3.

WEHENMACHER ezredesnél játszottunk. A legválogatottabb társaság gyűlt itt össze – Jegor Fomics, a tölgyfa hordóra hasonlító rendőrfőnök, Nyikolaj Gavrilovics, az öregecske gróf, aki már majd fél évszázada él Tverben anélkül, hogy kitette volna innen a lábát, aztán még két ideérkező földesúr, akiknek a birtokai vagy harminc versztára helyezkedtek el a várostól – Szorokin és Gutnyikov, mindketten szikár, hegyes arcú férfiak, akik némiképp orosz agárra emlékeztettek. Egyébként ki nem állhatták egymást, és régóta pereskednek valami ártéri telek miatt.

És mindenki mérhetetlenül fecsegős. Ahogy kell.

A hetedik, magától értetődő módon, az iroda új főnöke, Ivan Szavvics Szuhorukov gróf volt, aki tegnapelőtt méltóztatott megérkezni a fővárosból. Kicsit magasabb volt az átlagosnál, fővárosi divat szerint öltözködött, de azt azért nem lehetett mondani, hogy piperkőc módjára, parókája bebodorított fürtjei valamivel a lapockája alatt végződtek egy kis fonattal. Hosszú és vékony ujjaival finoman dobolt a vörösfából készült asztallapon. Ajka könnyed mosolyra görbült, szürke szeméből fáradt jó szándék áradt, bal orcáján pedig, egy porosz szablyának emléket állítva, fehér, cikcakkos sebhely kígyózott.

–  Nos, uraim, kezdhetjük? – javasolta Johann Karlovics ezredes. – A malváziának később is hódolhatunk.

Teljesen igaza volt. A játék komoly dolog, a borral nem összeegyeztethető, főleg ha nem filléres tétekről van szó. Mindig is tisztában voltam ezzel, de aztán tavalyelőtt nyáron... Nem akarózott emlékeim ezen ajtaját kitárni. Természetesen könnyedén kivethettem volna valami bűbájt, és akkor az ajtó el is tűnik. Kivethettem volna, de nem akartam. Hogy ostoba makacsságból vagy büszkeségből – nehéz lenne eldönteni.

Az ezredes udvari szolgája, a fiatal lakáj, Filka, gazdájának biccentésére behozott egy bontatlan paklit, feltépte a csomagolást, és ügyesen megkeverte a kártyákat. Csak nem hamiskártyást nevelt belőle Johann Karlovics? Nem nehéz a végére járni. Kicsit hunyorogtam, a Homályon át néztem Filkát. Nem, a lelke virágából semmi ilyesmit nem lehetett kiolvasni. Persze zavaros kis virág ez – a lakáj meg-meglopja gazdáját, a konyhalányt is állandóan fogdossa... és persze nekünk, az Irodának is jelentést tesz az uraságról... de hogy a kártyákkal csalna, arról szó sincs!

Elkezdtünk játszani. Nem kellett sietni, mert ki pipázott, ki ezüst tartóból szippantotta fel a jó öreg török dohányt, más meg magas falú pohárból iszogatta a meggyszínű malváziát. És persze fecsegtek. Még szép, a fővárosból érkezik az álmos Tverbe valaki, ráadásul nem is vendégségbe, hanem az is megeshet, hogy örökre, és egy ilyen kemény beosztásba... Érthető, hogy az egybegyűltek le nem vették a szemüket Szuhorukov grófról, az államtanácsosról. Szívesen, de óvatosan beszélgettek. Elmesélték a helyi pletykákat, panaszkodtak az időjárásra – nem csak nekem mentek az agyamra ezek az állandó esőzések –, de a fővárosi hírekről csak óvatosan kérdezgettek.

Egyébként Ivan Szavvics hamar a társaság lelkévé vált. Akkor nevetett, amikor kellett, ahol meg úgy kívánta a helyzet, megrendülten ingatta a fejét, máskor meg zsémbelődve biggyesztette le vékony ajkát... de a legfontosabb az, hogy jó szándékot sugárzott.

Ami a leginkább szórakoztató – bácsikám ehhez nem használt mágiát. A hétköznapi emberi viselkedés művészete... mindenki elsajátítja hetvenévnyi szolgálat során, ha nem teljesen ostoba.

Kezdd el! – susogta nekem a Csendes Kapcsolaton keresztül. – És több ifjonti, pimasz magabiztosságot kérek!

Emlékeztetni sem kellett volna erre, elvégre minden meg van írva előre.

Ez az, amitől visszavonhatatlanul megfosztott a Másfélévé válás – a játék élvezete. Milyen szenvedélyről vagy kurázsiról lehetne szó, amikor a „Bubi szem” képessé tesz arra, hogy lásd az ellenfeleid lapjait, és legalább ennyire egyszerű a „Zöld sisak” is, amely tájékoztat az összes szándékukról. Ha pedig a kicsit ravaszabb, ám még mindig egyszerű „Tanácsok hatalmát” használod, akkor az embereket a neked kedvező lépésekre ösztönözheted. A játék egy unalmas számtanfeladattá válik, amelyhez még csak ész sem kell, csak pontosság. Persze az is lehet, hogy nem használsz semmit, csak emberi módon játszol – de ha tudod, hogy bármely pillanatban, amint Fortuna elfordul tőled, mágiához folyamodhatsz, elvész az élvezet.

A Másfélék közötti játék megint más. Ilyenkor a partnerek bármilyen mágikus befolyást azonnal észrevesznek. És a gyertyatartó helyett „Sarlós kalapácsban” lesz részed. Igaz, alig másfél évig a felszentelésem után nem volt rá alkalmam, hogy lássam, ahogy a Másfélék szórakozásból játszanak egymással. Az emberekkel játszani már más, de az nem szórakozás, hanem munka.

Pont, mint most.

Ránéztem „Bubi szemmel”, kinek milyen kártyái vannak. Nos, Jegor Fomicsnak azt sugalljuk, hogy dobja le a dámát, Gutnyikov úrnak azt, hogy inkább tartsa meg a pikk bubiját, nekem elő kell rukkolni a treffel.

Hogy mennyire irigyeltek! Fortuna nemhogy a kedvemben járt, egyenesen a tenyerén hordozott. Én pedig, kegyeltjéhez illően, elterpeszkedtem a karosszékben, félreérthető vicceket sütöttem el Nyikolaj Gavrilovics rovására, aki a költészet terén tett kísérleteket. De sajnos nem egy Gyerzsavin ő, nem Szumarokov, és még csak nem is Tregyiakovszkij. Különösen tetszett az alábbi próbálkozása:

Bolyongván álmaik homályában a költők,

Múzsát remélnek, de te légy, ki elkapja őt!

Szemtelen legyekként kacérkodnak a testetlenek,

Hogy a lélek a legkínzóbb büntetést kapja meg!

Igazából a rendőrkapitánynak is kijutott tőlem, meg a ház urának, Johann Karlovicsnak is, akinek a bíborvörös, kék erekkel átszőtt orra önálló életet élt az arcán, és úgy tűnt, hogy akár le is tudna válni a helyéről, hogy kirándulni menjen. És mindenki úgy kezelné, mint magát Johann Karlovicsot.

Ezeket a badarságokat úgy osztottam meg a társasággal, mintha csak mellékes dolog lenne, miközben a malváziát szürcsölgettem, és ujjaim csettintésével hívtam oda Filkát, hogy töltse megint tele a poharamat.

A lapjárásom kedvező volt, a nyereményem, amelyet egy fekete palatáblára krétával írtak fel, egyre csak növekedett, és az összeggel együtt nőtt a jelenlévők irigysége. De tényleg, hogy lehetséges ez? Egy minden lében kanál fiúcska, egy pétervári kis mitugrász, aki idő előtt hadnagyként vonult vissza... csak hadnagyként... erre tessék: meghal a gazdag nagybácsija, és a vagyonának egyetlen örököse, mint kiderült, ő. Minden az övé: három ház a városban, két földbirtok a Tveri kormányzóságban és egy a novgorodiban, ötszáz jobbágy, és azt beszélik, hogy nem kevés pénz is – részben bankjegyek formájában, részben pedig arany dukátban. Hát nem igazságtalanság? Jobb lett volna, ha a megboldogult Januarij Apollonovics valami kolostorra hagyta volna a vagyonát... könnyebb lenne elviselni! De nem! Ehelyett itt ez a húszéves taknyos, akinek fogalma sincs, hogy az idősebbeket tisztelni kell, és ő kapott meg mindent! Ámbár úgy tűnik, hogy hamar elherdálja, amit kap. Harmadik napja mulatozik Kuljebjakin fogadójában, elvert már nyolc arany dukátot, cigányt is felbérelt medvéstül... a medvét vodkával itatta... Lizavetát, a konyhalányt a falhoz állította, és késeket dobált köré, miközben azzal kérkedett, milyen pontos a keze! Kész csoda, hogy nem találta el! És ami a legszomorúbb, ezt a pimaszt még megszorongatni sem lehet, mert a megboldogult öreg Januarijnak volt annyi ideje, hogy felvegye unokaöccsét az Expedícióba. Teszel neki egy megjegyzést, ő meg beperel téged felségsértésért... és próbáld meg a kínpadon az ellenkezőjét bebizonyítani!

Mindezt úgy olvastam ki a lelkük virágaiból, mint egy nyitott könyvből, amelyet nagybetűkkel írtak. Leginkább Andrej Mihajlovics Szorokin háborgott. Egy régivágású férfi, a szigorú elvek embere. A vagyona másfél száz lélek volt, valójában viszont alig voltak százan... a földbirtok elzálogosítva, felesége egy aljas dög, a lányainak meg hozományt kellene összerakni... erre itt ez a pétervári, és csak nyer, egyre csak nyer! Érzései, csakúgy mint mindenkié ebben az agyonfüstölt ebédlőben, úgy hullámzottak, mint a Néva az éppen esedékes áradás idején. A Homály első rétegében ragadozóként mocorgott a kék moha, elszívta az emberekből áradó erőt. Ami azt illeti, én is felhasználtam belőle. Ne vesszen kárba a jóság. Főleg a Nappali Őrség érdekében...

Magától értetődő, hogy ez nem volt sokáig tartható. Fortuna – változékony kedélyű nőszemély, és amikor a nyeremény ezerre rúgott, lelassítottam a szerencsémet. Először a rendőrkapitánynak kedvezett a lapjárás, aztán Johann Karlovicsnak... az utálatos Szorokinnak nem segítettem, hadd veszítsen... negyven rubel elég, elvégre nem vagyok egy vadállat. Ivan Szavvics grófnak viszont, aki már ötszáz rubel veszteségnél tartott – de még csak csalódás sem látszott az arcán! –, egyre többet segítettem.

Egy óra múlva finoman kivezettem a játékból mindenkit, Szuhorukov gróf kivételével. A harc, amelyet sóváran figyelt a másik öt ember (Filka lakájt nem számítva), kettőnk között alakult ki. A kártyák gúnyolódtak rajtam, én meg a kártyákon, a fekete táblán az én részemen egyre csökkent az összeg, én meg, ahogy ez egy szenvedélyes törtetőtől elvárható, jóval többet kockáztattam, mint kellett volna.

Előbb a novgorodi tulajdonomtól váltam meg – azt kevésbé sajnáltam. Aztán a másik kettőtől is. A továbbiakban a tveri házakban szolgáló embereimre került a sor, aztán magukra a házakra... itt kellett volna megállnom nekem, az ostobának, de én nem adtam fel, és hangosan szólongattam a tovalibbenő szerencsémet. Lehet, hogy nem volt túl művészi alakítás, de ezeknek megteszi.

Majd eljött a bankók ideje, aztán meg az arany dukátoké is. A játék akkor ért véget, amikor nagybácsikám örökségéből csak két és fél ezer értékű papírpénzem maradt. Arra épp elég, hogy egy kisebb házra szert tegyek, meg vegyek még ezt-azt. Minden úgy alakult, ahogy megbeszéltük.

A publikum valószínűleg túlságosan meglepődött volna, ha – ésszerűség jeleit mutatva – abbahagyom a játékot. Ezért aztán Ivan Szavvics gróf sietett a segítségemre.

–  Hadnagy, talán elég lesz mára. Mert a végén még a nadrágját is el találja veszíteni, és akkor, már megbocsásson, hogy szándékozik majd nélküle állami szolgálatra jelentkezni? Úgyhogy fejezzük be, ne kísértse a sorsát! A sors nem szereti az efféle bánásmódot, és kegyetlen büntetéssel válaszol... amiről épp ön is megbizonyosodhatott az imént. Meg kell jegyeznem, kár, hogy ennyi bort ivott... ahogy az Írásban is áll, „Ne igyál annyi bort, hogy részeg legyél tőle!” A nyereményemet meg majd holnap intézzük el hivatalosan, ahogy kell, hívunk majd hivatalnokot is. Remélem, hadnagy, nem szükséges elmagyaráznom, hogy a becsületbeli tartozás felette áll a törvényes tartozásnak.

A látszat kedvéért grimaszolni kezdtem, de aztán némán bólintottam, és elhagytam az ezredes vendégszerető házát. Gyalog mentem, mivel a hintót, a lovakat és Vaszjatka kocsist is elveszítettem. Ezt csak úgy, záróakkordként.

De minden remekül alakul. Mi Másfélék vagyunk, hatalmunkban vannak a mágikus erők, ezeket az emberkéket mind hamuvá tudnánk varázsolni, vagy kővé változtatni, kényszeríthetnénk arra is őket, hogy a lábunk előtt csússzanak, és nyalogassák a csizmánk talpát. De nem szabad. „Nem szabad egy közösségben úgy élned, hogy közben független is légy tőle”, magyarázta nekem előző nap Janyik bácsikám. A törvényt tisztelni kell... legalábbis amíg muszáj. Elvégre hogyan juthatott volna megint hozzá tisztességesen megszerzett vagyonához, amikor Szuhorukov gróf alakjában visszatért előző posztjára? Persze voltak különböző variánsok, de az emberek szemében a legmeggyőzőbb az, amit az imént előadtunk. Az ifjú unokaöcs végrendelet szerint megörökli nagybácsija teljes vagyonát – nagyon rövid időn belül elkártyázza. És ki nyeri el tőle? Nyilvánvalóan a tveri Titkos Expedíció feje, az új elöljáró, Ivan Szavvics gróf. Nem az utolsó garasig, a közösség értékelje csak a gróf jószándékúságát, aki nem szándékozott könnyen szerzett tulajdonából teljesen kiforgatni a hadnagyot. Akinek, a publikum nagy örömére, végre hátat fordított a szerencse. És akiről kiderült, hogy nem velejéig romlott – kártyaadósságát kifizeti, holott hivatkozhatott volna az uralkodónő egy régi rendeletére. Kópé ugyan, de mégiscsak jó szándékú ifjú, nemesi vér...

Egyébként néhány hónap múlva, amikor Tver és a környék egész tisztelt társasága töviről hegyire megvitatja ezen esetet, amikor minden fogadóban újra és újra elmesélik, mi hogyan történt, amikor minden feleség, anya, nagynéni és nagymama átrágja a hírt, mint a kutyák az eldobott csontot – még meg is fognak sajnálni. Ilyenek az emberek, lakik a szívükben valami, amit ők maguk nemeslelkűségnek hisznek, holott valójában ez felsőbbrendűség. Kellemes érzés lesz nekik sajnálni engem – engem, aki mindent elveszített, aki szinte koldusbotra jutott. Velük nem történhet hasonló, velük minden rendben... és miközben engem sajnálnak, el lehetnek ragadtatva maguktól.

Ezt egyébként szintén a nagybácsim magyarázta el nekem – nagy ismerője volt az emberi természetnek. Mintha nélküle aztán rá nem jöttem volna...