béna öregeket...

Viszont a „Gyors orvossal” ugyanaz történt. A szükséges mennyiségű erőt kihúztam a Homályból, megfelelő irányba állítottam, elosztottam, ahogy kell, és... és megint semmi.

Az okos Ugoljok megértette, hogy valami nincs rendjén velem, megdermedt, én pedig utolsó erőmet összeszedve leugrottam a nyeregből. Illetve, az igazat megvallva, nem leugrottam, hanem nehezen lemásztam, és szinte belezuhantam a hóba. Utána azért sikerült feltápászkodni és leülni.

–  Aljoska! – Vagy hörögtem, vagy károgtam útitársamnak, pedig nem is volt rá szükség: amikor meglátta, hogy nem vagyok jól, magától odasietett, átkarolta a vállamat, odahúzott a legközelebbi fenyőhöz, és háttal nekitámasztott a törzsének, amely olyan hideg volt, mint egy sírhalom földje. A hideget éreztem, hiába a farkasbőrből varrt suba, és minden, amit még alatta viseltem. Hirtelen jött – és nyomban szét is terjedt a testemben. Úgy tűnt, mintha a vérem jéggé dermedne, és nyomában minden más is. Törékennyé válok, és csengővé, bármely mozdulat számtalan aprócska darabbá törne szét... mint egy kristályvázát, amelyet vagy húsz évvel ezelőtt ejtettem le. És elfogott ugyanaz a bánattal vegyes félelem.

–  Mi van magával, Andrej Galaktyionovics? – rázott meg a vállamnál fogva Aljoska. Az arca néha átsejlett a homályos hártyán keresztül, a hangja pedig időnként felülkerekedett a visításokon, dübögéseken, puffanásokon.

–  Jó lenne tudni – préseltem ki megkövült ajkaim között. – A torkommal kezdődött, most pedig mindenhol fáj. „Gyors orvost” használtam, de hiába.

A szavakat nehezen találtam. Minden szó olyan volt, mint egy ágyúgolyó, amelyet kézzel kell elhajítani, mert az ágyú nincs többé.

–  Nyugalom! – A soron következő megvilágosodás pillanatában meghallottam Aljoska ijedt hangját. – Mindjárt megszüntetem. Kosztya megtanított komolyabb dolgokra is, mint a „Gyors orvos”. Van még a „Kedves doktor”, a „Kelj csak fel” és az „Antiláz”.

Nem tudom, mennyi időt emésztettek fel a próbálkozásai. Az idő is furcsán viselkedett – hol őrülten száguldott, hol úgy vánszorgott, mint egy haldokló teknős. A fájdalom nem erősödött, de nem is hagyott alább. A belső sün ugyanolyan lassan, gátlástalanul és határozottan gyötört. Mi több, néha úgy éreztem, hogy már több is van belőlük – egyikük a gyomromban ügyködött, a másik a beleimben masírozott, a harmadik meg magasabbra emelkedett, és már az agyamon tapos... nem is sün, hanem egy hatalmas elefánt!

–  Nem jön ki! – mondta Aljoska, bosszankodva a rosszkor történt szerencsétlenség miatt. Igaz, nem hallottam még olyan szerencsétlenségről, amely jókor történt. – Már magába pumpáltam egy csomó erőt, ennyivel már egy holtat is fel lehetne támasztani, de semmi értelme, kifolyik, mint víz a szitán! Soha nem láttam még ehhez foghatót!

Akkor lehet, hogy vissza kellene menni az öregasszonyhoz? – tértem át a Csendes Kapcsolatra, mert sokkal könnyebb volt így társalogni, mint erőltetni a vonakodó nyelvemet. – Elvégre Fénypárti gyógyító...

Gyógyító? – Nem láttam Aljoska arcát, és bár a Csendes Kapcsolat nem adja vissza a hanglejtést, úgy tűnt nekem, hogy a fiú hangja tele volt keserűséggel, ajkán pedig gyűlik a düh. – Vagy inkább pusztító? Hát nem érti! A nyavalyája mágikus eredetű, és nincs a környéken száz verszta távolságban másik Másféle! Csak az öregasszony – meg ez a Remete. De utóbbi még nem tud rólunk, az öregasszony meg igen! Emlékszik, hogy tegnap megitatott magával valami italt? Hát, nem gyógyító volt, hanem inkább mérgező!

És mi haszna lenne ebből? – ellenkeztem az ésszerűtlen felvetés hallatán. – És ha már rontás, azt egy másik Másféle is rám küldhette. Elvégre léteznek olyan átkok, amelyeket úgy állítanak be, hogy nem azonnal hatnak, hanem késleltetve. Akár egy perccel, vagy akár egy évvel később! Lehet, hogy ez Harald kis ajándéka búcsúzóul... egy kicsivel több mint egy év telt el azóta, hogy bácsikám elcsábított engem a fővárosból. Akkor Harald nem ellenkezett, csak annyit jegyzett meg, hogy neki is könnyebb lesz így az élete.

Nem tudom, mi volt Haralddal – ellenkezett Aljoska –, de a maga bácsikája, Januarij Apollonovics szintén Legfelső mágus, nem létezik, hogy ne szagolta volna ki az átkot. Meg hát őméltósága Viktorija Jevgenyevna is megérezte volna! Útközben meg nem találkoztunk Másfélékkel, kivéve a szerencsétlen vámpírlányt... ő meg aligha lett volna képes ilyen nyavalyát magára küldeni. Nagyon gyengécske volt! Marad Kátya anyó, az az aljas boszorka!

De hát ő már Fénypárti! – vágtam vissza. – Minek neki visszatérni a régi módszerekhez, a boszorkák trükkjeit alkalmazni?

Elmondhattam volna Aljoskának, milyen komor gondolatok születnek az agyban, amikor egy gonosz sün ugrándozik rajta. Például azt, hogy ezt a pusztító átkot a nyájas bácsikám vetette ki rám, ha valami rejtélyes oknál fogva ez tűnt számára kedvezőnek. Elvégre ki vagyok én neki? Csupán egy figura a sakktáblán, ahol egy rendkívül összetett játszma zajlik. Nem egy gyalog, de nem is egy király, amelyet a játék megmásíthatatlan szabályai szerint nem szabad feláldozni. Nem vagyok több, mint egy futó. És nem tudom, mi a játék végső célja, miféle áldozatokat eszelt ki az én korosodó rokonom.

Nagyjából ugyanezt mondhattam volna el a legdrágább Jablonszkaja grófnőről is. Neki is megvannak a maga okai és elképzelései, ráadásul számára én egy senki vagyok. Nem vagyok a vére, nem vagyok a neveltje, és más színhez is tartozom. Értem nem kár, főleg, ha nagy célról van szó.

Gyanakodhattam még Aljoska barátjára, Kosztyára is – mi van, ha a fiúnak jót akar, és meg akarja szabadítani az én rossz befolyásomtól? Elvégre ha elfogultság nélkül nézzük, Aljoskából ugyan Fénypárti lett, de módfelett furcsa. Nem szeretne az Őrséghez csatlakozni, nem hajlandó kilépni a jobbágyi sorból, elkötelezett irántam, a Setét iránt.

És végül magára Aljoskára is gyanakodhatnék. Mi van, ha valahogy mégis megtudta, hogy én pusztítottam el a nővérét, és minden, ami eddig történt, az ő kifinomult bosszúja?

De végül nem mondtam semmit – legalább neki ne fájjon.

Az öregasszony Fénypárti, de maga meg Setét – jegyezte meg Aljoska. – Engem nem bántott, csak magát. De mi értelme találgatni, hogy mi járhat a fejében! Egy dolgot mondok csak: attól a perctől fogva, hogy lezuhant a lóról, már két óra telt el, és amikor kiderült, hogy nem sikerül meggyógyítani, hasonló gondolatok jártak a fejemben. Hogy vissza kell menni Kátya anyóhoz. Csakhogy hol van ez a vissza? Mintha nem próbáltam volna! Arra gondoltam, hogy lóháton elügetek a kunyhójához, magam elé ültetem a nyeregbe, és visszajövünk ide. Magát most nyilván nem szabad mozgatni, meg hát sokáig is tartana... És mi lett? Az ösvény, amelyen jöttünk idáig, körbeért, öt perc múlva megint ide lyukadtam ki. Teljesen szokványos boszorkány módszerek. Kosztya mesélt róluk.

A Homályon keresztül nem próbáltad? – érdeklődtem tompán, és előre tudtam a választ.

Nem vagyok ostoba! – jelentette ki Aljoska. – Próbáltam. Ugyanaz történt az ösvénnyel az első és a második rétegben is. A harmadik rétegbe már nem mertem lemenni, nem lett volna elég erőm hozzá. Próbáltam szokványos kereső varázsigékkel megtalálni az öregasszonyhoz az utat, de nem ment... úgy tűnik, erősebb, mint amilyennek tegnap tűnt. Nem ötödik szintű ő, hanem sokkal inkább első! És különben is, mi értelme hozzá visszamenni, ha tényleg ő mérgezte meg magát? Hogy fogom arra kényszeríteni, hogy meggyógyítsa? Csak nem kínozhatom meg!

Az tényleg értelmetlen lenne. Minden jel arra utal, hogy az öregasszony kemény dió, és ha már gonoszságot követett el ellenem, aligha fog visszakozni, akár tűzzel égeted meg, akár „Csonttörővel” forgatod meg.

És mi a helyzet a pálcával, amit adott? – kérdeztem lassan. – Ha az öregasszonyhoz nem térhetünk vissza, talán előbb eljutunk a Remetéhez?

Amikor megint kitisztult előttem a kép, Aljoska megmutatott nekem egy rövid fűzfa vesszőt, amit az öregasszony adott búcsúzóul. „Megmutatja az utat az apóhoz – mosolyodott el. – Nagyon ne szorítsd a tenyeredbe, úgy fogd, hogy ne essen ki a kezedből, és amerre fordul, arra menjetek ti is!”

A vesszőcske most értelmetlenül forgott Aljoska ujjai közt, félköröket írt le, és egy pillanatra sem állt meg.

Megértette? – magyarázta a fiú. – Amikor magával megtörtént a baj, akkor bolondult meg a vessző is. Nincs most semmiféle haszna.

Lehet, hogy korábban sem volt – feltételeztem. Már a Csendes Kapcsolaton át is egyre nehezebb volt kommunikálni, a belsőmben a sünök egyre erősítették a helyzetüket, a fájdalom a markában tartott, ráadásul már émelyegtem is. Igaz, a hidegrázás elmúlt, de ez egy cseppet sem örvendeztetett meg, mivel helyére láz költözött. Időről időre úgy tűnt, hogy egy fenyőgerendákból összetákolt viskóban égetnének el – mint ahogy ezt régen a Kijevi Ruszban tették a varázslókkal. Alekszander Kuzmics mesélte, hogy azok között a szerencsételenek között akadtak Másfélék is. „Nem mindig van elegendő erőd – magyarázta szomorúan. – Ha egy tuskóval fejbe kólintottak, akkor nem térsz rögtön magadhoz, nem tudod az árnyékodat felemelni és eltűnni a Homályban. Néha meg el tudtak volna menekülni, de nem tették, mert az emberek akkor a hozzátartozóikon álltak volna bosszút. Ezért nem is szabad nekünk családot alapítani... legfeljebb akkor, ha a választottad szintén Másféle. De az ilyen ritkaságszámba megy. És a gyerekeitek is nagy valószínűséggel hétköznapi emberek lennének.”

Úgy gondolom, eljött az idő, hogy hívjuk az idősebbeket – határozta el Aljoska. – Egyedül nem birkózunk meg a nyavalyájával. Tegyenek ide egy portált, és húzzanak ki Tverben! Ott már biztosan akad gyógyító. És ott egye meg a fene a Remetét és a megbízatást is! Ha elbuktunk, hát elbuktunk, attól még nem szakad le ránk az ég. Hol van a maga aranya?

Nagyon nem akarózott ezt megtenni. Igen, bácsikám engem is ellátott ezzel a varázstárggyal, ha bekövetkezik a baj – egyujjnyi hosszú halacska, ami valójában nem is arany, hanem réz. Egyébként a fém a hagyomány adománya csupán. Ha összenyomom a tenyeremben a halacskát, rögtön létrejön a Csendes Kapcsolat a bácsikámmal, a halacska mintegy lenyeli a minket elválasztó több száz versztát, mi több, bácsikám azt is hajszálpontosan tudni fogja, hol tartózkodom, és ha kell, megnyitja a Kaput. Aljoskának is van egy hasonló varázstárgya, egy agyagsíp. Ilyet vesznek a gyerekeknek a vásáron. De ez akkor is szégyen! Hogy fog rám nézni bácsikám! Az első feladatot, az igazat megvallva, elbuktam, nem tudtam a fiút Setétté tenni. A másodikban szintén kudarcot vallottam – ráadásul ez még fájóbb, mert csupán egy pillanat választ el a győzelemtől.

Másfelől, mi mást tehetnék? Hiszen haldoklom! Akárhogy csűröm-csavarom, ez a szomorú igazság. Egyre nehezebb a tudatomnál maradni, egyre jobban húz valami oda, ahol nincs szél, se hó, se a lovak orrlyukából előtörő pára, se betegség, se bánat, se utolsó lélegzetvétel. Hiszen olyan egyszerű ez – elengedni magad, kilépni a fájdalomtól kínzott testből, elsüllyedni a Homályban, egyre mélyebbre és mélyebbre... és találkozni az ismeretlen sorssal, amely minden Másfélére vár.

És mi van akkor, ha a papoknak igaza van, és ott, a határon túl a rég megérdemelt sorsom vár? Hiszen mindennel el kell számolnom – a léha életmódommal az ezredben, a hazárdjáték iránti szenvedélyemmel... a szenvedéllyel, amely eljuttatott a Másféle élethez... a könnyűvérű nőcskéknél tett látogatásaimmal, Arhip és a szőrös arcú figura meggyilkolásával, a Szkugyelnyikovéknak okozott bánattal, Tyerentyij Lvovicsnak az én hibámból bekövetkezett halálával... és ami a legfontosabb, Dasával. Mi van, ha találkozom ott vele, és magyarázkodnom kell? Mit fogok akkor mondani? Hogy Setét vagyok, ezért aztán nekem mindent szabad? Na, az ördögök megszakadnak majd a nevetéstől.

Az arany csuka az övembe van bevarrva – tudattam Aljoskával utolsó erőmmel. – Én nem bírom elővenni, segíts!

Segítőkészen kigombolta a subámat, kutatni kezdett – szinte nem is éreztem az érintését. A félelem, hogy kirepülök a testemből, egy másik félelemmel harcolt – hogy elviseljem bácsikám és Jablonszkaja grófnő előtt a szégyent, és a két félelem egyenrangú volt, nem tudott egyik sem felülkerekedni a másikon.

–  Nincs – tudatta velem a fiú zavartan, hétköznapi beszédet használva, és a fülem zúgása mellett alig tudtam kivenni a szavait. – Nincs az övében semmi. Biztos, hogy ott volt?

–  Biztos – hörögtem, és már nem láttam semmit. Ha eddig a szemem előtt szürke homály táncolt, hát most már mindent beborított a sűrű, kínzón forró sötétség. A Pokol tüze ilyen minden bizonnyal – éget, de nincs fénye.

Akkor előveszem a sípomat – keltett bennem reményt Aljoska. – A nyeregtáskámban van.

Egy örökkévalóság telt el – nekem legalábbis úgy tűnt. Aztán egy kétségbeesett hangot hallottam:

–  Az enyém is eltűnt. A nyavalyás – Aljoska újra a Csendes Kapcsolatra váltott –, ezek szerint, éjjel átkutatott mindkettőnket. Egyetlen varázstárgyunk sem maradt! Se „Gyorsjáró”, se „Viharszem”, se „Csalán csillagai”!

Micsoda erővel kell bírni ahhoz, hogy egy Másféle – még ha alvó is! – számára észrevétlenül megszerezze a varázstárgyait? Elvégre, ha ilyen értékes tárgyad van, rögtön ráteszed a „Lánc” varázsigét. Nincs az az ember-tolvaj, aki lehúzná, ember-rabló, aki elvenné, ember-csaló, aki kicsalná. Egy ember nem tudná megtenni. Azonban ez az öreg – százhét éves! – ravasz és ügyes boszorka... De a lényeg, hogy miért? Úgysem tudja felhasználni, az én varázstárgyaim csak az én kezemben működnek, és Aljoska tárgyaira is minden bizonnyal kivetették ezt a védelmet.

Ezek szerint nem maradt semmink, senkire sem támaszkodhatunk – ismertem el bánatosan. – Nem tudom, mihez kezdjünk most. A fejem sem működik, és úgy hiszem, haldoklom, Aljoska.

Úgy tűnik, egy ideig elvesztettem az eszméletem, mert amikor magamhoz tértem, a halántékomon éreztem a meleg tenyerét, és enyhe nyilallásokat – amelyek alig voltak észrevehetők a beleimet tépázó pokoli kín mellett. Ezek szerint a fiú makacs módon igyekezett erőt önteni belém. Hát mennyi lehet neki belőle? Remélem, nem meríti ki az egész Homályt! Igaz, nem tudja kimeríteni, hiszen oda tér vissza az el nem használt erő.

Ne fecséreld az energiádat! – utasítottam. – Spórolj a mágiával, neked még ki kell jutnod innen. Az öregasszony körbezárta az ösvényt, te viszont menj egyenesen, az erdőn keresztül! A kunyhóját nem találod meg, de már nem is kell! Davidovóba ne menj, biztos vagyok benne, hogy Kátya anyó valami kis ajándékot hagyott ott nekünk. Igyekezz rögtön Belozerszkbe, lehet, hogy estére odaérsz, ha a lovat mágiával megtámogatod bőven. Keresd ott meg Bortnyikovot, mondd meg neki, hogy útközben meghaltam a láztól. Kátya anyóról hallgass, már csak az kéne, hogy vadászatot indítson a boszorkára. Pihenj ott egy kicsit, gyűjts erőt, aztán a lehető leggyorsabban irány Tver! Tverben pedig mondd el a mieinknek és a tieidnek is, hogy mi történt. Utána már intézzék őméltóságaik!

Magának elment az esze! – A Csendes Kapcsolat nem adta vissza az érzelmeket, de enélkül is értettem, hogy Aljoska tombol a dühtől. – Mit ajánl? Hogy hagyjam itt magát a sorsára, és fussak, hogy mentsem az irhám? Ilyenről szó nem lehet!

Nem ajánlom, hanem parancsolom! – vágtam közbe. – Elvégre az urad vagyok... bizonyos értelemben.

Csak azért az uram, mert én így akartam! – ellenkezett a fiú. – És csak akkor lépek ki a hatalma alól, ha teljesen tudatánál van! Ha viszont a betegség miatt badarságokat hord össze, akkor a magam ura leszek, én döntök, hogy mitévő legyek. És a döntésem ez: nem hagyom itt, Andrej Galaktyionovics! Felrakom a lóra, odakötözöm, és együtt vágunk át az erdőn! Élve vagy halva, de itt biztos nem hagyom!

Rendben – sóhajtottam. – Akkor nem parancsolom, hanem kérem, Aljoska testvérem, menj el! Minek pusztuljunk el mind a ketten? Hiszen elpazaroltad rám az erődet, nem maradt benned más, csak egy szánalmas kis tócsa! Még arra sem elég, hogy megmelegedj! Pedig fagy van! Menj, juss el Tverbe, bácsikám majd kirak egy Kaput Davidovóba, a testemet majd megtaláljátok, ilyen hidegben tavaszig nem történik vele semmi. Csernopoljéban temessenek el, apuskám és anyuskám mellett!

Amint elmegyek innen, azonnal felfalják a vadállatok – jelentette ki Aljoska. – A farkasok ilyenkor télen nagyon éhesek! Nem elég, hogy a szüleimet széttépték, most még magát is? Na, azt már nem!

Nem tudsz most megbirkózni a farkasokkal, ha idetévednek. – Nem hagytam magam eltántorítani. – Menj, amíg le nem gyengülsz! Ha felfalnak engem, az nem nagy gond. Mert mi a test? A lélek ruhája csupán. Én viszont nem akarok veled kockáztatni, érted? Ha már az adatott meg nekem, hogy itt legyen vége, akkor hadd melengessen az a gondolat, hogy te viszont épségben maradsz. Hiszen ki vagy te számomra, Aljoska testvér? Nem pusztán egy jobbágy! Nem hiába mondom, hogy testvér. Tudod, hetvennégyben vesztettem el a szüleimet, és anyám, Pelageja Alekszejevna akkor volt a kilencedik hónapban... az öregasszonyok fiút jósoltak neki, és már el volt döntve, hogy az Alekszej nevet kapja, az apja, az én nagyapám tiszteletére, aki még a születésem előtt meghalt. És ha nincs az a szörnyű gazember, most lenne egy öcsém, Aljoska... veled egykorú... és ez már régóta motoszkált a fejemben, már tavaly május óta.

Némaság köszöntött be köztünk, és az engem kínzó zajok sem zavarták meg.

Miféle gazember? – törte meg végül a csendet Aljoska.

Hát nem találod ki? – Kétségbeesetten igyekeztem nem belecsúszni a Homályba. – Jemelka Pugacsov, a rabló és lázadó, akit a megboldogult uralkodó, Pjotr Fjodorovics nevezett meg. Hiányosan tanítottak téged Zsuravinóban... Mindegy, ha már meghalok, legalább elmondom, amíg van erőm.

Elvégre nem Dasáról kell beszélnem! Kígyó helyett emberként emlékezzen rám.